Makó

 

 

 

        Makó első említése 1247-ben Vlnuk alakban maradt fönn. A Velnök tulajdonnévi eredetű. [1] Nyolcszáz év múltán a szegedi Vőneki családnévben korunkig él. Velnök hosszan húzódó település volt a Maros jobb partján. A folyó fölsőbb szakaszán terült el Felvelnök, lejjebb Alvelnök. Első virágzása a 13. század második felére esett, amikor a Csanád nemzetséghez tartozó Makó bán volt a földesura. Az 1299. évi oklevél így említette: „Felvelnök, amelyet újabban Makófalvának neveznek”.

        E tájon a középkorban sok kis falu terült el egymás közelében: Szentlőrinc, Kisfalud, Malomszög, Vásárhely-Makó, Szentlászló, Szentmargita, Tömpös, Szentmiklós. Az 1337-i oklevél földesúri kúriáról, a helység piacáról, vámszedéséről tesz említést, és becses topográfiai leírás olvasható benne: „Makófalva helységben egy darab föld a nyugati oldalon, amely a Maros vizéből kiszakadó és Hód nevű mezőség felé tartó és közönségesen Foknak hívott érnél kezdődik, egy darab, közönségesen Eresztvénynek nevezett erdővel és a falu telkeivel együtt egészen Dénes mester házáig, az említett Dénes mesternek és fitestvéreinek jutott udvarbirtokul; Makófalva többi részét pedig, elkezdve az ugyanazon Fok nevű helytől, két egyenlő részre osztották a következőképpen: hogy ami azt az utcát illeti, mely Kisfalud mellett húzódik el és végül összeér a Hód utca nevű másik utcával vagy úttal, ezen utcának a mezőség felé eső egyik része egész kiterjedésében Dénes mesternek és testvéreinek esik osztályrészül; az említett utcának a Maros vize felé eső többi része pedig az előbb említett érsek úrnak és unokaöccseinek jutott; kivévén Domokos fia Mihály, Gergely fia András, Benedek fia Fülöp birtokrészeit, melyeket most is ugyanezek bírnak.” [2]   A Fok a mai Nagyér, amelyet a közelmúltban födtek le. A tőle nyugatra eső rész volt Alvelnök, a keleti Felvelnök. de ekkor Makófalva már egységes település.

Utóbb a névből lekopott a -falva végződés, és Makó (1516-ban már így említi az oklevél) virágzó mezővárossá fejlődött. János király 1528-ban két alkalommal is megfordult benne, a szultán megbízásából itt üdvözölte őt Mezet bég. 1551-ben a makóiak még bátran visszaverték Kámber bég támadását. Erre Mehemet beglerbég fenyegető levelet küldött Temesvárról Gárdonyi Géza bírónak, ő ezt – segítségében bízva – Fráter Györgynek továbbította. Mivel azonban a bíborost időközben meggyilkolták, a bíró kénytelen volt ajándékkal kiengesztelni a törököt. Makót első ízben, 1552-ben Ahmed beglerbég tatár hordái égették föl, de ezt a pusztítást a település hamar kiheverte; a következő évben negyven portát, öt év múlva háromszázat vettek számba. A második nagy futás 1596-ban következett be. Szolimán temesvári basa tatárjai fölégették a templomot, a paplakot, a városházát, megsemmisült az egyházi és világi levéltár, sőt a helység pecsétje is. E pusztulás előtt rejtették el az 1910-ben megtalált két pohárból, egy csészéből és pénzekből álló ezüst kincset.

Makó szellemi kibontakozása a reformáció jegyében fogant. A török nem akadályozta az új hit terjedését. Makó a vidék reformátusságának központja, esperesi székhely lett. Szőnyi Benjamin szerint „a makói oskola még a gyulainál is elébb való volt, s benne rendszerént húsz–harminc filozófiát és teológiát hallgató tógátus ifjak tanultak, kikből ezen vidéknek oskolai tanítók sőt prédikátorok is teltek”. [3]

A zaklatások ellen a helység bírája 1608-ban az erdélyi fejedelemhez folyamodott. Báthori Gábor oltalmába is vette a makóiakat. Makó a hódoltság alatt khász (szultáni) birtok lett; így évente csak egyszer adózott. A szomszédos falvakat viszont a szpáhik állandóan zsarolták, ezért lakóik népesebb központba költöztek; így fejlődött Makó mezővárossá. Gazdasági erősödését mutatja, hogy időközben megvásárolták Igás pusztát, bérelték Dálegyháza, Mezőkopáncs, Lele, Csókás, Szentlőrinc, Tömpös, Batida határát.

A Csanád nemzetséghez tartozó Makó családnak 1563-ban magva szakadt. Birtokait János Zsigmond Varkocs Tamásnak, Rudolf király Szendrő várparancsnokának, Binichich Horváth Lászlónak, majd Szokoli Péternek ajándékozta. 1662-ben a nádor Balassa Imrének adományozta. Az új földesúr kegyetlenségeivel sokat keserítette jobbágyait. A pozsonyi kamara 1675-ben oltalmat nyújtott a városnak. Ettől kezdve a földesúr a kincstár lett, lakói évi száz tallért fizettek a kamarának, és ezzel megszabadultak a robot és a dézsma kötelezettségétől. Nem jobbágyoknak tekintették magukat, hanem királyi szabadosoknak (libertini regii). A város teljes határát szabadon, megszorítás nélkül művelhették, a királyi haszonvételeket tetszésük szerint kezelhették.

A középkori Makó építészetéről keveset tudunk. Templomát az utolsó fölperzseléskor nem rombolták le, de a Maros árjától nem sikerült megmenteni. A 7 öl hosszú, 5 öl széles templom tornya észak felé esett. Az alaprajz arányaiból következtetve, gótikus stílusú lehetett. Mivel Makó a mohácsi vész előtt a kálvinista hitet vette föl, attól kezdve a templomot helvét vallásúak látogatták. Az utolsó futás előtt a Maros árja ellen úgy védték, hogy az Erdélyből hívott mesterek a templom elé kövekkel megrakott két hajót helyeztek. [4] Az újjátelepülés után a kiégett templomot már nem állították helyre; köveiből épült a mai Szent István téren 1718-ban a katolikus templom. A Csanád nemzetség több tagjának állt Mohács előtt itt udvarháza. Makó család kastélyát megerősítették, amely rég időktől fogva gazdátlanul hevert. Körülépítették falakkal, alája sáncokat húztak, egy öreg tornyot ragasztottak mellé. [5] Makó palánkkastély-szerű megerősítésére 1514–1526 között kerülhetett sor. A kis castellumot az 1552. évi török hadjárat idején már alighanem lerombolták és fölgyújtották, mert erről többé nem hallani. [6] Akadtak rangos polgárházak is. János király 1528-ban Pozsár Bálint polgár házában szállt meg. A szomszédos Szentlőrinc templomát Alte Kirchen fölirattal még az 1723. évi térkép föltünteti. Fundamentumának köveit a 18. század végén egy Hegyesi nevű nemes ember ásta ki. [7]

A 16. század második felében a piac közelében török—bolgár kolónia (machalléjet) jött létre. A háromszáz főnyi kolóniának mecsetje is volt; temetkezési helyül a török temetőt (mai református ótemetőt) használták. A kassai generalatus (katonai főparancsnokság) lovas és gyalogos egysége 1593. november 5-én a városnegyedet eltörölte a föld színéről. [8]

A sok viszontagságot átélt Maros-parti városnak legtragikusabb eseménye a Szeged alól 1686-ban visszavonuló török–tatár hordák pusztítása volt. Ekkor különös kegyetlenséggel égették föl a várost, űzték el a védtelen lakosságot. A pusztítás során a nádtetejű, vesszőfonatú házak a tűz martalékává váltak. Lambion francia térképész-hadimérnök 1695-ben azt írta: Makó nincs többé, lakatlan, csak este látni itt-ott pásztortüzet. A visszaszivárgó lakosság arra kérte a magyar kamarát, kedvezményekkel segítse elő a település benépesítését. Az 1699. május 7-én Pozsonyban kelt oklevél értelmében „az önkéntes visszatérőket összesen és egyenként, kik az említett Makó városában állandó lakásra akarnak letelepedni, vagy állandó épületeket akarnak építeni, négy éven át minden közmunkától és adók alól, nemkülönben bármiféle rendes vagy rendkívüli járulékok alól felmentjük.” A régi Makó településtörténete 1686-ban lezárult, és 1699-ben egy tetszhalott állapot után eleinte vontatottan, majd hirtelen gyorsasággal indult fejlődésnek. A mai Makó kialakulása az újabb megüléssel kezdődött, egymás után jöttek létre az új városrészek.

Településtörténeti szempontból rendkívül becses adatokat tartalmaz az 1717. évi összeírás, amelyet a királyi kamara utasítására Metekovicz János György szolnoki helyettes provizor (tiszttartó) hajtott végre. Makó belterületén 84 család, tehát mintegy 400–500 lélek lakott. A többség, 59 családfő Makón született, 7 Szentlőrincen, 2–2 Zomboron, Földeákon, Halason, Papdon, Szegeden, Baranyában, 1–1 Bajonban, Algyőn, Martonoson, Újvárott. Tehát a népesség folytonosság nem szakadt meg. Ősi makói családnevek: Bajnóczi, Banga, Baranyás, Borbás, Borka, Bozsogi, Csala, Csapó, Cseh, Cserő, Csordás, Dégi, Diós, Dobsa, Fekete, Fitos, Goszpodi, Gsaponi, Gyulai, Hajnal, Jámbor, Kádár, Karácsonyi, Karika, Kaszap, Kecskés, Kelemen, Király, Kis, Kovács, Lénár, Mágori, Nacsa, Nagy, Rácz, Siró, Sóvágó, Szani, Szűcs, Tóth, Török, Varga. [9]

Nemcsak a népességében, de földrajzi tekintetében is őrzi Makó folyamatosságát. Az 1695-i és 1696-i térkép [10] olyan korszakhatáron készült, amely nemcsak születésük idejére, de a korábbiakra is fontos adatok hordozója. Az 1337. évi oklevélben említett Nagyér mindkét térképen föl van tüntetve. Az üszkös falak közé visszamerészkedő lakókat kettős sáncrendszer védte. A térkép föltünteti azt a Makót, amely az 1596. évi fölperzselés után, kb. 1603-ban keletkezett, és 1686-ban pusztult el. A hódoltság előtti állapotot is tükrözi, ugyanis nyomon követhető az 1337. évi oklevélben szereplő topográfiai leírás. A 14. századi Makófalvát a Fok osztotta két részre.

Az újjátelepüléskor a lakosság felekezeti különállás szerint telepedett le, létrehozva a kétközpontú: katolikus és református városmagot. A két városrész elhelyezkedése is a pusztulás előtti állapotot követte. A törzslakosságot alkotó reformátusság a Maroshoz közelebb helyezkedett el; sövényfalú temploma a jelenlegi lelkészlak kertjének lábjában állt. A református fertálytól kissé északnyugatra telepedtek le a jövevénynek számító katolikusok; vesszőfonatú templomuk a mai Szent István tér környékén állt. Mivel a katolikus városrész távolabb esett a Marostól, életmódjában is különbözött a vízközeli reformátusoktól.

A két törzsökös városrész természetes védettséget élvezett: délen a Maros, nyugaton a mocsaras, nádas rét, északon és keleten a Nagyér védte. Ezen csak hidakon lehetett a várost megközelíteni. Volt külső védelmi gyűrű is: a Kákási-, a Mikócsai- és a Margitai-ér vonulata. Ez az érrendszer a II. József kori kataszteri fölmérés vázrajzain még jól látható. Árvizek és belvizek idején a 20. században is többé-kevésbé vízzel borított terület volt.

A város gyors fejlődésnek indult. Jelentős volt mind a természetes szaporulat, mind a bevándorlás. Stanislavich Miklós püspök az 1740-es években zsidókat és ruszinokat telepített le, így Makó zsidó és orosz fertállyal bővült. Közben járványokat, természeti csapásokat kellett átvészelnie. A legnagyobb veszélyt a Maros jelentette: árvizekkel öntötte el, medre pedig egyenesen a város szívének tartott. Az 1753-ból származó forrás szerint: „A folyó lépésről-lépésre régi medréből kilépett, és a város felé vette útját […] először a régi templomot pusztította el, aztán elvette a kocsiutat, amely mintegy 8 ölnyire volt a Maros és a városi kertek között. Majd a kertekre került a sor, aztán a mellettük lévő első sor házra és piacra, végül a másik sor házat is elöntötte a hozzátartozó kertekkel együtt.” [11] A szuszogói kertek területén (a mai Liget, Tinódi, Mikszáth, Huszár utca, Lonovics sugárút) mosta el a várost. Giba 1824. évi térképéről olvasható le, hogy főleg két utcának: a Hold és a Kígyó utcának Maros felőli szakaszát szaggatta el, a református városrészt tépázta meg. Ezután a település részben keleti irányban nyúlt meg; a károsultak új házaikat Szentlőrinc határában építették föl. Ettől kezdve lehet a református városrészt Szentlőrincnek nevezni.

A Maros részleges szabályozásával kapcsolatban Karl Alexander Steinlein 1753-ban készítette Makó első várostérképét. Föltünteti az 1718-ban épült római katolikus, a sövényfalú református templomot, a görög katolikus imaházat, a Kálvária-kápolnát, nyugat felé a Rozália-kápolnát. Ekkor már állt a püspöki rezidencia régi épülete. A térkép a sóházat a Maros partján tüntette föl. [12]

A Maroson kívül a Nagyérnek is jelentős szerepe volt a településszerkezet alakulásában. A mai Zrínyi, Apafi és Kálvin utca Nagyérre futó telkeivel körülölelte a törzsökös várost; szinte körútként foglalta keretbe a két ősi városrészt.

A 18. és a 19. században így nőtt a város lakossága:

 

Népesség                  Házak száma

 

1717                              400                                84

1756                           2 590                                620

1801                           8 645                              1732

1857                         27 000                              3446

1890                         30 063                              6469

1900                         33 000                              7400

 

A két törzsökös városrész: a katolikus Buják és a református Szentlőrinc utcái spontán jöttek létre. A 19. század elejéig a városfejlesztés mérnöki beavatkozás nélkül jött létre. Egy-egy városrész kialakításakor valamelyik városi elöljáró mutatta meg, merre épüljenek a házak. Még 1811-ben a város szélén „némely cigányoknak házhelyek kimutattak, annak elintézésére, hogy azon cigányok miként építsék házaikat, és hogy tovább ne menjenek, mint fenn kimutattatott”. [13] Az első városrendezési tervet a helytartótanács 1810. október 9-i rendeletére Fejérváry Ferenc mérnök készítette 1815-ben. A zsidófertály kifli alakú utcáit kiegyenesítette, a zsákutcákat és zugokat megszüntette. Terve az 1821. évi árvíz után valósult meg. Ekkor a keresztények házai közül 746, a zsidó tulajdonú házállományból 125 rongálódott meg. Az árvíz a szentlőrinci városrészben is nagy pusztítást okozott. Kőszeghy László püspök-földesúr utasítására 1821-ben Giba Antal földmérő terve alapján a mai Szegedi, Mikes Kelemen és Szirbik Miklós utcát rendezték.

Mária Terézia korában Makó már népes mezőváros volt. Vertics József úrbéri térképein a Nagyér osztotta törzsökös városra és új fertályra. A katolikus templomot barokk toronnyal tünteti föl, előtte a kűképnek nevezett Mária szoborral és mellette a régi parókiával.  A református templomot az 1781. évi tűzvész előtti állapotban ábrázolja. Föltünteti még a serházat, a tanácsházát és a kilenc szárazmalmot. Az akkori Újvárosra a Nagyéren három híd vezetett: a mai Kálvin, Szegedi és Kálvária utca irányában. A piacteret öblösnek mutatja. Itt állt a Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolna. Ekkor még nem létezett a nagyvendéglő és a kasznárlak, de föltünteti a sóházat és a régi püspöki rezidenciát. [14]

Az újjátelepülés után a történeti értékű épületek a barokk stílus jegyében születtek. Tervezőik és kivitelezőik még nem helybeliek. A legrégibb álló épület a Kálvária-kápolna (1734).  A belvárosi katolikus, a református ótemplom és a görög katolikus templom a 18. század utolsó harmadában épült. Korai klasszicista modorban készült a régi megyeháza és a régi zsinagóga. A klasszicizmus maradandó értékű emléke a megyeháza, a püspöki rezidencia, a katolikus temetőkápolna; valamennyi Giba Antal tehetségét dicséri.

Az újjátelepülés után kizárólag paticsfalú házak épültek. Ez a vesszőfonatú, kívül-belül tapasztott faltechnika annyira általános volt, hogy a református és a katolikus templom is így épült. Az utolsó paticsfalu ház (Kont u. 1.) 1995-ben roskadt össze. Ezt az ősi faltípust már a 18. század közepén fölváltotta a vert fal, amelyet az 1950-es évekig alkalmaztak. 1900-ban a makói házak 97,1%-a, 1970-ben  81,7%-a földből készült. (Ebből 5–10%-ot tett ki a vályogfal.) A falazat eredetileg téglalábazat nélkül készült, 1930-ban a makói házaknak 65,7%-a téglalábazat nélküli volt. [15] A falverő banda 6–7 tagból állt. A földet deszkakaloda közé verték.

Sajátos, típusában ősi gabonatároló a kas, életes kas. Utolsó darabjai még megtalálhatók a városban. Alul szántalpra épült, fölül koszorúgerenda tartja össze. A fölfelé szélesedő építmény fala vesszőfonat; a kis nyeregtetőt zsindellyel, utóbb hódfarkú cseréppel födték. A végére fönt bebúvó ajtót helyeztek. A tapasztás nélkülieket kukoricás kasnak hívták, a kívül-belül tapasztott és meszelt változatúakat gabonás, életes vagy lisztes kasnak nevezték. Egy-egy házhoz 2–3 kas is tartozott; egyikben búzát, a másikban árpát, a harmadikban kukoricát tartottak. A török hódoltság idején vagy tűzvész esetén lovat fogtak elé, és biztonságos helyre vontatták. [16]

Mintegy 120 évvel az újjátelepülés után a klasszicizmus jegyében olyan egységes városkép alakult ki, hogy Kovács Gyula nyomán Székfű Gyula is fontosnak tartotta megállapítani: „Történet nélküli városaink, amelynek múltját a török uralom nyomtalanná tette, most kapnak először valami egységes képet, melynek szemléltetésére legyen elég a földesúri hatalom alatt álló agrárváros, Makó példáját megemlíteni. Itt a 19. század első feléből való polgárházak mindegyikén van valami szerény motívum, amely évezredes európai klasszikus hagyományokat tüntet föl.” [17] A klasszicista jegyek megtalálhatók voltak a polgári és a kisnemesi házakon éppúgy, mint a nagygazdák és a kisparasztok házain.

A 18. század végén születtek meg a klasszicizáló kisnemesi házak. Ilyen volt a görög katolikus parókiával szemközt három nemesi lakóház: az Erdélyi püspök u. 2. alatt a Szilvásy, az óvoda mellett a Fejérváry, a Vásárhelyi u. sarkán a Possonyi ház. Egyszerű, két-háromablakos, alacsony, fehérre meszelt, véges házak voltak, nyugalmat sugárzó klasszicista-tagoló elemekkel. Ez a kisnemesi háztípus előbb a nagygazdák építkezésére hatott. A nagygazda házak kétablakosak, de tornáccal bővítettek voltak, tetőszerkezetük a tornác fölött nem toldalékos mint a kisparaszti házaknál. A tornác téglalap metszetű pilléreken nyugodott, de előfordult a kerek oszlop is, mint a már elbontott Eötvös utca 23. számú Borbás ház volt. (Eredeti formájában 1830 körül véges kétablakos háznak épült, a 20. század elején az utcafrontra fordított téglaházat emeltek, de a régi tornác belső fele az 1970-es évekig megmaradt.) Ezeknek a rangos, tömegformálásukban imponáló megjelenésű parasztházaknak is megszületett a háromablakos változata. A Kossuth u. 46. alól ilyen épül föl a szentendrei Országos Szabadtéri Múzeumban. Ebből a típusból csupán a Szent István tér 10. alatti Vér-féle ház maradt fönn.

Kisparaszti változatából az utolsók a 19. század 80-as évekig épültek. Kétablakos, fehérre meszelt homlokzatukat lizénákkal, pilaszterekkel, erőteljes párkánnyal tagolták.

A lakóházak tekintetében a klasszicizmus Makón előbb a népi építészethez igazodva terjedt el, de ezzel az utcára véggel épülő házak fejlődési folyamatával Giba Antal szakított. Tervezése nyomán (Szent János tér 40.) az ablakok az utcafrontra, a tornác az utcával párhuzamosan épült. Ezzel mutat rokonságot a közeli, Vörösmarty u. 1. alatti, valószínűleg Giba Antal tervezte 1840 körül épült klasszicista lakóház, amelynek timpanonja aszimmetrikus elhelyezésű, ablakkiosztása 2+1+2+2+2. A továbbiakban az európai építészeti irányzatok szellemében épül néhány nemesi lakóház, mindenekelőtt a Teleki László u. 10. alatti Nyéky ház. Az alápincézett, kéttraktusú házat Nyéky László 1821-ben emeltette. Belső lépcsőföljárója és előszobája ablakait tetszetős kovácsoltvas rács díszítette. Többszöri átépítésével mind az utcai és mind a belső fronton teljesen kivetkőzött eredeti jellegéből. A kovácsoltvas emlékek is megsemmisültek. Ebbe a sorba tartozik a Szép u. 6–8. alatti Tarnay–Kristóffy ház.

II. József utasítására hozták létre a mai Návay Lajos téren 17 506 eperfa telepítésével az epreskertet, a fölvigyázó lakásával és a selyemhernyó tenyésztésre szolgáló épületecskével. Szirbik Miklós szerint nincs semmi kinézése. Mellette állt a katonai porció (a hadiadó terményben lerótt része) tárolására a megye magazinja, amely erős kerítéssel körülvéve két raktárból (páhó) állt, a kisebbikhez volt ragasztva a strázsaház.  A mai Vásárhelyi utca elején építették föl a kapitányházat.

Makó eredeti két piacterét a Maros hullámsírba temette. Ezekhez vezetett az Apátfalvi útnak nevezett mai Batthyány utca. Időközben növekedett a város, átalakult a városszerkezet, az aradi–apátfalvi országút áttevődött a mai Megyeház utcára. Az új, nagyforgalmú piactér a mai főtéren három országút: a szegedi, aradi és vásárhelyi utak találkozásában jött létre. A piactér a Korona előtti háromszögletű térre korlátozódott, az áruforgalom növekedésével azonban újabb háromszöggel bővült, sőt a megyeháza megépítésével harmadikkal egészült ki. Így vált a háromszög Makó településszerkezetének jellegzetes elemévé. Miután az állatvásárok tartására ez a terület nem volt elegendő, a főtéren csak a kirakodó vásárokat tartották, a baromvásároknak előbb a mai Návay Lajos téren adtak helyet, majd 1801-től a mai Gyöngy és a Szilágyi Dezső utca környékén. A Návay Lajos tér szénapiac lett. Újváros további terjeszkedésekor a mai újvárosi református és katolikus templom helyére helyezték át az állatvásárt. Az újvárosi református templom építése után, 1866-tól 1888-ig a Szegfű utcán túli területre, a mai kutatóállomás környékére került. Ennek megfelelően a járlat írást szolgáló cédulaház a mai Návay Lajos térről előbb a Vásárhelyi és a Gyöngy utca sarkára, majd tovább a Vásárhelyi u. 66. alá, onnan a mai sajtgyár közelébe helyeződött át.

A református városrész az Aradi, a katolikusoké a Kálvária utca irányában terjeszkedett. 1814-ben osztották ki a mai Teleki László utcának a Nagyér partjáig húzódó részét; a Szép és a Kálvária utcát, valamint a Barcsay, Móricz Zsigmond és Kürt utcának a Lehel utcáig húzódó részét. Ma a Návay Lajos tértől a Szegfű utcáig terjedő részt nevezzük Újvárosnak. Ezt három szakaszban osztották ki: 1801-ben a Gyóni Géza utcáig, 1819-ben a Váradi utcáig, 1832-ben a Szegfű utcáig. A tűzveszedelem végett lebontásra ítélt házak helyett ez utóbbi területen biztosítottak ingyen telket az érdekelt tulajdonosoknak.

A Maros szabályozása Makó részére létkérdés volt. A Maros óriási energiával alakította medrét. E szakaszán a torontáli oldalon porondokat épített, a makói oldalon viszont erőteljesen szaggatta a partot, és pusztulással fenyegette a várost. Különösen kritikus volt a helyzet a Baranyai (Baranyás) hajlatnál. Itt a meder felényire, az ártér harmadára szűkült. Giba Antal szakvéleménye szerint, ha kősziklából épülne a töltés, a víz azt is elmosná. [18] Egymást követve készültek a jobbnál jobb szabályozási tervek: Vertics József 1814-ben a Baranyai hajlat, Őry Fábián Dániel 1815-ben a Goszpodi-, Baranyai- és a Zugolyi-kanyarok átvágását javasolta. A kiszombori Rónay család hallani sem akart arról, hogy birtokának kárára szabályozzák a folyót.

Az 1821. július 2-i árvíz óriási pusztítást okozott. Összesen 871 ház vált lakhatatlanná, 52 842 út (sor) szőlő pusztult ki. A kárt 270 533 forintra becsülték. A helytartótanács szeptember 21-i rendelkezésében elkerülhetetlennek tartotta a Makó alatti kanyarulatok átmetszését. Ezúttal Gerlitzi Ferenc tartotta deszki birtokaira nézve károsnak az átvágásokat, mire a helytartótanács fölfüggesztette korábbi döntését. 1829-ben Maros szabályozására Orczy Lőrincet nevezték ki királyi biztosnak. Helyszíni szemlén hiába állapították meg újólag is, hogy a makói kanyarok átmetszésének elodázása a város végpusztulását okozhatja, az ellenérdekeltek a szabályozás alulról való elkezdése mellett törtek lándzsát. A deszki uradalom a Maros alsó folyásánál óhajtotta a munka kezdését, a szegediek a Tisza szabályozásának elsőbbségét hangsúlyozták, sőt azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy a Maros torkolatát Szegedtől délre helyezik át. [19]

Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Újabb katasztrófák sorát kellett átélni, hogy a hajlatok átvágása megkezdődhessék. 1838. március 2-án kilenc helyen szakadt át Makó környékén a töltés. Ezúttal a Maros szabályozására királyi biztosnak Tajnay János Csongrád megyei főispánt nevezték ki.  Az általa összehívott tanácskozáson elvetették Rauchmüller királyi tanácsos tervét, hogy csak a Duna és a Tisza rendbe szedése után kezdődhet a Maros szabályozása. Úgy határoztak, hogy a három makói és a két deszki kanyar átvágásához egyszerre kezdenek hozzá. Az új meder ásása és az új töltések építése több mint négy évet vett igénybe, de a víz bebocsátása az ásott csatornába az altalaj kemény agyagrétege miatt két évtizedig, 1864-ig késett. Ekkor kotrógépekkel mélyítették a vezérárkot, és az ómedret betömve végre sikerült a Maros vizét a mai mederbe irányítani. [20]

Több mint fél évszázados küzdelemmel hárult el a Maros fenyegető veszélye. Ám, de közben a Tisza áradásai ellen is védekezni kellett. Az 1845. évi tiszai árvíz – amely a mai Óföldeákot pusztította el – Makó nyugati határáig hatolt. Elöntötte Ardics és Újhegy szőleit; Buják városrészt a Kelemen hídnál emelt nyúlgát védte meg a pusztulástól. A következő nagyobb tiszai áradás 1853-ban és 1855-ben elmosta a korábban emelt nyúlgátat, és a Tisza árja a Szent Anna utcáig hatolt. 115 ház dőlt össze. A Tisza árja ellen emelt kereszttöltés 1855–1856-ban készül el. [21]

A Maroson vízimalmok kelepeltek. 1824-ben 21 volt belőlük. Ház- és tárhajóból álltak, a kettő között forgott a vitorla. Legtöbbjük kétpár-köves volt: búzás és darás.  Az utolsó marosi vízimalom az 1932. évi áradáskor ment tönkre. A szárazmalmok keringősátorból és malomházból álltak. A Szent János teret eredetileg Sokmalmok terének hívták, itt 1836-ban 9, a városban 46 szárazmalom működött. Előfordult közöttük kétjármos ikermalom is. Az első katonai fölmérés (1784) egy szélmalmot tüntetett föl, számuk később tizenkettőre emelkedett. Az utolsó az 1930-as évek közepéig működött. A rákosi szélmalom az 1860-as években épült. 1917-ben 40 lóerős motorral szerelték föl. A gabona őrlésére egy henger és három pár kő szolgált: a henger a liszt, egyik kő a korpa, másik kő a korpás liszt, harmadik a dara őrlésére. Óránkénti teljesítménye 8 q volt. A malom fala kettős köpenyűnek épült: kívül tégla, belől vályog volt. Az utóbbi fölnedvesedett és porladni kezdett, fölújítása életveszélyessé vált, az 1980-as években összeomlott. Az első gőzmalom Makón 1862-ben épült. (Innen ered a Gőzmalom u. elnevezés.) Ezt tulajdonosáról Páhán, Pataki, Landesmann, majd Széll malomnak nevezték. Néhány évtized múlva már hat működött belőlük.

Nyolc évtizedig folyt váltakozó hevességgel a püspök földesúr és Makó város között az úrbéri per. A földesúr Mária Terézia urbáriumának rendelkezéseihez, a város korábbi szabadalmasabb állapotához ragaszkodott. 1778-ban a helytartótanács az egész határt a város birtokában hagyta. Az uradalom 1802-ben a belső és a külső legelő egy részét visszavette. Végül 1805-ben a közlegelőt 23 320 holdban állapították meg. Ezt a területet a császári-királyi úrbéri törvényszék 1859. augusztus 13-án a város kizárólagos tulajdonába adta. Ez után minden házhoz – a zsellérházakhoz is – egy járandót, 2200 négyszögöl területet mértek ki. Ez robbanásszerű gazdasági fejlődéshez vezetett. [22]

Ugyanakkor mintegy másfél ezer házatlan zsellér ingyen házhelyhez jutott. Így született meg a Honvéd városrész, ahol 1124 házhelyet mértek ki. Ez a csürhejárásnak nevezett alacsony fekvésű terület nem volt alkalmas lakótelep létesítésére. Breuer Gusztáv (1822–1907) földmérő tiltakozott is ellene, de a városi vezetés nem akart bonyolult kisajátítási ügyletbe kezdeni, amely talán örökre elodázta volna a telep megteremtésének lehetőségét. Mivel a honvédi terület kicsinynek bizonyult, a vágóhíd mellett még 153, a Kelemen-hídnál 257 házhelyet alakítottak ki. [23]

A 20. század elején tovább épült a város széle. 1907–12-ben a megye kezdeményezésére jöttek létre a Kenyérvárói munkásházak az Almásy, Magyar, Feltámadás és Szentháromság utca határolta területen és a Soványi munkásházak a római katolikus és az újvárosi református temető közötti részen. Ezeket a városrészeket később Régi munkásházak néven emlegették. Ugyanebben az időben 21 munkásház épült a Szegfű utcában.

Trianon után Romániából menekült családok részére – kik évekig a vasútállomáson vagonlakók voltak – létesült a város északi területén az állami kislakásokból álló Tisztviselőtelep. Az 1924. október 1-jén átadott 25 lakásból 4 háromszobás, 5 kétszobás, 16 egyszobás volt.  A telep 12 iker- és 1 szóló házból állt.

A megye kezdeményezésére 1924–27-ben létesült Vertán Endre (1884–1934) vármegyei főjegyző irányításával az Ardics, Vaskapu és Szentháromság utca határolta területen a Vertán-telep. [24]

Az 1940. évi belvíz következtében összedőlt honvédi házak pótlására 1940-ben épült a 14 ikerházból álló Bonczostelep, nevét Bonczos Miklós (1897–1971) belügyi államtitkártól kapta. A sokgyerekes családok részére 1942–46-ban szoba–konyha–kamrás ONCSA-házak (Országos Nép-  és Családvédelmi Alap) épültek: egy részük a Mező utcában, a többi Leventetelep néven a vásártéren. A Tisztviselőtelepet, a Bonczostelepet és a Mező utcai ONCSA-házakat 1946-tól Táncsicstelepnek nevezték el, a Levente telepet pedig Dózsatelepnek. [25]

Az újjátelepülés után mintegy két és fél évszázad alatt kialakult várost Erdei Ferenc társadalmi nézőpontból szerkezetileg három fő csoportba osztotta:

1.   Makó társadalmának városi magja mindenkor a nemesi város, a központ volt mint első osztályú területi csoport.

2.   Sugarasan kifelé haladva a régi parasztközségek egységes öve adja a másodosztályú városrészt. Ide sorolható: Buják, Szentlőrinc, Orosz fertály, Újváros.

3.   A külváros agrárproletár-telepeinek lapályos, vizenyős része a harmadosztályú városterület: Cigánybécs, Honvéd, Kelemen-híd, Cédulaház, Vágóhíd, Régi munkástelep, Vertántelep, Bonczostelep, Leventetelep. [26]

A 19. század második felében jó nevű építésvállalkozó volt Jókai István és Papp Balázs, majd Bánszky Mihály műépítész, aki a fővárosba tette át székhelyét. A 20. században Kövecs Antal, Csorba József és Papp József bármilyen nagyságrendű építési munka kivitelezésére föl voltak készülve.

Az európai építészeti stílusok közül a romantika elkésve, a 19. század harmadik negyedében kezdett hatni. Ennek jegyében épült a régi városháza, a régi kórház, az Úri u. 28. alatti polgárház. A romantika a népi építészetben is gyökeret vert. A házvégek falazott oromzatának csúcsán és két alsó végén  vízszintes  falsáv  jelent  meg;  a 19. század végétől a kiskapuk fölé attikafalat építettek. Ezáltal jelentősen megnövekedett az utcai homlokzat fölülete, a ház külső megjelenésében rangosabbá vált. Az attikára fölírták az építés vagy az átalakítás évszámát. Az attikára és az oromzat többi vízszintes tagozatára fazekas korongozta színes zománcú gomb került. [27]

A 19. század végén és a 20. század elején kezdett érvényesülni az eklektika. Ennek jegyében épült a gimnázium, az Erzsébet árvaház, a Korona Szálló főhomlokzati része. A polgári majd a népi építészetben 1880–1914 között virágzott. Sok parasztház homlokzatát fölújításkor eklektikus modorban építették át. A szecessziót kedvelte a városi polgárság. A József Attila és a Teleki László utcában szép szecessziós lakóházakat emeltek.

1900–1930 között több maradandó értékű épülettel gazdagította a város építészetét a historizmus. Neogótikus stílusban épült az evangélikus és az újvárosi római katolikus templom; neobarokkban létesült a posta, a városi bérpalota, a rendőrségi és a csendőrségi palota.

A közlekedésben az első világháborúig a Marosnak volt jelentős szerepe: ez kötötte össze Makót Erdéllyel és a közeli Tiszával. Az Árpád-kortól itt bonyolódott le a sószállítás. Tutajokkal érkezett a fa, uszályokkal szállították a gabonát. Makó környékén ősi időktől gázlók vezettek a bánsági területre. Az 1770-es évektől dereglyésrév működött. 1846-ban a kiszombori Rónay-család királyi révjogot szerzett és köteles révszabadalmat vásárolt. 1878-ban készült el a közúti fahíd, amelyet néhány év múltán vasúti közlekedésre is használtak. 1924-ben önálló vasúti, 1926-ban a közúti acélhíd létesült. Az arad–csanádi vasút makói szakasza 1883-ban, a hódmezővásárhely–makó–nagyszentmiklósi helyiérdekű vasút 1905-ben készült el.

A török hódoltság után Makó a legyezőszerűen szertefutó sugárutak központjába került. Ez is kifejezte, hogy jelentősebb közigazgatási és gazdasági góccá vált. Déry Tibor Felelet c. regénye szerint Szeged után Makó volt az első vidéki város, ahol a járdákat aszfaltozták. [28]

A trianoni békeszerződés következtében Makó elveszítette Erdéllyel és Bánsággal évszázadok során kialakult gazdasági kapcsolatait, és ezt sohasem heverte ki. Trianon következtében jött ugyan létre a Tisztviselőtelep, az SZCSV javítóműhely, az SZCSV-palota, az Arad–Csanádi Takarékpénztár épülete, a csendőrségi palota, de a gazdasági fejlődés megrekedt, Makó megmaradt agrárvárosnak. A hagyma- és zöldségtermelésben viszont világviszonylatban is ismert lett a neve.

Belterjes kertkultúrája két és fél évszázadra nyúlik vissza. Gyors elterjedését elősegítette a belső legelő kiosztása (ekkor került ki a hagyma a kertekből a szántóföldre), a vasútvonal kiépítése, a helyi zsidóság bekapcsolódása a világkereskedelembe. Makóról nem vándoroltak ki Amerikába, a belterjes gazdálkodás, a nagyobb munkaráfordítás viszonylagos jólétet teremtett. Élénk kereskedelme és kulturális élete miatt József Attila Marosparti Konstantinápolynak nevezte.

A két világháború között a város jelentős épületekkel gazdagodott. A már említetteken kívül fölépült a városi bérpalota, a posta, a rendőrségi palota, az államépítészeti hivatal, a hagymaház, a katolikus és református fiúpolgári, a kereskedelmi iskola, a Deák Ferenc utcai, az Almásy utcai és néhány tanyai iskola; bővítették a vármegyeházát, a városházát, a kórházat, a főtéri kiskápolnát, a Korona Szállót. A püspök-kertet megvásárolta a város, és a nagyközönség rendelkezésére bocsátották. Környékén villasor épült. A park melletti Hollósy Kornélia utca mellett megnyitották a mai Posta és Béke utcát.

A tanácsok megalakításakor (1950) Csanád megyét megszüntették és földarabolták. Makó elveszítette megyei székvárosi szerepkörét. A város határából mintegy ötezer holdat Békés megyéhez csatoltak. A szocialista korszakban demográfiai mélypont jött létre; Makó az ország egyik legegykésebb, legelöregedettebb városa lett. Az elvándorlás, a migráció is itt volt az országban a legnagyobb. Makó lélekszámát tekintve 1890-ben a mai országhatárok között a hetedik helyen állt, innen csúszott le 1960-ban a harminchatodik helyre.

T. F.

[1] Bátky Zsigmond 1928. 116.

[2] Reizner János 1892. 9–10.

[3] Szirbik Miklós 1979. 46.

[4] Eperjessy Kálmán 1927. 9–13.

[5] Borovszky Samu 1896. 1. 278.

[6] Fenyvesi László 1989. 10–12.

[7] Szirbik Miklós 1979. 26.

[8] I. m. 29–30.

[9] Borovszky Samu 1896–97. 1. 118–120.

[10] Tóth Ferenc 1993. 296–300.

[11] Eperjessy Kálmán 1927. 10–13.

[12] Tóth Ferenc 1992. 40–42.

[13] ML Tanácsülési jkv. 11811. 42.

[14] Tóth Ferenc 1992. 48.

[15] Tóth Ferenc 1982. 48–50.

[16] Tóth Ferenc 1974. 219–224. Tóth Ferenc 1986. 100–101.

[17] Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. Bp. 1943. 5.  214.

[18] Tóth Ferenc 1992. 91.

[19] Tóth Ferenc 1995. 31–50.

[20] Tóth Ferenc 1993. 75–116.

[21] Tóth Ferenc 1983. 117–119., 128–131.

[22] Tóth Ferenc 1992. 134–138.

[23] I. m. 139–142.

[24] Tóth Ferenc 1974. 72–76.

[25] Tóth Ferenc 1974. 70–76.

[26] Erdei Ferenc 1935. 244–245. Tóth Ferenc 1974. 2.

[27] Tóth Ferenc 1982. 66.

[28] Déry Tibor 1950. 157–159.

 

 

188. Vasútállomás

Eklektikus, 1882.

Állomás tér

 

 

Az arad–csanádi helyi érdekű vasút engedélyokmányát az országgyűlés 1881. évi XLVII. törvénycikke szentesítette. „Az engedélyesek, u. m. Lonovics József és érdektársai: Vásárhelyi Béla, Boros Béni jogot nyernek egy Aradról – kapcsolattal a m. kir. államvasutak aradi állomásával és az Arad–körösvölgyi vasút vonalával – kiinduló és Pécska, Battonya, Mezőhegyes, Palota, Nagylak, Magyar-Csanád, Apátfalva, Makó, Kis-Zombor, Szőregh érintésével és kapcsolattal az osztrák államvasút szőreghi állomásához Új-Szegedig továbbá a fővonalból kiágazólag, Mezőhegyesről kiindulva Mező-Kovácsháza, Magyar-Bánhegyes érintésével Kétegyházáig vezetendő mozdonyvasút építésére és üzletére; a kormány azonban felhasználással bír esetleg a fővonalból kiágazó kisebb szárnyvonalak építésére az engedélyt a megnevezett engedélyeseknek hasonló feltételek alatt szintén megadni. – A vasút létesítéséhez a pénzügyi, valamint a földmívelés-, ipar- és kereskedelmi minisztérium – az érintett és általuk kezelt államjavak érdekeltsége arányában – 510 000 forint készpénzzel hozzájárultak, amely összeg fejében azonos értékű társulati törzsrészvényeket kaptak, azon kívül a vasútépítéshez szükséges kincstári területeket – ugyancsak értéküknek megfelelő névértékű törzsrészvényekért – átengedték.” Az engedély szellemében 1882–83-ban a vonal kiépült. Az Arad–Körösvölgyi Vasút (AKV) 1893-ban egyesült az Arad–Csanádi Vasúttal (ACSV), új neve Aradi és Csanádi Egyesült Vasút (ACSEV) lett. Trianon után az ACSEV román és magyar részre szakadt. Magyar kézen maradt a Szeged–Makó–Mezőhegyes–Kétegyháza szakasz (110 km), a Mezőhegyes–Battonya vonal (18 km), a Kétegyháza–Elek vonal (7 km). 1927 júniusában a magyar vonalak önálló részvénytársasággá alakultak: Szeged Csanádi Vasút (SZCSV) részvénytársaság néven.

A vasútállomások helyét 1881-ben jelölték ki, megépítésük egységes tervezés szerint történt.

 

A vasútállomás homlokzati rajza

 

 

A kétszintes makói állomás épülete a legtetszetősebbek közé tartozott. A vágány felőli homlokzat díszesebb, látványosabb. Függőleges tagoló elemei a sarkokon és középrizalit szélein a rusztikus lizénák, valamint a mellvéd gombosfejes oszlopocskái. Ennél hangsúlyosabbak a horizontális elemek: mindenekelőtt a lábazat, a könyöklő-, öv- és koronázópárkány; valamint a kazettákkal díszített mellvéd. A vágányok felőli homlokzatának centrumába a MAKÓ fölirat került. Ezért a mellvéd a középrizalitnál háromszög alakú oromzattá magasodik. Az ablakkeretezés egyszerű, alatta vakkerettel, fölötte az emeleten a keret szélességének megfelelő párkány zárókővel, a földszinten rusztikus zárókővel. Az emelet tengelyképlete: 4+3+4. Az emeleten szolgálati lakások, a földszinten hivatali helyiségek kaptak helyet. Később az épület bal szárnyát hat emeleti ablaknyi résszel kibővítették. A földszinti középső kijárat és a balszárny előtt húzódott a nyitott peron, amelyet később fa mellvéddel láttak el. Az oromzat csúcsainál, valamint a peron faoszlopai és a könyökgerendák háromszögébe áttört fafaragások kerültek. Ez annyira tetszetős volt, hogy a népi építészet is átvette és alkalmazta az ereszet és az oromzat díszítésében.

Mivel az épület kicsinynek bizonyult, keleti szárnnyal bővült. Az 1984-ben pedig – a hagyomány értékével mit sem törődve – vasbeton zsaluzású mellvédet, keramittégla felületet, fémkeretes nyílászárókat alkalmazva, az évszázados állomásból modern küllemű épületet alakítottak ki.

 

Irodalom: Kószó János 1983. Vermes Ernő 1929. 123–126.

T. F.

 

 

189. Diós-ház

Eklektikus, 1834.

Aradi u. 94.

 

 

Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban ennek a háznak rekonstruált változata képviseli a makói népi építészetet és a hagymás életmódot.

A ház a reformátusok és a hagymások főutcájában áll. A mérnöki kiosztású, 416 négyszögöles tégla telken 1834-ben Ács András negyedtelkes jobbágy épített döngölt földalapozású, vert falú, náddal födött, szabadkéményes házat, amely utcai szobából (nagyház), konyhából, kisszobából (kisház), kamrából és istállóból állt. Későbbi tulajdonosai (Király Mihály, Börtsök Bálint) ötven éven át semmit sem változtattak rajta. Az alacsony, nádtetejű házat Nagy János 1885-ben rangos mezővárosi gazdaházzá alakította: a födémet fél méterrel fölemelte, megszüntette a szabad tűzhelyet, a szobát hajópadlóval, a konyhát cementlappal, az ereszalját, a kiskonyhát és az udvart téglával burkoltatta. A ház tulajdonosai földes gazdák voltak, maga az épület gazdaház, ahol már a 19. század végén megszületett a tiszta konyha és a mellette való helyiségből a tisztaszoba. Az új istálló építésével – a gazdaházhoz méltóan – a házhoz két kamra tartozott.

Diós Sándor (1899–1976) 1926-ban vásárolta meg a házat. Az egész épületet alárakatta és szigeteltette. Mivel a hagymások a padlást dughagyma tárolására használják, a padlásteret fölmagasította, ugyanekkor készült az utcai téglakerítés is. 1934-ben nagyméretű kotárkát vásárolt, alatta disznóólat alakított ki; kifutójának oldalfalai betonból készültek. Két-három év múlva a hambár mellé deszkából kocsiszínt, mögé füstölőt csináltatott. A harmincas években kevésnek bizonyult a kotárka, ezért ő maga egy górét is összeácsolt. Ekkor a hagymásszín alá a takarmánycékla tárolására kis pincét készített. A szobákat, a konyhát és a folyosót időnként pingáltatta.

Apja, Diós Márton (1874–1951) az első nagy hagymás nemzedékhez tartozott. Eredetileg olyan szegények voltak, hogy se asztaluk, se székük nem volt, a gyerek teknőben aludt. Tizenöt év múltán a Batthyány utcában, a legelismertebb hagymások körében vásárolt házat.  Büszke volt arra, hogy ő, a zsellér ivadék az első világháborúban saját lován vonult be katonának.

Diós Sándor szeretett volna kitörni a paraszti világból, de rákényszerült a robotos hagymáséletmód folytatására. A munka és az alkotás embere volt. Vallotta, hogy „Makón a szolgamódtól való szabadulást a hagyma jelentette”. A munka életeleme volt, a pihenést, a szórakozást nem ismerte, a kocsma küszöbét nem lépte át. Halálos ágyán mondotta, hogy elérte célját, a hagymások főutcájában vásárolt házat, földtulajdona tizennégy kataszteri holdra szaporodott. Átlagos vetésterülete egy kataszteri hold árpa, három búza, öt kukorica, két lucerna, két hagyma köztes zöldséggel. Hizlalt évente tíz sertést, nevelt két borjút, fejt két tehenet. Lova általában egy volt. Templomba rendszeresen járt, két ízben presbiternek is megválasztották. Amikor már fölhagyott a gazdálkodással, betegen a református temetőben tégla utakat készített. Visszaemlékezést írt Makó város élete Ferenc József uralkodása alatt címmel, amely A makói múzeum füzetei 26. számának függelékében jelent meg.

Háza tipikus középparaszti szintű hagymakertész ház. A kétablakos, véges épület utcafrontja cementsimítású lábazattal, cseréppel födött koronázó párkánnyal, függőlegesen két vakolatsávval, az ablakok és kapu vakolatkerettel ellátva. A deszkaoromzat fúglécekkel és övpárkánnyal van megosztva. A függődeszka-kerítés fölül íves mintázatú. A deszkaoromzat, a szegélydeszkák, a betétes kiskapu és a kerítés sárga; a lécek és a deszkabetétek világossárga, a lábazat vörös olajfestékkel van mázolva. A fal kimagasló fölületei világos, a faltükör valamivel sötétebb sárga színnel meszelve.

A telek jobbos beépítésű, a ház a telek keleti oldalhatárán épült. Alaprajzi elrendezése: szoba, tiszta konyha, szoba, éléskamra, gyökeres kamra, istálló; előtte faoszlopos, deszka-mellvédes ereszalja; a végében kiskonyha. A padozat a szobákban hajópadló, a tiszta konyhában mozaiklap, a kiskonyhában és az ereszalján tégla, a kamrákban döngölt föld. A födém kisgerendái alól végigfutó mestergerendán nyugszanak, rajtuk vastagon nádborítás, földréteg, alul és fölül sárral tapasztva. A tetőszerkezet ollófákon nyugvó szelemenes nyeregtető hódfarkú cseréppel födve. Az ereszet talpgerendából, függőleges ereszoszlopokból, koszorúfákból és szarufákból áll; faanyaga gyalult és sárga olajfestékkel mázolt. A nyílászárók hagyományosak: borított ácstokos egyszárnyú üvegezett ajtók, a konyhán külső teli levélajtó, az alsó helyiségeken gerendavázas ajtótokok egyszárnyú, a gyökeres kamrán kétszárnyú ajtókkal. A tüzelőberendezés az utcai szobában padkás, a gyökeres kamrában padka nélküli kemence, a kiskonyhában beépített tűzhely és katlan. Másutt nem fűtöttek. A szobát, nagykonyhát és az ereszalját pingálták, a többi helyiséget meszelték.

A telken külön szakaszt képviselnek a melléképületek. Az ásott kút az utca felé esett; közelében téglából kirakott kis medence a csomózott zöldség mosására. A konyhával szemközt udvarhosszban hambár a gabona tárolására, mögötte füstölő. A hambárhoz udvarkeresztben kétajtós kocsiszín csatlakozik, mögötte van az árnyékszék. A kiskonyha irányában udvarkeresztben épült csöves kukorica tárolására a kotárka, alatta disznóól akollal. Az istálló mellett deszkaszín, amely hagymásszín és kocsiszín is. Előtte a házilag ácsolt góré. A kertet deszkakerítéssel választották le, egyes és kettős ajtóval ellátva.

A ház berendezése az átlagosnál puritánabb és hagyományőrzőbb. Az eszközellátottságról 1979-ben fénylyukkártyás módszerű tárgyfölvételt készítettem. Ahhoz képest, hogy jómódú kertészcsaládról van szó, tárgykészletük szegényes, mindössze 713 darabból állt. Életüket a munka és a termelés határozta meg, ezért a gazdálkodással kapcsolatos eszközök mennyiségét és minőségét tartották fontosnak. Ridegebb életmódjuk nem igényelte a kényelmet és a luxust szolgáló eszközöket vagy a dísztárgyakat. Magatartásuktól idegen volt a rongyrázás, a rangkórság. Ez azzal is összefüggött, hogy a családi élet egyedüli irányítója a családfő volt; a feleségnek nem jutott kezdeményező szerep.

Jellemző, hogy az eszközállomány tárgykör szerinti megoszlásából bútor, berendezési tárgy 13,4; ruházat, textil 24,7;  táplálkozás, élelmiszer 27,7; a gazdálkodás 27,5%-ot; ezzel szemben a dísztárgy 1,1; a könyv 1,8; hitélet 0,3%-ot tett ki. Az utóbbi két tétel azért is szembetűnő, mert Diós Sándor az újságot a kishírekig is elolvasta, és mély valláserkölcsi életet élt. A berendezés módjában ragaszkodott még a hagyományhoz. Jó példa erre az utcai lakószoba bútorainak elrendezése. Az ajtó mögött volt az állófogas és az alsóágy, vele átellenben a fölső ágy; az ajtóval szemközt pad, asztallal, karszékekkel; a kemence mellől a vacok száműzve lett, helyébe háttámlás, plüss dívány került; a kemencével átellenben kis asztalka rádióval; a falon családi és katonaképek.

A ház és berendezése átmeneti életmódot tükröz. Maga a ház külső megjelenésében a polgáriasodás hordozója, az udvar teljes fölületének kikövezése szintén ebbe az irányba hat; viszont a lakószoba berendezését páros ággyal, éjjeliszekrénnyel, tükörasztallal még elutasítják, pedig ez a városban ekkor már általános. A kemence mint tüzelőberendezés a dughagyma szárítása végett nélkülözhetetlen. A Diós-házra is vonatkozik Erdei Ferencnek az a megállapítása, hogy a makói parasztházak olyanok, mint az újtípusú magyar népdalok.

 

Diós-ház

 

A Diós-ház alap és helyszínrajza

 

 

Irodalom: Féja Géza 1957. 266. Tóth Ferenc 1982a 95–107. Tóth Ferenc 1982b. Tóth Ferenc 1984a.

 

T. F.

 

 

190. *Sóház

1754.

[Csanád vezér tér]

 

A sóház térrajza

 

 

A Maros az ország legfontosabb sószállító útja volt. „A sószállítás kiindulópontja – írta Eperjessy Kálmán – Marosújvár volt, ahol nagy mennyiségű kősót termeltek ki. A sót kincstári hajókon szállították Arad és Szeged felé. A hajókat a kincstár által előírt 12 láb hosszú, 3 láb széles és 4 láb mély méretben készítették a marosportói és aradi hajógyárban. A folyón sűrűn közlekedtek a sószállító hajók. A sószállító út több szakaszra volt beosztva, Gyulafehérvár és Szeged között 24 hajóállomás volt. A sószállítás útvonalán sóraktárak és harmincadhelyek vannak Felvinc, Miriszló, Nagyenyed, Tövis, Gyulafehérvár, Alvinc, Szászváros, Algyó, Déva, Dobra, Marosillye, Marossolymos, Soborsin, Arad, Makó és Szegeden. A kincstári hajókat Marosportóig 4–500, innen Zámig 5–600, Zámon felül Aradig 1000, Arad és Szeged között 1500 centner sóval lehetett megterhelni; víz ellenében csak félannyi terhet bír el a hajó. A zámszegedi út 4 napig tartott, visszafelé 7 napig. A sószállító hajók kiszolgáló személyzete 7 ember volt, visszafelé hatan húzták a hajót, hetedik kormányozott.”

Az újjátelepülés után a makói sóház a mai Révay, Tükör, Gőzmalom és Liget utcákkal határolt területen állt. Itt tüntette föl a Steinlein-féle 1754. évi térkép is. A Marosnak 1754. évi részleges szabályozásakor a kincstár betelepítette a sóházat a mostani gimnázium és szomszédsága területére. Ettől kezdve a mai Csanád vezér tér és a Kossuth utca kapta a Sóház utca elnevezést. Vertics József 1786. évi fölmérésének kataszterében fordul elő először a Sóház utza kifejezés. A Fejérváry-féle térképen 1815-ben négy épületből állt: két pajtából, az emeletes tiszti lakásból és a strázsaházból. Szirbik Miklós 1836-ban így írta le: „A királyi sóház, mely áll két nagy s egymással általellenben lévő pajtából. Az egyik mellett van a tiszti lakás, úm. egyemeletes ház: a felső részen lakik a pénztárnok, az alsón az ellenőr. Ugyanennek szomszédságában van a mázsás lakása. A pajtaőrző a maga házában lakik, s házbért kap.  A másik mellett van Strázsaház és istálló az ott mindig helytálló rendes katonák és lovaik számára. Elkél itt esztendőnként 24–25 ezer mázsa [mázsa = bécsi mázsa = 100 font = 56 kg] só, s bejön érte 156–160 ezer forint p. p.” A makói királyi sótisztséghez tartozott: Csanád, Békés, Csongrád és Torontál vármegye. A marosi sókikötőből a Hajó (most Révay) utcán ökrös szekerekkel vontatták a terhet a sópajtákba. Az 1821. évi árvízkor a sópajtákban fél ölnél följebb ért a víz, elolvadt 10 600 mázsa só.

A makói sótisztség megszüntetése először 1816-ban merült föl, de akkor sikerült elhárítani. A kiegyezés után a kincstár végleg megszüntette a makói sóhivatalt, és összevonta a szegedivel. A Sóház utcai közlekedést akadályozó rozzant sópajtát és az őrlakot a város 1874-ben 1400 forintért vásárolta meg. A sóház pénztárnoki és ellenőri telkéből polgári leányiskola céljára 1875-ben 1193 négyszögölnyit vettek meg – négyszögölét 2 forintjával – 2386 forintért. A sóházi pénztárnok és ellenőr által használt emeletes sóházi tisztiházat adóhivatallá alakították át: a földszinten a szemlészi (pénzügyőr) laktanya és lakás, az emeleten az adóhivatal kapott helyet. A gimnázium építésekor ezt az épületet elbontották, az adóhivatal a polgári leányiskolába költözött, a leánypolgári pedig a Szegedi utcába, a volt Galamb kocsma épületébe. Ezzel a 140 éves sóház utolsó épületét is elsodorta a város átalakuló élete.

 

Irodalom: Szirbik Miklós 1979. 25., 29. Eperjessy Kálmán 1993. 8–9.

T. F.

 

 

191. *Hollósy Kornélia Színház

1903.

[Csanád vezér tér]

Orbán Ignác

 

 

A Csanádvármegyei Színpártoló Egyesület 1902. július 6-án tartotta első közgyűlését; az egyesület elnökévé Meskó Sándor főispánt, alelnökévé Hervay István alispánt, titkárává Tarnay Ivor főjegyzőt választották meg. Célul tűzték ki állandó színház létesítését. Návay Lajos javasolta, hogy az építendő színházat Hollósy Kornéliáról nevezzék el. Hollósy Kornélia fia, Lonovics Gyula a színház céljára 4000, majd később újabb 6000 koronát adományozott, a város képviselő-testülete november 14-én 200 000 téglát és tíz esztendőn át évi ezer korona segélyt szavazott meg.

A színház helyének megválasztása már nehezebben ment. A városi képviselő-testület még 1886-ban a Sóház utca (Csanád vezér tér) elején átengedett egy területet, ám ezt az akkori törvény értelmében harminc nap múlva név szerinti szavazással meg kellett volna erősíteni, és a megyének jóváhagyni, ezek elmaradtak. Az új színház helyéül fölmerült a régi adóhivatal (Kossuth u. 2.) előtti tér és a megyeháza kertjének a járásbíróság felőli része. A vármegye törvényhatósága 1902. október 7-én jóváhagyta a városi képviselő-testületnek 1886-i határozatát, így az eredetileg kiválasztott helyen épülhetett föl.

A kivitelezési tervet Orbán Ignác makói városi főmérnök készítette. A város építési szakosztálya előírta, hogy a színház főhomlokzata a Széchenyi tér felé nézzen, a hátulsó bejárat helyett két oldalbejárat alkalmazandó, az alapfalak vastagsága a színpadnál 75, a többinél 45 cm legyen. A tanács a területet a tulajdonjog fönntartásával 30 évre és csak nyári színház építésére engedélyezte.

A fölépítésre két pályázat érkezett: Csorba és Szabados építőmesterek 46 000 és Kövecs Antal makói építőmester 44 500 koronás ajánlata. A szerződést ez utóbbival kötötték meg. Fél év alatt, 1903. április 20-ig vállalta a színház fölépítését.

Noha az Alföldön semmi hagyománya nincs a favázas építészetnek, még a táj népi építkezésétől is idegen, a tervező mégis roppant ügyesen, változatos módon alkalmazta. A faváz szerkezetet téglával rakták ki. Az épület tömegéből kiugró, gazdagon tagolt portált két torony fogta össze. A keleti homlokzatot két oldalbejárati toldalék törte meg, amelyet erőteljes övpárkány fűzött az épület tömegéhez. A bejárati részből lehetett bejutni az előcsarnokba, ahol Hollósy Kornéliának, a színház névadójának Telcs Ede (1872–1948) által mintázott bronz mellszobra állt.  A belépő és az előcsarnok fölött csonkagúla alakú tetőtorony magasodott kis nyitott, mellvéddel ellátott, karcsú kilátóval. Maga a kétszintes színháztest tömegét tekintve két részből állt: a hatalmas manzárd tetővel ellátott nézőtérből és a fölmagosított falú színpadi részből, fölötte gúla alakú tetővel, amelynek négy sarkán szélkakassal ellátott karcsú fiatornyok díszlettek. Tömegalakítása a meglehetősen tagolt homlokzat ellenére mértéktartó. A változatosan tagolt homlokzat, a zsindellyel födött tetőzet és tornyocskák sora mozgalmasságukkal, fényárnyék hatásukkal festői hatást keltettek. Belsőépítészeti kialakítása a kor igénye szerinti volt. A falakat bordó tapétával födték; a szintén bordó színű kényelmes széksorokat egyedileg tervezték és gyártották. A földszint emelkedő széksorai, a páholyok és a karzatok kellemes belső térhatást keltettek. A földszinten 150 ülőhely, 14 páholy, 50 állóhely; az emeleten 16 páholy, 9 erkélyszék, 50 állóhely; a karzaton 50 ülőhely és 250 állóhely volt.

1903. február 13-ára nemcsak az alapozás készült el, de a favázas szerkezet és a tetőszerkezet is, sőt a tetőzet zsindelyezése is előrehaladt, csak a favázat nem rakták még be téglával. Ekkor orkánszerű szélvihar keletkezett. A manzárd tetőt a hozzákapcsolt oszlopokkal együtt fölemelte, az oszlopok csapjait a talpgerendákból kiemelte, és az építményt a földre borította. A Színpártoló Egyesület választmánya a Magyar Mérnök és Építészegylethez fordult szakvéleményért, hogy a katasztrófáért terhel-e valakit felelősség. Czigler Győző műegyetemi tanár Dvorzsák Károly műépítészt küldte Makóra. A helyszíni szemle során megállapították, hogy Orbán Ignác tervei szakszerűek voltak, a bedőlést a szokatlanul nagyerejű vihar okozta. Megbízás alapján Czigler professzor mégis módosította a tervet: a nézőteret erősebb falazattal láttatta el, és a tetőszerkezet szilárdabb lekötését kívánta. Az átalakítás 12 449 korona 55 fillérrel növelte a költségeket, így a teljes kivitelezés összege 57 866 korona 4 fillér lett. A színház építésére nyújtott nagyobb adományok: Dessewffy Sándor püspök 500, Farkas József polgármester 1000, Lonovics Gyula udvari tanácsos 10 000, Lonovics Sándor földbirtokos 1000, Makói Ipar- és Kereskedelmi Bank Rt. 400, Makói Úri Kaszinó 250, Makói Takarékpénztár Rt. 1000, Makó város tanácsa 10 000, Meskó Sándor főispán 1000 korona.

Az első évadra Zilahi Gyula színigazgatóval kötöttek szerződést. Az ünnepi megnyitó díszelőadást 1903. augusztus 18-án tartották. Váradi Antalnak erre az alkalomra írt prológusát a színigazgató szavalta el. Részleteket mutattak be a Tannhäuserből, a Hunyadi Lászlóból, a Cigánybáróból, Szigligeti Csikós című népszínművéből. Az előadás a Szózattal kezdődött, és a Himnusz eléneklésével végződött. A nyári színházban évi 100–150 előadást tartottak. Az évek során nem kisebb vendégművészek léptek föl mint: Blaha Lujza, Dajka Margit, Kiss Manyi, Márkus Emília, Odry Árpád, Rákosi Szidi, Rózsahegyi Kálmán, Sándor Erzsi, Somlay Artúr, Székelyhidy Ferenc, Vizváry Mariska. Itt aratta jótékonysági előadásokon első sikereit a város legnagyobb színművésze, Páger Antal is.

Jelentős irodalmi eseményeknek is színtere volt a színház. Itt ünnepelték meg 1923. június 17-én Juhász Gyula negyedszázados írói jubileumát; a szegedi vendégek közül Móra Ferenc és Sz. Szigethy Vilmos, a makóiak nevében Tettamanti Béla tanár és Saitos Gyula újságíró mondott üdvözlőbeszédet. A költő megköszönte az ünneplést, majd fölolvasta Testamentom című költeményét. – Kiss Árpád színigazgató 1924. szeptember 18-án színre tűzte három szegedi írónak: Móra Ferencnek, Juhász Gyulának és Réti Ödönnek egyfölvonásos színművét. Az est elé Juhász Gyula prológust írt. Ennek a napnak emléke a színház lépcsőjénél készült fénykép, amely Juhász Gyula, Espersit János, József Attila, Móra Ferenc, Károlyi Lajos, Réti Ödön és Vertán Endre alakját örökítette meg. – A színházi előadások előtt több alkalommal Espersit János mondott bevezetőt.

Derült égből villámcsapásként hatott 1939-ben a hír, hogy a rendőrség javaslatára a városi mérnöki hivatal és az államépítészeti hivatal a színház épületét életveszélyesnek nyilvánította. Az Iparügyi Minisztérium kimondta, hogy a „rozoga és életveszélyes épület nem tartható fenn”. A város színházpártoló értelmisége mindent megtett az épület megmentéséért. Magánszakértőt hívtak, aki kijavíthatónak és téli színházzá alakíthatónak mondta az épületet. Erre a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium 12 000, a városi képviselő-testület 10 000 pengőt szavazott meg. A meghirdetett tervpályázatot az Iparügyi Minisztérium megsemmisítette. Diósszilágyi Sámuel az alispánhoz fordult: „összetett kézzel kérlek, kövess el mindent, hogy a lebontást megelőzhesd”. A Színpártoló Egyesület Teleki Pál miniszterelnökhöz, Diósszilágyi főorvos Zsindely Ferenc államtitkárhoz fordult. Minden erőfeszítés hiába valónak bizonyult, 1941. október 20-án megkezdődött a bontás.

A festői szépségű, sok élményt nyújtó színház, amelyet a legnemesebb társadalmi összefogás hozott létre, 38 évig állt fönn.

 

A faszínház főhomlokzata

 

Alaprajza

 

Oldalnézete

 

 

Irodalom: Barna János 1929b. Péter László 1955. 34–35., 38–39. Tóth Ferenc 1982c. 45–46.

 

T. F.

 

 

192. Arad-Csanádi Takarékpénztár

1927.

Csanád vezér tér 2.

Deli Lajos–Jankó Gyula

 

Arad-Csanádi Takarékpénztár

 

 

Az Arad-Csanádi Gazdasági Takarékpénztár Rt. eredetileg aradi központtal működött, a makói fiók a város és a megye egyik legtekintélyesebb pénzintézete volt. Trianon következtében a makói fiók 1924-ben önálló intézetté vált, ez tette szükségessé megfelelő székház építését. A Csanád vezér tér 2. számú földszintes épületre két emeletet húztak. A terveket a fővárosi ifj. Jankó Gyula okleveles építész és Deli Lajos műépítész készítette, a kivitelező Papp József volt.

A hegyes szögű telekforma miatt az eredeti épület sarka lecsapott volt, ahol korábban Tengerics fűszerüzletének volt a bejárata. Az eredeti nyílászárók vízszintes záródásúak voltak, az átalakítás során a nagyméretű íves záródású ablakokkal, kirakatokkal és ajtókkal kívántak a tervezők rangos kivitelt adni az épületnek. A telek szabálytalanságát a helyiségek falainak vastagításával vagy álfalazással tudták ellensúlyozni. A lakás céljára szolgáló emeleti szintek sarkait nagy ívben lekerekítették, így modernizálták az épületet. Az íves koronázó párkány árnyékhatása ezt még tovább fokozza. A földszintet az emeleti szintektől övpárkány választja el, fölül egyenes záródású nyílászárókat alkalmaztak. A mellékutca felől a szárazbejárót később beépítették. A főhomlokzatot timpanon zárja, rajta növényi ornamentikába foglalva a bank monogramja.  A földszint északi szárnyán a tehertartó középfalat pillérekkel váltották föl, így tágas teret kaptak a banki funkció lebonyolítására: a tisztviselők elhelyezésére és a felek fogadására. Az épület déli szárnyát üzletek, az emeletieket bérlakások részére hasznosították.

Az épület homlokzatáról a múzeumba került márványtábla szövege: ARAD-CSANÁDI GAZDASÁGI TAKARÉKPÉNZTÁR / RÉSZVÉNYTÁRSASÁG, MAKÓ / SZÉK- ÉS BÉRHÁZUL EMELTE EZEN ÉPÜLETET / AZ 1927. ÉVBEN, / AMIKOR IGAZGATÓSÁGÁNAK / ELNÖKE: BÁRÓ URBÁN PÉTER / ALELNÖKE: DR. NÁVAY GÉZA / ÉS TAGJAI / CSONGOR ÁRPÁD, DR. DEMKÓ PÁL, HUSZTIK LAJOS, KOROMZAY FRIGYES, KORROSSY GYÖRGY, DR. KÖPF JÁNOS, NÁGEL HENRIK, DR. PETROVICS GYÖRGY, PURGLI LÁSZLÓ, RÓNAY IMRE, URBANICS KÁLMÁN VOLTAK / VEZÉRIGAZGATÓJA CSONGOR ÁRPÁD VOLT.

Az épületet 1944 őszétől 1949-ig a szovjet katonai parancsnokság használta. 1949-től 1953-ig a földműves-szövetkezet vendéglátó-ipari részlege tanfolyamainak hallgatói részére diákotthonul szolgált, a közgazdasági technikum Kállai Éva Középiskolai Kollégiuma, utóbb külterületi diákotthon működött benne. Az 1930-as években az épületben lakott Tóth Aladár főorvos, a város díszpolgára. A homlokzatán 1974-ben a szovjet katonai parancsnokságra utaló emléktáblát helyeztek el.

T. F.

 

 

193. Tököli-ház

Klasszicista, 1830 körül

Csanád vezér tér 4.

 

 

A szerb eredetű Tököli (Popovics) család a 18. században költözött Csanád megyébe. Magyar nemességüket 1706-ban nyerték. Tököli János ezredes a török elleni fölszabadító sereg balszárnyának parancsnoka a legyőzött török csapatokat Csanádon át Temesvárig üldözte. Temesvár ostrománál vitézül harcolt. Az 1700-ban fölállított szerb határőrvidék parancsnoka, az aradi vár építője volt. Dédunokája, Tököli Száva Csanád megyei aljegyzőből lett udvari kancelláriai tanácsos alapította a pesti görögkeleti szerb nevelőintézetet, a Tökölyanumot. Ükunokája, Tököli Péter 1823–32-ben Csanád vármegye alispánja, 1825-ben és 1830-ban országgyűlési követe, 1832–37-ben főispánja. Mivel akkor a megyeházán alispáni és főispáni lakás nem volt, 1830 körül földszintes kúriát építtetett.

 

Tököli-ház átépítés előtt

 

 

A középrizalitos utcai homlokzatot a lizénák három mezőre osztották; 1+5+1 tengelyű. A két szélső ablak mélyített keretezésű, a középső öt keret nélküli volt. A rizalitban elhelyezett ablakokat a fölöttük húzódó párkány fogta össze. Az épület melletti különálló kapubejárót arányos méretű timpanon díszítette. Az L alaprajzú épület utcai része kéttraktusos, az udvari szárny előtt jó hatású oszlopos ambitus húzódott. A kisnemesi udvarházat idők folyamán többször átalakították. Az utcai homlokzatot nagy üzletportálokkal tették tönkre, az ambitus szögletébe verandát építettek. Az egykori kellemes hatású udvarház elveszítette építőművészeti értékét.

Tököly Péter főispán házának udvarán 1835 júliusában „igen csinos deszka termet” engedett át Balla Károly színtársulatának, mivel a korábbi színterem kicsinynek bizonyult. Itt adták elő július 26-án a Lumpáciusz Vagabundust, amelyen – noha a társulat pártfogói a szegedi vásár miatt távol voltak – a helyiség tömve volt.

A ház későbbi tulajdonosa Lonovics László (1822–1891) megyei főjegyző, bohém természetű agglegény, dombegyházi birtokos volt. Végrendeletében tizenötezer forintos alapítványt tett szegény iskolás gyermekek támogatására; ötezer forintos zenealapítványának kamataiból – mivel véleménye szerint a magyar élet a cigányzenével össze van forrva – a cigányzenészek támogatását óhajtotta szolgálni. A ház 2905 négyszögöles portája – a Püspökkerthez hasonlóan – teljes egészében parkosítva volt, három utcára szólt; halála után a volt Kertész, ma József Attila utcát róla nevezték el.

 

Irodalom: Kovács Gyula 1929. 34. kép. Kelemen Ferenc 1970. 19.

 

T. F.

 

 

194. Gimnázium

Eklektikus, 1895.

Csanád vezér tér 6.

Gerle Lajos

 

Gimnázium

 

Alaprajza

 

 

A gondolat megszületésétől az avatásig mindössze öt év telt el. A gimnázium létesítésének szükségességét Dessewffy Sándor (1834–1907) püspök vetette föl 1890-ben. Az ügyet fölkarolta a városi iskolaszék, Csanád megye közigazgatási bizottsága, a megyei törvényhatósági bizottság, a városi képviselő-testület és a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium egyaránt. Az építési költségekhez Dessewffy Sándor püspök 40 000, Csanád vármegye törvényhatósága 40 000 forinttal járult hozzá, Makó városa 25 000 forint értékű telket adott és a berendezés költségét vállalta magára.

A gimnáziumok létesítésére szigorú és szerteágazó építési szabályok voltak érvényben:

1.     A telek legyen 4000 négyzetméter nagyságú.

2.     Kell hat nagyobb és két kisebb iskolaterem. A nagyobbak területe 72 négyzetméter, a kisebbeké 48 négyzetméter. A padok kétülésűek legyenek, a nagyteremben 3–4, a kicsinyekben 2 baloldali ablak legyen. Az ajtók kifelé nyíljanak.

3.     Tekintettel arra, hogy párhuzamos osztályok szükségesek lesznek, továbbá, hogy a görögpótló tantárgyak is igényelnek külön tantermeket, szükséges e célokra 4 kisebb (48 négyzetméter) terem.

4.     A rajzterem 140 négyzetméter legyen, s ablakai északra feküdjenek.

5.     Kell 48–72 négyzetméter területű fizikai szertár; 24–48 négyzetméter kémiai helyiség; 72 négyzetméter előadóterem; e mellett 72 négyzetméter természetrajzi szertár. A földrajzi szerek elhelyezésére szintén óhajtandó egy kis szoba.

6.     Kell 48–72 négyzetméteren tanári könyvtár, 48 négyzetméteren ifjúsági könyvtár.

7.     Kell 48 négyzetméter igazgatói iroda, 72 négyzetméter nagyságú tanári terem. Díszterem nem föltétlenül szükséges.

8.     A tornacsarnokhoz kis ruhatárt és árnyékszéket kell építeni.

9.     Az igazgatói lakás rendszerint a gimnázium épületben van. Áll 5 szobából, szükséges mellékhelyiségekből, árnyékszékből. Kell két „szolgalakás”; mindenik egy nagyobb vagy két kisebb szobából, egy-egy konyhából, éléskamrából áll.

10.    Külön gond fordítandó az ifjúsági árnyékszékekre és elhelyezésükre; minden osztály részére kell egy-egy árnyékszék és külön vizelőhely, tehát összesen legalább 12–12. Az iskolai árnyékszékek mindig szellőzhető előszobával tervezendők.

11.    A nyári tornahelyiség területe legalább 1500 négyzetméter legyen; szélei fákkal ültetendők be. A tornaszerek a tér szélére helyezendők, hogy a tanulóknak az óraközökben legyen játszóhelyük.

Az építéshez szükséges telket a volt sóház, akkori adóhivatal helyén – épületcsere és telekmegosztás révén – sikerült megszerezni 4264 négyszögöles nagyságban. A tervrajzok elkészítésével – a tankerületi főigazgató ajánlatára – Gerle Lajos (1863–1910) szegedi építészmérnököt bízták meg. A részletrajzokat Gellér Béla, a helyi államépítészeti hivatal főnöke készítette. A kivitelezésre versenytárgyalást írtak ki. Három ajánlat érkezett: Mikó Vilmos és fia és Gerle Lajos; Vaskovics Antal ceglédi lakos és Rabelli Aladár szegedi lakos valamint Kovács Sándor hódmezővásárhelyi építész. A legkedvezőbb ajánlat Kovács Sándoré volt, sőt ő költségvetéséből négy és fél százalékot még elengedett, és az adóhivatal épületét ingyen elbontotta. Az alapkövet 1894. november 18-án helyezték le. Dessewffy Sándor püspök megnyitó szavai után Meskó Sándor alispán tartott ünnepi beszédet. „Legyen ez az épület a világosság forrása” – mondotta.

A főgimnázium kétemeletes főépületből és egy földszintes tornateremből áll. Mivel a mellékutca hegyesszöget alkotott az akkori Sóház utcára, a minisztérium az épület sarkának lemetszését javasolta. Így a főépület hossza a mai Csanád vezér téren 63,8, a lecsapott sarok 3,4, a mai József Attila utca felől 21,5 méter; a tornaterem homlokvonala 23 méter. A főhomlokzatot csekély kiülésű közép- és sarokrizalit tagolja. Gellér Béla javaslatára – esztétikai okokból – a főbejárat mellé hasonló nagyságú kaput (álbejáratot) helyeztek. Így az épület földszinti tengelyképlete a szimmetrikus szerkesztési elvnek megfelelően alakult: 2 + 7 + 2 kapu + 7 + 2. Az eklektikus homlokzaton a vízszintes tagolóelemek kaptak nagyobb súlyt: a földszinti cementlábazat, az öv-, könyöklő- és koronázó párkány. A földszint és a rizalitok sarkai armírozva vannak. A tömeghatás monotonságát a sarokrizalitok fölötti süvegtetőzet és a középrizalit fölötti attika fal töri meg. Az oldalfolyosós, egysoros főépület 10,32 m széles. Gellér Béla a termek belmagasságát megemelte: a földszinten 15, az emeleten 40–40 centiméterrel. A földszinten helyezték el a természetrajzi, a fizikai és a kémiai szertárt, a kísérleti termet és az igazgatólakást; a fölső szinteken a tantermeket, az első emeleten a tanári szobát, az ifjúsági- és tanári könyvtárt, a másodikon a rajztermet. A főlépcsőn kívül készült a tornacsarnok felől melléklépcső, amely a pincétől a padlásig vezet. A pince dongaboltozatos, a többi szint födéme vasgerendák közötti téglaboltozat. A tetőzet cseréppel van födve, saroksüvegeké palával.

A főépülethez csatlakozik a mellékutca felől a 9 m hosszú, 6,6 m széles tornacsarnok és egy 3 m széles tornaszertár.

A szertárak fölszerelésére a szegedi tankerületi főigazgatóság engedélyével 3123 forint 93 krajcárt fordítottak. A vaspadokat a brassói Bernhardt és társa cégtől, a bútorzatot Seifmann Mór szegedi cégtől rendelték meg. A rajzterem fölszerelését, 50 rajzasztalt és 50 rajzbak-széket makói mester készítette.

1895. szeptember 15-én a belvárosi plébániatemplomban tartották meg a Veni sanctét, majd az ünnepség az új tornateremben folytatódott.

Az elmúlt száz évben a gimnázium a város szellemi életének meghatározójává vált. Az épület homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy az iskola növendéke volt 1920–1923-ban József Attila, 1921–1929-ben Erdei Ferenc. Az előcsarnokban 1978-ban helyezték el József Attilának Herczeg Klára szobrászművész alkotta bronz domborművét. 1995-ben, az iskola centenáriumi ünnepén utcatáblát helyeztek el a kezdeményező Dessewffy Sándor püspök emlékére.

 

Irodalom: A főgimnázium értesítője 1895–96. Gilicze János 1995.  9–31.

T. F.

 

 

195. Püspöki rezidencia

Klasszicista, 1826.

Csanád vezér tér 12–14.

Giba Antal (?)

 

A püspöki rezidencia

 

 

A régi püspöki lakot Engl Antal csanádi püspök (1750–1777) építtette. Sokat tartózkodott itt Christovics Imre püspök (1777–1798) is, és nagyszabású püspöki nyaraló építését tervezte, de Makón bekövetkezett halála ebben megakadályozta. A régi épületet ábrázolja az 1815. évi Fejérváry-féle térkép. Az L alakú épülethez az udvari fronton félköríves záródású kis épület csatlakozott, minden bizonnyal püspöki magánkápolna. Giba Antal térképe 1824-ben a 8042 négyszögöles telken három melléképületet is föltüntet, továbbá a mai József Attila utca felől az uradalmi kertészházat is. (Ezért hívták a József Attila utcát először Kertész utcának.)

 

A kápolna homlokzati rajza

 

A kápolna eredeti alaprajza

 

A püspökkert mint díszpark 1897-ben

 

 

A püspöki rezidenciát és kápolnát nyári lakás céljára 1826-ban Kőszeghy László (1745–1828) püspök építtette. Tervezőjét nem ismerjük, de föltételezhetően Giba Antal lehetett, hiszen az építkezés elhatározásakor, 1819-től 1825-ig a püspökség makói uradalmának földmérője volt. Giba nagy műve, a megyeház és a kápolna tervezői elgondolásában közös, hogy mindkettő elé klasszikus oszlopokat helyezett.

Az épület teljes hossza 54 m, ebből 45 m jut a rezidenciára. Ennek nyugati felén eredetileg szárazbejárásos nagykapu volt, amelyet átalakításkor befalaztak. Eredeti tengelyképlete: K+2+2+3+2+2+4. Ez a képlet vét a klasszicista szimmetria ellen. (Föltételezhetően Csanád vármegye földmérőjeként Giba tervezte 1831-ben a megyei törvényszék épületét is, ott szintén nem tartotta meg a szimmetria elvét.) A szabálytalan ritmusban elhelyezett lizénák és rizalitok megtörik az épület egyhangúságát. Az egykori kaput kivéve a lizénák a lábazatig nyúlnak, a rizalitok fölötti koronázó párkányt triglifek díszítik. A koronázó párkánynak az ereszlap kiugrása folytán jó árnyékhatása van, az ereszlapot a rizalitokon volutás konzolok támasztják alá. Az ablakok fölött szektoronkint váltakozó ritmusban téglalap és félköríves fülkék sora fut végig, a téglalap alakúakban füzérek vannak elhelyezve. Az ablakpárkány és a lábazat közötti falmezőt ablakszélességben téglalap alakú kifalazások tagolják.

Az épülethez dél felől csatlakozik az alacsonyabb gerincmagasságú régi épület. Szirbik Miklós 1835-ben részletesen leírta a püspöki lakot: „A püspöki rezidentzia, mely áll az új és régi épületből. Az újban, melyet Kőszeghy püspök ő excellenciája építtetett, van egy nagy ebédlő terem, 5 csinos szoba, ékesen kifestve, egy díszes kápolna, mellette harangláb, egy kis haranggal – ehhez ragad a régi épületből, az udvar felől, 5 szoba és egy konyha; véle egy lineában az utcára esik, ugyancsak a régi épületből, 6 szoba; beljebb konyha, kocsiszínek, tágas istálló. Van hozzá bő udvar, abban szivárványos kút.”

A rezidencia egyszerű, szerény megjelenése elüt a kápolna hangsúlyos és figyelemfölkeltő jellegétől. A tetszetős klasszicista kápolna homlokzatát négy kannelúra nélküli vaskos dór oszlop ékesíti. Ezek az antik hagyománynak megfelelően egyszerű oszlopfővel (echinusz és abakusz) vannak ellátva, fölöttük architrávval, jó árnyékhatást nyújtó főpárkánnyal és timpanonnal. A sarokpilaszteres, íves, zsalugáteres ablakokkal, kis bádogsisakkal díszített torony későbbi átépítés.

A kápolnát 1826-ban Nagyboldogasszony tiszteletére áldották meg. Ide keresztjáró napok keddjén körmenetet vezettek, és akkor csendes misét tartottak.

Az 1891. évi renoválást kivéve az építmény rendeltetése és alakja 1935-ig nem változott: magánkápolnával ellátott püspöki nyaraló volt. Ekkor Glattfelder Gyula csanádi püspök Szent Gellért Konviktus néven fiú-nevelőintézet céljára adta, és Havadi (Haverda) Ferenc gimnáziumi hittanár gondozására bízta. 1939. szeptember 2-án a főpásztor szervita szerzeteseket telepített a nevelőintézetbe, de két évig Havadi Ferenc maradt az intézet igazgatója. 1935-től naponta diákmisét tartottak benne, 1939-től megnyitották a nyilvánosság számára is.

A kápolna hajójának hossza a rezidencia termeinek szélességével azonos volt, belső mérete 8,5×8 m. Ehhez csatlakozott a 4×8 m-es szentély. A szentély jobb és bal szélén két-két dór oszlop állt. A szerviták 1943–44-ben kibővítették a kápolnát: a hajó hossza 16, a szentélyé 4, az apszisé 2 m lett. Balról kétszintes oldalhajó épült. A korszerű vasbeton toldalék huszadik századi modern belsőt eredményezett, így az átépítés az addigi klasszicista jelleg föláldozását vonta maga után. A bővítést Szabó Imre városi főmérnök tervezte, a műszaki vezetést Ábrahám Ferenc szegedi műépítész látta el. Az öt színes üvegablak Barth Ferenc iparművész, a márványoltár, a márvány Pieta és a hét stációs Via Matris (a Fájdalmas Szűzanya keresztútja) gipszöntvény Krasznai László szobrász munkája. A főbejárattól jobbra, a falba süllyesztett Mária ikon (kazányi Madonna?) Argyelán Fülöp rendfőnök idején került a kápolnába.

1949-ben megszüntették a konviktust, majd elvették a rendházat. A szervita atyák a görög katolikus kápláni lakrészbe költöztek, onnan jártak át a kápolnába. 1950-ben föloszlatták a rendet, ettől kezdve a kápolna makó-belvárosi plébánia joghatósága alatt működött, önálló területe és anyakönyvvezetése nincs. A rezidencia 1949-től állami kollégiumként működött. 1959-ben vette föl a Mező Imre nevet. Az udvari szárny elbontásával 1964-ben ebédlőt, konyhát, mosodát; 1976-ban az udvaron új, emeletes diák-otthont építettek. A régi épületben 1993-tól Szent Gellért Diákotthon működik, emléktábláját Habsburg Ottó, a páneurópai unió elnöke avatta föl.

Vass József templomigazgató 1956–61 közt a kápolna berendezését tovább gazdagította Krasznai László két márványszobrával: Jézus Szíve, Lourdes-i Mária; egy műkő szoborral (Bernadette), továbbá Szappanos Béla zamárdi születésű pap-szobrász 14 stációs, alumínium domborítású keresztútjával, melynek másolata a kiszombori templomban látható. Hamvas István templomigazgató 1961 és 1970 közt az apszis melletti szobával és mellékhelyiséggel bővítette a lelkészi inspekciós helyiséget.

1968 augusztusában készült el a régi anyagok fölhasználásával a kápolna új liturgikus tere: a szembemiséző oltár, az ambó, a szentségház és a Pieta szobor új talpazata. Popovics Tihamérnak a háború előtt faragott nagy fa feszülete az apszisba került. Az üdvösségmisztériumot megjelenítő 15 négyzetméteres batikolt oltárképet J. Balog Tünde *(1938) makói művész 1968-ban készítette, és 1970-ben a magyar egyházművészeti kiállításon Rómában is bemutattak. Karácsony, húsvét, pünkösd ünnepét ábrázolja Kodály népdalgyűjtése alapján. Balról magyar öltözetű Madonna, karján magyarruhás kis Jézus pólyában. Fönt pünkösdöt jelképező 12 apostol 3–3 csoportba osztva, a diadalív fölött a Szentlélek galamb képében. Túloldalon a húsvét ábrázolása, a föltámadt Krisztus, lábánál hálóval és halakkal.

1968-ban készült el a 18 kovácsoltvas lámpatest és Kalmár Pál iparművészjelölt égetett zománc technikával alkotott tabernákulum ajtaja. Antal József templomigazgató (1972 óta) a kápolna fűtését, az épület korszerűsítését oldotta meg, és Németh Aurél terrakotta betlehemi szoborcsoportját szerezte meg.

A rezidenciához tartozó püspökkertről Szirbik Miklós megjegyezte: „Mellette 11 jugerumból (magyar hold) álló kert, melynek egyik, s kisebb része konyha, más nagyobb része pedig mostani ízlés szerént készült gyümölcsös és sétálókert”. A mai Petőfi park területe nem tartozott a Püspökkerthez, de miután a helyén a katolikus ótemető megszűnt, odacsatolták. Az 1895. évi helyszínrajzon a régi rész park volt, a temető helyén pedig zöldséget és szőlőt termesztettek. Makóhoz különös vonzalommal ragaszkodó Dessewffy Sándor (1834–1907) püspök az egész területet díszkertté alakíttatta. Ekkor halastó készült, közepén halkócsag figurával, víztorony, filagória épült, és értékes díszcserjékkel, díszfákkal telepítették be.

Trianon után a püspökség értékesítette a kert nagy részét. A város nem jelentkezett vevőként, így dr. Dózsa Simon vásárolta meg. Tőle vette meg a város 1924-ben és nyilvános parkká alakította, körben utcákat nyitott.  Návay Lajos elbontott szobrának ide áthelyezett talpazatára 1954-ben fölállították Nagy Gyula Petőfi szobrát. Ugyanebben az évben készült el a szabadtéri színpad.

Az 1848–49-i forradalom és szabadságharc idején fontos események színtere volt az épület. Mivel a temesvári haditanács szembefordult a szentszékkel, 1848. október 31-étől átmenetileg a csanádi püspökség egyik székhelye lett a rezidencia. Róka József (1790–1858) püspöki helynök innen irányította az egyházmegyét. – Kossuth Lajos 1849. augusztus 1-jén átutazóban benne szállt meg, ugyanis kultuszminiszterének, Horváth Mihálynak mint kinevezett csanádi püspöknek a székhelye szintén itt volt. – A csanádi püspökök közül több-kevesebb időt töltött itt Engl Antal, Christovics Imre, Kőszeghy László, Lonovics József, Horváth Mihály, Dessewffy Sándor. Itt szállt meg rendszeresen Erdélyi Vazul nagyváradi görög katolikus püspök. – 1918. december 15-én a szociáldemokrata párt makói csoportja lefoglalta az épületet a párt és a munkásotthon részére. Az épületen Lonovics József püspök tiszteletére születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1993. július 3-án emléktáblát helyeztek el, amelyet Gyulay Endre püspök áldott meg.

A volt püspöki rezidencia és a kápolna jól megépített együttes, a város maradandó értékű műemléke. „Ez a vidék legszebb magyaros klasszicista kuriális épülete.” (Lotz  Antal)

 

Irodalom: Szirbik Miklós 1979. 22–23., Kovács Gyula 1929. 20., Kelemen Ferenc 1970. 5–6., P. Brestyánszky Ilona 1970. 130. Jubileumi évkönyv 1980. 12., Szabó Jenő 1990. 5–6.

T. F.