Makó

210. *Református tanulóház

1809–1811.

[Kálvin tér 5.]

1784-től hozták létre a másodprédikátor állást; a másodlelkész a kisparókián lakott. A telken eredetileg három épület volt: az utcára a tanulóház; az udvarban külön szakaszban két szoba, konyha, kamrából álló kisparókia; ismét külön szakaszban istálló, kamra, kettős szín és ól. A lakás 1785-ben épült, bővítették 1802-ben. Az iskola, amelyet tanulóháznak neveztek, Szirbik Miklós szerint két szakaszban: „pincéje 1809-ben, reá a ház 1811-ben készült”. A kisparókia 1835-től professzori lakás. Az iskolát és a hozzá tartozó kisparókiát először Giba Antal 1821. évi térképe tünteti föl.

Az egyszerű megjelenésű és szerkezetű iskolaépület lebontásáig, a Kálvin téri óvoda építéséig háborítatlanul őrizte eredeti állapotát.

A református tanulóház

Az utca felé nem volt ablaka, hiszen abban az időben a népi építészeti hagyomány szerint a ház hátuljára semmiféle nyílászárót nem helyeztek. A végfala sima, a nyeregtető cserépszegélyét habarccsal rögzítették. Az 1952-ben készült fényképen a kisméretű, hatszemes ablakok eredeti méretűeknek hatnak. A pince miatt fölmagosított tornác esetlen és aránytalan. A tornác mindkét végén tölgyfa lépcső vezetett az udvarba. A kétosztatú épület tanteremből és konyhából állt, bejárata a konyhának volt.

Ebben az épületben működött a református gimnázium. Itt tanított 1834–39-ben Hajnal Ábel professzor, aki páratlan buzgalommal híressé tette az iskolát. A gimnázium osztatlan öt osztályában 40–50 diákot tanított. Az udvari kisparókiában lakott 1817–29-ben a krónikaíró Szirbik Miklós prédikátor. Itt született Hajnal Antal (1838–1907) mérnök, a fiumei kikötő tervezője és építője; a ház helyén álló óvoda falán emléktábla őrzi emlékét. Az elbontott épületnek főleg művelődéstörténeti értéke volt.

Irodalom: Szirbik Miklós 1979. 100.

T. F.

211. Református nagyiskola

M. Klasszicista, 1820.

Kálvin u. 7.

Református nagyiskola

A nagyiskola udvari homlokzata

A nagyiskola metszete

A nagyiskola alaprajza

A város első emeletes iskolája volt, ami önmagában is kifejezi, hogy a helyi reformátusság az iskoláztatást mennyire fontosnak tartotta.

Építéséről a leghivatottabb, Szirbik Miklós írta: „Ehhez az épülethez hozzáfogtak 1812-ben, az alsó rész használhatóvá tétetett 1816-ban, egészen elkészült 1820-ban [...] Kerítése körös-körül tégla, mely 1821-ben készült”. Hátráltatta az építést a napóleoni háborúk óriási költsége miatt bekövetkezett államcsőd. Az egyház sokáig gyűjtötte az építésre a pénzt, a párbér összeget fölemelték. Erről Szirbik megjegyezte: „Ez az épület igen sokba került; a reá való költség két ízben repartiáltatott pár számra: 1810-ben a tehetősebbekre 10, a szegényebbekre 5, 1812-ben amazokra 6, emezekre 3 for[int]. Mennyi jött bé ezen az úton? a dokumentumok hijányja miatt nem lehet tökéletes világosságra hozni: de feltévén azt, hogy a fizető párok már akkor is lehettek 2000-en, kik közül, valamint most, úgy akkor is többen voltak az első, mint a második rendben: lehet gondolni, mint a közvélemény is tartja, hogy béjött mintegy 30 000 for[int]. Mind-azáltal ez nem lett elég; hanem az ekklézsiának más jövedelméből is kellett pótolni. De ezen, ha a bankó betsének éppen akkor történt leszállását, s abból következett drágaságot, és a pénznek az ötödölés által kevesebb számra való vételét meggondolja az ember, csudálkozni nem lehet.”

A 22 méter hosszú főhomlokzat puritánságát kissé enyhíti a 10 cm-re kiugró középrizalit. A lizénák szabályosan tagolják az utcai frontot, a sarkokon párosával fordulnak elő. Tengelyképlete 1+2+1. A szemöldökpárkány, a lizéna és a lábazat által körülzárt faltükörben a földszinti ablakok keretezés nélküliek, az emeleten oldalkeret szintén nincs, de az ismeretlen tervező alul könyöklőpárkányt alkalmazott, amelynek két vége konzolszerűen az osztópárkányra támaszkodik, föléje pedig fülkés architek-túrát; a rizaliton a félköríves fülkébe rozettát, az épület két szárnyán a téglalap alakúba füzért helyezett. A koronázópárkány alatt a rizalit hosszában kis konzolsorral teszi némileg változatosabbá a homlokzatot. A sokkal tetszetősebb udvari frontot a földszinten árkádsor, az emeleten gerendás nyílássor tagolja. A belső homlokzat jól megalkotott, látványos architektúráját nagyban rontja az odabiggyesztett lépcsőház. Ez minden szakszerűséget nélkülöz, mivel takarja a front látványát, és nem pillértől pillérig épült. A szájhagyomány szerint a mester megfeledkezett a lépcsőházról, és ezt a munka befejezte után építette, így nem lett az épület szerves része. A keleti oldalhomlokzat emeleti folyosóárkádja fölött sokáig olvasható volt az építés ideje: 1820. A tetőszerkezet kontyolt, a lépcsőház fölött eredetileg hatszögű harangtorony volt, a tető hódfarkú cseréppel van födve. Az egyetlen nagyméretű kéménybe boltozatos kémény becsatlakozásokat falaztak. Az épület kéttraktusos, oldal-folyosóval ellátva. A földszint boltozatos, az emelet gerendafödémes. A lépcsőház falépcsői eredetiek. A huszártornyot 1945 után lebontották, a folyosót 1969-ben beüvegezték.

1875-ig református népiskola céljára szolgált, 1875-től református algimnázium, 1880-tól községi polgári fiúiskola, 1895-től református nép-iskola, 1923-tól református polgári fiúiskola, 1927-től 1944-ig Református Bethlen Internátus, az iskolák államosítása után egyházi célokat szolgált, majd a Pedagógus Szakszervezet székháza lett, később a Kálvin téri iskola hasznosította.

A reformkorban a város első történetírója, Szirbik Miklós tanított benne. 1877–80-ban Tömörkény István volt a növendéke. A nagyvíz című novellájában elevenítette föl makói diák emlékeit: „Kis gimnázium volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstul együtt csak négy tanára volt. De abból is, egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki az időt a négyórai csengetésig. E megtiszteltetés anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is rendesen tanulni, mert alig nyolc-tízen járván egy-egy osztályban, körülbelül minden órán minden gyereket felhívtak a leckéből felelni”. Erdei Ferenc 1920–21-ben a népiskola negyedik osztályát szintén ebben az épületben végezte.

Az iskola falain elhelyezett négy emléktábla (Tömörkény István, Szegedi Kiss István, Erdei Ferenc, Szirbik Miklós) jelzi, hogy patinás iskoláról van szó.

Zömök, tömzsi, kissé nehézkes, de erőt, szilárdságot és naiv bájt sugárzó épület.

Irodalom: Kelemen Ferenc 1961., Tömörkény István 1991.

T. F.

212. Református polgári fiúiskola

1927.

Kálvin u. 7.

A református egyház presbitériuma 1922. december 29-én indítványozta református polgári fiúiskola fölállítását. Makó város képviselő-testülete 1923. május 24-i közgyűlésén egyszer s mindenkori segély címen négy millió koronát szavazott meg az iskola céljára, és vállalta az intézet mindenkori fűtési költségeinek viselését és egy hivatalsegéd javadalmazását. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 89/1923. számú rendeletével engedélyezte az iskola szeptemberi megnyitását. Az intézmény 1923. szeptember 1-jén a református nagyiskolában négy osztállyal megkezdte működését. Ez az épület rövidesen kicsinynek bizonyult, ezért az egyház új iskola építését kezdeményezte. (Dr. Erdei János tanár elbeszélése szerint a Klebelsberg Kunónál járt makói küldöttség megjegyezte a miniszteri kihallgatáson, hogy mennek Bethlen István miniszterelnökhöz is, és neki is előadják tervüket.

Református polgári fiúiskola

A katolikus minisztert azzal kívánták kedvező döntésre bírni, hogy a református miniszterelnököt szóbahozták. Nem ismerték Klebelsberg erkölcsi nagyságát.)

A Gróf Bethlen István Református Polgári Fiúiskolát 1927. október 4-én Baltazár Dezső püspök és Klebelsberg Kunó miniszter avatta föl. A névadó miniszterelnököt Makó város képviselő-testülete 1926. augusztus 9-i ülésén a város díszpolgárává választotta.

A nyolc tantermes iskolát a korabeli tudósító kis elfogultsággal a csonka ország legszebb fiúiskolájaként emlegette: „az ótemplom és az óiskola között olyan, mint keretbe foglalt drága ékszer.” A tervező az eklektika adta lehetőségek kihasználásával alkalmazkodott a műemléki környezethez és az új iskola helyéül rendelkezésre álló telekrész tájolásához. A klasszicista nagy-iskola felől statikus, a barokk templom felől dinamikus épületfrontot alakított ki. Mivel az épület északi fekvésű volt, a tervező gazdagon tagolt utcai homlokzattal palástolni tudta, hogy az utcára járulékos helyiségek kerültek: a főtraktus folyosója, lépcsőház, porta stb. A főépület hosszanti tömegéhez az utcára egy-egy előreugró szárnyat, az elé bástyaszerű bejáratot helyezett, az előkerthez kovácsoltvas kerítést; ezen az áron tudta elérni, hogy az udvarra néző tantermek déli fekvésűek lettek.

Az intézet 1948-tól általános iskolaként működött. 1970-ben fölvette Kun Béla nevét. Ekkor avatták föl az udvaron Hadik Magdának Kun Béla-szobrát (ismeretlen személy 1991-ben, egyik éjszaka ledöntötte, azóta a múzeum gyűjteményében őrzik) és a tornaterem homlokzatán dr. Karsai Andrásnénak az iskolai életet ábrázoló emlékfal-mozaikját.

A református fiúpolgári kiemelkedő tanára volt Gallyas (Glósz) Ferenc (1907–1995) tan-könyvíró, minisztériumi tisztviselő. Haditudósítóként elszenvedett hadifogságáról Hősi halálom után címmel írt (Bp. 1987) könyvet.

Irodalom: Marosvidék 1927. október 5. és október 6., Barna János 1929. 216–217., Tóth Ferenc 1998.

T. F.

213. *Papp Mihály-féle polgárház

Klasszicista, 1810.

[Kálvin u. 8.]

A 19. század elején a város lakóépületei a klasszicizmus jegyében épültek, és ez egységes városképet hozott létre. A polgárházak az utcára éppúgy végesek voltak, mint a parasztházak, de kéttraktusúak, az utcára háromablakosak. Ezt a házat a Juhász Gyula szakközépiskola építésekor, 1972-ben bontották le, pedig a maga egyszerűségében is hordozója volt annak a lakóház típusnak, amelyből korunkra többé-kevésbé háborítatlanul csak a Szent István tér 10. sz. ház maradt fönn.

Papp Mihály-féle polgárház

Vajda István kutatása szerint 1810-ben épült. Az építtetőt nem ismerjük, tulajdonosa hosszú ideig Papp Mihály (1836–1913) orvos volt. Jellemző, hogy egy ház építésekor vagy átépítése során mit tartanak fontosnak elhelyezni az alapkőbe vagy egy befalazott fülkébe. E ház 1972. évi bontásakor egy üveg bor, kézírásos följegyzés, a Maros 1895. október 3-i száma és egy koszorú került elő. A szöveg így szól: „Ezen üveg bort falaztatta ide be dr. Kisvárday Papp Mihály orvos és Makó város halottkéme 1895. évben, október 11-én. A családja: dr. Papp Mihály és neje Vekerdi Nagy Julianna és gyermekeik: Zoltán mint vőlegény, jegyese Baranyi Irma. Ekkor jött be a polgári házasság és ez a menyasszony harmadik Makón, továbbá Mihály, mint színiakadémiai silány tehetséggel eltűrt tanuló, Mariska, mint zárdaintézetből hazakerült növendék, József III. gymn. tanuló. Elhalt gyermekeik: Ilonka, Józsika és Lajoska. – Jó egészséget, ti kik e pár sort megtaláljátok, talán akkor mi már nem vagyunk az élők között. Kérlek titeket, küldjetek a jó

A ház metszete

A ház alaprajza

Istenhez fohászt elköltözött szellemünkért. Ezt írta: dr. Papp Mihály”.

Az épület tömeghatása – a parasztházakhoz viszonyítva – jól érzékelteti azt a társadalmi rangot, amelyet a 19. századi nemesi származású értelmiség képviselt a városban. A tetőszerkezet nem szobaszélességű traktuson, hanem a teljes szélességű épületen állt, így a tetőgerinc a középtengely vonalába esett. A ház oromzatának falsíkja egybeesett a ház frontjának síkjával. A homlokzat puritánságig egyszerű volt, az oromzatot vakolatsáv zárta, közepén zsalugáteres padlásablakkal, fölötte kerek szellőzőnyílással. Az oromzat csúcsán – a népi építészetben is alkalmazott – égetett, mázas cserépgomb állt. Az ablakokat díszítetlen faltükörbe helyezték, a középső nyílászáró vakablak. Az ablakokat vakolatkeret övezte, fölöttük erőteljes szemöldökpárkány. Az attikafalas kiskapu későbbi hozzáépítés, de megjelenésében alkalmazkodott a ház főhomlokzatához.

Az épület udvar felőli szakaszán dongaboltozatos pince van. A ház kéttraktusos, a téglapilléres tornác utólagos toldalék. A helyiségek födéme csehsüveg boltozat, padlózata vastag hajópadló, alul-fölül falcolt kivitelben.

A ház rangos, de nem hivalkodó megjelenésű polgárház, amelyben tovább él a helyi kisnemesség udvarházainak hagyománya.

Ebben az épületben született Papp Mihály (1875–1915) színész, aki a Király Színházban Kacsóh Pongrác János vitézének Bagó szerepében aratott felejthetetlen sikert, amely végül apját is meghatotta, és megbocsátott fiának, hogy színész lett.

Irodalom: Vajda István: Régi épületek és a városháza építése. MFrÚ 1924. márc. 13.Tóth Ferenc 1972.

T. F.

214. Espersit-ház

Eklektikus, 1898.

Kazinczy u. 6.

Az Espersit-ház alaprajza

Espersit-ház

A rangos paraszt-polgári gazdaházat nagyszebeni bankkölcsönből 1898-ban Szabó Sámuel építtette, de megfelelő födözet hiányában belebukott a vállalkozásba, ezért 1904-ben eladta a szintén nagygazda Bíró Ferencnek, a Makói Gazdasági Egyesület későbbi alelnökének. Az új tulajdonos készíttette a két alsó épületet, hogy a tanyáról piaci napokon hazalátogatva, legyen hol meghúzódnia, mivel a fölső lakás haszonbérbe volt kiadva. Bonyolult családi körülmények következtében a ház Bíró Ferencné (második férje után Sipos Istvánné) tulajdonába került. Espersit János (1879–1931) ügyvéd tizenhét évig (1912–1929) tőle bérelte az egész házat. A fölső épületben Espersit lakott, a középsőben édesanyja, az alsóban gyerekei: János és Caca vagy vendégei. A házat Csenei Kristófné Bíró Erzsébet örökölte. A városi művelődési osztály 1976-ban tőle vásárolta meg. A benne létesített irodalmi emlékmúzeumot Espersit János születésének centenáriumán, 1979. január 19-én avatták föl.

A tetszetős nagygazdaház a polgárosodás szellemében eklektikus stílusban épült. A hatablakos utcai frontot oszlopfővel ékesített függőleges falsávok három szakaszra osztják. Vízszintesen a lábazat és a koronázópárkány által lezárt falrészt alól ablakpárkány, fölül osztópárkány tagolja. Az ablakkeretek egyszerűek, a szemöldöktagozatok viszont díszesek és hangsúlyosak. A gerendás nagykaput timpanon koronázza. A főépület L alakú, egytraktusos, amelyhez tégla-pilléres, beüvegezett folyosó csatlakozik. Az utcafrontra három szoba épült; Espersit János idején ezeknek a funkciója: ügyvédi iroda–úri szoba–ebédlő, az udvar felől hálószoba–konyha–kamra. A két osztatú középső épület repülőereszes, a szoba–konyha–kamrás alsó házrész nyitott ereszetes volt.

A múzeumi célú fölújítás során a fő törekvés az eredeti állapot helyreállítása volt, de a múzeumi funkció miatt néhány ajtó helye változott, a folyosó középső följárója megszűnt. A kamrából kazánház és kiszolgáló helyiség lett. A deszkapadozatot parketta, a folyosó tégla helyett mezőtúri tégla-, az udvar terméskőburkolatot kapott. A kályhafűtést etázsfűtés váltotta föl. A harmadik helyiség eredeti cserépkályhája a középső szobában lett fölállítva. A kiállítás két enteriőr helyiségét az eredeti pingálásnak meg-felelően sikerült rekonstruálni. A középső épületrész válaszfala elbontva. A homlokzat ornamentikája és a nagykapu eredeti állapot szerint lett helyreállítva. Az utcai falfelület sárga helyett zöld, az ablakok és a kapu zöld helyett barna lett. A filagória az Úri utca 4. számú, Bánffy-féle házból lett áttelepítve.

A ház Espersit János révén a város, sőt a vidék legnevezetesebb művészi központja volt. 1913. április 14-én, a debreceni trónfosztás évfordulóján itt tartotta országos közgyűlését az Országos Köztársasági Párt; a behatoló rend-őrök többeket letartóztattak, a pártot betiltották; Espersitet, Nagy Györgyöt, Könyves Kolonicsot, Bittó Gyulát fogházra ítélték. Ady a Csillagos, vén csatalovak című versében ezért nevezte Makót hősi bajnoknak. – Juhász Gyula 1922 és 1929 között évente kétszer-háromszor heteket töltött itt pihenéssel és alkotással. – József Attila 1923 januárjától júniusig élvezte Espersit vendégszeretetét, itt készült föl gimnáziumi magánvizsgáira. Később is többször megfordult Espersitnél; 1928 nyarán két hetet töltött itt. – A Rudnay-féle művésztelep idején hosszabb ideig az alsó ház lakója Vén Emil festőművész. A ház szellemét Juhász Gyula számos versben és megható visszaemlékezésben örökítette meg. Az irodalmi emlékmúzeum megnyitóján Bálint Sándor professzor a vendégkönyvbe azt írta: „egy magyar kisváros európai rangú látványossága.”

Irodalom: Péter László 1955., Varga Dezső 1979., Tóth Ferenc 1979.

T. F.

215. * Szalai József gazdaháza

[Kossuth u. 46.]

Népi klasszicista, 1862.

A Szalai-ház homlokzata

Alaprajz

E makói gazdaházat az Országos Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak alföldi mezővárosi tájegységben építik föl. A telepítési terv 33 telek 53 építményével kívánja fölidézni a 18–19. századi alföldi mezővárost. A telepítési terv egységei: halmazos–zugos település, soros–utcás település, a mezővárosi tér, külterületi egység. A makói ház kiemelt helyen, a tájegység belső terére vezető főutcában helyezkedik el, soros elrendezésű telkek között mezővárosi téren épül föl. A telek a kialakított térre illeszkedik, a ház homlokzata és utcafront kerítése téralkotó elem.

E házat Szalai József (1823–1891) hatgyerekes, református gazda építette. A családi hagyomány szerint János fiuk születésének évében, 1862-ben épült. A megöregedett szülők gondját János viselte, ő örökölte a házat és a várostól tíz km-re eső igási tanyát 16 hold földdel. Felesége, a hódmezővásárhelyi születésű Mónus Julianna a vásárhelyi határban, a Csomorkány dűlőben – 17 km-re az igási tanyától – 18 kishold földet örökölt. Házasságukból egy fiú és egy leány született. Fiuk elesett az első világháborúban, leányuk Fazekas Józsefhez ment férjhez; az ő leányuk, aki Bencze Jánoshoz ment férjhez, örökölte a házat.

Makó rangos utcájában, a Sóház utca 172. alatt épült a ház, a teleknagyság is lényegesen nagyobb a szokványosnál, 802 négyszögöl. Tömeghatásában is jellegzetes gazdaház. Utcafrontja háromablakos; szerény klasszicista elem a homlokzatot tagoló négy pilaszter. Vízszintes tagolóelem az erőteljes koronázópárkány és az ablakpárkány. Az ablakokat vakolatkeret veszi körül. A két szellőzőablakkal ellátott oromfal egyszerű, a gerincnél a rovátkolt íves vakolaton csökevényes napsugárdísz. A tűzfal fölső keretezését a nyeregtető hódfarkú cserepének habarcsba rakása adja; két végén mázas kerámiagomb. A téglakerítés vaskos kapuoszlopait a kisnemesi udvarházaktól kölcsönözték, a pilléreken szintén mázas cserépgomb. A kerítés táblás-pilléres mezőkre osztott. A kiskapu nem szerves része az utcafrontnak, valószínű, hogy eredetileg a tornác folytatásában lehetett, és akkor kétablakos volt az utcai homlokzat.

Falazata vert fal, amelyet alapozás nélkül készítettek, később falazták alá. Vastagsága másfél sukk, (45,6 cm), fölületét kívül-belül tapasztották. A tornác mellvédje és oszlopai téglából falazottak, vakoltak. A tornác három-három lépcsője élére állított téglából falazott. Alaprajzi tagolódása valamelyest eltér a kisparaszti házakétól. A tornác elején a kisszobának nem volt megfelelő rendeltetése; kéménye nincs, fűteni nem lehetett; tulajdonképpen szedett-vedett holmik lomtára volt. A nagy utcai szoba tisztaszoba szerepet töltött be, ezt sem fűtötték. A tisztakonyhát előszobaként használták. Az élet tulajdonképpen a belső szobában és a konyhában folyt. A belső szobába inkább a konyha felől jártak be. A konyhában beépített tűzhely volt, a szobában kemence. A tornác végében kialakított kamra méreténél fogva méltó a gazdaházhoz. A padlásföljárás is innen történt. A négy fölső helyiséget egy sukk széles, egy col vastag alul-fölül nútolt deszkával padolták ki. A konyha padlózata eredetileg téglával burkolt, 1913-tól öntött, zúzalékköves műkő hidegpadló.

A födém alul gerendás, alsó elhelyezésű mestergerendával, fölül vastag nádborítással, földföltöltéssel, sártapasztással. Az utcai szoba stukatúros, a kamra két mestergerendás, deszkaborítású. A fedélszék nyeregtetős, egy állószékes, a hosszanti falakra illeszkedő két talpszelemennel, ollószáras taréjszelemennel. Héjazatán eredetileg hódfarkú cserép, később hornyolt szalagcserép, a gerincnél kúpcseréppel zárva. A nyílászárók kiosztása és elhelyezése nem változott. Az utcai pallótokos ablakokban rácsozott keresztvas, a kamrában zsaluzott változatban. Minden ajtó borított ácstokos, egyszárnyú; a kamráé gerendavázas szerkezetű kétszárnyú.

A kertet az udvartól léckerítéssel zárták le. A ház végében vert falú istálló állt, de sem hambár, sem kotárka nem volt az udvaron. Mindössze – a régebbi időben eléggé elterjedt – szánkótalpas gabonás kas fordult elő a tornáccal szemközt. Nem volt szükség a gabonatárló vagy jószágtartó melléképületekre, hiszen a termelés, a gazdálkodás a tanyán folyt; a városi házban az idősebb nemzedék lakott, amire szükségük volt, a kamrában elfért. A gazdálkodó fiatalok hetipiacos napokon hazajártak a városba, beálltak az udvarba, istállóba, de dolguk végeztével mentek vissza a tanyára. A városi ház és a tanya együttesen képezte a család gazdaságát. A Szalai családra is vonatkoztatható, amit Erdei Ferenc a makói tanyás–szemtermelő életmódról írt: „Ahogy belterjesült a termelés, mind tartósabban kint kellett tartózkodni a tanyán, s ez a helyzet századunk első évtizedeire odavezetett, hogy kialakult egy sajátos »kétlakiság«. Mégpedig oly módon, hogy a munkaképes korú fiatalok a tanyán laktak (tanyát béreltek, ha a családi gazdaságból nem jutott számukra föld), a már nem dolgozó szülők pedig a városi házban éltek. Innen jártak iskolába az unokák, s a tanyán »lakó« fiatalok is ide jártak »haza«, legalább minden vasárnap, de rendszerint hétköznap is; továbbá a városi házban zajlott le minden családi esemény, s rendszerint szülni is »hazaköltöztek« a fiatalasszonyok”.

Ez az életmódbeli megosztottság a berendezésen is meglátszott. Az idős szülők nem lakták az egész házat, a család emlékezése szerint a tisztaszobát nem rendezték be fölvetős ággyal. Már flóderos bútort csináltattak szekrénnyel és sublóttal. A kuláküldözés idején évtizedekig úgy használták, mint kamrát. Lócát, kivénhedt padot vittek be; savanyúságot, befőttet, lisztet stb. tartottak benne.

A sajátos makói paraszt-polgári fejlődés hozta létre ezt a rangosabb háztípust, amelynek jellemzője volt a két traktus fölé emelt nagy tető szerkezet, a klasszicista homlokzat, a téglaoszlopos tornác, amely a jelen esetben kiegészült téglából falazott nagykapupillérekkel is. A tornácot még fehérre meszelték, de az utcafront sárga színt kapott, a szobák és a konyha falát pingálták.

Irodalom: Hoffmann Tamás 1976., Gráfik Imre 1983., Gráfik Imre 1987.

T. F.

216. Erzsébet árvaház

Eklektikus, 1894.

Lonovics sugárút 17.

Erzsébet árvaház

Csanád megye törvényhatósági bizottsága 1890-ben úgy határozott, hogy a vármegyei árvapénztár tartalékalapjából megyei árvaházat épít. A hely kijelölésére Poór Endre elnökletével szakbizottságot hoztak létre. A bizottság Szuszogót találta erre alkalmasnak, és 1894-ben el is készült itt az intézmény. 1913-tól az Országos Gyermekvédő Liga kezelésébe került. Szeretet-házzá alakították át. 1914 után egyik szárnyát hadiárvák befogadására rendezték be. A háború alatt egy részét sebesült katonák lábadozó kórházaként használták. 1818–19-ben a nemzetőrség, majd a vörös őrség fegyverraktárát itt rendezték be. 1920-tól ismét hadiárvaház. 1935-től a városban működő csendőriskola laktanyája. 1940. szeptember 25-től Tüdőotthon és Tüdőgondozó Intézet, 1946. május 27-től a kórház tüdőosztályaként működött. 1951. január 17-én a tüdőgondozó a Lonovics sugárút 15. sz. alá költözött. Az egykori árvaház 1975. március 1-jétől a kórház ideg-elme osztályának ad helyet.

Erzsébet királynénak, a Magyar Vöröskereszt legfőbb elnökének tiszteletére épült a róla elnevezett árvaház. Az E alaprajzában őrzi a királynő nevének kezdőbetűjét. Az előkertes, egyedülálló épület végig alá van pincézve. A két, nyeregtetős oldalszárny sarokrizalitként emelkedik ki, amelyet gazdagon tagolt oromzata tesz hangsúlyossá. Az ablakok szegmentívesek, a félköríves kaput timpanondísz koronázza. A rizalit armírozva, a földszinti sáv vízszintes rovátkával van ellátva. Az épületen körbefut az öv- és az emeleti könyöklőpárkány. A nyeregtető egyhangúságát díszes tetőablakok teszik változatossá, középütt eredetileg timpanonnal zárt attika állt az intézmény föliratával. Alaprajzilag oldalfolyosós elrendezésű. A kivitelezést Kovács Sándor hódmezővásárhelyi mérnök végezte, a műszaki ellenőrzéssel Kardos Sámuel mérnököt bízták meg.

Kertjében 1966-ban helyezték el Radó Károly Fekvő nő című szobrát.

217. *Marosi fahíd

1878.

Maros-part

Doklein és fia

A középkorban és a hódoltság idején a Maroson Makó térségében gázlón lehetett átjutni. Ennek helye a folyó gyors folyása miatt változott, az első katonai fölvétel idején (1784) Zugoly nyugati felénél esett. Az 1770-es évek végén már dereglyén keltek át; a város 1780-ban kötött úrbéri szerződése említi, hogy a révecske forgalmát a „mostanában ott lévő hajóval” bonyolítják le. A révecske bérlője hosszú ideig a Túri család volt, ezért Túri-révnek nevezték. A kiszombori Rónay család 1846. pünkösd [május] hava 28-án kiváltságos királyi révjogot szerzett, és köteles révszabadalmat vásárolt. A rév helyét – mivel erre a célra a folyó 1842. évi átmetszésekor ásott új meder nem volt alkalmas – a mai strandhoz vezető útnál jelölték ki, Zomboron pedig a tornyos kastély mellől 12 öles utat indítottak, amelyet ma Régi makai útnak neveznek. A rév rohamosan növekvő forgalmára az évi haszonbérlet összegének gyors emelkedéséből következtethetünk: 1847-ben 246, 1850-ben 800, 1868-ban 3400 forint volt. Mivel a komp éjjel, árvíz és a téli fagyok idején nem közlekedett, szükségessé vált a hídépítés.

1871-ben a Rónay családtól a Közlekedési Minisztérium közvetítésével sikerül a városnak a révjogot negyvenezer forintért örök időkre megszerezni. Acélhíd építésének gondolata is fölmerült, tárgyaltak a resicai vasgyárral, amely három és fél hónap alatt szolgáltatta volna a vasanyagot; végül mégis az olcsóbb fahíd mellett döntöttek. Azt már nem mérlegelték, hogy hosszabb távon a vashíd az olcsóbb, hiszen a fahíd karbantartása sokkal több pénzt emészt föl. Az amerikai howe-rendszerű fahíd terveit az eszéki Doklein és fia cég készítette. Kivitelezésére előbb a szintén eszéki Klein és fia cég ajánlatát fogadták el, de végül a bécsi Birnbaum Adalbert és társa cég építette föl. 1877 júniusában kezdtek az építéshez, és 1878. március 14-én adták át.

Közúti kocsik és gyalogosok közlekedésére szolgált. A hídfőket téglából falazták, a mederben három jármot csináltak kétsoros cölöpözéssel. A főtartók alsó és fölső övei 3–3 24×32 cm átmérőjű tölgyfa gerendákból álltak, melyeket 24×24 cm-es ferde tölgyfa rácsok és 40–70 mm átmérőjű függőleges vasrudak kötöttek össze. A közúti gerenda hossztartókra helyezték a pallózatot. A kereszttartók egy része fogazott és ékelt hármas gerendatartókból, a járom mellettiek feszítő műből álltak. A jármok elé – a víz folyásával szemben – cölöpözött jégtörők épültek. A híd négy nyílásból állt, melyből kettő 27,55, kettő 28,05 m; a teljes híd 111,2 m hosszú volt. Az ártéri hidak 108 és 56 m hosszúak, a hidak szélessége 7,6 m. A rongálásnak kitett részeket olajfestékkel mázolták, a gerendacsatlakozásokat deszkából ácsolt kis nyeregtetőcskékkel védték az időjárás viszontagságaitól. A kivitelezés összege 140 000 forint, a jótállási idő 5 év. A bekerülési összeget a város 8% kamattal növelve 14 év alatt, 56 egyenlő részletben negyedévente fizette.

Marosi fahíd

Az Arad–Csanádi Vasút 1881. december 31-től negyven évre haszonbérbe vette a fahidat, és magára vállalta a híd építési költségeiből Makó várost terhelő adósságot. Vállalták, hogy a negyven év lejártával jó karban kötelesek a hidat átadni. A vasúti sínek irányában, a palló alá hossztartó gerendákat helyeztek. Makóra az első vonat 1883. január 6-án gördült be.

A vasúttársaságnak sokba került a jégtörők és a fajármok karbantartása, ezért a jármokat 1908-ban vasbeton pillérekre cserélték. A terveket Zielinski Szilárd (1860–1924) műegyetemi tanár – a magyar vasbetonépítés atyja – készítette.

A rácsos fahíd 1926-ig látta el föladatát, átadva helyét a korszerű acélhídnak.

Irodalom: Tóth Ferenc 1977. 25–45., Darvas–Tóth 1980.

T. F.

218. Vasúti acélhíd

1925.

Maros-part

Kossalka János

Az íves vasúti híd

A fölrobbantott vasúti híd

Az Aradi és Csanádi Egyesült Vasutaknak nyomasztó terhet jelentett a szerződéssel átvett fahíd karbantartása és időszakos fölújítása. Az ehhez szükséges amerikai vörösfenyő beszerzése az első világháború után szinte lehetetlen volt. Az évi karbantartás 44 millió koronába került, a tizenöt évenként szükséges, az 1930-ban esedékes rekonstrukció 134 millió koronát igényelt volna. A várossal kötött szerződést 1921. december 31-én lejárta után már csak öt évre hosszabbították meg.

A vasúttársaság 1923-ban memorandumban fordult a városhoz, és fölajánlotta a meglévő vasbeton lábakra kettős, vasúti és közúti közlekedés céljára egymástól elkülönített vashíd építését azzal, hogy rajta Makó közönsége számára mindenkor lehetővé teszi a közlekedést. Mielőtt a válasz megérkezett volna, mindössze 12 nap múltán a vasúttársaság közölte, hogy önálló vasúti hidat épít a fahíd fölött 18 méterre. Nikelszky Jenő polgármester kitartott az ikerhíd építése mellett. ACSEV képviselője kijelentette: ha a város előteremti a külön vasúti híd és a kettős hídépítési költsége közötti különbséget, nem ellenzi. A városi képviselő-testület ugyanakkor veszedelmesnek tartotta a kettős hidat.

A különálló vasúti híd tervét Kossalka János (1872–1944) műegyetemi tanár, az alépítményt Fábián Lajos cége készítette; a vas megmunkálását a diósgyőri vasgyár, a szerelést a Magyar Államvasutak Gépgyára végezte. Az építéshez 1924. július 16-án fogtak, és a hidat a forgalomnak 1925 júniusában adták át. Mivel a tervező íves-rácsos feszítő szerkezetet alkalmazott, a folyómederben elegendő volt két pillért építeni.

A második világháborúban, 1944. szeptember 24-én a visszavonuló magyar alakulatok fölrobbantották a hidat. Ez rendkívül szerencsés módon történt: makói szakasza a helyén maradt, a kiszombori része a pilléren kétkarú mérleg egyik száraként a vízbe, másik a magasba emelkedett.

Helyreállítására hamar sor került. Kiss András rozsnyói lakos, aki 1945-ben átmenetileg Makón lakott, írásban ajánlatot tett, hogy 20 ezer pengőért statikailag kifogástalan állapotba hozza a hidat. 1945 áprilisában kezdtek hozzá, és július 4-én már átadták a forgalomnak. Ez volt az országban az első híd, amelyet – polgári erőből – véglegesen helyreállítottak.

Irodalom: Tóth Ferenc 1977. 46–47., 54., Halmágyi Pál 1991.

T. F.

219. *Közúti acélhíd

1926–1927.

Maros-part

Szikszay Gerő

A vasúti híd elkészülte után az ACSEV megkérdezte a várost, ragaszkodik-e a fahídnak átadás előtti rendbehozatalához, amint ezt az 1881-ben kötött szerződésben rögzítették, vagy inkább elfogadja az erre a célra előirányzott összeget. Nikelszky Jenő polgármester szerint ezt a kedvező pillanatot nem szabad elszalasztani. Számítása szerint az új közúti híd valamivel több mint 2 milliárd koronába kerülne, de az ACSEV rekonstrukciós költségként fölajánlott 400 milliót; a fahíd anyagából megtérülne 200 millió; az állam előreláthatóan a közmunka váltságból hozzájárulna 200–300 millióval; a fönnmaradó rész törlesztését és kamatait bőségesen födözné a híd évi 300 milliós vámjövedelme. Az ACSEV a mederhíd fölújításának megváltási összegét 450 millióra emelte, és vállalta a két ártéri híd fölújítását. A polgármester javaslatát a képviselő-testület elfogadta.

A rácsos szerkezetű közúti acélhíd

A mederhíd tervezésével Szikszay Gerő miniszteri tanácsost bízták meg. Szélessége a fahídnál 1,6 méterrel keskenyebb, a kocsiút 4,8, a gyalogúté 0,6–0,6 m széles, hossza 110,8 m. Az új híd a meglévő, de megerősített pillérekre és hídfőkre épült. A vasbeton pilléreket egyenként 27 cölöppel erősítették meg. A fahíd mellé ideiglenes fahidat építettek. A vasszerkezetet a végleges helyén szerelték össze. A rácsos szerkezetű híd a hagyományos acélnál 25%-kal erősebb carbon acélból készült. Konzolos kéttámaszú rácsos tartóból áll, ezek konzolvégeit terhelte a két közben ráfüggesztett ugyancsak kéttámaszú szerkezet. A teherátadás a tartó végeknél helytálló csuklóval, a tartók két végénél konzolvégeken mozgó rúddal (inga) történt. A kivitelezéshez 1926 júliusában fogtak, és a hidat minden ceremónia mellőzésével november 16-án adták át.

Nikelszky Jenő polgármester személyes közbenjárására a minisztérium vállalta a két ártéri híd költségét is. A tervezést ezúttal is Szikszay Gerő végezte. A Makó felőli híd 102, a Kiszombor felőli 54 m hosszú. A kivitelezés 1927 őszén indult, és még abban az évben be is fejeződött.

A második világháború előtt a híd Makó felőli támfala megsüllyedt és kifelé hajlott. Haviár Győző műegyetemi tanár, miniszteri hídosztályvezető ellenőrző méréseket eszközölt, és a kimozdult ingákat beszabályozta.

A második világháborúban a visszavonuló magyar katonai alakulatok 1944. szeptember 26-án úgy robbantották föl a hidat, hogy csupán a Kiszombor felőli szakasza zuhant le. A szovjet hadsereg műszaki csoportjának irányításával október 18–23. között a hidat ideiglenesen helyreállították. A robotban naponként 200 makói lakos és 20–40 kocsi vett részt. A szükséges faanyagot részben makói üzemekben foglalták le, részben a Bálóligetben és a Maroslele melletti tölgyerdőben termelték ki. A rönköket a helybeli fűrésztelepek, a vasanyagot a helyi vállalatok készítették elő. A fölrobbantott szakaszon sűrű facölöpös jármokon nyugvó ideiglenes fahíd épült.

A város meg akart szabadulni a híd fönntartásának gondjától, ezért a képviselő-testület 1946. júniusi közgyűlésén úgy határozott, hogy a meder- és a két ártéri hídról az állam javára lemond. Az államosításra 1947. szeptember 25-én került sor. A város az államkincstár javára lemondott a révjogról. Az átadással az állam megszüntette a hídvámot. A helyreállítási költségek 80%-át az állam vállalta.

A híd műszaki állapota rendkívül rossz volt. A fajárom cölöpei – a kötések meglazulása következtében – elferdültek, a jégtörők kimozdultak a helyükről, az ingák szélső helyzetben voltak, vasékekkel rögzítették. A híd helyreállítására a hároméves terv keretében került sor. A fölrobbantott rész kiemelése és a helyreállítás hathetet vett igénybe. 1848. szeptember 10-én adták át a forgalomnak.

A híd a növekvő forgalom lebonyolítására csak ideig-óráig felelt meg.

Irodalom: Tóth Ferenc 1977. 47–52., Halmágyi Pál 1991.

T. F.