Előző fejezet

 

... Ugyanígy beszéltek annak idején a zsidókérdés és most a svábkérdés megoldásáról, mintha itt rendeletek, célszerű és igazságos intézkedések forognának egyedül szőnyegen és a kritikátlan távoli szemlélővel lehetőleg elfelejtetik, hogy földúlt otthonokról, földönfutó családokról, tömegjárványokról, ok nélkül elpusztult gyermekekről és terhes anyákról lehet szó. Ha mindezekkel szembeszegezik azt, hogy nem értünk rá mindezeket a dolgokat a svábok esetében sajnálni, ha annak idején a nyilas svábok mindezzel nem törődtek, erre csak azt felelhetjük, hogy semmiféle szenvedés nem jogcím arra, hogy magunkat az erkölcsi törvény alól fölmentsük és többet használ a magyarságnak az, aki a magyarság erkölcsi számláját igyekezik tehermentesíteni, mint az, akinek az a legfőbb gondja, hogy Magyarországon ne négyszázötvenhatezer, hanem csak kétszáznyolcvankilencezer sváb legyen...

Bibó István memoranduma, 1945. május 14.

 

...Ha a jelenleg folyamatban lévő sváb kitelepítési eljárást jellemezni akarnám, akkor azt kellene megállapítanom, hogy annak irányító szempontját nem az államhűség vagy azzal egy tekintet alá eső erkölcsi motívumok képezik, hanem túlnyomó részben a kitelepülés alá vont személyek vagyoni helyzete... A kitelepülés egyenesen rajtaütésszerűén történt oly módon, hogy a karhatalmi közegek váratlanul, nem egy helyen az éjszakai órákban állítottak be az illető személy lakására, alig adtak időt a legszükségesebb holmik összecsomagolására, és már vitték is őket a vagonokba. A lakásokban maradt értékeket, állatállományt, gazdasági felszerelést úgynevezett vagyonőrök őrizetére bízták, akik leginkább a telepesek soraiból kerültek ki, és akik maguk is fosztogattak az egyes házakban... A „sváb kérdés lassanként a magyar demokrácia zsidókérdésévé válik, hacsak nem fogunk gátat vetni annak a folyamatnak, amely a tömegek hírvágyán keresztül állandóan egyes társadalmi rétegek ellen nemcsak hangulatot kelt, hanem az ilyen hangulatok kielégítésére oly intézkedésekhez nyúl, melyek nemcsak a humánummal ellenkeznek, de merőben összeegyeztethetetlenek a demokrácia alapfogalmaival"...

Kern Aurél miniszterelnökségi alkalmazott 1947. szeptember 1-jei jelentése

 

...Egyéves magyarországi tartózkodásom folyamán egyre jobban érzem azt, hogy gyógyíthatatlanul hontalan vagyok. A többi is érzi, az a huszonháromezer, akit két esztendő eszeveszett kalandjai és megpróbáltatásai ide kergettek, s ki egy hátizsákkal, ki valami komolyabb málhával, ki minden nélkül érkezett arra a földre, melyről titokban úgy vélte, hogy ott az új élet lehetősége nyílik meg számára. Amikor azután ez az új élet a maga sanyarú, vagy tűrhető körvonalait kialakítja, az ember ráeszmél arra, hogy meghalt benne valaki. Hogy meghalt környezete, otthona, múlttal való kontinuitása. Elpusztult háza, eltűntek ismerősei, semmibe vész mindaz, ami évtizedekig az élet folyamatosságát és szépségét, erejét és biztonságát jelentette...

Peéry Rezső Hontalan ember magánbeszéde

 

„A csehszlovákok jelölték ki, hogy kinek kell átjönni. Akit kijelöltek, megkapták a telepítőlevelet. Az az igazság, hogy először nem is vettük komolyan...

A mi helyünkre a Nyírségből mentek szlovákok. Ők először eljöttek helynézőbe, akkor eldöntötték, melyik gazdának sajátítják ki a házát..."

T. Molnár Gizella Be- és kitelepítések Hajóson

Tanya szavunk a 11-15. században kizárólag a vízzel, halászattal összefüggő kifejezés, leginkább halászó helyet jelent. Éppen azonban a 16. századtól kezdve veszi fel a mai, tartózkodási helyet, épületet jelentő értelmét. De ez a jelentésváltás csak igen lassan zajlik le. A 18. században a mai értelemben vett tanyát az Alföld nagyobb részén még szállásnak nevezték, bár ekkor már a tanya megjelölés sem ritka. A 19. században inkább már a tanya szó a gyakoribb, de a nyelvterület déli részén, főleg a mai Vajdaságban, napjainkban is szállásnak nevezik a tanyákat. A szótári nyilvántartás szerint a tanya szó nem halászattal, hanem tartózkodási helykénti értelemben 1519-ben fordul elő először, bár ennek olvasatában és így értelmezésében bizonytalanság merült fel. Van azonban más, 16. századi vitathatatlanabb előfordulása is. 1590-től maradtak fenn Kecskemétről a tanácsülési jegyzőkönyvek s ezekben már 1592-ben feljegyezték: „Kiss János taniaira meonet" (Szabó K). A tanya szó tartalomváltozása tehát már a 16. században megkezdődött, ami feltehetőleg azzal függött össze, hogy ekkoriban már előfordult, hogy a mezei kertekbe, szállásföldekre építményeket is emeltek, s elindult ezeknek tartozéktelepüléssé való válása. Ugyanerre utal, hogy a mezei kert megjelölés mellett egyre gyakoribb lesz az „aklos kert", „istállós kert" megnevezés is.

Mégsem gondoljuk, hogy a 16. századi, de még a 17. századi mezei kertek nagyobb részében állott már valami szilárdabb épület. A 16. században valószínűsíthető, a 17. században igazolható, hogy némelyikben már volt épület. A kint tartózkodó személy - aki nem feltétlenül pásztor, hanem inkább béres -, illetve az állatok számára. A hódoltsági viszonyok bizonytalansága miatt értékesebb épülettel itt számolni nem lehet, de a gazdasági üzem megosztottságának elve és rendszere kialakultnak tekinthető már a  16-17. században, sőt csírái és kezdetei a 14-15. századra is visszanyúlnak.

A tanyarendszer tehát nem a 18. században keletkezett, hanem legalább 200 évvel korábban, ekkor csupán a kiteljesedéséről beszélhetünk. Ahogy az Alföld egyre jobban benépesül, úgy nő a tanyák száma, s a centrumokból kiindulva behálózza az Alföld nagy részét, majd a 19. században tovább nyomulnak a peremterületek felé is. Megjelenési formájuk, társadalmi-gazdasági szerepük folyamatosan módosul; értékelésük szélsőséges, hol égig magasztalják, hol átkozzák. Gazdaságtörténeti jelentőségük azonban vitathatatlan, bár kielégítően még nem értékelt.

Barabás Jenő

Mióta léteznek a tanyák?
 

 

Buda Ferenc TANYA-HAZÁM

dűlőút tanyabejáró rozsföld
krumpliföld kukoricaföld
szőlő dűlőút tanyabejáró

nádas dűlőút
hereföld tanyabejáró
tanyabejáró koronaakác fűzfa
répaföld legelő
erdő
dűlőút tanyabejáró tanya
KIHÍVOTT
közétek,
tanyák,
jaj, mi vonzott melledre,
tüskebozontos öledbe,
homokot őrlő, kiszikkadt
szájüregedbe,
hallgatag Szülőhaza?
Nap, hó, köd,

eső,
kérlelhetetlen szelek,
földutak felszálló pora -
ki hívott,
ki várt,

ki küldött engem,
oda?
Miért voltam boldogan boldogtalan
veled,
mért lettem hűtlen fiad,
nyálasan,
vakon kilökött
magzatod,

vemhét vajúdó, vetélő
Szülőanya?

Szívedet tapogattam, kutattam,
sarad tapostam,
rugdalva áldott méhedet
káromkodtam,
szoptalak,
áldottalak,

átkoztalak,
belőled kiszakadtam.
Mi lesz velünk, testvérem,
akácgyökér?

Kinek használ e dadogó
beszéd?
A szó

magában
mit ér?
Füst száll,
avas tetők alatt
csöpp ablakok,
csöpp fény,

sovány remény.
Nap,
hó,
köd,

eső,
kérlelhetetlen szelek,
sarak,

fertőzött ásott kutak.
Hangrobbanás.
Messzi
fönn

repülő
moraja.
Ki hívott,
ki küldött engem oda?
Szülőhaza?
Szülőanya?
Kishúgom, vérrel beszöktetett
kökénybokor,

mi lesz velünk?
Mi vész el velünk?
Hallgatva,

konokul káromkodva,
bűnvalló szavakat motyogva
rád gondolok,
testvérem,
akácgyökér:

fogózz,
kapaszkodj magadért,
mindenkiért.
Parányi sovány
a remény.

Világom, porlepte világ,
csikorgó tanya-hazám,
csákánnyal esnék neked,
döngölt faladat dúlnám,
ledönteném!

Szó,
szó,
de mit ér?
Nap,

hó,
köd,

eső,
kérlelhetetlen szelek,
sarak.

Magamtól ellöktelek,
elhagytalak.
Ragyog a nap,

tyúk kárál,
kutya ugat,
két lóval kocsi zörög.
Füst száll,
fehér.

Pattog a tűz,
ropog az akáctuskó,
akácgyökér.
Alvó föld
tanyaország
rozstáblát ringató homok
KI GYÓGYÍT MEG
holdfogytán-fogantatott gyermek
KI GYÓGYÍT MEG
sárházak-lakosa-nép
KI GYÓGYÍT MEG
MI ERŐSÍT MEG
KI GYÓGYÍT MEG
párlós füvekkel
kézrátevéssel
dögös és halálos
nyavalyádból
KI GYÓGYÍT MEG
Fal döbben, ablak rezeg,
dől hanyatt, dől a torony,
reccsenő robajjal elzuhan,

fölriad ember, barom.
Ágyszalma zizzen, nyöszörög,

test, lélek csontja sajog.
Zsibbadnak gondok, tört vágyak,

orgyilkos indulatok.
Hétfő fakad, szombat kiszárad,

vasárnap nem világot,
feljön a hold füstölgő szemmel,

rémítő rézpofával.
GYŰRŰZNEK NAPOK,
hónapok, hetek, évszakra
évszak forog, kontinentális telünkre tavasz települ,
vigasztalj virághozó, fürdesd a kanálispart köveit, sikoltó

 

 

selyemmel simogass, hóléittas zsiborgó
mezőkön gép dönög villogó szántóvassal,
vasjogú boronával, metszőolló, permetlé,
rafiaszál, tengődni vadja gyümölcsén
ki akar? szegényen élni, szegényen halni
ki akar? hát izzadj test, működj izom,
halálig ropog] derék, epeok
ádó zöld
hajnalokon jószágaidat etesd, megitasd,
ültess, kapálj, horolj, karaszolj, jaj itt a
gyümölcsszedés, nyeled a dűlőutak porát,
homokhajtó, földgörgető forgószél fuvall,
gyepre a gyerekeidet kivered borjúval,
malaccal, negyven libával, szénát gyűjteni
siess, mert rájön az eső, rájön az atlanti
invázió, följajduló csigolyád baljósan
f
igyelmeztet: ülni, feküdni kellene,
nyújtózva elaludni, eleget aludni,
verejtéksárból végleg kimosakodni,
de aki lerogyik, földet ehet,
gyomlálhat gyászvirágot.

Szüretnek:
örömnek ideje,
ősz évada,
minden kifosztva.
Újratermeltél ismét
kenyeret,
húst,
tejet,
ipari nyersanyagot,
nemzeti társadalmat,
Csontig vetkőzött fákkal,
disszidens madarakkal jöhet a
homály,

jöhet már December vak lova,
jön is,
hóval tele a szája,
köddel tele a szája.

HÓ ÉS CSÖND

ítélete alatt
leragadtak a tanyák.
Füstölnek,
élnek.
Mind rokon.
Rokonok
rokontalan.
Szárkúpok, szikár
akác-sorok között
keréknyom,
keskeny csapás vezet.
Hám reccsen,
szántalp törik,
hasad,

lér a hó a ló hasáig,
térdig,
hasig,

szívig fölér.
Nem szól a csengő -
nincs.
Harang se szól:
Fekszik a torony a ködben
hanyatt.
Mész omlik,
vert fal reped,
a jégcsapszakállas nádtető
homlokig ereszkedik.
Emberek, vénemberek
élnek,
füstölnek,
lélegzenek,
megetetik kisjézus barmait,
bort isznak,
befűtenek,
egymást ölik.
Keresztek öreg vállakon,
falakon,
bekormolt szűzmáriák.
Hó és csönd ítélete alatt
leragadt tanyák.


HÓVAL TELE A SZÁJA KÖDDEL TELE A SZÁJA
KI LÁTOGAT MEG

tarlóarcú öreg
ki látogat meg
csorbult szíveden vaslánc vacog
rozsdás gizgazokkal meződ benépesül
magadra maradsz
szőke üszőid betonnyakú bikáid
legelnek gazdátlan mennybéli gyepet
ki látogat meg tarlóarcú
ki látogat meg
csak a nyűgös és föl-fölkerengő
nyughatatlan szél marad sziszegő társad
holt kutyád helyett vonít
reád uhog
széthasadt citerád dróthúrját dünnyögteti
befészkel meszes csontjaidba
hóhérol hívatlanul
mert akiket hívnál
akiket várnál
elvárnál
szórólapátra születtek
szétszéledtek
ne félj
lesznek még egyszer
vendégeid
viszik a megmaradt három tyúkot
a kendermagos kakast
NE LEGYEN GONDJA EZEKKEL SE TATA
MAGA SZÁZ ÉVIG FOG ÉLNI MOSTMÁR
CSAK PIPÁZZON PIHENJEN MAJD EL
JÖVÜNK MÁSKOR IS MAJD IGEN MAJD
ELJÖVÜNK MÉG AZ UNOKÁKAT IS
PERSZE
CSAK FEKÜDJÖN
LE CSAK FEKÜDJÖN SZÉPEN LE MAJD ELJÖ-

de csak a szél sziszeg továbbra is
csak a szél szalad elibéd a felporló úton
kéményedbe bújik
kihült korommal behavaz
lenyalja kősziklát szétmaró könnyeidet
vaslapok dőlnek rád
tornácod gyámoszlopa leroppan
elhagynak lábaid is akik
egykor a vascsárdást járták virradatig
jön a szél
újra és újra ugyanaz a szél
sírdombodat sóval behinti
tarlóarcú öreg
megesz a fö
ld
a rettentő csontjaidtól hányingeres homok
betemet
fagyökér  fölemészt
s látogathatsz minket naponta
halálhírrel
repedt kenyérrel


KI HÍVOTT KÖZÉTEK TANYÁK!

rozsföld tanyabejáró dűlőút
kukoricaföld krumpli
föld
tanyabejáró dűlőút szőlő

dűlőút nádas
tanyabejáró hereföld
fűzfa koronaakác tanyabejáró
legelő répaföld
erdő tanyabejáró dűlőút
tanya
dűlőút dűlőút
dűlőút dűlőút
dűlőút
új világ új ég új föld
ígéret Földje
új Jeruzsálem
Szótlan föld, mindent kibírsz.

 

   
   
   
 
Pintér Lajos Nagymama-arcú tanyák

Tanyák, vér-vályog csodák,
izomtól izomig hidaló hiteket
takargató, kemence-ö
lű tanyák;

leomló, rögökkel dobált
nagymama-arcú tanyák,
embertestű falak:

füvekfölött, nyelvem alatt.

 

A mi problémánk, szégyenünk az, és mi felelünk azért is, hogy a világnak egy másik sarkán emberek elpusztulnak ártatlanul. A mi rendeltetésünk nem más, mint ezt megakadályozni. Mivel? Fegyverrel! Milyen fegyverrel? Minőségi fegyverrel. Milyen ez a minőségi fegyver? A világosság fegyvere, a sugárzás fegyvere, amely a sötétség ellenfele. Mert a sötétség nem bírja a világosságot. Igen, ez a fegyver kell, ez a mi korunk fegyvere. Ez a szeretet fegyvere, az emberség fegyvere. Ha pofon ütnek is, akkor is szeretem, mint az anya, ha belerúg a gyerek. Szeretem, mert tudom, hogy kicsoda ő, ha látens állapotban is, de magában hordja a legmaximálisabb emberi minőséget. A megbeszélés vagy sugárzás minőségi fokú legyen, az emberség domináljon benne. Hogyan domináljon? Melléktermék-mentesen, nem melléktermékkel. Amire képes vagy ma, akkor csináld meg ma! És ez nem erény, hanem kötelesség. Szóval én itt tartok ma. Ez önarckép is. Ha például valaki akár írással, vagy akár munkapadnál önkéntesen vállal valamit, nemcsak úgy, hogy visszakapom-e azt, amit adok, hanem úgy, hogy meg vagyok róla győződve, hogy ez a mának kell, szüksége van erre az embernek, hogy emberibb ember legyen, az ugyanezt csinálja. Én ezt színekkel csinálom és formákkal, szerkezetekkel, a lehető legtömörebben és legkifejezőbben. Már oda jutottam, hogy fehérrel, fehérrel a fehérben a lehető legkedvesebb formával és minél tömörebben mindent átsugározni, még a gonoszságot is.

Tóth Menyhért

A szeretet emeli föl az embert
 

 

Pintér Lajos Tóthmenyhért-fehér hómezők

Tóthmenyhért-fehér hómezők nekem
a tiszta lepedők, hókazal heródes-gerincét
elroppantja a szál virág
amely a napvilágra kitör: fehér virág
fehér mezőn. A tóthmenyhért-fehér mezőn
jégmezőn, hol pengeél a don-kanyar
kaszál kaszál kaszál
történelem: vaksi egedről ránküt mégis
a színrózsafény
csonttá fagyott katonazubbony: fehér ing
fehér hómezőn: fehér virág fehér mezőn.
Tóthmenyhért-festette mezőkön
szűz meződön fehér papír fehér betűkkel
fut ez a vers el, huszonöt
éves csikó beszéd itt betöretlen és zabolátlan:
fehér betű a hómezőn: fehér ing
a csont hómezőn: fehér virág
fehér mezőn.
Tóthmenyhért-fehér mezők nekem
a havas lepedők, gea asszonyunk
temesd el ami volt ámen -
jövőnket te szülöd
öled tükrén át látok magamra!

 

„Szülővárosomról nincs semmi gyermekkori élményem" — mondta egy időskori interjúban. Évtizedekig legfeljebb futólag látogatta meg Kecskemétet. Mit is keresett volna Budapest, Berlin, Párizs után olyan helyen, amelyet pár évtizeddel korábban Liszt Ferenc - talán kellő megalapozottság nélkül, de bizonyára mégsem véletlenül - a vidéki elmaradottság jelképeként emlegetett? Milyen is lehetett az a magyar „vidék", amely olyan nagyra hivatott tehetségnek is szárnyát szegte, mint Katona József? Ne mondjunk elhamarkodott ítéletet, minden efféle általánosítás torz lehet és igazságtalan. Vastag, kőkeménységűnek hitt rétegek alatt robbanások érlelődhetnek, nemcsak a földkéregben, az emberi lelkekben is. A tízes évek elején egyszercsak megmozdult az Alföld szilárd kérge, mégpedig éppen Kecskeméten. Élt ott akkoriban egy ember, - fő hivatását tekintve reáliskola-igazgató, matematikus, mellesleg a geofizikához is érthetett valamit, hiszen az 1911-es földrengés után szeizmológiai méréseket végzett, melyeket később forrásértékűnek fogadott el a tudományos szakma -, akinek sikerült megmozgatnia a kecskemétiek zenei érdeklődését is. Kacsoh Pongrác magvetését nem szabad alábecsülnünk, az elsők egyike volt ő azoknak a sorában, akik a város zenekultúráját megalapozták. Legjobb tudomásunk szerint Szent-Gály Gyula zeneiskola-igazgató ejtette ki először elismerően Bartók Béla nevét Kecskeméten, Kacsoh pedig zene-népszerűsítő előadássorozatában már „nagy magyar szimfonikus"-ként aposztrofálta a fiatal zeneszerzőt. Útegyengető munkájának nagy része lehetett abban, hogy 1913-as kecskeméti bemutatkozó hangversenyén igen nagy rokonszenvvel fogadta a közönség Bartók művészetét. De ez már Kacsoh távozása után történt. Később M. Bodon Pál vállalta magára az új magyar zene propagálásának feladatát. Elsősorban Kodály műveit ismertette szóban, írásban, tettekkel. Egy 1927-ben publikált cikke arról vall, hogy már akkor pontosan látta a zeneszerző jelentőségét, helyét a magyar kultúra történetében. „Ha megnézzük dalainak szövegét, azonnal tisztába jövünk Kodály mentalitásával. Balassi Bálint, Kölcsey, Csokonai és kortársaik az ő irodalmi ideáljai s ezek patinás magyarsága találkozik műveiben a régi népdalokból leszűrt magyarsággal. Külföldi nagy sikerei mutatják a legjobban, hogy törekvése nem meddő." Népi hagyományok, irodalmi inspiráció, történelmi elkötelezettség - máig érvényes megállapítások Kodály alkotói beállítottságáról, életművének geneziséről. Némi taktika is bujkál Bodon soraiban: figyeljetek föl végre arra a magyarra, akit a külföld már elismert és befogadott, lássátok meg, hogy az ő sikere a mi dicsőségünk is! (Ez a gondolat sok későbbi méltatásban is vissza-visszatér. A Kecskeméti Közlöny 1928-ban például így ír: „Lehetetlen meg nem mozdulni a magyar szíveknek, amikor Anglia több városában csak művészfejedelmeket megillető hódolattal fogadják a Psalmus költőjét. Kecskemétet azonban a legbensőségesebben érinti a New York-i bemutató. [...] A műsoron Kodály arcképe látható, valamint Budapest s Kecskemét városokból való felvételek abból az alkalomból, hogy nemcsak Kodály, de a szövegíró Vég Mihály is kecskeméti születésűek.") Kodály és Kecskemét kapcsolata nem születésekor dőlt el, hanem ezekben az években, és az utána következőkben...

„Születtem Kecskeméten, de mivel szüleim pár hónapos koromban elköltöztek onnan, nem illet meg a »Kecskemét fia« büszke név. Mégis kénytelen visszaéltem vele, mikor falusi vándorlásaim közben megkérdezték »hová való születés« vagyok, K. neve mindig felcsillanó szemeket és rokonszevet hozott."

Kodály és Kecskemét első igazi egymásra találása tehát a harmincas években történt meg. És amint az előbbi idézetből is egyértelműen kiderül: kétoldalúan. A Mester Kecskemétnek írta kórusait, mert volt kinek írnia, zenéje nemcsak rokonérző közönséget talált, mint csaknem negyedszázada Bartóké, hanem inspirálóan lelkes, sokat akaró és ezért sokra is képes előadókat. A szülőváros mintegy elébe ment Kodály teremtő akaratának. „Katona József óta nem volt a városnak szülötte, aki nagyobb értéke és büszkesége lett volna a magyaroknak Kodály Zoltánnál." A Kecskeméti Lapok cikkidézete említi - tudtommal - első ízben együtt és egyenrangúan Kecskemét két nagy szülöttét. Szó volt róla, hogy a város díszpolgára legyen az ötven esztendős Kodály Zoltán. Ha ez akkor nem is lett valóság, fényes külsőségek között fogadták a szülőváros vezetői és polgárai a jubiláló zeneszerzőt. „Szívből köszönöm, hogy Kecskemét elfogad magáénak és keblére ölel, holott eddig semmit se tettem érte" - mondja szerényen az ünnepelt. A lényegről kevesebb pátosszal beszél: „Ismerem a kecskeméti zenekultúrát és ebből a szempontból Kecskemétet minden vidéki városunk elé helyezem." Ami akkor elmaradt, tizenöt évvel később, a háborúból felocsúdó, új lehetőségek és feladatok lázában égő országban teljesedik be. 1947. december 16-án Kecskemét díszpolgárává avatja Kodály Zoltánt. „Ezen a napon azt hiszem, missziómat már-már befejeztem, és vannak elegen, akik folytatják, ha én eltűnök is. Ezért különös öröm számomra, hogy ezt a napot megérhettem. Látom, nemcsak én tartottam ezt az utat helyesnek és megküzdésre érdemesnek, hanem szülővárosom közönsége is." Az ünnepi esemény valójában alig volt több, mint a régi tartozás protokolláris törlesztése. Kodály és Kecskemét kapcsolatának újabb, döntő fordulata azonban nem ekkor, hanem majd néhány év elmúltával következik be. Érdemes valamivel hosszabban idéznünk a zeneszerzőnek abból a beszédéből, amelyet pontosan tíz évvel később, 75. születésnapján mondott el szülővárosában: „Az én kecskeméti emlékeim inkább átöröklöttek, mint szerzettek. Anyai nagyapámnak Kecskeméten híres vendéglője volt, apám ott nősült, s én is ott születtem, de bizony már féléves koromban elkerültem, amikor apámat áthelyezték Szobra állomásfőnöknek. Szülővárosommal való kapcsolataim azóta inkább szellemiek, mint testiek. Az azonban bizonyos, hogy első zenei benyomásaim kecskemétiek. A kecskeméti házban, a bölcsőben hallottam először muzsikát. A zene kedvesen látott vendég volt a Kodály-házban, hiszen a kollégista diákok odajártak apámhoz muzsikálni és Haydnkvartettek mellett szenderegtem első álmaimat. - Ez a ház, ez a szoba azóta már régen nincs meg. Amikor a földrengés után újra Kecskeméten jártam apámmal, megmutatta helyét az állomás mellett. Elvitt bennünket gyermekeit; mi pusztult el, mi épült fel újra. Azóta csak egyszer voltam Kecskeméten, három évvel ezelőtt a hangversenyen. Fájdalom, testiekben nem sok a kapcsolatom a szülővárosommal, de annál inkább lelkiekben. Kecskeméten is tudják bizonyára, hogy egyik munkámnak, a Psalmus Hungaricusnak szövege nem más, mint a Kecskeméti Végh Mihály innen-onnan 400 éves zsoltár-versezete. A sors kezét látom abban is, hogy éppen ez a szöveg ragadott meg. Nagyon-nagy örömöm, hogy megzenésítésével messze múltba nyúló kapcsolatba tudtam jutni szülővárosommal."

Körber Tivadar

Kecskemét - Kodály városa

 

Illyés Gyula

Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez

Az ünnepelt 80. születésnapján a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző

Föllendül azonnal a karmester-pálca s megzendül - nem a zenekar,
hanem ami van körben temető;
megzendül ami van (ó s fiatal!)

síri mező,
majtényi, mohácsi, muhi mező,
anyádért, apádért,
esendő hazádért,
ami volt sírba és sárba vesző,
ami volt hősvértől pirosult gyásztér,
egri üszők és drégelyi várfok,
onnan tör elő, amit hallani vártok -
e zenekari mélyből árad elő,
de nem ajaj,
rosszul vártátok, nem, nem, nem ajaj,
hanem az erő
az a gyökérmélyü erő,
az a mult-táplálta erő, mely érted
száll harcba, jövő:
örökös élet.
Ezt, ezt kereste ő
és ezt találta,
kezében a pálca:
vasvessző, mely a temetőt veri
s marsaibot, ha szólnak ütegei;
ezt rendezi ő,
az elszánt, a konok,
akinek a sírok üregei
dobok, dobok,
ezt hozza ő,
búval, de hittel is tele,
ezzel jön ő,
a hangok s lelkek megváltó mestere.
Karmester, nemcsak ezt a kart
vezényled, jól tudod,
hanem egy népet, a magyart,
villanjon homlokod;
akinek hangszekrénye lett
vártömlöc, temető
s kéz-intésedre égre kelt

a poklot-szenvedő;
ki jajból sajtoltad a dalt,
búból az örömet,
vereségből a diadalt -:
családod, sereged,
éneklő kórusod vagyunk
s ki nem dalol, az is
tudja már, szívós karnagyunk,
mi helyes, mi hamis;
mert egybe álltunk általad

s az is, ki nem dalol,
érzi a Lét, a Rend szabad
összhangját valahol.

 

Németh László

Néhány szó

Nem a kecskeméti Katona József Társaság tüntetett először ki engem. De a régibb kitüntetéseim nem szerencsések. 1931-ben kaptam meg a Baumgarten-díjat. Még egészen fiatal író voltam, bár tanulmányom volt egy halomnyi, könyvem még nem jelent meg. Az irigység talált is rajtam kigúnyolni, leszólni valót. Ez a gúnyzápor annyira felizgatott, hogy a díjat néhány hónap után visszaadtam.
Nem sokkal sikerült jobban, majd huszonöt év múlva, a Kossuth-díj sem. 1957-ben kaptam meg (kortársaim egyrésze a börtön kapujában állt): nehéz volt eldönteni, hogy a díjat a munkáimért vagy a jóviseletemért ítélték oda: ismerőseim szánalmukkal annyira fölidegesítettek, hogy a díj átvételére nem tudtam elmenni, a feleségem vette át: én ezalatt otthon az ágyban egy keserves rohamon estem át.

Sokkal megnyugtatóbb volt, most néhány éve a veszprémiek Batsányi-díja. Az év nagy részében a megyéjükben laktam, négy-öt darabom mutatták be elég nagy sikerrel; a kitüntetés az odatartozás, a közös munka elismerése volt, amit kaptam, megszolgáltam.

Az, hogy a kecskeméti Katona József Társaság most tiszteletbeli tagjává választott, talán a legjobban esik mind közül. Arra, hogy új művekkel szolgálom meg a kitüntetést, nem lehet számítani. Akik megválasztottak, tudják, hogy pályám befejeződött, nem írok, nem írhatok többet. Azt, hogy ott akarnak látni társaságuk megkülönböztetett tagjai közt, inkább irodalomtörténeti megemlékezés, mint jóra biztatás. Bizonyára visszagondolnak indulásomra, mely ehhez a városhoz, a kecskeméti nyomdához kötődik, a sok régi fegyvertényre, melyet Tóth Lászlóval együtt vívtunk meg, újabb munkáimra, amelyekről Orosz László írta (a Széchenyiről, Eklézsia megkövetésről, az Égető Eszterről) a legjobb kritikát. Most, hogy elfáradt, letette a tollat, mi mutassuk meg, gondolták az egyesület tagjai, hogy szívünkben őrizzük ezeket az emlékeket, azt akarjuk, úgy gondoljon ránk, mint akik ebben az országban közel állnak hozzá. Ez olyan szeretetnyilvánítás, amelyet el lehet fogadni, s amelyre, amíg vissza tudok gondolni, hálával gondolok vissza. Ebben a tudatban köszönöm meg a Társaság megemlékezését.

Agrártudományi főiskolán figyeltem meg a végzősök személyes vonzalmát: akik a fekete földről jöttek, többnyire oda, akiket a homoki vidék küldött, inkább emide tértek vissza. Az orientációnak bizonyára megvannak az okai, tenyeres-talpas realitásai. De a misztikuma is ugyanakkor, mint minden nagy vonzalomnak, amely egy haza, egy eszme, egy szerelem galaktikájába fogja a szívet, a lelket. Úgy látszik, a felső fokon képzett földművelő nem tud elszakadni teljesen annak a földnek a vonzerejétől, amelyen felnőtt. És úgy látszik, nemcsak az áldott fekete föld, hanem az áldatlan homok is visszahúz.

Ez a vonzódás-visszatérés azáltal, hogy nem érzékeli a jó és a rossz, a könnyű és a nehéz különbségét, hogy nem az észérvekre figyel a választás előtt, hanem a szívdobbanásra, ez valamelyik szerelemközeli szférába sodorja a homoki ember szerencsétlenségét. Szerencse, hogy így van: különben már régen a fácánok, nyulak, őzek, rezervátumává kellett volna minősíteni a Homokhátságot, a Duna-Tisza közének ezt a szertelen, nyugtalan táját, amely az egyik hajlaton roskadásig rakja az ágat gyümölccsel, a másikon meg egy fűcsomót sem hagy megkapaszkodni.

A képzettársítás nem az én koholmányom. Az itteni emberek hasonlítgatják a szerelemhez - nem belenyugodva és nem keserűség nélkül - kötődésüket a homokhoz. A homok olyan, mint a szép asszony: sokat ígér, de keveset ad... Aki homokon kezd gazdálkodni, a nyomorúsággal lép frigyre... Amiből, persze, egyáltalán nem következik, hogy Bács-Kiskun, Csongrád és Pest megye Homokhátságon gazdálkodó szövetkezetei egyenlők volnának a szegénységben: éppen az egyenlőtlenség a legszembetűnőbb vonásuk, mind termelési mutatóik, mind tagjaik életszínvonala tekintetében. Egyes szövetkezetek olyan gazdagok, mintha az Isten hordaná őket a tenyerén, mások rendszeres és rendkívüli államsegélyekkel sem tudják jövedelmezővé tenni gazdálkodásukat. Egyesek számára csak a szegénység termelődik esztendőnként újjá, mások jobban gyarapszanak a homokkal kötött frigyben, mint a legzsírosabb fekete földi gazdaságok. Soltvadkerten némelyik szőlősgazda három autót vesz, fiának, lányának, magának -, Pirtón a szakszövetkezet elnöke is gyalog jár, s elnöki teendőinek ellátása mellett a gyeplőszárat is kézbe veszi, ha úgy kívánja a munka. (A két község határos egymással.)

Mindent megvonni és mindent odaadni: mintha valóban a „szép asszony" önkénye-szeszélye uralkodnék itt, s alakítaná a táj gazdálkodását és emberi viszonyait. Ha ezután az asszonyoktól elszenvedett vereségek konzekvenciájával egészítem ki a képet - férfiasan beismerve a vereség szomorú ténye és a hódítás rosszul megválasztott módszere közötti szoros összefüggést -, akkor egyetlen kérdésbe összesűríthetem írásom tárgyát: Hogyan is állunk hát a homokkal? — így fogalmazható meg a kérdés, amely körül termeléspolitikai elvek és koncepciók, történeti és statisztikai tények, felismerések és ráérzések, realitások és illúziók ütköznek vagy cirkulálnak.

A megyei növénytermesztés össztermelési értékének 50 százalékát a szőlő és gyümölcs adja. Ez a kultúra jellemzi leginkább a homokhátsági tájat, ugyanakkor gyűjtőpontja is a homoki gazdálkodás ellentmondásainak. A Duna-Tisza közén (ahol a megyehatárok vonalát semmiképpen sem lehet a gazdálkodási rációval megegyezőnek tekinteni) 200 ezer katasztrális holdra becsülik a szőlőterületet. Ez az országosnak megközelítően a fele. A kert és gyümölcsös 125 ezer katasztrális hold, az országosnak körülbelül egynegyede. Bács-Kiskun az ország borfelvásárlásából 40, exportjából - a terméstől függően -31-49 százalékban részesedik.

Zám Tibor

Bács-Kiskunból jövök

 

Egymás életét meséljük, a szociográfiai (non fiction litterature) irodalom helyzetét, nemzetközi politikát, mezőgazdasági üzemi formákat vitatunk meg, írókat dicsérünk és tiprunk sárba, Beatrice-számo-kat hallgatunk, szövegeit elemezzük, töméntelen bort (fröccsöt), sört, pálinkát, kávét, üdítőket fogyasztunk, főzünk, lakmározunk, szomszéd tanyákat, birkapásztort látogatunk, történelmi „öszefüggéseket" és bánatokat vágunk egymás fejéhez, kecskesajtkészítés receptjét sajátítjuk el, táncolunk, rengeteget röhögünk és a harmadik nap reggelén elemózsiával (szinte az egész erdélyi úton azon éltünk) és „Isten hozzáddal" felszerelkezve kiúszunk a tanyabejáró csatornáján, ki a Zám-boldogságszigetekről, ki 1981 nyarából, ki a viharos, nyirkos őszi tengerek felé, amelyek hamarosan hajótörötté tesznek mindannyiunkat, szétszórnak — kit így, kit úgy pusztítva -, hogy soha többé úgy ne lássuk viszont egymást.

E napok történései felszíne mögötti váz amúgyis leírhatatlan. Lefényképezhetetlen. A szerelem, a barátság egyszerre érzéki-erotikus és elvont szellemi kötéseit mi is, ki is láttathatná? Ábrázolható, „faragott képe" nem lehet - noha készítése nem tilos - mint Elohimnak, hiszen nagyon szegényes az a két-három dimenzió ezekről az emberi (isteni) kapcsolatokról, ünnepekről.

Mégis a lászlófalvi arcok, színek csaptak föl, lángolnak - mint Mózesnak a csipkebokor - az És gyászkeretes nekrológjából. Vakítanak, hőhullámaival fojtogatnak, hogy valósággal megtántorodom.

Kőbányai János

Love me!

Képek, képtörések a Zám-boldogságszigetekről
 

 

A városháza épülete alföldien terpeszkedik a Nagytemplom mellett. Talán a legszebben környezetbe álmodott Lechner-épület. A ferences templom előtti ragadvány üzletsor elbontásakor derült ki, mennyire igényli ez a ház a többirányú, nagy rálátást. Mende Valér fák fölé nyújtózkodó tornyú Újkollégiuma, oldalán az egyre több ideutazót vonzó Cifrapalotával, külön-külön is jellegzetesen szépek. De egy téren ez a szecessziós hármas, amely a magyar szecesszió különböző irányzatait reprezentálja, országunk egyedülálló, máig sem tudomásul vett értéke. Ezért a különleges együttes szépségért kell a szecessziós csokor minden tagját óvni és őrizni. Pótolhatatlan veszteséget okozna bármelyik épület sérülése.

A ferences templom melletti volt ferences kolostorban a Kodály Intézet megvalósulása adta a lehetőséget, hogy a főtér egy újabb térbokrocskával gyarapodjon. A népi építészet puritánságát megőrző kolostorépületet a templomszentélynél álló szemlélő a szecessziós városházával látja együtt. A külön-külön más szépség így válik jellegzetes kecskeméti harmóniává.

Kerényi József

Tűnődés a kecskeméti Fő-térről

 

A kecskeméti Fő-tér a fákkal él együtt. Ez az együttélés megbonthatatlanul szerves. Minden kivágott fával ez az élet, a mi életünk környezete lesz kevesebb. Sokszor leírták már - hiába. Ezért kell a nemtörődömség ellen állandóan harcolni (nevelés?), de legelőször egy szemléletet kell gyökerestül kivágni a további fapusztítás helyett. Fájdalmas, megmagyarázhatatlan elképzelés, hogy a fák eltakarják a „szép" épületeket. Ez a főtér a példája, hogy az épületek mindig igénylik a fás környezetet, fák nélkül a szép épület is csupasz.

Ez a ragaszkodás az épület és fa között talán ugyanaz, mint a régi és új épületek emberileg elvárt kapcsolódása, környezetteremtése.

Kerényi József

Tűnődés a kecskeméti Fő-térről

 

Mennyire tágabb a kör a szakma szigorú határainál? A Kodály Intézet építése a példám. Nem a feltárásokat, az eredeti épület visszakeresésének történetét kívánom elmesélni. Hanem azt a dilemmát, amikor dönteni kellett, hogy a több korban, több építési stílusban, több szakaszban felépített volt kolostorépület helyreállításánál hogyan történjen az egyes szakaszok és az egész építés történetének bemutatása. Ez egy nézőpontból nyilvánvalóan értelmetlennek látszott. (Például kiemelni és hangsúlyozni a barokk részt.) Az udvari boltívek befalazásának kibontása ellentmondott annak a ténynek, hogy az épület továbbépítésekor megépített ablakos homlokzat hatására helyeztek ablakot az udvari boltívekbe. A boltíveket befalazással szűkítették az ablakok méretére. A „hiteles" helyreállítás a több építési ütem végén egységes ablakos belső udvar bemutatása lett volna . - De eltűnt volna az épület, az építés története. Az épület történetét, az építés folyamatát jelző részletek izgalmas, azonos történési értéke kényszerítette végül a kézenfekvő megoldást, a „több nézőpont" keresését. Így történt, hogy a belső udvar boltozatait kibontották, a lőtoronyrész és barokk toronytoldalék egységesen, szervesen áll a Kéttemplomközben. A műemlékegyüttes sohasem volt pontosan olyan, amilyennek most látjuk. A különböző korban épült jellemző ablakok, nyílások, lőrések megmutatása, a barokk refektórium klasszicista stukkódíszének megőrzése mégis hiteles módszer, mert az épület egy, valamilyen befejezett fázisa helyett az épület egész történetét, az épületélet folytonosságát szervesen és hitelesen jelzi. A történet teljességében összetetten, láthatóan rajzolódik a helyreállított homlokzatokra.

A valóság egynézőpontú „hiteles" és teljességigényű szokatlan többnézőpontú ábrázolásának, kifejezésének reális magyarázatát kaptam „tanulatlanul" a volt ferences kolostor épületének helyreállítási munkái során. Különös érzés volt később ezt fölfedezni egy előadáson, ahol az elmondott teljes ábrázolás módszerét a modern művészet (festészet) alapvető újításaként és feladataként taglalták. - Nekem egy öreg épület tanította ezt meg.

Kerényi József

Tűnődés a kecskeméti Fő-térről

 

A kecskeméti főtéren csak átszalad az ember. Hivatalból jövet vagy hivatalba menet. Mint kitátott cápaszájak: elnyelnek bennünket a főtéri üzletek. A diákoknak is csak térkép e táj: könyvekkel, hatalmas térkép-füzetekkel sietnek a közeli iskolába. Nézzétek csak Kossuth szobrát, új és új években új és új pártok hozzák talpkövére koszorúikat. De a Kossuth-szobor fürkészően csak a városházát nézi, nekünk hátát mutatja. A főtéren csak átszalad az ember, most is épp átkergetik a kora őszi zivatarok.

Majd turisták jönnek, végighordozzák bőröndjeiket a téren. Bámészkodnak a szökőkútnál; hallgatják idegenvezetők szavait. Egy pillanatra beléjük botlunk, és mi is megállunk megilletődötten és ihletetten. Ha őnekik szép, talán nekünk is szép. S fülünkbe cseng a harangjáték, nekünk harangoz a nagyharang. Ha nem is hallatszik ki a pusztába, legalább behallatszik a puszta lélekbe. A padokon sápadt őszi fényben sápadt öregek ülnek: meccsekről félszavakat hallani. Itt ültek tavaly is, idegyökereztek a főtéri padra. Távolabb a Kodály Intézet fehér falai; tovább Tóth Menyhért fehér vásznai.

Nekem oly kedves kis szobor, megbújva. Amerigo Tot szobra észrevétlen: Mikrokozmosz a makró-kozmoszban. Egy nagy tömb, s benne egy kis tömb elrejtve. Mintha az ember a mindenségben; mintha a magyar kultúra az egyetemes kultúrában. Mintha a népi kultúra a hatalmas modern kultúrában; mintha az ország a világ-tengerben. Mintha a város az országban. Egymáshoz illeszkedő apró szobor-pontok és hatalmas szobor-tömbök.

Leülsz a Liberté teraszára, kérsz egy kávét, eltűnődsz.

Pintér Lajos

Találkozás önmagunkkal


 

 

Melyik az én szülővárosom? Budapest? Szolnok? Kiskunhalas? Kecskemét? Ezekben a háború-kavarta években több is van, de ha egyet kellene beírni egy mennyei ügyiratba, számot vetve ifjúságunkkal, férfikorunkkal - csaknem Hajnali részegségben, mint Kosztolányi versében -: Kecskemétet választanám. Azt a nagy titkot, melytől fel-felkiabált Kosztolányi, hogy az égben bál van, s a mennynek tündérei hajnalban titokban hazamennek, „fényes körútjain a végtelennek", — itt tudtam meg. Kecskeméten jártam gimnáziumba, itt érettségiztem, itt jártam diákbálba, itt követtük el a szokásos diákcsínyeket. Pl. április elsején a fiúgimnáziumból átmentünk a leánygimnáziumba az Újkollégium épületébe — nagy botrányt okozva. Itt hallottam érettségi előtt egy búcsúbeszédben — Szabó Adorján igazgató úrtól — Tóth Árpád szép verssorait: „Én már öregszem, / lomhán verekszem, / Fáradt fejem lehajtanám; / Ragyogj helyettem, / Te sok gyerekszem, / És szebben, mint én hajdanán!" Az iskola: a kecskeméti Katona József Gimnázium egy életre elkísért, diákként, évtizedeken át - tanárként. így a szülőváros és iskolája nagyon sokat adott. Nem ok nélkül szoktunk újra meg újra Ady verseire hivatkozni. „De innen hoztam, amit hoztam," idézhetem Ady A visszahozott zászló című versét. Az iskolaépület, az Ujkollégium vagy a másik épület a Dózsa György úton - természetesen csak a holt falak, kövek. Az iskolát a diákok és a tanárok teszik élővé. Ma is szeretettel gondolunk a már elhunyt tanárainkra, így a példát és igényességet mutató Szőts Rudolfra, akiről Bölcs István barátom, iskolatársam emlékezett a temetőben. S a rádióban is. Él még dr. Bánhidi Zoltán tanárunk, aki a pesti egyetemen tanított mint kandidátus, nyelvész.

Szerelmes földrajz? Egy Klapka utcai ház, Édesanyám óvó-gondoskodó tekintete, Édesapám a Csongrádi utcai patikában, - akinek pontosságához az órát lehetett igazítani, említette egy szemben lakó ügyvéd, Feleségem Nagyapja, dr. Szabó József. Szerelmes földrajz? Igen, dédapám vagy Édesapám diplomája, szemüvege, levele, üzenete, feljegyzése. Egy kis tükör Kiskunhalasról, egy református lelkész prédikáció kézirata - Nagyapámé -, egy családi Biblia, Szilády Áron kézírása Édesapám konfirmálásakor az Újtestamentumban. Szerelmes földrajz? Az. Életemből kitörölhetetlen részek, emlékek. Tárgyak is: egy kő a Tiszából, tengerpartról hozott kavics, Buda Ferenc költő barátom faragása, melyben a vizet ivó ember nem is sejti egy madár vonalait. S itt el kell mondani azt, hogy a szerelmes földrajz nemcsak nagyobb tájegységekből áll, hanem kisebb emlékekből, tárgyakból is. A magyar szókincs is sok mindent elárul: ház-haza, szülőház-szülőföld.

Szekér Endre

Az én szerelmes földrajzom
 

 

Manapság is felkapja még a szél a homokot, s viszi a város felé. Olykor a Széchenyiváros felett is homokfelhők keringenek, finom por alakjában rakódnak le a beton rései között. Mégsem hiszem, hogy e kettő, a homok és a beton találkozása terméketlen volna...

Valamire minden történelem tanít, így a kecskeméti is. Ha zord az idő, egy csőszkunyhóban is át kell tudni vészelni, a kedvezőbb történelmi széljárást pedig nem árt befogni a haladás vitorláiba.

Négy évtized óta az utóbbira ad példát Kecskemét.

Sajátosan magyar városfejlődési modellt szolgáltat? Meglehet. De erre adott már vigasztaló példát a két világháború között is. A népi írók gyakran és szívesen ellátogattak Kecskemétre, felüdülést keresvén és találván a homoki szorgalom teljesítményei és eredményei láttán. Közöttük az egyik legjelentősebb, Németh László, ki egyetemes érvényűt alkotott szépprózában, drámában és esszében egyaránt, Kecskeméttel való találkozását így fogalmazta meg: „... amit Kecskeméten láttam, szerepet kapott gondolkodásomban... Kecskemét a diadalmas belterjesség, a homokból tüzes és illatos minőséget csikaró munka és lelemény jelképe lett szememben... Amikor Kertmagyarország eszméjét s nevét a magyar gondolkodásba belevetettem, voltaképp Magyarország elkecskemétiesítésére gondoltam."

Jó lelkiismerettel ma sem gondolhatnak mást azok, akik e tájon élnek és dolgoznak, akár a homok, akár a beton, avagy mindkettő ölelésében.

Hatvani Dániel

Homok és beton

Egy magyar város négy évtizede

 

Buda Ferenc
Holt számból búzaszál


Vagyok szegény, világ adósa,
voltam vendég, fogadott vándor.
Havas hegyek, morajló tenger
dicséretükre fölfogadtak.

Szálltam haza világos égen,
köröskörül szemekkel teljes.
Dérrel sózott, köd
lapályon
feküdt hazám, szívott magához.

Tarlók, fehér tanyák. December.
Pörölj velem, sivalló lélek,
hitem reggele, mosd meg arcom,
táplálj, taposs, tűzzel keresztelj.

Röst nem leszek vérrel fizetni,
hússal, csonttal csak itt adózom.
Itthon vagyok, öledbe fekszem.
Holt számból búzaszál kizöldül.

 

A természeti szépségekkel kezdem. Móricz is így tette. Barátom elhozta az egykori Pesti Napló-cikk bekeretezett fénymásolatát, csak le kellett akasztania igazgatói szobájának faláról. ,.A Tisza-töltésen poroszkál a kocsi. A folyó árterében gyönyörű füzeserdő. Az öreg gnóm fák lombja valószínűtlenül színes..." A gnóm tákairés unokáikat látom én is, a háztól, amelyben lakom, kétszáz méternyire folyik ama magas töltések közt a Tisza. Külföldi barátaimat a Balatonhoz szoktam vinni, ha a magyar táj szépségeit szeretném megmutatni Nem gondoltam a Tiszára, pedig az ma is regényes és vad partok közt kanyarog, ősi füzek, karcsú nyírták és egy-egy túlélő égerfa közt. függőleges löszfalaiban ezer parti fecske fészkel. Ilyennek látta Móricz Zsigmond, ilyennek a honfoglaló magyarok is, akik mindjárt megtelepedtek Kecskén, gondolom. amíg motorzúgás nem riaszt fel merengésemből. egy ifjú lány vízisíel. A tiszakécskei tanácsi, szőkén homokos part egy részen strandot létesített. A gyermekeknek külön elkerítettek egy részt, s ezt mint pici jelkepet, jellemzőnek tartom a kécskeiek emberközeli, gyermekkedvelő. öregekről gondoskodó stílusára.  Kijelölték,  meddig úszhatnak ki a kiismerhetetlen folyó medrében a felnőttek, de mentőcsónakos őrt is felállítottak. Az anyatermészet megérezte, hogy kecskéi édes gyermekeinek érdemes két kézzel adni kincseiből: nemcsak a Tisza csábítja az üdülőket, ma már nem helybelieket, alföldieket, de fővárosiakat és külföldieket is   a Kécskei földből öt helyen bőven buggyan a hatvan fokos gyógyvíz.

(És a kerekdombi határban hideg ásványvíz.)a termálvízzel kezdődik az, amit tiszakécskei csodának neveznék, ha nem gondolnám, hogy a kécskei lehetőségek és adottságok a mai magyarországon, termálvíz nélkül is, másutt is megvannak. Ha mégis csodát írok, akkor az kecskéi emberek csodája. „Emberek":   ebben  a  városnak mind a tizennégyezer lakosa benne foglaltatik, ki tisztességes munkával, ki annál többel, ki jó, szándékkal, ki anyagi áldozattal, ki példaadással, ki lelkes követéssel.

Boldizsár Iván

Például Tiszakécske...

Varga Domokos

Kies Kiskunság, szeretett Szentmiklós

A régi kiskun pusztákat jónéhány Petőfi-vers álmodtatja velünk vissza. De aki nem a lelki, hanem a valóságos testi szemével akarja látni, milyen lehetett ez a táj a költő korában, az legjobb, ha a Kiskunsági Nemzeti Park védett területeit látogatja végig.

Annyi már nem maradt a hajdani homokos, szikes, tavas, tocsogós, semlyékes pusztavidékekből, hogy ezeket a területeket egyetlen nagy összefüggő darabban lehetett volna kihasítani és védetté nyilvánítani. A Hortobágyi Nemzeti Parkhoz is tartozik hat különálló védett folt, de ott maga a maradék szikes pusztaság is kitesz jó 500 négyzetkilométert (vagyis majdnem felét Nagy-Budapest területének). A Kiskunság Nemzeti Parkja viszont szigetszerűen szétszórt darabokból áll, s ezek együttvéve is csak mintegy 300 négyzetkilométerre terjednek.

1.   A legnagyobb sziget a bugaci-bócsai homokpuszta, a szomszédos tavakkal, nádasokkal, zsombékosokkal, vízjárta szikes lapályokkal, meg a híres Nagyerdővel, amely az ősborókást is magába foglalja. A feltöretlen füves mezőből magán Bugacon alig több mint 1000 hektár maradt meg, de így együttesen ennek a tízszeresére terjed a védett terület, ahol kisebb homoki szántók, szőlők is alig bolygatták még meg az őstermészetet. Hála főleg a buckák hullámzó tengerének, amely nem vonzotta a homokhódítókat, hisz annyit ők is tudtak: ahol a gyalogfenyő — a boróka — kapaszkodott meg gyökereivel a homokban, ott nekik nincs mit keresniük. De ott még kevésbé, ahol az árvalányhaj pihés szálait látták lengeni, a törpe naprózsa virágait sárgállani vagy a báránypirosítóéit kékleni: ezek ugyanis a legsivárabb buckák önkéntes lakói, amelyeket  már-már sivatagi  növényeknek tekinthetünk,  oly kevés vízzel  beérik az  év legszárazabb hónapjaiban.

(A báránypirosítónak egyébként csak a virágja kék, a gyökere piros levet ereszt: ezzel jelölték meg valamikor a kisbárányokat, el ne keveredjenek.)

A rosszabbacska homokokon maradtak meg a régi nyár- és nyírligetek is. A buckákat bontogató szél nemegyszer kifújta alóluk a talajt, másokat meg - fiatal fákat - derékig, sudarig eltemetett homokkal, de legtöbbjük ellenállt a megújuló fergetegeknek. Ha kellett, új gyökeret eresztett, ha kellett, új hajtásokat növelt, esetleg félig ledőlve tengődött tovább, akárcsak a tüskés ágaikkal a földet seprő, szélverte borókák, mégsem adta meg magát.

2.  A bugaci-bócsai buckavilágnál is van még soványabb, sivárabb vidék: ezt a Nemzeti Park fülöpházi szigete őrzi a maga háborítatlanságában. Mellette halad el a dunaföldvár-kecskeméti autóút, de az ott száguldó kocsik ha akarnának sem tudnának letérni az aszfaltról: keresztárokkal vannak elsáncolva a bejárók. Igaz, ide úgysem volna ajánlatos bemenni, legföljebb terepjáró kocsival, de még azzal is csak nagyon óvatosan, el ne akadjon a csupasz homokban. Az itteni buckákat ugyanis igen gyér gyep borítja, itt-ott még az sem: lábunk színtiszta, meztelen homokban süppedez, amelyet minden szélfuvallat megmozgat s odébbperget. Cipőnk, harisnyánk teli lesz homokkal, ahogy buckatetőről buckatetőre bukdácsolunk, majd szemünket, szánkat is telifújja egy-egy szélroham. Az elénk táruló látvány viszont mind lenyűgözőbb: bucka bucka hátán, száz és száz hulláma ennek a nyugtalan homoktengernek, amelyet egy kis jóakarattal akár a Szaharába is odaképzelhetnénk, s vele magunkat.

Csak azt nem tudom, hogy a süncincor vagy más néven baracsi bogáncs oda, Afrikába is eljutott-e már, a homokot gázoló emberiség bánatára-bosszúságára. Ez az amerikai eredetű fűféleség nálunk ugyanis elterjed lassan az egész Homokhátság füves területein, kivált a parlagokon, de a gyéren gyepedző legelőkön is. Fű létére nem kalászt terem, mint a tarack, se nem bugát, mint a vadzab, se nem pihés szállal röpített hegyes magot, mint az árvalányhaj, hanem borsószemnyi magházakat nevel, körül hegyes-kampós kis horgolótűfejekkel, amelyek mindenbe könnyen beleakaszkodnak, de legkönnyebben talán mégis az ember bőrébe. A közönséges bogáncs meg a közismert koldustetű inkább csak a harisnyánkba, a nadrágunk szárába ragad bele. A süncincor. bevágja horgait a bőrünk alá, sőt, ha teheti, még a lábujjaink közé is beférkőzik, és szúr és mar kegyetlenül.

Tőle hiába védjük a természetet: nyomul előre menthetetlenül, ameddig csak homokot talál. A köznép különben azért nevezi baracsi bogáncsnak, mert a szóbeszéd szerint a Kunszentmiklóstól keletre fekvő Kunbaracsra telepítette be hajdan egy ottani uraság, akiben vérzett a vadászszív, hogy kóbor kutyák hajkurásszák szeretett nyulait. Gondolta: a borsónyi bogáncs úgy beleragad majd a kutyák talpába, hogy elmegy a kedvük a nyulászástól.

Nyilván el is ment. De azt az uraságot azóta is átkozzák a homokiak. „Gyűjtenék én is vagy három zsák baracsi bógáncsot - mondta nekem egyszer mérgében egy itteni öreg paraszt -, csak möghempörgethetném benne azt az urat! De nem ruhástul ám, hanem ahogy az anyja a világra hozta!"

„No, de gyerünk, mert messzi még a messzi!" - ezt viszont Kuti Lajos barátom mondta, mikor a fülöpházi buckák tetejében ácsorogva épp erről beszélgettünk. S már ballagtunk is ki az útra, hogy ott a kocsiba szállva, egy jókora vargabetűvel elkerüljünk a buckatenger túlsó oldalára. Oda, ahol már elülnek a hatalmas homokhullámok, s alattuk a lapályon a sűrű nádassal szegélyezett Kondor-tó kettős tükre villog.

Ez ma a Felső-Kiskunság legelevenebb tava, amely soha ki nem apad, jöjjön rá bármilyen perzselő, forró nyár. „Mit eszik itt a jószág?" - kérdeztem másutt a kiskunok kiégett szikes legelői láttán. „Egymást" -szólt a rövid és fanyar válasz. De a Kondor környéke akkor is üdén zöldellt az izzó ég alatt, és csak egy néhány méter iszapos, fekete sáv jelezte a mederszélen, honnan húzódott beljebb a víz. „Jellegzetes mocsárszéli talaj lerakódás!"- mondta rá barátom szerint egy Pestről szalajtott és igen fontoskodó képet vágó agrokémikus. Csakhogy ő mint helyi ember jól tudta, hogy itt nemrégiben még tömegével tartottak kacsákat. Rá is vágta mindjárt: „Ez? Ne mondja! Tudja, mi ez? Szétolvadt kacsaszar!"

3.  A Kondor-tó a fülöpházi védett területhez csatlakozik, két kisebb szikes tóval együtt. A Kolontó és környéke viszont már önálló darabja a Nemzeti Parknak.

Tó? Vagy mocsár?

Ez volt valamikor a Kétvíz köze legkiterjedtebb állóvize, nádasok zúgó rengetegével, de tágas tisztásokkal, villogó víztükrökkel is. Míg a lecsapolással tönkre nem tették 1930 tájt. Azóta csak tengődik. Van is benne víz, meg nincs is.

Jobban mondva: a Nemzeti Parknak Kolon-tóra van szüksége, nem Kolon-mocsárra, s ezért talán ismét feltöltik vízzel a medret, amennyire csak a környező területek kára nélkül tehetik. Két közeli természetes tárolónak a vize szolgál a tervek szerint az újraéledő Kolon-tó tartalékául, hogy száraz időszakokban bármikor utánpótlást kaphasson. Így az itteni védett élővilág sem szűkölködne soha víz híján: sem a vízi és a parti növényzet, sem a vízi és parti madarak, sem a kígyók és más hüllők, sem a békák, csigák, sem az itt élő gazdag rovarvilág, mely korántsem csak szúnyogokból és bögölyökből áll.

4.  Hasonló tervek készültek a Szabadszállás, Fülöpszállás környéki szikes tavak egy részére, a Kisrétre, Pipásrétre, Zabszékre, Fehérszékre, Kelemenszékre. Ezek szerint egyrészt zsilipekkel tartanák vissza bennük tavaszai az összefutó hólevet, másrészt pótolnak is itt-ott a vizet. Így válnának ezek a vizes lapályok is a Nemzeti Park méltóbb részeivé, a hazai fehértavak jellegzetes madárseregletével, köztük székicsérekkel, székililékkel, gulipánokkal, de még kócsagokkal is, mert néhány éve ismét felbukkant és fészket rakott ezen a tájon a kócsag. Az átvonulók sokaságában meg a selyemgém, a kanalasgém, a vándorsólyom bukkant fel: ezek sem csak a múlt madarai már a Kiskunságban, hanem a jövendőéi is.

5.   Kunszentmiklós határában kezdődik a Nemzeti Park legnagyobb darabja, amely felnyúlik egészen a Dömsödhöz tartozó Apajig. A bugaci-bócsai sziget a Homokhátság ősi vonásait őrzi, ez viszont a Kétvíz közti szikes pusztákéit. Főleg juhok járják a silány legelőket, s pásztoraik ma is sok régi hagyomány hordozói. De a ménese is híres az apaji állami gazdaságnak: az itteni csikósok nemigen maradnak le ügyességben sem a hortobágyiak, sem a bugaciak mögött. Nem csoda, hogy az itt megtartott Kiskunsági pásztor- és lovasnapoknak más országokból is annyi látogatója akadt.

A szikes pusztaság vizenyősebb részein még túzokok is élnek, hajdani idők hírmondójaképpen. Ezek a legszigorúbban védettek: különleges engedéllyel sem szabad puskavégre kapni őket.

6.  Végül a hatodik - és legkisebb - darabját a Kiskunsági Nemzeti Parknak a Tisza mentén jelölték ki, távol az egykori kiskun területektől. De a mai Kiskunságba, úgy látszik, már a Tőserdő is belefér a maga buja ártéri vadonával, rétjeivel és a szomszédos Holt-Tiszával. Az egykori vadabb és vizesebb Alföldnek hű tükre ez a táj és az itteni gazdag élővilág. A kutatókat főleg a Holt-Tisza vonzza, a kirándulókat inkább a parti területek meg a szomszédos Tősfürdő üdülőtelepe és hévizes strandja. Nyaranta szinte nyüzsögnek itt a vendégek, hétvégeken meg már-már hemzsegnek: a természet és a csend kedvelői jobb is, ha tavasszalősszel jönnek ide gyönyörködni a táj különös szépségeiben.

De hát egy hat darabból álló Nemzeti Parkban nem is olyan nehéz úgy osztani be a látogatásokat, hogy minden évszakra jusson vizitálni való. Az elszántabbaknak még télire is, mikor a messzi pusztákon:


Nem szól a harsogó haris a fű közül,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár...


(A puszta télen)

 

Buda Ferenc

Árvaföld

Árvaföld deres mezején
állok a világ legközepén.
Távol s közel

kemény szik, porhanyó homok.
Kerékcsapások közt elvesző
lónyomok.
Fönt,

fönt egy láthatatlan
vadlúdcsapat jajongva húz tova.
Velük tart hunyorgó
éjeim, napjaim sora.
Nap, éj-
Nap, éj.
Nap, éj.

Megvirrad, bealkonyul.
Éjbe, az éji égbe hatol
a vadliba-ék
feltarthatatlanul.
Leszáll-e valahol?
Ha vízre lel,
bizton leszáll.
Ám itt valaki
mindig

mindent összekuszál,
összebeszél.


Nap, éj, nap, nap, éj.
megüdvözül ki távozik
ki itt marad elkárhozik


Nap,    nap,  éj.
Nagy,   nagy éj.


Kiálts,
hogy ne félj.
Suhogva feltámad a szél,
kémény vonít,
kóró, babszár zörög.

Ki űzi el az ördögöt?

Valaki lépdel az ablak alatt,
karcolja, kaparja a falat.
Arvaföld, itt hagyjalak?
száraz vihar homokverés
ide két isten is kevés

Halott kutyám vakkant,
reámcsahol.
Hazám van itt.
Házam
sehol.

Üröm, katáng, cigányzab,
ördögszekér.
Eszmélet az álommal összeér,
elvegyül.
Fölszáll, leül a por.

Menyegző,
halotti tor.


Nap, éj, nap, éj.

Évek, napok sora
vonul tova
csont kő cserép történelem
hatezer éves gyötrelem

vonul tova
évek, napok sora.

Nap, éj, nap, éj.

Ne félj.

Száraz kút tátong feketén,
vakon.


Szemem a Sarkcsillagon.

Két víz között,
két tűz között
állok a világ közepén,
Arvaföld üres mezején.

 

Kiss Benedek
Járok a Nyárban


Járom a nyarat,
járok
hazai tájakon.
Itt indult bennem
világot látni
kéz a kézben
az öröm s a fájdalom.

Repültem fölötte repülőn délnek,
mint a madár, ha ősz jön.
S íme, hajamat veri a dér — már
őszben időzöm.


Az első szerelem itt sajgatott meg,
56 itt sajgatott,
Asszonyról,
Istenről,
Hazáról
alföldül érzek,
alföldül gondolkodok.

Nagyváros fogadott fiává,
de Alföld:

édes szülém te vagy.
Járom a nyarat
hazai tájon,
s megsimogatom
dűlőút-ráncaidat!

 

Dobozi Eszter
Kiskunságban


Nézd, mily barázdát ró közibénk a
szél!
Holdkrátereknek, katlanok árnyain
megülve szárad: sziki rózsa,
szalmagyopár, aszat és a hölgymál.

Egyszerre tűz át sfel sugarára hold
s a nap. A kék hív vissza magába, és
egy már velünk a bolhafű is.
Múltakat álmodik újra a táj?


Mi eljövend, sír? Az zokog itt belül,
hol sorvadó szár s hűlt ere tűnik át
egy más világba? Más anyagba
szállnak el így szavak - észrevétlen?

 

Annak ellenére, hogy Vargha Balázs Budapesten hunyt el 1996. március 24-én, hosszan tartó, kínos betegség után, s hogy hamvait is ott temették el a Farkasréti temetőben, méltán megérdemelt helyét mégis a Kunszentmiklósi Pantheonban foglalta el. A nem létező Kunszentmiklósi Pantheonban - mondhatná valaki, hiszen olyan kézzelfogható, egy látásra érzékelhető Pantheon tényleg nincs Kunszentmiklóson, mint amilyennel például Szeged dicsekszik, vagy amilyet Balatonfüred folyamatosan bővít, vagy amilyen lassan-lassan kezd kialakulni Hajdúszoboszlón. Ez a Kunszentmiklósi Pantheon láthatatlan, érzékszerveinkkel közvetlenül nem érzékelhető szellemi valóság - valami olyan közösség, amelynek összetartó köteleit a harcias kun pásztorok kötötték, azután a reformáció szíjaiból újrafonták, amit a némettől-töröktől zaklatott Baranyából idemenekültek vastagítottak, erősítettek, ahol a Szegedi Kis István nyomába lépett „emberiség", a magisztrátus, tudásért, papért, tanítóért egyenesen Debrecenbe járt, ahol mindjárt, a kezdetek kezdetén oskolát állítottak, hogy azután a századokig, nagy nehézségek közt működő partikula ügyeit-bajait, 1735-ben, Szőnyi Virágh Mihály rendezze, aminek a fejére a koronát azután Baksay Sándor tette fel, „főgymnaziummá" fejlesztve az ősi skólát.

Annak a bizonyos szellemi, láthatatlan Kunszentmiklósi Pantheonnak ez az oskola az alapja, a pantheonokba indulók kibocsátó alma matere. Ez az iskola, illetve ezen az iskolán keresztül tartozott bele a kunszentmiklósi, tágabb körben a kiskunsági művelődés, kultúra a Debreceni Kollégium vonzáskörébe. A kunszentmiklósiak a Debreceni Kollégium partikularendszerén keresztül - melynek a kunszentmiklósi iskola is egyik legkiválóbb tagja volt -jutottak be a Csokonait, az Arany Jánost, az Ady Endrét, a Móricz Zsigmondot szárnyaikra bocsátó oskolák, műveltséget, kulturális tájékozottságot, minőséget, ízlést, érzékenységet, nemes törekvéseket adó- és ápoló diákközösségek nagy-nagy táborába. A kunszentmiklósi is, amelynek éppen Vargha Balázs volt az egyik legtündöklőbb tanítványa.

Dankó Imre

Újabb helyfoglalás a Kunszentmiklósi Pantheonban - Vargha Balázsról
 

 

Németh László írt egyszer arról, hogyan töltik meg a szülőföld emlékei eleven tartalommal anyanyelvünk ilyen szavait, mint táj, ház, domb, férfi... „Ép lelki élet nincs szülőföld nélkül. Akinek nincs szülőföldje, nyelvében él, ami a lehető legsivárabb dolog. Szerencsére a legtöbb ember nem él a nyelvében: van egy föld, amely a Föld köldöke számára, van egy benne lakó vidék, amely elnyomja emlékezetében a többi megismert vidéket."

Nekem Kumszentmiklós s azon belül a piactéri parókia ez a fix pontom mindhalálig. Ott születtem, tizennyolc éves koromig ott nőttem, a világot onnan nézvést ismertem meg.

Szavaink nagy részét, szorosabb értelemben vett anyanyelvünket valamennyien onnét hoztuk: gyerekkorunk színteréről. Mindegyikhez emlékek raja kapcsolódik. Kimondom: eresz, s látom a szülőházam ereszét, amelynek akkor még csodás magasságába annyit bámultam kisgyerek koromban. Kút: látom a kerekeskutat az udvarunkban, amelyet annyit tekergettem, nyikorgattam, de a gémeskutat is nagyanyám udvarában, amelytől annyiszor óvtak, s amelybe mégis annyiszor bámultam bele, dobogó szívvel lesve a mélyben ringó, sötét víztükröt. Jég: a Székalja tócsáinak, kacsaúsztatóinak jege, amelyen annyit csúszkáltam, beszakadás: az én saját beszakadásom egy jeges csatornába, szintén a Székalján, szerencsére csak térdig és nem nyakig. Torony: a mi templomunk tornya, amely az úszó felhők alatt mintha mindig dűlni készült volna, harang: az ott zúgó két nagy és egy kis harang, amikor a kicsit, a vékonyfalút néha félreverték, rohantunk a tűzhöz lélekszakadva, el ne oltsák, mire odaérünk... Tízezer szót sorolhatnék így el, de minek? Hisz olvasóim legtöbbje ugyanígy hordozza magával mindhalálig a kicsi korában gyűjtött képeket, hangokat, szülőföldje színeit, ízeit, illatait - s a szavakat, melyek mindezt kifejezik.

Varga Domokos

Kies Kiskunság, szeretett Szentmiklós

 

Rajfai Sarolta
Torony iránt


Közeledünk - most épp Foktő felől.
Tág bárka himbál, jobbra-balra dől,
nem érzem — mérem. Mint a meredek
felhőt kopasztó csupa-szirt hegyek
áll a torony: gőgös tartása int.
Megszelídülnek billenéseink,
mert akárhogy is: méltóság, erő,
csipkézett arccal fölénk szökkenő,
lenyűgöző és utánozhatatlan.
S a volt, a múlt, a súly a talapzatban
történelem: hisz István rakta le,
meg hogy ezer év - csak van hitele.


Nézem. Aztán egy ág hajol felém,
könnyű, játékos, elhagy könnyedén,
csak rám kopog: ébredjek. Jó, tudom,
negyven emberrel összezárt úton
robogok. Hol ez, hol az lökdös el
a fogódzótól.

De a testközel
az első utca: csupa tarka szög,
pancsolt paletta, minden örömök
elbomló fénye, színe, a jelen.
Hát ez ugyanúgy nem történelem?


Anno domini... alapköveit
tán nem királyi kezek kövezik...
vagy éppen azok?
Állványon, falon,
tetőgerincen járó hatalom
pamacsot mozgat: sárga, kék, lila,
rozsdaszín zúdul szándékaira.


Tábla köszönt: üdvözlet. Kis jelek,
szerények, mert hát ki érkezhetett?
Csak részes, nem a teljesség maga,
s valahogy most már így természetes.
A két toronynál a kocsi letesz,
s nem szorongok, hogy rám dől a
magasság...
ezer év?


Hány váll pillérei tartják
a következő egy évet, amíg
ezrek életét megszépíteni
most formálgatja gombaházait?
 
 

 

Pintér Lajos

Hajósi Cabernet dicséretére

Igyunk, igyál. Mindenki víg, kit
ver a gyász. Mindenki víg, kit
erő emel, kit földig lever az erőszak.
Igyunk, igyál. Ha ég a ház,
igyál, ha épül, majd porig leég,
igyál, hisz fölépül újra.
Te hirdetted, hogy nemzedék kell. S nem
vagy magad most, mondod: magadnak.
Könnyen felednek, könnyen föladnak.

Kerestél volna köteléket,
mely nem kötél, csak kötelez.
Emberiség? Nemzet? Város?
Család? Vagy a férfi társak:
pillantástok egy nőre rácsap,
ahol a kicsi vesszeje, ahol
csípője tengerpartja: ott volt a
világ közepe,
dicsekedhettek egymásnak.


S micsoda lányok, micsoda város!
Micsoda ócska lányok, ringók?
Lábukon erek: kék iringók.
Virágok. Áldottak a lányok.
Kicsit bunkócskák, kicsinyt ringyók.
És ez a világtalan, mosdatlan város,
határos a kerek erdővel:
fejbe lőtt fácán, vaddisznó, szarvas
ott köt békét a túlerővel.


Igyunk, igyál. Mindenki víg, kit
öröm ér. Mindenki víg, kit a
közösség égig emel, és el nem ejt.
Igyunk, igyál. Hogyha fölépül,
és romba nem dől az a ház.
És nem csontodból épül, és
nem hamuddal keveredve
épül föl végül, s nem menedékül.
Majd nem kell menedék, ha nem kell menekülj.
Emeljetek föl, kicsi szárnyak, kicsi
ikaroszi szárnyak, s ne
csapjatok a szikláknak.
Emeljetek föl, kicsi szárnyak, izzó
szitakötő szárnyak,
hajnali hártyák, szúnyog-szárnyak,
Kondor Béla repülőjéből
letörhetetlen lécek, szárnyak,
rőt angyalszárnyak, röpülő szőnyeg,
légzsákok, léggömbök, szálló ernyők.

Nem a földön, rajtatok állok,
s csontokon lépek, hogyha járok,
elhunytak, drágák, hullt virágok,
épp lábujjhegyen, hogy ne fájjon.
Épp lábujjhegyen, hogy ne fájjon,
elhulltak, drágák, elhunyt virágok,
csontokon lépek, hogyha járok,
nem a földön, rajtatok állok.


Részeg vagyok most, tündöklő részeg.
Markomban fölrobbant pohár.
Baltával ugrok, kisfejszével
remegő rímekre, részletekre.
Szétverem a verset, nincs költészet,
szent vagyok, öklelek, öklendezek.
De a vállam belesajdul már,
széteső, vízmosta vállam:
lépnek rá fiak, pólyáit lábak.


Mégis szeretlek, szétvert költészet.
Mégis, mégis, tiprott virágok.
Mégis, mégis, devalvált várak.
Mégis szeretlek, ringyócska lányok,
vérző kötések, puhácska lábak.
Mégis szeretlek, nemzedékem.


Tüntessetek, tündököljetek bennem, akarom.
Segíts, pohár bor, legjobb borom.
 
 

Az utcán gyerekek rohangáltak. Teherautók fordultak be a sarkon, messzire fröcskölve a lucskot. Ázott, szegényes volt minden. Néhány újabb épületet is látott, de az autóbusz-pályaudvart régi földszintes, málló vakolatú szürke házak vették körül. Az asszonyok irhabundában vagy dzsekiben, a legtöbbjük kendőben. A főtérre ért, az első világháborús emlékműhöz. Olyan volt, mint a többi, mintha sokszorosították volna a csuklyás,lehajtott fejű nőalakot, a koszorút tartó, mezítelen felsőtestű fiút. De több kőobeliszk vette körül a szoborpárt, mint más városokban. Nagyon sok név volt rájuk vésve. Arra gondolt, hogy a halasi parasztfiúkat, iparosfiúkat ezrével vitték a frontra. Megteltek velük a lövészárkok, a tömegsírok. Mindegyiken egy fakereszt. Talán egy felirat, amit már régen elmosott az eső, a hó, a nyolcvan esztendő.

A Montreálban élő unokabátyja, Pista, legutóbbi levelében az írta, hogy Móricz nagybátyjuk fiatalon, betegségben halt meg. Ő úgy tudta, hogy a háborúban. Ki mondhatta ezt még gyerekkorában? Mondta valaki? Talán az Acht Józsi kitüntetéseivel játszva találta ki ő maga a Laudon utca és Andrássy út sarki lakásban, aminek az ablakából a pápát nézték a harminchatos Eucharisztikus Kongresszus felvonulási menetében. Talán ő kreált magának egy másik nagybácsit, hogy az apja családjában is legyen valaki, akire úgy gondolhat, hogy szuronyos puskával a kezében rohamra indult a hazáért. Olvasta a neveket. Rengeteg Horváth, Kis, Kovács, Nagy, Németh. Az S-betűre ugrott a tekintete. Ott volt a név a rengeteg Szabó előtt, a rengeteg István, János és József között: Stern Móricz. Arra gondolt, hogy a már elkészült szövegben ki kell majd javítania a nevet c-ről cz-re.

Fölírta a szobor talapzatára vésett szöveget: „A hazáért elesett hőseink emlékére 1914-18." Lejjebb:

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért..."

Így találkozott a nagybátyjával, aki a születése előtt másfél évtizeddel szuronyos puskával a kezében anélkül hagyta ott az életét, hogy idézni tudott volna ilyen verssorokat, a rengeteg - és verseket ugyancsak nem idéző - Horváthtal, Kissel, Kováccsal, Naggyal, Némethtel, Szabóval, a rengeteg Istvánnal, Jánossal, Józseffel együtt.

És mit kezdjen vele? Nem többet, mint hogy tudja: ez is megtörtént. Azzal olvad be a tudásába, hogy az, aminek mint ismeret így a része lesz, őt magát jelenti. Akit visz a lába, eltávolodva a sáros tértől egy láthatóan a századforduló táján épült sarokház felé, amiről majd csak néhány óra múlva tudja meg, hogy a Városháza. Nem emlékezteti a kecskeméti, a szegedi, még a hódmezővásárhelyi városházára sem, nem szólva például a szabadkairól, holott - miként majd visszafelé jövet a boltíve alá süllyesztett feliratról elolvassa -ugyanabban az évtizedben épült, mint azok, de hozzájuk viszonyítva olyan, mint az árvaházi koszton nevelt, segélycsomagokból öltözött mostohatestvér a fehérzoknis gimnazisták között.

Sándor Iván

Tengerikavics

 

Kabdebó Tamás
Danubius

bonus Danubius fluvius contradictiones
így aposztrofált IV Béla jó királyunk
a pápához írt segélyt kérő leveleiben.


S mindaz, kinek még magyar vér folyt ereiben
futott, csónakot, naszádot, dereglyét ragadott
s evezett, lapátolt, mint a megveszekedett,


mert hamar lovának noé-bárka vala a dunai komp -
vízen lelassul a pusztán üldöző sebes tatár -
kong már mindenütt a félrevert harang, kolomp.


Írd, deákom, írd Petrus fia, Johannes
Bonus Danubius fluvius contradictiones;
földünk, ha nem segíttek, rokkant lesz!


Raguzában szélcsend van, csak mormol a tenger,
csak Földvár alatt fekete az üszőktől a Duna,
a horvát, szlovén és rác szánt, vet arat, termel.


Csak a fehérfalvi mészárláskor volt vörös a vize,
csak a vecsei révészek markát ütötték aranyak,
egyébiránt sárgás-szőke, iható, és édes az íze.


Csak a kevei rácok kerestek, embercsencseléssel egy keveset,
aki ellenállt lefülelték, fületlenül vízbe lökték,
mint eltévedt keresztesekkel cselekedtek a velenceiek.


Jó Uram, kegyelmes doge, Velence hercege:
leányom, Margitkám, az Istennek szentelem, s magam
Dalmátföldön hallgatom, a fában a szú perceg-e?


Várom, hogy a hóié, a tavaszi ár, az áradás,
hogy a Duna-víz majd mindent kimos, elmos, lemos,
várom, hogy meghal a nagykán, kitakarodik a tatár,
hozzád imádkozom, vizek védszentje, NepomukiJános,
hogy innen s túl a Kárpátokon kiviruljon a dunai határ,
(contradictionesfluvius Danubius bonus)

 

Ismét egy sziget, de most nem Lakatlan, hanem valódi sziget a Dunán: Veránka, Bajától északra, s időnként lakói is vannak. A sziget már legalább száz esztendős, még a múlt század végén vágták le a Duna kanyarulatát itt, s tették hajózhatóvá ezen a szakaszon is a folyót, úgy, hogy közben a régi, az elkanyarodó ágat sem zárták el. A két ág, a régi, kanyarodó és az új, egyenes fogja körül ezt a szigetet. A belső, a valamikori főágat is táplálja az élő folyó vize, de lassabban, nyugodtabban folydogál itt a Duna, mint a fősodorban. Akár erről az ágról is mondhatta volna Mészöly Miklós a Gemenc című versében írtakat, annál is inkább, mert ez a terület már Gemenchez tartozik: „Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen / lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom I Diluviális távolodás". Ha beeveznénk a régi ágba, merthogy oda másképpen nem lehet bejutni, a motorcsónakokat már régen kitiltották, még fekete gólyákat is találnánk... A fősodorban nem őrződnek meg napokig az evezőcsapások máskor sem, most pedig különösen erős a hullámzás. Ha sokáig nézi az ember ezt a hullámzást, akkor mintha a maga világa is oldotta, lággyá válna, mígnem a maga teljes világát ki nem tölti a víznek ez az állandó mozgása...

Füzi László

Lakatlan Sziget
 

 

Ha becsukom a szemem, a csanádi Dunát látom. Olyan pontosan és olyan élesen, a részleteknek akkora gazdagságával, amelyre a siető film, a nagyléptékű térkép, sőt, a kronologikus sorrendeket betartó olvasmány sem képes. Ugyanis én hatvan év hossz- és keresztmetszetében látom ezt a Duna-szakaszt, melynek ragadványneve a „csanádi", éppoly esetleges, mint a partján élők kora, neve, vagy testsúlya. Csanádi csak azóta, amióta a révtől két és fél kelet-irányú kilométernyire Ersekcsanád megépült, hogy a törökverte Duna-Tisza közének ez a kies vidéke újjáéledhessen. Duna azelőtt is volt, attól kezdve, hogy a jégkor utáni kis-tengerek lecsapódtak, és azután is lesz, amikor már a telhetetlen Sükösd magáévá teszi Érsekcsanádot.

A Duna bal, azaz itt keleti oldalán három kilométertábla látszik télen, amikor a parti őserdő levelét veszti: az 1488-as, az 1487-es és az 1486-os. Torkolattól való távolságot jeleznek a kilométerek, tehát majdnem pontosan félúton vagyunk itt a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között. (Persze, a helyi ember „Fekete Erdő" alatt a gemenci rezervátum egyik Duna-sarkát érti - de mi most Schwarzwaldról szóltunk.) Szemből, Veránka szigetéről apám vadász-messzelátójával a fölsőbb két jelzést el tudtam olvasni - a gyereknek ölyv-szeme van - a Szivattyú-telep alattit már nem. A sziget sarkán álló ház emeleti erkélyén álltam: télen, nyáron, tavasszal, ősszel, még anyám méhében, karján ülve, kis és nagyobb gyermekként, az aknatámadás előtt, az újjáépítés után, és - hívatlan vendég gyanánt - első hazatérésem második napján.

Srégen szemben az érsekcsanádi rév 800 méter, az ezüstös, a sárga, a barna, a szürke, az éjfekete, a locsogó, a felkorbácsolt, az elcsitult felület, amit hosszabban belátok: 3000 méter. Meghosszabbíthatom a távot északnak is, délnek is, de akkor már képzeletem egészíti ki az egybemosódó képeket. Kolombuszról úgy tudja a világ - ő mondta -, hogy Genovában született, mutatis mutandis, rólam azt híresztelik, hogy Baján vagy Pesten láttam meg a napvilágot. Ám a jó Kristóf valójában Arenzanoban, egy kis Genova melletti (akkor) falucskában született, míg jómagam, bár éppenséggel Pestre vitt a gólya, valójában Baja-vidékét vallom pátriámnak, s e várostól északra fekvő Veránka szigetét legősibb hazámnak: itt foganhattam, az Úr 1933-ik esztendejében.

Bohó és balga emberek azt hiszik, hogy minden víz egyformán csorog, minden folyóvíz egyformán beszél. Ám, aki megtanult Dunául, (felismeri a nyelvét, mint a kisbárány a nagy nyájban az anyja bégetését), az megismeri a Duna - mondjuk így: az adott Duna-szakasz sajátos hangjait. A sziget csücskén minden nagyobb kő személyes ismerősöm volt. Egyeseken állva pecáztam. Mások közé a fenékhorog kitűnő karóját illesztettem. Egy vízközeli lapos kőről fejeseket ugráltam a forgóba - kilenc méter mély volt itt a víz - egyszer kedvtelésből, másszor azért, hogy apám leakadt dobóhálóját fölhalásszam. Ez a kő 1937-ig dédnagyapám vízparti nyaralójának az alapozásához tartozott, a jégár lazította ki, sodorta idáig. Mindebből az is következik, hogy a régi erkélynek újjá kellett születnie 1940-ben, majd tizenegynéhány évvel később egyesülnie kellett egy új épületszárnnyal, az állam nevében. A víz tehát jön, a kövek szakítják, olyasféle sirrenéssel, mint amikor a varrónő selyemszalagot futtat az olló élén. Máskor a haragos Duna-hab csapkodja a köveket, tiloló asszonyok módján. Lejjebb, az agyagos partnál - mit olyannyira kedveltek a kecsegék - szortyog a víz, ahogy az agyag lyukain futtában ki-bejár. Tőlem északra, a Búvár-szigeti zátony hártyás lábát csendesen simogatja Danubia, a hang, amit hallok, a méz csorgásához hasonlatosan a belső fülnek szól. Ám „honnan kicsi szellő ég vándora jöttél?" súgni kezd a szélhajtotta víz, s a part lombjába (télen a kopasz ágak közt sivít) suhogni próbál mind, s e hangból még kihallik a felvert madarak csipogása, csivitelése, cserregése, vijjogása s lesz az összhang Duna-kórus polifónia. Óh, igen, télen a jégtáblák zörrenését is hallom, tavasszal látom a barkanyáj miriádjait, nyáron szimatolom az elfogyasztott halpaprikás még ácsingózó illatát, ősszel a pirított szalonna és a rőzseparázs nászának orrtanúja vagyok, talán így pontosabb: a Duna-nyelvet szünesztetikusan hallom-látom-szagolom-tapintom.

Kabdebó Tamás

Csanádnál a Duna

 

Kabdebó Tamás
A bőség városa


Jegenyesor, halatváró vizek
ó-templomok, régi ciszterek hóna,
Szentháromság tér, meglátni tégedet
hetedhét országból eljöttem haza.


Elmémben hordtam ezt a költeményt
mint számban a görögdinnye illatát,
Tóth Kálmán és Jelky András utódaként
Türrt köszöntöm s vele Dunánk kishugát.


Fürdés, evezés, motorcsónakázás,
hol az élet fenékig csak strandolás -
vized tükrében megcsillámlik Baja -

városom lágy szíve, Sugo-Vica.

Üdvöz légy! S te csípős halpaprikás,
s te, bogrács alatt fellobbanó parázs.


Az évek gyakran sötéten repültek,
háborúk zúgtak itt is, forradalmak;
árvizet, tűzvészt, deportálást küldtek,
hídrombolást
- égi s földi hatalmak.

Aztán csend lett, s holtakat temettek
fokosos magyarok és bicskás rácok.
Sokacok, svábok ugyanúgy szerettek
Mint a zsidók, szerbek, meg bunyevácok.
Lelkükben egykor mind magyarok voltak -
a viszályszítók bármit is papoltak.
a rabbi megkóstolta a disznótorost,
találkoztunk reformátusokkal
éjféli misén, s egy ateista rendre
elbandukolt a húsvéti körmenetre.


Ez volt hát egykori pátriám, Baja.
Itt élesítette kardját Damjanich
Mészáros Lázár is idejárt haza
s a gimnáziumban tanított Babits.


Úgy látom a tájat mint Éber Sanyi
bácsi. Tőle kölcsönzőm a palettát;
Ybl Miklóst, Maricsot és Nagy Istvánt
a város természetes arányai
tervezés előtt: látni tanították.
Itt tanultam úszni, lestem a szoknyát,
amott kiabáló csókára leltem,
melyek ellepték fönt a szerbtemplomot.
A víz tükrében a parafadugót figyeltem -
Mondd Imre, mondd ki:„itt voltunk boldogok."


 
 

 

A partról nézve olyan szép az a halászélet: ringatózni a lágy hullámok tetején, tűz mellett ülni a vízparti füzek alatt, kifogni az aranyhalat játszadozni a menyecskékkel, ahogy mindezt a nóták mondják, és a romantikus írók írják. Ha valami mégis rossz, az az időjárás, a perzselő nap vagy a fagyos szél, no meg ha „hálóját a szerencse, őt magát a kedvese" elhagyja.

A valóságban már nem ilyen idilli a kép. A hűtlen kedvest még csak elfeledi az ember, de ha a szerencse hagyja el... Ez pedig gyakran megesett.

A jó fogáshoz halbőség kell, annak előfeltétele a megfelelő vízjárás, a kellő időben jött áradás, jó idő az ívásra, megfelelő mérvű apadás stb., ami sok mindentől függ. A feljegyzések és visszaemlékezések egyaránt tudnak jó és rossz évekről.

Az értékes halászóvizek tulajdonosai 1945 előtt a parti birtokosok voltak, akik a halászat jogát árverésen adták bérbe a legtöbbet ígérő halásznak. Az pedig köteles volt a bérletet fizetni, akár fogott, akár nem. A szerencsés halász néhány esztendő alatt meggazdagodhatott, a tőkeerős bérlő átvészelhette a szűk éveket, de akinek nem volt szerencséje, az a szó valódi értelmében is koldusbotra juthatott. Mint a szerencsejátékos, futott a pénze után, s egyre jobban eladósodott, amiből már nem lehetett kilábalni.

Solymos Ede

Szegény halászt még az ág is húzza
 

 

Buda Ferenc

Himnusz haza

Füziéknek: Áginak és Lacinak

Homok-haza    Szíkföld haza
múltam és jövőm halmaza


édes gyümölccsel éltető
aszú füvön tengődtető


Köröskörül kinyílt egek
hová legyek   mivé legyek


hátul pogány   s pogány elől
jobbról Bizánc     Bécs balfelől


Utak pora   szíkföld sara kék
hajnalok  gyöngyharmata


Hold udvarát söpörgető forgószelet
sodorgató homok-világ     Homok-haza


Emlőd öled     horpad-dagad
tulajdon kölyked megtagad


selyemtüll fátylat lengető sajgó csontot
melengető tűzzel-faggyal keresztelő


Szúr-vág a szél akár a kés
száraz vihar     homokverés


vércsét galambot röptető
hörgőt tüdőt kiköptető


Aszály eső köd zúzmara
te hívsz haza    te szívsz haza

Horpad-dagad emlőd öled
Hol van hazám Tekívüled
Két vállamigfölér a gaz
hagynálak itt     belémszakadsz


Napod kié?     éjed kié?
magzatvető méhed kié?


Akácgyökér    kormosfalak
szétpergőgyöngy     zöld réz-salak


csatok paták törött cserép
vesztett csaták    pörös cserék


mindfölfalod     mind elnyeled
Mi lesz velünk    mi lesz veled


Rakosgatok félig vakon
bronztű sisak üres flakon


lókoponya    lúd mellcsontja
törött mondat kettőspontja


ami lenn volt    itt vanfelül
mind az egész összevegyül


kő nyílhegyek    kengyelvasak
töltényhüvely     tejestasak


kondor szakáll    mongolredő
türk állkapocs    trákfejtető


sváb hetede rác harmada egybeszakad
jász szarmata birodalom és gyarmata

gót hun görög bolgár kabar tót kun török alán avar
örmény oláh tatár zsidó
meghódított és hódító


itt fortyog a fél kontinens
minden csontunk ambivalens


és örvénylik    és kavarog magyarok?
    vagy nem magyarok?


kell rá hitel?   van rá hitel?
ki dönti el?    mi dönti el?


szöghaj?   sasorr?   szálkás bajusz?
ítélj ha mersz    dönts hát ha tudsz


Bécs balfelől    jobbról Bizánc Szánlak,
Tiborc - Nagyúr, te szánsz?


Köröskörül kigyúlt egek
mivé lettem    hová legyek


Mi vagy teföld   Homok-hazám
katlan? huta? kohó? kazán?


napod kié?    éjed kié?
magzatvesztő méhed kié?


Ki volt előbb    kijött utóbb
melyik konok földönfutód?


kié e nyűg?    kié a konc?
ki az akit szívedre vonsz?


a telepest?   az itt honost?
a fegyverest?   az ostorost?


Válasz nincsen csak állapot
krumplit kapálj   tarts állatot
kerék inog    tengely törik
mindig a védtelent ölik


mindegy: morogsz rísz vagy kacagsz
gürcölj    míg csak belészakadsz


fát vágj befűts füvet kaszálj
Köd zúzmara eső aszály


Múlt hantja   jövő torlasza
Szíkföld-haza    Homok-haza


gyertyám leég előbb-utóbb
fiad vagyok?   földönfutód?


rád-rádlelek     elvesztelek
arcombafúj makacs szeled


kérdőre von    nekemszegül
megvallat könyörtelenül


s én csak hebegek   
dadogok dűlőiden elindulok


lesvén   ahogy göröngyeid
fölisszák Isten könnyeit
 

 

A Duna-Tisza köze: a táj és lakói

Írta: Csatári Bálint

Szinte valamennyi összefoglaló földrajzi leírás úgy említi ezt a tájat, a két folyó közét, hogy ez vidék az egész Alföld „táji esszenciája". S valóban, a sívó, mozgó homokbuckáktól a gazdag termőképességű löszös szántókon át az egészen sík, folyó menti rétekig, a füves pusztáktól a vadregényes erdőkig, a különleges kanyargó folyópartoktól a gazdag madárvilágú szikes tavakig minden tájrészlet fellelhető itt, úgy, mint az Alföld más térségeiben. Közös táji „egyvelegük" pedig maga a Dunától Tiszáig érő róna, lánglelkű költőnk szülőföldje, amelyet annyiszor, s annyiféleképpen megénekelt.

A sokféle természeti adottság révén, több évszázadon keresztül alakult többször módosult a gazdálkodási és a települési kultúra. Szoros és kölcsönös egymásra hatások sorozataként is értelmezhető ez a mára létrejött, átalakult táj. Az itt élők mindig keresték azt az érzékeny harmóniát, amely a táj és azt formáló emberi társadalom között létrejöhet. A táj átalakulása, megújulása folyamatos, folytonos - a régészek által feltárt ősi telepektől elindulva, egészen napjainkig.

A sokféle kistájból összerakható Duna —Tisza köze meghatározó egysége a térség középén végighúzódó, ÉNy - DK-i irányban a szél által elrendezett buckasorok vidéke, a Homokhátság. Az alföldi viszonylatban erősen tagolt térszínű terület táji egységét az esetenként alig fedett homokvonulatok, az erdők, a vizenyős semlyékek és rétek, a füves puszták és az ember alkotta tanyák, települések, szőlők, gyümölcsösök, kertek fogják különleges egységbe. A Kiskunsági Nemzeti Park védett területein ma már valamennyi fontos és értékes tájrészletét őrzik az utókor számára is. Ahogy mondani szokták, ez a vidék Nyugat-Európa legkeletibb, s Kelet-Európa legnyugatibb sztyepp-jellegű területe.

A középkor végén, az újkor hajnalán a hatalmas, félnomád tartású csordák legelőiről több tízezer marhát vittek innen nyugatra. A részben a túllegeltetés miatt is fellépő futóhomokosodás után erdők és kertes tanyák sora létesült, amely a múlt század végén „aranyhomokká" változtatta a táj legalkalmasabb részleteit, s a gyümölcskivitel olyan arányokat ért el, mint hajdan az élő állat exportja. A táj és az ember kapcsolatának legközvetlenebb színtere a Homokvidék peremén ülő mezővárosokból kirajzott és kiterjedt tanyavilág volt, ahol a táj minden apró részletéhez különlegesen igazodva alakult ki a gazdálkodás, a termelés rendje. S bár voltak korszakok, amikor a durvább beavatkozások sokat ártottak a természetes környezetnek (nagyüzemi táblásítá-sok, oktalan vízelvezető rendszerek, kedvezőtlen fajtájú, tájidegen erdősítések), napjaink fenntartható táj- és vidékfejlesztési programjai reménytkeltőek. S ha e különleges táji adottságok újra összetalálkoznak az ökológiai értékekre is tekintettel lévő turizmussal, a természet tudatos szeretetével és gondozásával, akkor a jövő generációi számára is fennmaradhat ez a különleges vidék, a túzokrezervátumával, az ősborókásával; a füves pusztákon legelésző, itt a honfoglalás óta megszakítás nélkül fellelhető szürkemarha-gulyájával.

E központi térség kelet felé lejt, abba az irányba , amerre a múlt századi folyószabályozások alatt a Tisza kanyargott, amerre ma a folyó ártere és völgye húzódik. A levágott kanyarulatok holtágainak egykori vízi- és élővilágát villantja fel előttünk a szintén védett Tőserdő. Ott láthatjuk, hogy milyen is lehetett az egykor zabolázhatatlan folyó évente különlegesen megújuló, sőt a kis kérészek révén egyszer-egyszer ki is virágzó, táji-természeti együttese.

Szinte szimmetrikusan, a „homokhát" túlsó oldalán, nyugaton, megtaláljuk a Dunát is. Igaz, hogy a sokkal nagyobb folyam ártere is sokkal nagyobb. A solti lapály, a Kalocsai Sárköz felszíni formái és a szinte zárványként fellelhető védett részletei ugyanúgy tükrözik a mai medertől egykoron több kilométerre kilátogató folyóvíz felszínformáló munkáját, mint a másik oldalon, a Tiszánál tapasztalhattuk. A szabályozás után, a gazdag tápanyagtartalmú öntéstalajokon igen korán kialakult a földművelés, amely az eredeti tájat szinte teljesen átalakította. A gátak között azonban ma is a víz az úr, s az egész Duna menti ártéri, vízi rendszer hallatlanul szép, méltóságteljes táji keretet ad a nagy folyó ezen alföldi szakaszának. Délen pedig már olyan vadban gazdag ősi erdők is szegélyezik, melyek táji-természeti értéke a maga nemében, ugyanolyan páratlan, mint a homokvilág, a homok-haza.

Az egész Duna-Tisza köze egyik legkitüntetettebb természeti földrajzi pontja nyilván ott van, ahol e két terület találkozik a harmadikkal, a bőven termő bácskai löszvidékkel. Nem véletlen, hogy az ide telepített hajósi szőlők bora vetekszik a hegyvidékiekkel, hiszen itt egyesül a három táj valamennyi adottsága. Bizonyára igaz az a feltevés, hogy a bácskai löszön képződött gazdag tápanyagtartalmú, csernozjom talajoknak, a kvarc-homok különleges napfényvisszaverő, érlelő mikroklímájának, s a vizenyős lapályok különleges páratartalmának együttes hatása jelenik meg a közkedvelt hajósi borok ízében, zamatában.

Az 1930-as években hosszabb tanulmányúton járt az Alföldön egy holland kutató, den Hollander Az elkötelezetten dolgozó és nagyszerű megfigyelő-képességű professzor az Alföld települései és lakói című, itthon, magyarul csak jó negyven év múlva kiadott remek könyvben írta meg tudományos tapasztalatait. Szólt a történelmi gyökereinkről, régiónk keleties elemeiről, s arról a világviszonylatban is egyedülálló mezővárosi-tanyai település- és társadalomszerkezetről, amely itt, az Alföldön kialakult. Könyvének részletei fél évszázad távlatából is élvezetes olvasmányok. Hollander a Duna-Tisza közét, a mai Bács-Kiskun megye területét is alaposan bemutatja a kötetben. Mindezt azért bocsátom előre, mert másfél évtizede itt dolgozó kutatóként mindig nagyon izgatott az, hogy mi is történt e táj településeivel és lakóival Hollander kutatóútja óta. Leírha-tók-e az ő akkori szemléletét mintegy a mai korra adaptálva azok a bonyolult és többször is alapvető változást eredményező beavatkozások, tényezők és folyamatok, amelyek az Alföldre, illetve azon belül e tájra, a Duna-Tisza közére érvényesek? Milyen is ma, a XX. század végén ennek a megyének a mezőgazdasága és a települési szerkezete? Mit őrzött meg a korábbi, jórészt belső erőforrásokból táplálkozó szerves fejlődésének és mindig is meglévő területi - a kiegyezésig közjogilag is elismert - különállásának egyediségéből? Mi az, ami mára visszavonhatatlanul eltűnt, s igazából baj-e ez? Mennyiben „állt ellen" a táj, mennyire a települések és lakóik a még újabb rendszerváltásig tartó homogenizálódásnak, egységesítési törekvéseknek? Mi az, ami a korábbi időszakok fejlődési tanulságaiból igazán „újrahasznosítható", s szükséges ahhoz, hogy a számottevő területi-települési identitásra, a helyi tudásra és megújulóképességre alapozó modern európai integrációhoz e tájról ma csatlakozni tudjunk? Természetesen nem vállalhatom, hogy valamennyire kérdésre válaszolok. Csak egy bátortalan kísérletet teszek. Teszem ezt abból kiindulva, hogy a település színtere, kerete és eredménye a teljes gazdasági átalakulásnak és - sajátos organikus társadalmi-műszaki-kulturális képződményként - sokkal lassabban követi a változásokat, mint ahogy azt az e folyamatokat rendre befolyásolni akarók elvárnák, remélnék. Hollander a múlt század közepétől a harmincas évek végéig követte a változásokat. Az agrártáj átalakulásának nagy, frontier jellegű birtokbavételének időszaka akkorra lejárt. Legfőbb eredménye a sajátosan alföldi, mezővárosi, paraszt-polgári fejlődés és a kiterjedt tanyarendszer volt. Vajon az elmúlt fél évszázadnak melyek azok a gazdaság- és településfejlődési eredményei, amelyekkel a következő fél évszázadban számolnunk kell? Milyen új viszony fog kialakulni az új gazdasági-társadalmi rendszerben a települések között? Hogyan alakult át az alcímben megjelölt időszakban a terület maga? Erről szól ez az írás.

Bács-Kiskun megye megalakítása

A politikai hatalom területi egységek szerint meghatározott működése, a közigazgatás területi beosztásai és az állami elosztási rendszerek mindig jelentős befolyással lehetnek a területi, települési és a társadalmi folyamatokra. Bács-Kiskun megye megalakításával egy teljesen új területi-közigazgatási egység jött létre vizsgálati időszakunk kezdetén. Ennek máig ható következménye lett a csonka Bács-Bodrog vármegye megszűnése, a megye déli területeinek jelentős szerepvesztése, melyet ők szinte a trianoni trauma folytatásaként éltek meg. Baja, bár járásszékhely maradt, elvesztette részleges megyeszékhelyi funkcióit, a Felső-Bácska területén szűnt meg a legtöbb vasútvonal, nem beszélve a nemzetiségeket ért háború utáni atrocitásokról. A történelmi Magyarország legfejlettebb alföldi megyéje egyszerűen - és túlzóan - fogalmazva eltűnt, egy kis kötőjellel és a Bács-szócskával kapcsolódott az 1950-ben kialakult legnagyobb magyar megyéhez. De eltűnt a korábban már jogilag megszüntetett, de nevében még őrzött Solt megye is. A másik nagy hatása volt ennek a beavatkozásnak Kecskemét megyeszékhellyé válása. Az újonnan létrehozott megye határán, földrajzilag elképesztően excentrikus helyzetben, lényegében megyei intézmények nélkül, a város több évtizedes politikai lobbizása nyomán teljesült a nagy álom. A megye megalakításakor szinte semmit nem vettek figyelembe azokból a közigazgatási kutatásokból, amelyeket a híres Magyar és Teleki Intézetek, végeztek a 30-as években egy organikusan fejlődő polgári demokratikus társadalom területszervezési, megközelíthetőségi vagy elérhetőségi, netán optimális igazgatási ellátási kapcsolatai alapján. Szétvágta az új határ a híres Háromvárost, Ceglédet, Nagykőröst és Kecskemétet is. Az új megye csak területi keret volt persze, de egy erősen centralizált államigazgatási modellben az kénytelen-kelletlen, elkezdett működni. Minden földrajzi-táji identitásnak és hagyománynak ellentmond ma is, amikor a kiskunok leszármazottai bács megyeinek mondják magukat, de hát így van ez a többi, a még hosszabb nevű „tákolt" megyék esetében is. Szabolcs-Szatmár-Bereg szabolcsijai sem beregiek vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye abaúji lakói sem borsodiak. Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert több évszázados, a történelmi-táji hovatartozást alapvetően meghatározó nevek, történeti-földrajzi-piaci kapcsolatok és ezekkel is összefüggésbe hozhatóan társadalmi-gazdasági kapcsolatok és viszonyrendszerek szűntek meg és kerületek szinte egy csapásra a helyi társadalmi identitástudat mély süllyesztőjébe. S érdekes - de erre még visszatérünk -, 1990-es újra-felbukkanásukkal ma is aligha tudtunk mit kezdeni.

A megye kialakítása után beindult a szocialista pártállami igazgatás megszervezése is. Megyénkben sajátos kísérőjelenségei voltak ennek délen a ki- és betelepítések, a Kiskunságban pedig a tanyaközség-alakítások. A megye egyik felén tehát a meglévő és néhány mutatójával még ma is és országosan is igen fejlett bácskai falvak lakossága és társadalma változott, a másik felén pedig a településhálózat. Az egyébként éppen Hollander által méltán csodálatosnak értékelt mezőváros-tanya települési rendszere alakult át gyökeresen, amikor kijelölték a tanyaközségek központi belterületeit, s megtiltották a tanyák építését. Szinte minden elemében alakul át valamennyi Duna-Tisza közi mezővárosunk török után kialakult települési és tulajdoni szerkezete, a korábbi határrészek - Csólyostól Ballószögig - önálló igazgatású településekké válnak. Ez a beavatkozás, mint földrajzi-térbeli jelenség a büszke és jelentős területeket a városuk közösségeként is birtokló itteni mezővárosok számára kísértetiesen hasonló volt Trianonhoz. Természetesen az új Bács-Kiskun megye is, amely mint minden ilyen új közigatási-területi képződmény, csak lassan kezdett kialakulni, átformálódni,, igyekezett a maga képére alakítani, amit lehetett. Az új megye természeti és környezeti szempontból is három fő egységre tagolódott. A korabeli járási vagy települési statisztikák ugyan ezt nem jelzik, de amikor később már a valóságos térségi folyamatok is áttekinthetővé váltak, nagyjából a hetvenes évektől da-tálhatóan, akkor néha rácsodálkozó megállapításokat lehet arról olvasni, hogy mennyire más ez a Bácska, a Kiskunság, meg a Duna-mente. Igen táji-történeti eredetében, településszerkezetében, társadalmi miliőjében, értékrendjében, vallásában, egyszóval identitásában is más (volt). Sok egyedi vonásuk volt, amelyeket rendre igyekeztek egységesíteni, s ha lehet, eltüntetni. Csak az 1990-es újabb rendszerváltásssal derült ki, hogy mennyire volt sikeres mindez, bár az is igaz, hogy történelmietlen feltenni kérdést: mi lett volna, ha egy demokratikus polgári fejlődés közigazgatása alakítja meg Bács-Kiskun megyét? Mi lett volna, ha a megyeszékhely a terület földrajzi középpontjába kerül? Ha nem alakítják meg a szintén generális változásokat hozó tanyaközségeket? Erre mondhatjuk, ez már értelmetlen múltba merengés, hiszen a fejlett világban is van hasonló példa új területi-közjogi-közigazgatási egységek megalkotására. A nagyjából hasonló méretű skót vagy a portugál régiók sem régi keletűek. Az együttműködések irányába mutató gazdasági és társadalmi kényszerek viszik őket előre.

A megye (mező)gazdasága

Az egyetlen, a terület gazdasági érdekközösségét is igazán megalapozó nagy ügy, mindhárom már említett (termő) táj egység szempontjából értelmezhető generális elem a mezőgazdaság volt. A nagy legenda. Petőfi rónasága, a bőven termő bácskai lösz, a kalocsai paprika, a sárgabarack (és pálinkája), a kellemes homoki szőlő és bor, a jó tanyasi tojás, a kert-Magyarország ideája. Gondolom sokan gúnyosnak érzik ezt a mondatot. Pedig nem az. Van valóságtartalma, de van egy olyan vetülete is, melyet, elsősorban ma, nehéz értelmezni és kikerülni, amikor a legenda, úgy tűnik, szinte végképp szertefoszlik. A két nagy agrár-aranykor, s ez most megyei közigazgatási keretektől akár függetlenül is értelmezendő, a Monarchia védett agrárpiacából adódó múlt század végi felfutás, majd az a hatvanas-hetvenes évek szocialista nagyüzemeinek keleti (szintén védett KGST) piaci tömegtermelési és értékesítési lehetősége a büszkén vállalt agrármegyékben is elterelte a figyelmet arról, hogy ma már csak a fejlődő országokban élnek ekkora területeken ilyen arányban az elsődleges gazdasági szektorból, a mezőgazdasági termelésből. A megye azonban a vizsgált időszakunkban is rendelkezett olyan, akkor még a valóságos világpiaci értékeknek megfelelő termékekkel és mezőgazdasági eljárásokkal, amelyek valódi, tájhoz is kötődő hungaricumok voltak. Szolgálta termelésüket és minőségi garanciáikat a négy megyei agrárkutató-intézet, s azok a termelési rendszerek, amelyeket a valóban és méltán világhírű magyar agrárszakembergárda hozott létre és működtetett. Több olyan egyedi, szinte kivételesnek is mondható Bács-Kiskun megyei „megoldást" regisztrálhattak itt a kutatók, melyeknek híre messze földre is eljutott, kelettől nyugatig. Az egyik ilyen volt a szakszövetkezeti forma, a „gyengébb", kevésbé ideologikus alapon szervezett szövetkezés, a maga tanyai - vagy ahogy hivatalosan nevezték - tagi gazdaságával. Az ország alig félszáz ilyen engedélyezett szakszövetkezetének kétharmada Bács-Kiskunban működött. Nem csoda, hogy ezek a szakszövetkezeti falvak vagy mezővárosok más tekintetben is eltértek az országos falufejlődési trendektől. A helyben képződő „kvázi magánparaszti" jövedelmek nagy része ugyanis helyben maradt, s annak egy részét a szakszövetkezeti tagok a saját „tagi" gazdaságuk bővítésére, lakáskörülményeik javítására, gépkocsivásárlásra, csettegők bütykölésére fordíthatták. Mikor másfél évtizede a ma is jóval elmaradottabb Biharból ide költöztem, alig tudtam megfejteni a valós okát annak, hogy ugyanazon az Alföldön, ugyanabban a társadalmi-gazdasági környezetben hogyan differenciálódhatott ennyire a falufejlődés egy régión belül. Az egyéni gazdaságok mellett a termelési rendszereket működtető sikeres nagy állami gazdaságok vitték előre megyét. A másik nagyon jellegzetes megyei sajátosság a vidéki iparfejlesztésben, a volt decentralizációs iparpolitika avagy az ún. (megyei) tanácsi ipartelepítés itteni megoldásaiban keresendő. A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig a megye számos településén létesültek állami és megyei segédlettel olyan üzemek, amelyek később saját lábra álltak, s informálisan elfogadták azt, hogy a bennük dolgozók a mezőgazdasági idénymunkák idején a hagyományos agrárszektorban is dolgoznak.

A fentebb leírtak ebben a formában és vázlatosan áttekintett kapcsolatrendszerében nem voltak általánosan és országosan jellemzőek. A tiltás-tűrés-támogatás nagy hármas jelszavában a például a mezőgazdasággal szoros kapcsolatot mutató tanyai építési tiltással inkább az utóbbi kettő állt szemben. Az itt tevékenykedő, jórészt innen származó, tehát a tájhoz, a termeléshez erős identitással is kötődő agrárértelmiség igyekezete úgy tűnik - minden akkori naturális termelési adatból -, hogy nem volt hiábavaló. A melléküzemágakból, a kereskedelemből, s minden egyéb megoldással igyekeztek fenntartani az agárszektor alaptevékenységét, mert azt követelték a hagyományok és az adottságok, ugyanakkor a keletkezett javak nagy részét is megfelelő leleménnyel forgatták vissza a tágabban értelmezett mezőgazdaságba és a falura, a mezővárosra. Sok finesszel létrehozott modelljükről pedig joggal azt hihették, hogy örök életű. Mint tudjuk, nem volt az. A részbeni hamisságról az érintettek nem tehettek-tehetnek. Az viszont már a ma nagy kérdése, hogy a mai, szinte meghatározhatatlan és áttekinthetetlen agrárviszonyokhoz hogyan tudnak újra alkalmazkodni, hogy a számos, veszendőbe ment szellemi és technikai érték újra mozgásba hozható-e? Az meg már valódi csoda, hogy a mezőgazdaságilag művelt területek aránya mostanáig nem csökkent számottevően, s valami megfejthetetlen csoda folytán, talán az őserőből merítve az energiát (mert tőke és fejlesztési forrás az tudjuk, és naponta halljuk, hogy nincs), még mindig szépen művelt szántók rétek, kertek, gyümölcsösök mellett autózhatunk végig megyén.

A települések jobb csoportjai

Az a négyes osztatú településstruktúra - tanya-falu-óriásfalu-mezőváros -, amely a Duna-Tisza közén a török hódoltság után kialakult, teljesen egyedinek tekinthető Európában, sőt a világon is. Nem véletlen, hogy a hozzánk érkező külföldi kutatók ma is rácsodálkoznak arra, hogy egy ilyen természeti adottságaiban mostoha körülményeket biztosító térségben hogyan alakulhatott ki ennyire különleges, többségében önálló települési-társadalmi individuumokat is megjelenítő településhálózat. Ennek oka többrétű. Első közülük éppen a mostoha körülményekben, az agrártermeléshez szükséges állandó jelenlét követelményében keresendő. Második a múlt század végi viszonylagos földbőségben, amikor néhány hold másutt, az ország agrártúlnépesedett területein eladott földért 20-30 hold „homokhoz" is lehetett itt jutni, rajta tanyát lehetett építeni és így el lehetett kezdeni a termelést. A harmadik ok a betelepítésekben lelhető fel, amikor a közelmúltban éppen újratelepülésüket ünneplő nagyközségek, óriásfalvak lakóinak ősei lehetőséget kaptak egy-egy elnéptelenedett pusztai térség megülésére. Különösen fontos volt még a kun szabadalmas területek megváltása, majd a puszták hasznosításának, művelésbe vételének fokozatos fejlődése, kiterjedése, amellyel újabb és újabb hullámban érkeztek ide vállalkozó parasztok a Jászságból, vagy éppen az ország más, néha egészen távoli területeiről. S közben, míg a vidék települési, tanyai és községépítési átalakulása ekképpen forrongott, fokozatosan erősödtek, épültek és szépültek a homokháti peremen ülő mezővárosok is. Megépültek ma is álló büszke városházáik, élénkültek piacaik. Erről ma sem lehet elfogultság nélkül, az akkoriak erős teremtő vágyának elismerése nélkül írni. A tanyavilág terjeszkedése is folyamatos, ugyanakkor a társadalmi tagozódás, elkülönülés szerint ellentmondásos is. Mások a gazdag városi, paraszt-polgári tanyák, szőlők, s nagyon mások a szegényekéi, az ideérkezett, a helyi új agrárkulturát csak akkor megtanulni igyekezőké, a valódi pusztai tanyaiaké. Klebelsberg statisztikái szerint több mint a felük írástudatlan volt. S azóta is magas például az öngyilkosság ezeken a településeken, amelynek egyik oka talán éppen az az örökös erőfeszítések kényszerében, a folytonos ideiglenességben kereshető.
Az ekképpen és mindenképpen sajátosan, irányítottan és szervezetten kialakult településhálózatot igen nehéz volt belekényszeríteni bárminő közigazgatási vagy politikai hatalmi hierarchián alapuló rendszerbe. Mint a már a megye megalakításánál írottaknál szóltunk róla, igazán soha nem is sikerült. Annyira egyedi, annyira organikus ez a struktúra, hogy nehezen vagy alig visel el bármilyen rákényszerített modellt. Ennek hatásait, akár ma is figyelemmel kísérhetjük.

A tanyák

A szélsőséges megítélések rendszerektől és rendszerváltásoktól függetlenül végigkísérték ezt a településformát. Írták e településformáról, hogy az „ősmagyar" szállásrendszer ideiglenes településeinek újjáéledése, a Kert-Magyarország ideáltipikus településformája, ugyanakkor a magyar alföld paraszt szabadságának szimbóluma, a sötét betyárvilág fészke, az elmaradott és általa konzervált szegénység, írástudatlanság szörnyű települése. Valójában az az érdekes az egészben, hogy a tanyák sem általában tanyák voltak, hanem valamilyen módon kapcsolódtak, integrálódtak a fentebb vázolt igen sajátos településhálózathoz. Így aztán attól függően, hogy ennek milyen volt a módja, lehetősége, kis túlzással, ha külön-külön rendre megvizsgáljuk őket, mindegyik fenti szélsőséges állításra találunk valóságosan igaz példákat. A tanya az Alföld és Duna-Tisza köze települési legendája. S a legenda „tárgya" szerencsénkre ma is él. Átalakulásának a vizsgált időszakunkra eső fázisai igen ellentmondásosak. A földosztás után keletkezett tanyákkal együtt ez a településforma szinte teljesen megülte a tájat 1950-ben. A megye népességéből negyedmillióan éltek benne. Az az általános építési tilalom, amely egészen 1986-ig érvényben volt, alaposan megtizedelte számukat. Ma már mindössze nyolcvanezren élnek tanyán. Létük, fejlődésük, átalakulásuk részben a településpolitikával, részben az egyéni és a kollektív agrártermelés viszonyával, részben a megye és tanyás települések helyi lehetőségeivel, törekvéseivel összhangban alakult. Azok a szinte kifinomultnak tekinthető cselekvések, történések, amelyek a tanyákra már múlt században is jellemzőek voltak, érdekes módon szintén továbbéltek a XX. század második felében is. A tanya mintegy kikényszerítette a például már említett szakszövetkezeti üzemformát, amely révén megmaradt bizonyos gazdasági funkciója. Bár felépült már, részben kényszerből a falusi ház, de sok helyütt meghagyták a tanyát is, háztáji-gazdálkodni. Fontos volt az is, hogy a hetvenes években, 30 településen 82 „kijelölt tanyás térséget" alakítottak ki, ahol, egyedi mentességgel még tanyaépítésre vagy felújításra is sor kerülhetett. A város külterületén pedig, a sok ezer hobbikerttel is körülvéve szinte a legmodernebb városok mintájára alakultak át a tanyák kertvárosi lakóhelyekké. A távolabbi zónákban, a két évtizede megalakult Kiskunsági Nemzeti Park területén, vagy a valóban a tájképi szépségű, amúgy lakásra, termelésre kevésbé alkalmas helyeken pedig városi polgárok üdülőtanyáivá, netán idegenforgalmi, üdülési és gasztronómiai célú vendéglátóhellyé fejlődtek. Alaposan átalakult persze a tanyához kötődő életforma is. Háromnegyedük már villannyal is rendelkezik, a gépkocsi is megszokott eszköz. A földtulajdon kárpótlásával kapcsolatos törvények egyetlen valódi kedvezményezettje a tanya volt. Az, hogy átalakulhatnak-e modern, egyéni farmergazdasággá, vagy netán visszasüllyednek a szegény, részben autarch mezőgadasági önellátás kicsiny települési szigeteivé, ma nagyon nehéz megítélni. Tiltani már nem tiltják építésüket, a hírhedett három T másik két tagjából a tűrés megvan, a támogatásra meg nincsenek helyi források. A tanyai iskoláik sajnos eltűntek, a népességük korösszetétele a megszűnésüket vagy további erős átalakulásukat prognosztizálja, hacsak valami fordulat be nem következik a mezőgazdaságban. Sajnos eléggé kedvezőtlen jelenség, hogy az urbanizáció térbeli kiterjedésével egyes tanyás területeken megnőtt a népesség fluktuációja és a bűnözés is. Sajnálatos tény az is, hogy a községi kislistás választások miatt a tanyai lakosok messze számarányuk alatt kerültek be új demokráciánk helyi köztestületeibe, s ugyanúgy nincs, aki érdekeiket valósan képviselje, mint fél évszázada. Pedig nélkülük el sem képzelhető e táj. Az érzékeny kiskunsági környezet fenntartható fejlődése sem biztosítható nélkülük. A sok és valóban szigorú tiltás és tűrés után modernizációjuk valódi támogatást igényelne.

A falvak

Csoportjuk rendkívül tagolt. A megye falvainak alapítási kora, fejlettsége, helyi társadalmuk tagozódása és életmódja vagy a modernitást tekintve településhálózati kapcsolataik, integrációjuk is szinte hihetetlenül sokféle. A déli, „bússá" és többször is veszélyesen határmentivé vált bácskai falvaktól, a különleges kalocsai szállásrendszeren át, a vizsgálatunk időszakában keletkezett új falvakig, vagy méretük szerint osztályozva az „apróktól" az óriásfalvakig tekintve mindenféle falu van ebben a megyében. Kétségtelenül - más szempontból - sajátosak az önálló identitású nemzetiségi falvak, vagy a tanyákról részben kényszerűségből beköltözettek által alapított tanyás falvak. Egyszerre és sommásan tehát nagy hiba lenne megítélni e településcsoportot. Talán éppen sokszínűségük, közelmúlt sorsuk, társadalmi tagozódásuk, településfejlődésük megelőző fél évszázada igazolja, hogy ez a megye, mint közigazgatási egység, teljesen mesterséges képződmény. A megye faluhálózata ezekből adódóan tudott éppen ellenállni az időnként teljes erővel megnyilvánuló államszocialista vidéki homogenizációnak, s tudta többször előnyére változtatni mindazt, ami másutt - az egyveretű faluhálózatú régiókban - nagy veszteségeket, károkat okozott. A felülről elrendelt „kaptafa" nem volt ráhúzható, az elrendeltek következetesen nem voltak végigvihetők. Lényegében területileg két, már fentebb más szempontból érintett folyamat állt egymással szemben. Egy viszonylag gazdag, és fejlett faluhálózatú terület határmenti periferizálódásával járó leépülés délen, míg a tanyarendszer megszüntetésével párhuzamosan egy modern, de szintén részben kényszerűségből kiépülő faluhálózat északon. Több új faluban sokáig nem volt még temető sem.

Nagymértékben függött a megyebeli falusi helyzet attól is, hogy hogyan sikerült az adott falu mezőgazdaságának átszervezése, mennyire hamar találták meg az adott helyen azokat az integrációs, kapcsolódási pontokat, amelyekről a mezőgazdaság részfejezetében már írtunk. Erősen javul, vagy legalábbis nem romlik számottevően a helyzet a folyamatosan kialakuló és új Baja-Kecskemét megyetengely mentén, a Félegyháza-Halas vagy a Lajosmizse-Kecskemét-Lakitelek vonalak mentén. Gyengül a helyzet a Duna mentén, s erősödnek a belső, forgalmi árnyékban fekvő falvak periféria-problémái. Igazolni teljesen sohasem sikerült, de egészen nyilvánvalóan igaznak kell lennie annak a feltételezésnek, hogy Bács-Kiskun megye abban is egyedülálló, hogy az itteni falvakból sokkal többen nem az ország más részeire, hanem a szülőkhöz, a szülőhelyhez sokkal közelebbi városokba, vagy éppen a népességét igen dinamikusan gyarapító Kecskemétre költöztek. A mai megye talán sokkal inkább ezáltal lett egy valóságos területi egység, mint bármilyen, más felülről vezérelt beavatkozás által. Ennek az időszaknak a szakírói gyakran fel is vetik, hogy a megye s városai a megye falvainak megtakarított jövedelméből épültek ki a hetvenes években. Ma is érvényesnek tekinthetők annak a kutatásnak az összefoglaló eredményei, melyeket a nyolcvanas évek elején, a megye falvainak népességtartásának feltárására folytattuk. E vizsgálatunk bizonyította be először azt is, hogy a falvak jövője rendkívüli módon függ a helyi társadalom állapotától, a falusi vezetők hozzáállásától, közösségteremtő képességétől. Talán ennek is lett a következménye, hogy falvaink többségében, amikor már két jelölt között legalább választani lehetett, zömében a helyi, falusi közösség iránt elkötelezett új falusi tanácselnökök kerültek vezető posztokra 1985-ben. Sőt a rendszerváltáskor nagy többségüket újra is választották. A falvaink sorsa tehát új fordulatot vett, bár kényszerekkel erősen befolyásoltan. Az új problémák 1990-ben jelentkeztek. A kárpótlási folyamatok, mezőgazdasági üzemek szétesése, a fokozódó munkanélküliség, a lassú elöregedés, délen délszláv háború és az embargó ellentmondásos hatásai, északon a Homokhátság fokozódó vízhiánya, a falu-város kapcsolatok szétesése, a megye gondoskodó, szervező összehangoló szerepkörének csaknem teljes megszűnése. Egy négy évtizeden át „mesterséges" vagy „látszólagos" pályán tartott faluállománynak kellene egy csapásra az új körülményekhez alkalmazkodni, úgy, hogy alapvető gazdasági illetve fenntartó ágazatának, a mezőgazdaságnak az eltartóképessége csökken, jelentősen nő a városi munkahelyek megszűnése miatt a falura „visszatorlódó" munkanélküliség, egyre kevesebb az aktív kereső lakos, s az infláció miatt is a falvak önkormányzati költségvetéséből is egyre kevesebb mindenre jut. A falvak jövője a várhatóan növekvő területi-gazdasági versenybe való bekapcsolódásuk lehetőségeitől függ majd. Attól, hogy a következő részben bemutatott városok hogyan lesznek képesek együttműködni a falvakkal, mennyi kisugárzó-vonzó hatásuk lesz rájuk, s milyen lesz közöttük az összeköttetés, az elérhetőség minősége.

A városok

A város ezen tájon lényegében a XX. század második feléig mást jelentett, mint másutt. Nem olyan „igazi" központi helyek voltak ezek a városok, mint a dunántúli, felvidéki vagy erdélyi kisebb, nagyobb valóságos területszervező városok, hanem nagyhatárú, járásnyi kiterjedésű tanyás mezővárosok, amelyek vékony polgári-értelmiségi rétegük mellett alapvetően mezőgazdasági jellegűek, legfeljebb a piaci és mérsékelten fejlődő élelmiszerfeldolgozó központ szerepük érdemel kiemelést. A századfordulón épült templomokkal ékesített, büszke központjaikat széles falusias beépítésű öv vette körül, majd a kertek sora és a végeláthatatlan tanyavilág vezetett át a valóságos pusztákba. Valódi város intézményrendszerük is az országos átlag alatti fejletlenségű volt, legfeljebb a helyi (vallási) közösségek által tudatosan fejlesztett középiskola-hálózatuk érdemel kiemelést. Az elmúlt fél évszázad gazdasági, társadalmi és urbanizációs hatásai szinte teljesen, végeredményét tekintve pedig alapvetően alakították át ezt a városhálózatot. Az első szocialista városfejlődési hullámban, az ötvenes években csak a nagyobb városok (Kecskemét és Félegyháza) kaptak számottevő ipart, a többiekben inkább hatott a rebellis alföldi paraszt-polgári réteg felszámolására ható ideológiai törekvés. Amikor viszont a mezőgazdaság átszervezése után már a munkaerő - e megyében már említett tudatos - megtartása is cél volt, akkor elkezdődött a többi város iparosítása is. Kalocsa, Halas, Baja, majd a hetvenes évek eleji hullámban Tiszakécske, Kiskőrös, sőt Bácsalmás városiasodása is felgyorsult. A tömeges lakásépítés - a minden városba telepszerű lakótelepet elv - szerint alaposan átalakította, vagy inkább felborította a városok belső képét, átrendezte korábbi utcahálózatát, telek- és határhasználatí rendjét. Megindult a foglalkozási átrétegződés az iparba, majd a szolgáltató szektorba, szinte tömegessé vált a faluról a városba való ingázás is. A valóban nagyméretű mennyiségi fejlődés folyamatos minőségi hiányokkal járt együtt, az infrastruktúra mindig csak annyit „lépett", amennyit a pillanatnyi ipar vagy lakásberuházás megkövetelt. Talán csak az e városokban valóban nagy hagyományú és többségében helyből irányított kereskedelem mutatott némi harmóniát a változásokkal. A városfejlődés egészének mesterséges, látens, a redisztribúción alapuló jellege volt a meghatározó. Ennek fő problémája - a falvaknál már említettekkel szemben - az volt, hogy a városok helyi gazdaságának, jövedelemtermelő képességének vagy éppen térbeli szerepkörének nem volt tényleges, igazán érdemi hatása ezekre folyamatokra. Az okok néha következményekké váltak és fordítva. A központokra koncentrált mesterségesen is keltett növekedés sok esetben felborította a korábbi belső települési harmóniákat. Üzem, munkás, lakás, s némi infrastruktúra volt a fejlesztések prioritási sorrendje, mindaddig, amíg a nyolcvanas évektől a városok maguk nem igyekeztek mindezt a maguk módján kompenzálni, s fejleszteni - részben a megye tevékeny támogatásával - az iskolarendszert, a kulturális és múzeumi létesítményeket, a főiskolákat, a tudományos és művészeti műhelyeket. Rendkívül fontos és egyedi megoldásai születtek ezeknek a Duna-Tisza köze városaiban, Kalocsán, Kecskeméten, Baján és másutt is. Az urbanizációs robbanás után felismerték a hely szellemének ismételt fontosságát, a genius loci újrateremtésének szükségességét. A több Hild-érmet nyert város is ezt tényt és a kiváló kezű építészek és tervezők nagyszerű szellemi munkáját igazolja. Különös érdekessége volt e városfejlődésnek és a fokozatosan mérséklődő extenzív növekedésnek a korábbi kert-térségekkel és tanyavilággal való kapcsolata. A városok szinte belenőttek a korábbi, évszázados tanyavilágukba, s azokat vagy szuburbanizációs jellegű kertvárosias övként kebelezték be, vagy egyszerűen átalakították. A városi panelrengetegből a szabadba vágyók ezerszámra béreltek hobbikertet, mintegy reinkarnálva a mezővárosi elvet is. Megindult a második otthonok építése, létesítése is, vagy tanyán, vagy a tavak, a folyók mentén. A városokból kisugárzóan a nyolcvanas évek megyei településfejlődési folyamatait már a minőség előtérbe kerülése jellemezte, sőt bizonyos piaci szabályozók is fokozatosan érvényre jutottak. A nagyobb városaink robbanásszerű, majd csituló fejlődését a kisvárosok várossá válási hulláma követte. Ezek a (volt) óriásfalvak, sajátos entitású települések ugyanúgy nem jellemezhetők a klasszikus kisvárosi fejlődés jellegzetességeivel, mint elemzésünk kezdeti időpontjában a nagyobb társaik. Alig van valódi vonzáskörzetük, területre kisugárzó intézményrendszerük, városias képük, csak mégis annyian laknak bennük, mint egy-egy közepes méretű, aprófalvas dunántúli járásban annak „valódi" kisvárosi központjával együtt. Bennük mintegy újjáéledt az azóta alaposan átalakult nagyobb mezővárosok ellentmondásos „urbanisztikai bája".

A városok közül kiemelkedő Kecskemét növekedése részben a megyeszékhely mivoltából következett, részben abból, hogy minden magyarországi megyeközpont a redisztribuciós folyamatban szinte Budapesthez hasonló „fővárosként" viselkedett saját megyéjében. A bűvös százezres határt a korábban testéből kiszakított Hetényegyháza újrabekebelezésével érte el. De azon túl is érdekes, hogy hogyan nőttek fel elővárosi falvai: pl. Katonatelep, Méntelek, Kadafalva. Sőt a városból való kiköltözés már Helvéciát és Ballószöget is elérte. A sokáig igen nehéz, szinte sokkolt helyzetű Baja minőségi városi mérőszámai, arányosított fejlettségi mutatói, szinte soha nem maradtak el a megyeszékhelytől. A több, mint száz kilométeres távolság megfelelő „messzeség" ahhoz, hogy fontos városi hatásaikat önállóan is kifejtsék a területre. Kalocsa ékszerdobozát minden értő szemlélő az egész Alföld „legdunántúlibb" kisvárosának mondja. Halas és Félegyháza is „kapaszkodóban" van.

A rendszerváltás óta eltelt évek tanulságai még nem vonhatók le e sajátos városhálózatra vonatkozóan. A legnagyobb gondja talán a Duna-Tisza közi városoknak, hogy vázolt közelmúltjukból következő mesterséges fejlesztéseket hogyan harmonizálják az új, részben piackomform és a szintén új és meglehető-sen„macerás" demokratikus körülményekkel. Az ismételt városi szabadság korlátai hatalmasak. A piac feltételezett igényeivel csak részben egybeeső korábbi fejlesztések, növekedési pályák nem folytathatók. Az átalakulás lassú, a polgárok türelmetlenek, kevés a kiérlelt jövőbelátó új koncepció. Nagy teher a valódi és helyi önkormányzási szabályok újrateremtésének igénye. A hajdan és méltán volt „városi büszkeségek" keverednek a növekvő szegénységből, az életszínvonal csökkenéséből, s a néha „túlfejlesztett" intézményrendszerek fenntartásának a hatalmas gondjaiból következő problémákkal. A „jogilag bekövetkezett" és igen erős városi önkormányzási függetlenséghez még nem társul kellően normatív újraelosztás, vagy olyan helyi gazdasági-társadalmi (pénzügyi) szabályozási automatizmus, amelyek korábban éppen térségünk jellegzetes piaci-kereskedő városait elsőrangúan jellemezték. Ami reményt adhat, az a hihetetlenül erős vállakozási készség, és a pénzügyi élet élénkülése, még ha ezek ma még nem is mozgatják meg eléggé a szürkeállományt. Sajnos a szürke- és feketegazdaság is - esetenként hírhedetten —jelen van e tájon. A társadalmi szolidaritásnak a városi polgárságon és/vagy középosztályon nyugvó erősödése is a közeljövő nagy városi kihívása lesz. Van erő és dinamika ezekben a Duna-Tisza közi városokban. Csak most az alkalmazkodás lényegesen hosszabb időt - ismét legalább egy generációt - fog igénybe venni. Van mit átvenni, adaptálni a távol és közelmúlt városfejlődési tanulságaiból.

A Duna-Tisza köze vázlatos jövőképe

Az elmondottak nyomán talán világos, hogy a Duna-Tisza köze modern és hierarchikusan is megfelelően tagolt településhálózata az elmúlt fél évszázad településfejlődésének eredménye. Ez adottság és érték is. Az átalakulás az egyedi tanyáktól az új vagy megújult községeken, a sajátos kisvárosokon át a mezővárosból lett viszonylag modern városig alapvető és generális volt. Nem egyenesvonalú ugyan, de a helyi sajátosságokkal valamelyest számoló. A korábbi igen ritka hálózatú településállomány besűrűsödött, a régebbi térbeli képhez viszonyítva ma szinte teljesen megüli a teret. A műszaki, építészeti, infrastrukturális átalakuláshoz viszonyítva sokkal lassabb és ellentmondásosabb, mondhatnánk azt is, hogy mérsékeltebb volt a társadalmi fejlődés. A megújulásra való hajlam, a vállakozási készség megvan, a hozzá szükséges új tudás még hiányos. A terület korábbi hagyományaiból is talán megőrizte azt, ami az elengedhetetlen kontinuitás biztosításához szükséges. A tájhoz, településhez való kötődés, az identitás is jelen van a Duna-Tisza közén. A települések és helyi társadalmaik fejlődésének kulcsa a lokalitás erejében és a gazdasági-társadalmi együttműködés hajlamának az előnyös változásában van. Ezektől függ elsősorban. Másodsorban a szintén mindkét elemre értendően az integrációs képességtől, amely az egyes embertől, a családtól, a településen, a kistérségen a megyén a régión és országon át az európai közösségig tudatosan építendő. A harmadik fő tényező egészen biztosan az individuum-polgár és a helyi-térségi közösség kapcsolata újrateremtésének minősége lesz. A civil társadalom szervező erejének növekedése és a megfelelő társadalmi szolidaritás hiányában egy ilyen vidék, mint ez, a Duna-Tisza köze, sajnos nehezen lehet életképes. Túl sok az, ami éppen az elmondottak okán, e tájat, településeit és lakóit érte az elmúlt fél évszázadban ahhoz, hogy ezeket csak úgy egyszerűen és elegánsan „átléphessük". Fel kell őket dolgozni. Tudni azt, hogy mi volt belőle az életképes, a megtartható, sőt a fejleszthető, s hogy mi volt a látens, a művi, a mesterséges, a nem folytatható. Szerencsére mindkét oldalon vannak tények az elképzelt serpenyőben. A másság, amire büszkék lehetünk, csak addig ér valamit, ha azzal valami egységeshez, s lássuk be, bizonyos fokig uniformizálthoz csatlakozni tudunk. Nem annak feladásával, hanem erényeivel. Érdekes okfejtésként hangzott el a közelmúltban a megyei tudományos napon egy előadásban, hogy a fejlett Európa ma leggyorsabban fejlődő régiói éppen azok (Baszkföld, Katalónia, Tirol), amelyek az Alföldhöz, a Duna-Tisza közéhez hasonlóan mások. Ezek eredetiségüket integrálták az unióba, jelentős helyi tudással és közösségi összefogással. Miért ne sikerülhetne nekünk is?

Valószínű a következő fél évszázad települési és társadalmi változásait áttekintő tudományos esszéíró akkor azt rögzítheti majd, hogy lezajlott e tájon a minőség lassú, evolúciós forradalma. A viharos XX. század után a XXI.-ben a vitalitással teli helyi gazdaság és társadalom helyreállítja majd a sokáig hiányolt harmóniát a sokszínű táj településhálózatának jói együttműködő megszervezésével.

 

 

A KÖTETBEN KÖZÖLT ÍRÁSOK, SZÖVEG-RÉSZLETEK LELŐHELYE

A magyar költészet Ruhr-vidéke (Pécsi Györgyi beszélgetése Kányádi Sándorral) - Forrás, 1997. február

Araczki László: Egy eszménykép színeváltozásai - A Petőfi-kép módosulása a költő szülőházának vendégkönyvi bejegyzései alapján - Forrás, 1990. március

Barabás Jenő: Mióta léteznek a tanyák? Forrás, 1984. június Bibó István memoranduma, 1945. május 14. - In. Tóth Ágnes:

Bibó István memorandumai a magyarországi német lakosság kitelepítésével kapcsolatban. Bács-Kiskun Megye Múltjából XI. Kecskemét, 1992

Boldizsár Iván: Például Tiszakécske - Népszabadság 1980. augusztus 20.

Buda Ferenc: Arvaföld - Forrás, Í994. március Buda Ferenc: Himnusz haza - Forrás, 1996. november

Buda Ferenc: Holt számból búzaszál - In.:

Buda Ferenc: Hatalmam: nyugalom, Magvető, 1994 Buda Ferenc: Mit sző a pók? K. J. emlékének - Forrás, 1997. február

Buda Ferenc: Tanya-hazám - In.:

Buda Ferenc: Hatalmam: nyugalom, Magvető, 1994

Dankó Imre: Újabb helyfoglalás a Kunszentmiklósi Pantheonban - Forrás, 1996. október

Dobozi Eszter: Kiskunságban - A verset kéziratból közöljük. Erdei Ferenc: Futóhomok, Akadémiai Kiadó, 1991

Falu Tamás: Kisváros, Gyerekkor, Korzó - In.: Falu Tamás: Térzene, Budapest, 1948

Füzi László: Lakatlan Sziget - Napló, 1997, Kalligram, 1998

Gy. Szabó Béla: Homokvilág - Egy festő feljegyzései és rajzai ... Kiskunmajsa, 1978

Dr. Hajnóczy Gyula: A város arculatának változása - Bajai identitástudat a két világháború között - Ártér, 1992/3

Hatvani Dániel: Homok és beton - Forrás, 1985. április

Herceg János: Bácskai puszták, történetek - Forrás, 1986. május

Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez - In.: Illyés Gyula: Teremteni, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1913

Ittzés Mihály: Bartók Béla és Kecskemét - Forrás, 1981. március

József Attila: Dörmögő - In.: József Attila Művei, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977

Jókai Mór vallomását idézi: Orosz László: Jókai és Kecskemét, Forrás, 1996. február

Juhász Gyula: Félegyházán 1918 nyarán - In.: Juhász Gyula Válogatott Művei, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981

Kabdebó Tamás: A bőség városa - Forrás, 1993. szeptember

Kabdebó Tamás: Csanádnál a Duna - Forrás, 1997. október-november

Kabdebó Tamás: Danubius -Ártér, 1991. 2. szám

Katona József: Gyermekkor In.: Katona József versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991

Kecskeméti Vég Mihály: 55. zsoltár - In.: Balassi Bálint és a 16. század költői, I. kötet, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979

Kerényi József: Tűnődés a kecskeméti Fő-térről - Forrás, 1976. január

Kern Aurél miniszterelnökségi alkalmazott 1947. szeptember 1-jei jelentése - In.: Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948, Kecskemét, 1993

Kiss Benedek: Járok a Nyárban - Forrás, 1994. március

Kőbányai János: Love me! Képek, képtörések a Zám-boldogságszigetekről - Forrás, 1985. augusztus

Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa - Forrás, 1983. december

Lakatos Vince: Krónika a kun pusztákról, Forrás-könyvek, Kecskemét, 1988

Lázáry René Sándor: Katona Józsi elszomorodik (Szép magyar szereptanulmány), Közreadja: Kovács András Ferenc Forrás, 1994. március

Móra Ferenc: A kiskunfélegyházi diákok kultúrünnepélye - In.: Móra Ferenc: A Daru utcától a Móra Ferenc utcáig, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979

Móricz Zsigmond: Boldog falu, Szóló szőlő, zengő barack, mosolygó alma; Kecskemét - In.: Móricz Zsigmond: Riportok 1930-35, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

Nagy Lajos: Kiskunhalom - In.: Nagy Lajos Válogatott Művei, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973

Németh László: Mathiász János - In.: Németh László: Sorskérdések, Németh László Munkái, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989

Németh László: Néhány szó - Forrás-antológia /., Kecskemét, 1979.

Orosz László: Katona József, Gondolat Kiadó, 1974

Orosz László: A kecskeméti füzet (Petőfi Sándor: Ibolyák) - Forrás, 1997.  június

Orosz László: Jókai és Kecskemét - Forrás, 1996február

Peéry Dezső: Hontalan ember magánbeszéde - In.: Gondolatok a tehervagonban, Pozsony, 1993.

Petőfi Sándor: Hírös város az aafődön Kecskemét, Kiskunság, Szülőföldemen - Petőfi Sándor válogatott művei, Magyar Remekírók, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990

Pintér Lajos: Hajósi Cabernet dicséretére - In.: Pintér Lajos: Kézjegy, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990

Pintér Lajos: Katona József-medalion - Forrás, 1991. november

Pintér Lajos: Nagymama-arcú tanyák - In.: Pintér Lajos: Fehéringes folyók, Kozmosz, 1975

Pintér Lajos: Találkozás önmagunkkal - In.: Pintér Lajos: Könnyv, Veszprém, 1997

Pintér Lajos: Tóthmenyhért-fehér hómezők - In.: Pintér Lajos: Európai diákdal, Forrás-könyvek, Kecskemét, 1981

Raffai Sarolta: Torony iránt - In.: Raffai Sarolta: Részeg virágzás, Magvető Kiadó, 1966

Sándor Iván: Tengerikavics, Jelenkor Kiadó, 1997

Sántha György: Itt - In.: Sántha György: Naphívás, (Válogatott versek, 1996-1997) Kecskemét, 1978

Solymos Ede: Szegény halászt még az ág is húzza - Forrás, 1988. december

Simon Magdolna: A Cifrapalota - Forrás, 1983. szeptember Sümegi György: A kecskeméti Városháza, Kecskeméti Lapok Kft. 1996

Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988

Szekér Endre: Az én szerelmes földrajzom - Forrás, 1997. október-november

Tóth Menyhért: A szeretet emeli föl az embert - Forrás, 1983. szeptember

T. Molnár Gizella: Be- és kitelepítések Hajóson, Kalocsa, 1997

Zám  Tibor: Bács-Kiskunból jövök, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973

Varga Domokos: Kies Kiskunság, szeretett Szentmiklós, Lyukasóra-könyvek, 1994

Weöres Sándor: Kecskeméti piacon - A verset a költő kézírásában közöljük.

Weöres Sándor: Szekér Endrének Kecskeméten - A verset a költő kézírásában közöljük. A kézirat Szekér Endre tulajdona.

 

KÉPJEGYZÉK

Az alábbiakban csak azokat a képeket jelöljük, amelyek a környezetükben nem értelmezhetőek. Illusztrációként a kötetben közólt szöveghez kapcsolódó képeket adunk közre.

10. oldal:   Pasztell-másolat Katona József egykorú arcképéről, 19. század közepe

14. oldal:   Dunaiszky László: Katona József (A szobrot 1861-ben állították fel Kecskeméten)

29. oldal:   Lakatos Vince harmincas évekbeli szociófotói: Pásztor-L, Lakás Bocsa környékén II., A homok hőse: Tallér
Vendel. In. Lakatos Vince: Krónika a kun pusztákról, Forrás-könyvek, Kecskemét, 1988

38. oldal:  A fotóban Bozsó János Tisza-parton (50 x 70 cm, 1988) című festménye

40. oldal:   Móra Ferenc szülőháza Kiskunfélegyházán, ma: Móra Ferenc Emlékház

42.  oldal:   Fent: József Etelka és József Attila nagyapjukkal, Pőcze Imrével Szabadszálláson. A felvétel 1928. szeptember végén készült. In.: Négyszemközt az utókorral, József Attila fényképeinek ikonográfiája -
Összeállította és az előszót írta: Macht Ilona, Budapest, 1980, 53. oldal. Lent: József Attila nagyapjának, Pőcze Imrének a tanyája Szabadszálláson.

43. oldal:  Gy. Szabó Béla tusrajza Homokvilág című könyvéből (1941)

47. oldal: Az apostagi zsinagóga belső tere

53. oldal:  A kitelepítettek emlékműve Bácsalmáson. A szobrot Fusz György készítette. 63. oldal:  Tóth Menyhért portréja.

65. oldal:  Tóth Menyhért Parasztok (162 x 214 cm, 1971) című festménye (részlet) 67. oldal:  A kecskeméti Kodály Intézet ablaka.

69.  oldal:   Kodály Zoltán és Illyés Gyula Kecskeméten, Vígh Tamás Katona József-szobrának avatásakor (fotó: Molnár Edit)

70. oldal:   Németh László a kecskeméti Városháza dísztermében 1970. október 1-én, amikor beválasztották a Katona József Társaságba. A képen: Orosz László és Fehér Sándor.

72-73.old: Zám Tibor tanyája Lászlófalván (ma: Szentkirály) - Zám Tibor síremléke a szentkirályi háznál.

94-95.old: A kunszentmiklósi Baksay Sámuel Gimnázium épülete - A kunszetmiklósi Városháza

99. oldal:  A hajósi pincesor

102. oldal: Benes József Vízpart (105 x 165 cm, 1997) című festménye (fotó: Farkas Antal jama)

 

   
Előző fejezet