Szeged

 

 

 

490. Mayer-ház

M. Romantikus-neogótikus, 1857.

Somogyi u. 13.

Gerster Károly

 

 

        *Palánk 306. = a Kereszt, a Nádor és a Szinház utca találkozása. Mayer Ferdinánd vaskereskedő házának építését 1856 „június végével kezdhettem meg. Mayer házához a terveket Gerster Károly pesti műépítész készítette”, írta önéletrajzában Kováts István, a ház építőmestere.

 

A Mayer-ház 1872-ben

 

 

Az épületet 1861-ben Hoffer Károly a Szinház utcai oldalon két helyiséggel és az udvar felé csigalépcsővel bővítette. (Az ehhez csatlakozó épületrész a család emlékezete szerint a Víz után épült. Talán akkor, amikor a Nádor utca felől beékelődő *P. 305. számú telek eggyé vált a Mayer-ház telkével.) 1863-tól 1865 májusáig néhány helyiségét a Belvárosi Kaszinó bérelte. 1863. november 1476-től 1864. január 9-ig a Szegedi Hiradó szerkesztősége volt itt. A források 1868-tól a falazat szokatlanul sötét alapszínéről „fekete ház” néven emlegették. E házban született Endre Béla András (1870. nov. 19.) festőművész, Endre András mérnök és Mayer Kornélia fia. A házat az 1872-i és 1876-i Letzter-sorozat fényképeiről ismerjük. Jellegzetes homlokzata némelyik árvízi fényképen is fölfedezhető. A Vízkor is Mayer Ferdinánd tulajdona. Májustól novemberig az első emelet tágas termeiben ideiglenesen működött Keméndy Irma nőnevelő intézete. 1882 januárjában Ujj József nyitott ügyvédi irodát. A ház későbbi tulajdonosai: Mayer Irma, Kornél, Paulin, Adél, Jenő, Ilona, Irén, Aranka. 1985-től a Móra Ferenc Múzeum Történeti Osztálya, ahol a család jóvoltából, az eredeti berendezés két, feketére pácolt, esztergált, gotizáló stílusú karosszékét őrzik.

        A hozzávetőlegesen téglalap alakú telekre épült a háromhomlokzatú, egyemeletes lakóház. Somogyi utcai főhomlokzata 1+3+1 tengely, baloldalt nyolcszögletű, kiugró sarokerkéllyel. A Kelemen utcai 8+1, a Nádor utcai 6 tengelyes, melyhez kert csatlakozik. A földszinten csúcsíves és egyenes záródású ablakok, a parapetben és az ívekben mérművek. Középtengelyében nyomott csúcsívű kapu, fölötte fölirat: „Építtetett 1857 évben”. Az övpárkány egyszerű. Az emeleti ablakok egyenes záródásúak, a parapet ornamentikája változó rajzú, a szemöldökök törtvonalúak. Középen hármasablak, a zárt sarokerkélyen csúcsíves ablakok. A főpárkány ívsoros. A középrizalit fölött gazdag díszű lépcsős oromfal, díszes padlásablakok, fiatornyok és az erkély toronysisakja a főpárkány fölé emelkednek. A hatalmas faragott fakapu keresztboltozatos kapualjba vezet, onnan balra üvegtetős lépcsőház nyílik, márvány lépcsőkkel és gazdag rajzú öntöttvas korláttal. A függőfolyosót és a föléje kiülő főpárkányt díszes öntöttvas konzolok tartják, a korlát pálcatagjai is öntöttvasból valók.

 

        Forrás: SZL: SZB. 67/861., Tt. 6427/872., 7849/874., 5901/875., ÉT.

 

        Irodalom: SZH 1863. jan. 7., nov. 7., 11., 14., 1864. nov. 23., 1868. okt. 18., 1879. ápr. 23., SZN 1882. jan. 4., Kováts István 1981. 358., Krikkay Gusztáv 1889. 383–390. Cserzy Mihály 1922. 118., Czímer Károly 1927., 1929. 203., 111., Bálint Sándor 1959. 103.,Nagy Zoltán–Papp Imre 1960. 99., 257., Török László 1966. 236., 242., Péter László 1974a. 240., 1986. 108., Nagy Zoltán 1991a. 94–95., Habermann Gusztáv. 1992. 187.

 

T. K. M.

 

 

491. Pacher (Eisler)-ház

Romantikus, 1861.

Somogyi u. 17.

Arleth Ferenc

 

A Pacher-ház 1872-ben

 

 

        Az egykori Kereszt (Somogyi) utca – Könyök (Kelemen) utca sarka (*Palánk 1503/441m.) végleges alakjában a tömb többi részéhez képest meglehetősen későn épült ki az Eugenius-árok miatt. Annak föltöltése után került csak sor az érintett telkek beépítésére. A zsidóknak 1859-ben adott azon joga következtében, miszerint Szeged bármely részében szerezhetnek és birtokolhatnak ingatlanokat, díszes, nagyrészt emeletes házak egész sorát építették vagy vásárolták; ezek között említik ezen épületet is (1885).

 

A Pacher-ház rekonstruált homlokzati rajza

 

A Pacher-ház 1930 körül

 

 

        A ház építője Kovács István volt. Az építtető, Pacher W. Rudolf ellen 1863-ban két, a pincéből az utcára nyíló ajtó miatt hatósági eljárást folytattak, melyet végül elejtettek. A tulajdonos ifjabb Schäffer Ádám vaskereskedését vette meg, így üzlete az egykori Schäffer-házban (Roosevelt tér 9.) volt az 1870-es években. Felesége Endrényi (Ebner) Kunigunda.

        Az árvíz utáni összeírás a fönnmaradt házat már Eisler (később Vass) Fülöp tulajdonaként tartja nyilván, aki 1868-tól a zsidó betegápoló és temetkezési egylet elnöke; 1870–84 között a hitközség elöljárósági (pénzügy, építészet) tagja; 1883-ban a Város köztörvény hatósági s a Szegedi Általános Takarékpénztár fölügyelő bizottságának tagja. Guttmann Áronnal közösen vezetett vegyeskereskedő cégéről az első híradás 1868-ból származik (födpala, nürnbergi áruk). Eisler Fülöp 1870-ben „külhoni útlevél kieszközlésiért” nyújtott be kérelmet, hogy három évig kiutazhasson „olasz, schweitz, német, francia és angol országokba mestersége gyakorlása czéljából”. Az Eisler-ház adott helyet a szabadkőműves páholynak és Kis Rozália zálogintézetének (1880).

        1883-ban Lederer Mihály & Társa kárpitosok már „a volt Eisler jelenleg Wolf-féle házban” hirdetik új bútorraktárukat. (Eisler és Guttmann cége ekkor már a Kárász u. 5. alatt található.) Az árvíz utáni években fölfektetett építési törzskönyv már szintén Wolf Károly és neje, Grosser Rozál neve alatt vette nyilvántartásba. 1911-ben Wolf Jakab(né) pékműhelyét, 1921-ben dr. Wolf József ügyvéd irodáját jegyezték itt.

        1925-ben az épület akkori gazdája még a korabeli sajtó szerint is „érzéketlen vandalizmussal, megsiratni való módon leverette a remek csúcsíves homlokzatdíszeket. A kapu alatt is megpróbálták, hogy a boltcikkelyekből a csúcsíves boltozat hevedereit kiverjék, de a járatlan mesterek idejében észrevették, hogy a hevederek szerkezeti tényezők, és eltávolításuk a kapualja leomlását vonja maga után; azért felhagytak a rombolással, de a zárókövek rózsáit kannibáli módon lecsákányozták, és helyüket a modern síkékítés otromba piktúrájával kulimászolták be.” (Czímer Károly) A ház utcai szárnyának szimmetriáját ekkor még meghagyták; a kapubejárattól jobbra a Holczer-cukrászda foglalt helyet.

        Végül 1937-ben építette át Fenyő Lajos műszaki tanácsos a fölismerhetetlenségig az épületet a kor ízlésének megfelelő, teljesen letisztított homlokzat kialakításával. Az udvar végében lévő melléképületet bekapcsolták a csatlakozó lakás területébe, a fölé tervezett emeletráépítés nem készült el. A cukrászda helyén ekkor hölgy- és úrifodrászat működött. 1942-ben szükségóvóhelyet létesítettek.

        Az idők folyamán többszörösen átépített Pacher-ház eredeti állapota szerinti rekonstrukcióját tervezte a Város, amelynek megvalósulását az Országos Műemlékvédelmi Hivatal illetékese hiúsította meg.

        L alakú, alápincézett, emeletes épület. Pincéje kettéosztott, két lejáróval. Az utcai szárny háromtraktusos. Az eredetileg a középtengelybe helyezett, szépen kiképzett, gótikus boltozású kapualjában a mennyezethordó hevederek zárókőben egyesültek. Ezt később üzlethelyiséggé alakították át; s a ház bal szélén választottak le egy keskeny bejárót. Az oldalszárny emeleti lakásai kőkonzolos függőfolyosóról közelíthetők meg.

        A homlokzat eredeti megfogalmazása tisztán a neogótikus romantika jegyében fogant. Tengelyképlete: 3+K+3. A homlokzat egységeit kicsi, pártázatos bástyákkal koronázott, sokszögű falpillérek tagolták. A középtengelyt a mérműdíszes kapu; az emeleti, míves öntöttvas erkély emelt szemöldökű, csúcsíves kijárattal; valamint a főpárkány fölött lépcsőzetes oromfal hangsúlyozta. A földszinti nyílásokat alacsony csúcsívek, fölöttük vízszintes, az emeletieket törtvonalú szemöldök zárta; bennük és a parapetekben is mérművekkel. Csúcsíves ívsor adta a főpárkány jellegét a romantika stílusának megfelelően.

        Az 1925. évi „takarítással” eltüntették az összes mérművet, az emeleti ablakok összes díszeként mindössze egy-egy árva zárókő maradt, a földszintek félkörívesek lettek. Könyöklőjükig a lábazatot téglával burkolták.

        A kegyelemdöfést az 1937. évi átalakítás adta meg: a földszintre jellegtelen, nagy portálok kerültek a homlokzat bal szélére eltolt bejárattal. Megszüntették az erkélyajtót a finom mívű erkéllyel, az eredeti 7 nyílástengelyt egyenletes kiosztásban 8-cal váltották föl. A falfelületeket teljesen lesimították, még a mérműitől megfosztott, sima parapettükröket is eltüntették a falpillérekkel együtt. Lebontották a kis bástyákat és a magas orommezőt. Egy lapos attikafalat építettek akkor divatos zászlótartóval, mellette szoborfülkével.

 

        Forrás:  SZL  TI  6103/863.,  ÉT  13 275/937., 38 015/942.

 

        Irodalom: Czímer Károly 1927. 8–9., Iván Monika 1986a., Habermann Gusztáv 1992. 209.

 

O. Cs. M.–T. K. M.

 

 

492. Fehérkereszt-ház

Klasszicista,

1844 előtt; 1864 előtt

Somogyi u. 19.

 

 

        A Giba-térkép szerint 1844-ben a jelenlegi két épületből még csak a baloldali ház létezett. A búzapiacra néző, akkor még szélesebb telek (*Palánk 441.) jobb oldalánál húzódott az Eugenius-árok egyik szakasza, melynek föltöltése után a leválasztott telekrészen épült föl a Pacher-ház (Somogyi u. 17.)

        Tanácsülési jegyzékek tanúsága szerint 1858-ban Czimeg József a ház tulajdonosa. A Fehérkereszt-vendéglő és -szálloda birtokosának Kárász utca felőli szomszédai 1861-ben panaszolták, hogy a nyugalmazott katolikus lelkész elbontatta az udvarán lévő árnyékszék gödrét, s az ülés alá vízvezető csatornát épített közvetlenül szomszédaihoz kötve. „Nagyszerű árnyékszéke sara” a csupán eső és moslék elvezetésére szolgáló városi főcsatornába eresztődött. Az árnyékszéket naponta 25–30, sőt hetivásár alkalmával 50 egyén is igénybe vette. A szomszédok bejáratánál levő rostélyzaton „szenvedhetetlen büdösség” áradt, másrészt a dugulás veszélye is fönnállt. Ebből kifolyólag a szomszédos ház gazdái kérték a tanácsot, hogy „nevezett Zimeg József háztulajdonost emésztő gödör építésére múlhatatlan kényszeríteni szíveskedjék és méltóztassék”.

        Ugyancsak 1861-ben tette közhírré Paraitz Iván ügyvéd, hogy irodáját „a búzatérre a ’fehér kereszthez’, földszint jobbra” tette át. Csányi János pedig az addig is vékaháznak használt pinceboltot vette három évre bérbe. Valószínű, hogy amíg csak az első épület volt meg, a kerítésbe vágott nagykapun jutottak be a telekre; amint beépült az utcafront, a másodjára emelt házban szárazkaput kellett kialakítani.

        1864-ben Czimeg József megszüntette házában a szállodát. Az utcai épületeket egyenlő magasságba hozva és egyező mívességben kívánta átalakíttatni Arleth Ferenc tervei alapján. Mivel a régi épület emeletes része bolthajtáson nyugodott, azt csak az egész falmennyiség lebontásával lehetett volna megváltoztatni. Ez meghaladta az építtető tehetségét; csak az épületet csinosabbá és szebbé tevő igazításra, kijavításra került sor az utcára nyíló pincekocsma ajtaja fölötti, dísztelen pléh ernyő eltávolításával; a padláson sem lakás, sem raktár kialakítását nem engedélyezték.

 

A Fehérkereszt-ház 1876-ban

 

 

        Letzter 1872-ben készített fényképe szerint a két épület párkánya folytatólagosan egy magasságban van, az ablakok is megközelítően egy vonalba esnek. A háztulajdonos Czimeg József 1873-ban házának a Zsótér-féle épület melletti felére emeletet szándékozott építtetni két lakás számára Hajos Imre vezetésével. Az 1876-ból ránk maradt fotográfia a jelenlegi homlokzati viszonyokat mutatja: a bal oldali emeletes ház szintjei fél szinttel eltolódtak a jobb oldalihoz képest, s ez az ereszek magasságainál is érvényesül.

        Ezen, árvizet átvészelt épületekben akkor Czimeg József házbirtokos mellett tizenegyen laktak: főreáliskolai tanár, jó nevű szabó, puskaműves és más iparosok. 1880-ban Altmann Gáspár tartott fönn „tudakozó intézetet”. Az építési törzskönyv alapján az 1880-as évek elején a házak tulajdonosai: Szücs Ferencné, Vinkler János Sebestyén és Vinkler Karolin Josefa.

        1901–02 között Tukacs Józsefné építtetett a bal oldali épület udvari szárnyához toldalékként új árnyékszéket. A 20-as években lakatosműhely, Simonyi Lajos fényképészeti műterme, valamint bőr és cipészkellékek raktára működött a két házban. Az utóbbit fönntartó Tränka Béla özvegye mint háztulajdonos építtette 1927–28 között, Breuer Imre terve szerint a jobboldali ház mögötti, alápincézett udvari melléképületet, manzárd részén nagyablakos műteremmel. Ennek bérlője a harmincas években a Kölcsey u. 8. alól átköltözött neves fotográfus, Auer Lajos volt.

 

A Fehérkereszt-ház 1920 körül

 

 

        Özv. Tränkáné 1935-ben átalakításokat és modernizálást hajtatott végre az utcai épületeken, egyúttal ideiglenes házadómentességért folyamodva. Ekkor készülhetett a jelenlegi homlokzati architektúra, leegyszerűsítve a sokkal hangulatosabb régit. Valószínűleg ezen munkálat során szüntették meg a bal oldali ház alagsorában a három lejáratot három kisablakkal, s képezték ki a jelenlegi egységes pinceablakokat egyetlen lejárattal. 1941-ben Tränka József szükségóvóhelyet építtetett.

        A bal oldali, alagsoros-emeletes és a jobb oldali, mélyföldszintes-emeletes ház rövid udvari szárnyakkal képeztek U alakú beépítést, az utcai fronton három traktussal.

        A bal felőli alagsorában a három korábbi műhelyt egy üzletté egyesítették. Magasföldszintjén és emeletén függőfolyosóról megközelíthető lakások vannak, az udvar terébe türemkedő lépcsőházzal.

        Utcai homlokzatát 1876-ban a zsalutáblás ablakok határozták meg a jelenlegi kiosztásban (3×2), konzolos vízszintes szemöldökkel, az emeleten alatta tükörrel; a magasföldszinten párosával összefogva, a szemöldök alatt rozettával. Az emeleti ablakok könyöklőit övpárkányként végig összekötötték. Az alagsor műhelyeinek kinyitott ajtajaira vagy cégérként fölfüggesztve tették ki a mesterségek jeleit. A 30-as évekbeli átalakítás során leegyszerűsítették a szemöldököket, valamint a két szintet átkötő, függőleges, nútolt sávokat képeztek ki az ablakok oldalain. Alig van már meg az alsó szárnyak hármas osztása. A szegmentíves pinceablakok simán keretezettek.

        A jobb oldali ház mélyföldszintjén máig megmaradtak a kis üzletek, az emeleten lakások. A félköríves lépcsőházat az épület közepén képezték ki; nagyon szép a függőfolyosó lándzsás rekesztője.

        Az utcai homlokzat múlt századi, eredeti kiképzésében volt a legelegánsabb. Földszintjén egységesen szegmentíves ablakok, a kapubejárat mellett a vendéglő cégére fehér máltai kereszttel. Az emeleten a zsalugáteres ablakok sora egyszerű vízszintes szemöldököt és keretezést kapott. A földszintet később különálló kis üzletekre osztották, a szegmentíves szemöldökű nyílások között még megvolt a falpillérek fejezeti párkánya. A harmincas évek átalakítása során a földszintet teljesen lesimították, az emeletet szomszédjához hasonlóan képezték ki, az ablakokat hármasával összefogva. Tengelyképlete: K+3+3.

        Jelenleg az udvari fényképészműterem bontásával a Fehérkereszt-ház fölszámolása folyik annak ellenére, hogy Szegednek már alig van Árvíz előtti lakóháza.

 

Forrás: SZL TJ 3458/1858., TI 543/861., 1938/864., Tt. 2536/873., ÉT 15 372/901., 20 885/902., 21 291/927., 6813/928., 19 658/935., 20 772/935., 67 479/941.

 

Irodalom: Czímer Károly 1927. Iván Monika 1989d.

 

O. Cs. M.–T. K. M.

 

 

493. Hoffer-ház

MJ. Kora eklektikus, 1874.

Somogyi u. 20.

Hoffer Károly

 

A Hoffer-ház 1961-ben

 

 

*Palánk 1527/440m. = a Kereszt, a Reál és az Árkon utca határolta terület. A telket 1872 júniusában Burger Zsigmond szerette volna megvásárolni. Végül is 1873-ban Hoffer Károly és neje, Schvarz Mária vette meg a várostól és vállalta, hogy háza eladásából 1873–74. évben épít rá. Az egyemeletes ház 1874 nyarán már állt. Az udvarban 1875-ben Lauscher és társa kétszintes fényképész műtermet építtetett. „A díszesen berendezett elfogadó és női toilette-terem az elsőn, a fölvételi pompás oldal- és felsővilágítással ellátott atelier a második emeleten van” – írta a Szegedi Hiradó. Az épület főhomlokzata az 1876-i Letzter-sorozat fényképein látható. Októberben ügyvédi irodát nyitott Török Sándor, 28-án ideköltözött az „m. kir. postahivatal” a Krausz-házból (*Palánk 814.). Ez, a célra sokkal alkalmasabb és jobban volt berendezve, mint a régi; légszeszvilágítása még nem volt, petróleumlámpákkal világítottak. „Az utcáról a középső ajtón van a bemenet a levél- és a szekérposta föladás-, valamint a levél- és szekérposta leadáshoz.” 1877 májusában a Leopold Ignác és fiai cég a sarokhelyiségbe helyezte át irodáját. A Vízkor is Hoffer Károly tulajdona. 1883-ban itt hirdette magát Ungár Benő szállító, Beck Adolf pedig könyvnyomdáját. Az év nyarán a posta megüresedett helyiségei bérbeadók. 1895 augusztusában Bagáry Pál a tulajdonos, aki engedélyt kért, hogy a zsindelytetőt cserépre cserélhesse, engedélyezéskor kikötötték a tetőszerkezet megerősítését. A ház 1961-i fölújított homlokzatát Berecky Tibor fényképe őrizte meg számunkra.

Téglalap alakú telekre épült az U alaprajzú, háromhomlokzatos, egyemeletes lakóház. Főhomlokzata 1(iker)+4+K+4+1(iker), a Toldy utcai 1+5+1 és a Zrínyi utcai oldalhomlokzata 1+7+1 tengely, sarokrizalitokkal. Az egész falsík finoman van kváderozva. Az egyenes záródású ablakok a földszinten süllyesztett keretelésűek. A lapos ívű kapu két oldalán egy-egy falpillér. A kettős övpárkány fölött az ablaksor gazdagabb, kiülő párkánnyal, tükrös parapettal, a tükrös szemöldököt konzolok tartják. A rizalitok szélét függőleges falsávok hangsúlyozzák. A főpárkány kéttagú, a képszékekben tükrök. A fakapun át hatalmas kapualjba, onnan oszlopos lépcsőházba jutunk, melynek gazdag rajzú öntöttvas korlátja van. Udvarának hátsó oldalát szerényebb emeletes épület zárja le (ez lehetett a kétszintes műterem). Emeletén kőkonzolos függőfolyosó fut végig, szépívű kovácsoltvas korláttal.

 

Forrás: SZL: Tt. 11 219/872., 3038., 5321/873., 4070., 7849/874., Ti. 10 662/895., ÉT.

 

Irodalom: SZH. 1873. okt. 10., 1875. aug. 8., 1876. nov. 1., 12., 29., 1877. máj. 6., 1883. jan. 31., febr. 27., Farkas Antal 1883. 47., 77., 96., Bálint Sándor 1959. 105., Nagy Zoltán–Papp Imre 1960. 265., Török László 1966. 233., 243–244., T. Knotik Márta 1980. 145–151., Habermann Gusztáv1992. 112.

T. K. M.

 

 

494. *Vár

13–18. sz.

Stefánia-sétány

 

 

A település első előfordulása: 1183 (Cigeddin), a vár (várnagy) első említése: 1321 (castellanus de ...Zegedino).

Szeged középkori vára közvetlen a Tisza jobb partján, a környező vízjárta, mocsaras területből kiemelkedő szigetek egyikén épült. Nagy valószínűséggel itt lehetett a Ptolemaiosz földrajzi leírásában említett Tisza-parti Partiszkon nevű, „városszerű” település. Lakói – mint azt a helynév tanúsítja – korábban kelták és dákok (utóbbiak valószínűen csak mint katonai helyőrség), majd a régészeti leletek szerint a szarmata jazigok voltak. Az i. sz. 2–3. században a rómaiak a településen őrállomást (mansio) létesítettek. Az erődítmény a Lugióval (Dunaszekcső, a 4. sz.-ban Florentiam), szemben a Duna bal partján fölépített Contra Florentiam erődtől a Duna–Tisza közén és a Maros déli partján Dáciába (Erdély) vezető karavánutat, pontosabban annak tiszai átkelőjét biztosította. Ennek nyomai a várbontás alkalmával (1876, 1880–1881) kerültek elő. A mai Vár utca és Deák Ferenc utca sarka táján, a legutoljára tüzérségi raktárként használt középkori palota padozata alatt eredeti helyzetben levő római padlótéglákat figyeltek meg. A római padlót a rómaiak egy ízben meg is újították, hiszen a fölső piskóta-alakú, az alsó nyolcszög alakú téglákkal volt borítva. Ugyancsak a bontási munkák során IMP (imperator) föliratú, tehát császári téglavetőben – valószínűen Antoninus Pius (138–161) uralkodása alatt – készült téglák, valamint antefixum töredékek (domborműves palmetta mintában végződő kúptető-cserepek) is előkerültek. Egy, az elbontott vár falában talált föliratos kő ad támpontot arra, hogy a római leletek egy római őrállomást jelölnek. A fölirat kibetűzhető szavai HICVL(vehiculum, vehiculatio) MERCATOR, (azaz kocsi, kocsin való szállítás és kereskedő vagy ilyen személynév) arra utalnak, hogy a követ a császári futárposta parancsnoka állíttathatta. Valószínűen egy nagyobb dombormű része lehetett az ugyancsak 2. századi márvány férfifej (császárportré?).

A római erődítmény egyik épülete a középkori várpalota alaprajzából részben kikövetkeztethető. Méretéről, az erődítés kiterjedéséről azonban nincsenek adataink. Lakatos Pál Contra Florentiam alaprajzához hasonló alaprajzi elrendezést rekonstruált.  Az építmény további sorsáról semmit sem tudunk. Csupán föltételezhetjük, hogy a népvándorláskor folyamán egymást követő hunok, gepidák, avarok nem kerülték el a stratégiailag fontos vízi és szárazföldi csomópontot. Az is nehezen képzelhető el, hogy a bolgárok, majd az őket fölváltó honfoglaló magyarok ellenőrzés, helyőrség nélkül hagyták volna a fontos átkelőhelyet. Történeti források és tervszerű régészeti kutatás hiányában azonban mindez egyelőre bizonyítékok nélküli föltételezés. Ugyanúgy, mint az a vélemény is, mely a későbbi vár területén annak kiterjedése és alaprajza alapján egy 1241 előtti, – talán a római alapokra visszavezethető – korai ispáni várakhoz hasonló erődítményt tételez föl.

A ma általánosan elfogadott nézet szerint a vár fölépítésére a 13. sz. második felében (1261–1280 között) került sor. A tatárjárás alatt elpusztult csongrádi vár, azaz a megye központjának föladatait vette át. Elsődleges szerepe a sószállító hajók szegedi kikötője, a tiszai átkelőhely, valamint az itt összefutó fontos vízi és szárazföldi utak biztosítása volt. A marosi só szállításról I. (Szent) István idejéből, a szegedi kirakodóhelyről 1183-ból, mint országos sórakodóhelyről 1222-től vannak írásos adataink.  Mivel a só királyi monopólium volt, nem kétséges, hogy a kikötő és a vár területe a királyi birtokok közé tartozott, s a vár is királyi várként épült föl. 1308–1318 között már biztosan állt, hiszen várnagya (castellanus) Dénes fia Pál mester, aki egyúttal óbudai várnagy is volt, oklevélben szerepel. A várról fönnmaradt legrégibb oklevél a 14. század közepéről való. Ettől kezdődően egyre gyakrabban találkozunk a vár és a várnagyok említésével. Jelentőségét jól szemlélteti, hogy tudomásunk szerint először 1282-ben Szeged (minden bizonnyal a várban) országgyűlésnek ad helyet, és falai között királyaink többször megfordultak: IV. Béla (1239), V. István (1269), IV. (Kun) László (1277, 1280, 1284), III. Endre (1293), Ottó király (1307), I. Károly (1314, 1315, 1317, 1319), I. (Nagy) Lajos (1382), Erzsébet (1384), Zsigmond (1394, 1411, 1436), I. (Habsburg) Albert (1439), I. Ulászló (1444-es országgyűlés), Hunyadi János (1446, 1447, 1448, 1456), V. László (1456), I.(Hunyadi) Mátyás (1458–1459-es országgyűlés, 1462, 1475), és II. Ulászló (1499).

A kezdetben kétségtelen királyi fönnhatóság alá tartozó várat a 13–14. század fordulóján a tartományúri hatalom kiépülése idején már Kán László erdélyi vajda kezén találjuk, aki 1310-ben Szegeden járt. 1338-ban Károly Róbert a szegedi várat elsőszülött fia jegyesének, Luxemburgi Margit hercegnőnek zálogosította el, majd 1349-ben, Margit halála után a birtokjog visszaszállt a királyra. A 14. század végére újra az erdélyi vajda a vár felügyelője. A 14. század elején rövid ideig a Szeri Pósafi család a birtokos, 1407 és 1426 között Ozorai Pipo, majd 1437-ben Guti Országh János és Kátai László, akik pro honore – mint a király bizalmi emberei – birtokolták, majd 1439-ben Albert király Erzsébet királynénak adományozta a castrumot. Ezt követően újra a király kezébe került, mert 1443-ban I. Ulászló a két erdélyi vajda, Hunyadi János és Újlaki Miklós közvetítésével, Hunyadi Mátyás pedig 1459-ben személyesen utasítja a szegedi várnagyot (fidelibus nostris

castellanis vel vececastellanis castri nostri Zeged). Mátyás király fiának,

Corvin Jánosnak juttatta. Rövid időre 1494-ig Kinizsi Pálé, ezután visszakerül Corvin János kezébe, aki 1502-ben 2000 forintért visszaadta a királynak. 1518-ban II. Lajos előbb Báthori Istvánnak adta zálogba, végül 1524-ben az esztergomi érsek és a város közös tulajdonába került. Az okleveles adatok szerint az erősség tehát a 16. század elejéig többnyire a király, vagy annak környezete birtokában volt. Eközben többször eladományozták, vagy elzálogosították, több ízben az erdélyi vajdák gyakorolták fölötte a fölügyeletet. Elsősorban igazgatási, nem katonai központ szerepét töltötte be. 1522-ben a várnak se várnagya, se kapitánya nem volt. Fontos azonban, hogy írott forrásaink mindig castrum, azaz erődített vár és nem castellum, várkastélyként nevezték. Az Anjou, majd Zsigmond korban a török balkáni terjeszkedésével párhuzamosan nyilvánvalóan védelmi szerepe is előtérbe került. Mindez arra utal, hogy a középkori szegedi vár a magyar várak azon típusába tartozott, melyeket szilárd építőanyagból (tégla, kő) épített, és falakkal erődített ún. „kővár”-ként tart számon a kutatás.

1526. szeptember 28-án a Budát kifosztó török seregek Szegedet is földúlták, s még 1526–27 fordulóján rövid időre Cserni Jován szerb hadai foglalták el. Ezt követően – bár a város újjáépült, s kortárs vélemény szerint „annyira növekedett, hogy fölülmúlta a régit” – a középkori téglavárat nem építették ki végvárrá. Számottevő megerősítéséről, korszerűsítéséről nem tudunk. Csak 1536-ból van adatunk, hogy a harcokban megsérült várat Zákány István főbíró javíttatta ki saját költségén, majd a város török kézre kerülése előtti évben, 1542 nyarán jegyezték föl, hogy néhány kőműves dolgozik a vár építésén.

1543 farsangján a vár török kézre került. A hódítók ezt követően rövid idő alatt megszervezték a szegedi szandzsákot, Szakály Ferenc véleménye szerint 1547- vagy 1548-ban (Reizner J. szerint 1543–45, esetleg 1549 között) a föltehetően erősen romos téglavárat helyreállították, s a Palánk sáncait újjáépítették. Az 1552. évi sikertelen kísérlettől eltekintve próbálkozás sem történt a vár visszavételére.

A török alól 1686 októberében fölszabadult vár elhanyagolt állapotban volt, hiszen még 1688-ban is panaszkodnak annak rossz állapotáról. Csak lassan, 1691-ben indult meg a palánk és a külső erődítmények megerősítése, a vár megerősítése elmaradt. Ennek látványos következményeként 1792. május 27-én a Tiszába omlott az egész keleti várfal; nagyon valószínűen az északkeleti sarokbástyával és a tiszai kaputoronnyal (?) együtt. A falat nem is építették föl, mindössze egy sebtében épített fából és földből emelt cölöpgát-védfal nézett a túloldalon levő török ellenőrzés alatti területre, ami rövid három év múltán újra a folyóba omlott. Csak két évvel később került sor a vár belsejében levő épületek helyreállítására. A török hadak erőteljes ellentámadása a Temesközben azonban hirtelen fontossá tette a vár stratégiai jelentőségét. Az Udvari Haditanács Lambion császári mérnökkari tisztet küldte Szegedre a vár erődítési terveinek elkészítésére. Lambion nagyszabású, igazán korszerű tervet készített a város és a vár megerősítésére, mindebből azonban semmi sem valósult meg. 1697-ben ráadásul tűz ütött ki a palánkban, ami a várra is átterjedt. A karlócai béke (1699) nem csökkentette Szeged katonai jelentőségét, mivel az újszegedi oldal még évekig a törökök kezén maradt, s a Rákóczi-szabadságharc alatt is hadműveletek színtere volt. Az egyébként is leromlott állapotú várat a kurucok 1704 augusztusában egy héten át szakadatlanul ágyúzták. 1705 és 1710-ben pedig ismét tűz pusztította a Palánk és a vár épületeit.

A szatmári békét követően – mivel Szeged 1716-ig továbbra is határvár a törökökkel szemben – 1711-ben a bécsi Udvari Haditanács De la Croix Paitis mérnökkari ezredesre bízta a helyreállítás és erődítés megtervezését. Az ismételten túlméretezett tervek azonban most sem valósultak meg. 1714 és 1716 között a hat ötszögű tégla-bástyából és a falakat kerítő hatalmas sáncrendszerből csak egy szerényebb változatot valósíthatott meg De la Croix Paitis utóda, Gosseau ezredes. Az erődítmény a régi várat és a középváros (nagyjából a mai kiskörút vonala) négy oldalról vette körül. A tervezett téglaépítkezés helyett hat előreugró, ötszögű földbástyával megerősített hat méter koronaszélességű földerőd épült, melyet 19 méter széles és igen mély vizesárok övezett (Savoyai Jenőről „Eugénius ároknak” nevezték). A földerődön belül erős cölöpkerítést emeltek. A szegediek nyelvén „csillagsáncnak” nevezett erődnek három, fölvonóhíddal ellátott kapuja volt: a Péterváradi vagy Szabadkai kapu délen, a Budai- vagy Kecskeméti kapu nyugaton, valamint az északi oldalon a Csongrádi vagy Erdélyi kapu. A belső vár főbejárata ekkor is a Palánkra nyíló, elősánccal vagy barbakánnal védett déli kapu volt. A nyugati fal közepén levő szögletes tornyot – mely már 1716-ban romos állapotban volt – helyreállították, s tetejére még 1725 előtt magas, az egész város képét uraló barokk-sisakos tornyot emeltek. Ez elé is földbástyát építettek, és külön árkot vontak, melyen híd vezetett át. A várfalak belső oldalára boltozott kazamatasort terveztek, ebből azonban csak az délnyugati saroktorony és a déli kaputorony közötti szakasz készült el. A megindult építkezéseket a törökökkel kiújult háború újból félbeszakította, s csak 1739-ben, a törökök bánsági előrenyomulása miatt került sor azok folytatására. Ekkor épültek meg a vár északi és nyugati falak mentén is a boltozott kazamaták. A belgrádi békekötéssel a török fenyegetés megszűnt, az erődítési munkák abbamaradtak. 23 évvel később, 1762-ben került csak sor a megelőző erődítési periódusban (1725) készített Breuning féle tervek befejezésére. 1762–1764 között – 70 év múltán – végre megvalósult a Tiszába dőlt keleti várfal megépítése, most már attól mintegy 50 méternyivel beljebb. Valószínűen, ekkor bontották el a vártemplom még meglevő nyugati–délnyugati maradványát is, ami talán átalakítva a főőrség (hauptwacht) épülete lehetett. A vár keleti fala téglából épült, Tisza felőli síkja rézsűsen, mintegy 80 fokos szögben. A vastag földfödémmel födött, boltozatos, keleti kazamatasor közepén, annak a Tisza irányában erősen kiugró északnyugati bástyája, a „Zwinger” és a mai múzeumépület középső traktusa helyén – attól talán kissé északra kinyúló – középkori hármas „pince”-ként ismert épület között építették föl az ún. Mária Terézia kaput. A mai vármaradvány ennek csak egy részlete, mivel a nyugati homlokzatát lebontották. Alaposan átalakították a belső várat is. A század hetvenes éveiig elhúzódó építkezések során a tornyokat (és a középkori palotát) – a „vizitorony” és a déli kaputorony kivételével – csaknem a falak magasságáig visszabontották, és mintegy 50–60 cm vastag köpenyfallal szélesített ágyúbástyákká alakították át. A mai színház helyén fölépült a katonai parancsnokság középrizalitos, timpanonos főhomlokzatú barokk épülettömbje kolonnádos erkéllyel, s mellette, az északi oldalon a tiszti kaszárnya. Ettől nem messze, északkeleti irányban, az egykori szolnoki kapu közelében az új helyőrségi templom. Ugyancsak ekkor épülhetett a déli kaputoronytól keletre a hosszú, kelet–nyugati hossztengelyű kaszárnya is. Korábbi, talán még középkori részletek átalakításával a várudvar délnyugati negyedében kapott helyet a térparancsnokság és a helyőrség emeletes épülete. A középkori palota maradványát tüzérségi raktárként használták, fölépítették a palota és a déli kaputorony között a eredetileg fegyvertárként, majd a 19. században tüzérkaszárnyaként szolgáló egyemeletes barokk épületet. 1786-tól a vár északkeleti negyedét, az ún. „Zwingert” leválasztják, és börtönné alakítják. 1873-ig, az alföldi betyárvilágot felszámoló szegedi kormánybiztosság megszűnéséig ez a funkciója meg is maradt. Nagyjából ezt a képet látjuk azokon a fényképeken is, amelyek a vár egyes részleteit az 1879-es árvíz idején és az azt követő, 1881-ben megindult várbontás során megörökítették. Az eltérés csupán annyi, hogy addigra a tiszti, hadapród kaszárnya épületét – a műhelynek átalakított északkelti sarok kivételével – lebontották, a hadapródokat, pedig a katonai parancsnokság épülettömbjébe költöztették át. A várbontás 1883-ra befejeződött, s ezzel a régi Szeged évszázadokon át dédelgetett vágya valósult meg. Az Alföld legnagyobb, középkori eredetű téglavára örökre eltűnt. A gondosan megtervezett, szándékos rombolást lehet mentegetni a török uralom emléke iránt érzett gyűlölettel, a vár osztrák katonai igazgatása és a város évszázados szembenállásával. Azzal is, hogy a vár 1849 után az önkényuralom jelképévé vált. Lehet magyarázni a várost – de nem a várat (!) – romba döntő nagyárvíz utáni racionális modernizációval. A végeredmény mégis a visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen pusztítás, amivel nem csak a város, hanem az ország épített történeti öröksége, múltja és kultúrája lett szegényebb.

A vár építészettörténeti vizsgálata szakszerű régészeti föltárások hiányában ma már csak a 17–19 század folyamán készült ábrázolások, látképek, térképek, hadmérnöki fölmérések, valamint a várbontást megelőzően készített fényképek segítségével kísérelhető meg. Mindebből következik, hogy alig-alig tudunk valamit hozzátenni ahhoz az alapos rekonstrukcióhoz, melyet az akkor föllelhető adatok birtokában Cs. Sebestyén Károly végzett el (1926, 1928). Az azóta előkerült ábrázolások (pl. a máriacelli kegykép vedutája) is messzemenően igazolják Cs. Sebestyén eredményeinek lényegét. Az azóta folyó „elméleti” várkutatás, mivel nagyrészt közvetett adatok kombinációjával próbál visszakövetkeztetni, alapvető ellentmondásokkal küszködik. Már az alaprajz meghatározásában is megoszlanak a vélemények. Legtöbbször szabálytalan négyszög, máskor hatszög alakúnak írják le az építményt.  De még abban sem ért egyet a kutatás, hogy a korai belsőtornyos (Cs. Sebestyén K., Nagy Z., Kiss G.) vagy a későbbi, külsőtornyos (Veress D. Cs., Molnár J.) vártípusba sorolandó-e. Valószínűen akkor járunk közel az igazsághoz, ha a falból kinyúló védművek alapján az erődöt a kettő közti átmeneti típusnak tartjuk. A falakon belüli épületek építési sorrendjét – nem is beszélve azok építési periódusait – ma már nagyon nehéz nagy vonalakban is megállapítani. Az egyik véleménycsoport (Reizner J., Cs. Sebestyén K., Nagy Z., Bálint S., Fügedi Erik, Kubinyi András, Szakály F., Petrovics I.) szerint a történeti adatok, valamint a fönnmaradt, hiteles ábrázolások egyöntetűen mutatják, hogy a vár képe, a falak, kaputornyok és saroktornyok a legkorábbi palotaépülettel együtt, amelyet a déli fal vonalába kötöttek be, a 13–14. század fordulója, valamint a 15. század vége között folyamatosan alakult ki, alapvetően gótikus szerkezetet és külsőt  mutat. Éppen ezért állítják, hogy a török uralom nem sokat változtatott az erőd külső képén. Egy másik vélemény szerint a törökök jelentős építkezéseket hajtottak végre a váron (Molnár J.), míg Veress D. Csaba a várat – a középkori palota kivételével – török építménynek tartja. Ez a vélemény egyrészt abból indul ki, hogy Bertrandon de la Bocquiére, II. Fülöp burgundi herceg tanácsosa és főlovásza 1433-ban Szegeden járt, s rövid leírásában sem a várat, sem a palotát nem említi. Ezen túl olyan történetírók leírásaira épít, akik a helyszínen sohasem jártak, és munkájuk évtizedekkel később keletkezett a vár 1547 vagy 1548-ban végzett török erődítési munkálatainál (Forgách F. 1571, Istvánffy M. 16. század végén, 17. sz. elején keletkezett művei) vagy tudósításuk jóval száz évvel későbbről származik, és megfelelő kritikával kezelendő (Evlia Cselebi, 1666). A kortárs Tinódi Sebestyén híradása pedig inkább erődítési munkák, semmint egy új

ár fölépítéséről szóló tudósításként értelmezhetők („...csudabölcsen rakták minden állatjában, kinek mása nincsen – mondják – ez országban...”). Veress D. föltételezését megerősíteni látszik Kováts István, a várbontásban résztvevő építőmester véleménye és egyoldalúan értelmezett megfigyelése is, ti., hogy az egyik elbontott épület  és a várfal bizonyos szakaszaiból gótikus kőfaragványok kerültek elő. Kováts István megfigyelései bármennyire is becsesek, ez esetben távolról sem tekinthetők perdöntőnek, hisz a gótikus faragványok – úgy 1543 előtt, mint azt követően egészen a 18. század végéig – bekerülhettek a vár és épületeinek falaiba. Dselalzáde Musztafa, ugyancsak korabeli török történetíró (1552) szerint 1526-ban „...a Szegedin néven ismeretes erős vár („hiszár-i-hiszanet mevszuf), melynek körülötte vont bástyái az égig érnek, fala a kilenczedik éghez hasonló szélességű, belseje pedig tele van templomokkal és zárdákkal”. Nem említi, hogy a várat a törökök építették. Egyébként jól értesültségének bizonyítéka, hogy ismeri Tóth Mihály történetét, s őt a szegedi vár (sic!) korábbi kapitányának nevezi: „Szegedin várának előbbi szerdárja, a Tot Mikhál nevű tévelygő átkozott...” Bár tudjuk, Dselalzáde akkor nem lehetett Szegeden, az alig több, mint negyed század távlatából szemlélő török forrás e tekintetben a későbbi történetíróknál feltétlen megbízhatóbb, hiszen a szegedi vár első – értelmezhető sematizálással előadott –, de alapvetően hiteles ábrázolása is tőle származik. Egy Kyrimi Ibrahim nevű török krónikás egyértelműen leírja, hogy „Szeged fontos erősség lévén 930-ban lerontatott”. A vár kijavításáról tudósító 1536 és 1542-ből származó, említett adat is kétségtelenné teszi, hogy 1526 előtt már állt a középkori téglavár. De Evlia Cselebi sem arról ír, hogy Szegednek nem volt vára, hanem megállapítja, hogy „...a vár nagyon jó helyen van, de nagyon kicsi...” Egyébként egyértelműen leírja, hogy belső vár középkori („Az ellenség idejéből a mai belső vár maradt fenn”), mivel a külső váron a Palánkot értette. Adata, mely szerint a vár kerülete 4000 lépés, a palánkra (külső vár) és a várra (belső vár) csakis együtt vonatkozhat. A harminc török vár, melyeket Tinódi fölsorolt, valójában kevés kivétellel – mint pl. Szabács –, korábbi középkori építmény, amelyeket mint Szeged várát is a török megerősített, részben átépített: „...Kit Szegeden most erősen mast raktanak...” Az 1552-es ostromhoz készülődve Castaldo leírja, hogy a (belső) vár északról és nyugatról még ekkor is nyitott, „a falak szabadon, védtelen állapotban állanak”. A török erődítési munkák tehát a téglavár kijavításán túl elsősorban a déli kapu előtere és a Palánk területére vonatkoznak.17. század végi állapot: alaprajza a szakirodalom szerint többnyire szabálytalan négyszög volt. Egyedül a nyugati fal húzódott minden törés nélkül északnyugat–délkeleti irányban. A vele nagyjából párhuzamos Tisza-parti falszakasz 1692-ben a folyóba dőlt, így pontos fölmérésére már Lambionnak sem volt lehetősége 1695-ben. Kérdéses, hogy rajzán az északkeleti saroktorony helye és azt a délkeleti „vízitoronnyal” összekötő paliszádsor iránya mennyire felelt meg a ledőlt fal eredeti helyzetének. Ennek meghatározása ugyanis lényegileg érinti az eredeti alaprajz pontos rekonstrukcióját. Az egyik lehetőség szerint (Veress D. Cs) ugyanis a keleti és északi fal egyenes szakaszai szabályos derékszöget zárnak be (ezt azonban semmiféle megbízható adat nem támogatja) ugyanúgy, mint a délnyugati saroktornyok az északnyugati toronnyal, valamint az egykori palota épületével összekötő falszakasz. Ez esetben az alaprajzi elrendezés egy közel szabályos négyszöghöz közelít, s csak a déli és északi falak törnek meg enyhe tompaszögben. A másik változat (Lambion, Cs. Sebestyén K.) alaprajza – ugyanúgy, mint az összes többi fölmérés – szabálytalan hatszögű formát ad. Az alaprajz pontos meghatározására korszerű, célzott régészeti föltárásokkal még a jelenlegi beépítettség mellett is lenne lehetőség.

A falak kerülete Cs. Sebestyén számításai szerint 876 méter, alapterülete kb. 50–51 000 m2 (Veress D. Cs. adatai tévesek:  870 x 880 m!). A várfalak méreteiről és metszeteiről számos 18. és 19. századi tervrajz és fölmérés tájékoztat. Ezek közül egyrészt a Lambion-féle alaprajz (1695), másrészt Breuning mérnökkari tiszt fölmérése (18. század második fele) tekinthető metrikusan a leghitelesebbnek.  Ezek szerint a falak vastagsága 2,80, magassága kb. 6,60, a lőréses mellvéddel együtt kb. 8,50 méter volt. A mellvéd a lőréses pártázattal együtt 0,90 vastag és 2,80 m magas volt. A törökök a falak mögé, a mellvéd aljáig 6,60 méter széles, 4,70 méter magas földtöltést emeltek. A sarkokon kerek (kúpos, cseréptetővel födött), a falak fölé magasodó tornyok álltak. Ezek egy alsó szélesebb és magasabb, azon egy keskenyebb és alacsonyabb „egymásba tolt” hengeres szakaszból tevődtek össze. Csak föltételezzük, hogy ugyanilyen lehetett az északkeleti saroktorony is, miután annak külső képét, méreteit nem ismerjük. Mindkét szakasz falkoronáját – pontosabban az azon levő mellvédet – védőpárkányzat szegélyezte. A főfalak mindegyike közepén – valószínűen a Tiszába dőlt keleti fal esetében is – négyzetes alaprajzú kaputornyokat emeltek, melyek a saroktornyokhoz hasonlóan két–két egymásra épült, védőpárkánnyal ellátott részből álltak. A török uralom alatt a déli kapu kivételével mindegyiket befalazták.

 

A déli kaputorony a középkori palotától keletre, mintegy 51 méterre, Tömörkény István szobra környékén állt. A török megszállástól a 18. század elejéig ez volt a vár egyetlen kapuja. Biztosan középkori építésű, belül nem volt boltozata. Négyzetes alaprajzú (13,30×14 méter), falai 2,5 méter vastagságúak voltak. A Marsigli féle ábrázolás és a máriacelli veduta alapján pontosan ismerjük a 17. század végi külső képét. A várfalból néhány méterre kiugró alsó része – a 18. század közepén 14 méter körüli – hasáb alakú, szögletes torony, koronáján körfolyosós, lőréses mellvédpárkányzattal. Ezen egy ugyanilyen, de alacsonyabb fölső torony helyezkedett el, magas, cseréppel födött csonka-gúla alakú tetővel. A tetőt újabb, megtört síkú, összetett idomú (szoknyás, csúcsos sisakú) kis torony zárja le, melynek törésvonala alatti tetősíkja magas, a lezáró szakasz csúcsban összeszűkülő alacsonyabb gúla. (Cs. Sebestyén Károly még nem ismerte a máriacelli ábrázolást, ezért – egyébként hiteles rekonstrukciójában – a szoknyás, csúcsos sisakú legfölső torony nem szerepel.) A kaputorony néhány évvel 1788 előtt ledőlt.

 

A délkeleti saroktorony (vízitorony) a saroktornyok közül a legnagyobb, közvetlen a folyó partján állt. Alaprajza kör alakú, eredeti átmérője 20 méter körüli, 186l-ben 20,9, belső átmérője mintegy 3,80 méter. Két egymásra helyezett hengeres toronyból állt. Teljes magassága 14 méter, az alsó részé 9 méter körüli lehetett. A toronyfalon kettős, egy alacsonyabb külső és ez alatt mintegy 3,8 méterre egy magasabb belső körfolyosót alakítottak ki. Mindkét körfal koronáját csipkézett lőréses mellvédfalas védőfolyosó zárta le. A külső nyitott körfolyosó (freyer gang) alatt a fal vastagságában dongaboltozatos zárt folyosó (gewölbte gallerie) futott körbe, falán ki és befelé rézsűsen szűkülő kis lőrésszerű nyílásokkal. Fölül 32 nyitott és ugyanennyi zárt, az alsó folyosón 44 nyitott és ugyanennyi zárt lőrést vágtak a mintegy 60 cm vastag mellvédfalba. A földszintről nem volt bejárata, csak a csatlakozó várfal tetejéről lehetett a belül teljesen nyitott, csupán a fölső lőréses mellvédfal padlómagasságában síkmennyezettel födött torony belsejébe jutni. A 18. századi tervrajzokon szereplő ajtónyílást és négy nagyméretű ágyúlőrést az 1700-as években nyitották. A 18. századtól a vár vízszükségletét biztosító vízemelő-rendszert helyeztek el benne. Molnár József szerint a tornyot Szulejmán szultán Szinánnal, udvari építőmesterével építette az isztambuli janicsártorony (1458) mintájára. A kutatás a föltételezést elvetette (Nagy Z.). Cs. Sebestyén Károly szerint a középkori vár donzsonja (öregtorony) volt. Ennek ellentmond, hogy a vár délkeleti sarkán épült, s nem a középpontjában. Cs. Sebestyén ezt azzal magyarázta, hogy a körülzárt várból csak a vízen keresztül lehetett menekülést megkísérelni. Véleményében visszacseng a régi szegedi hagyomány (valójában vándormonda), mely szerint a várból egy titkos földalatti folyosó vezetett a Tisza alatt a szőregi monostorig. A torony magas vízálláskor a Tiszában állt, alapjait az 1980-as években a vízügy-igazgatóság állította helyre.

 

A keleti vagy vízikapu a vízibástyától északra, a vár keleti, Tisza felőli szakasza déli harmadában állt. Négyzetes alaprajzú torony volt, a Tiszára nyíló kapuval. Alaprajza – azaz romja – Lambion 1695-ben készült fölmérésén szerepel utoljára, 1692-ben a várfallal együtt a Tiszába dőlt.

 

Az északkeleti saroktorony a délkeleti toronyhoz hasonló lehetett, pontos méreteit nem ismerjük, mivel a 17. század végére már elpusztult. Lambion fölmérésén és egy 1739-es alaprajzon (Oliva mérnökhadnagy terve) hozzávetőlegesen jelölt kiterjedése a vízitoronyéhoz közel álló méreteket sejtet. Romjai a múlt század nyolcvanas éveiben alacsony vízálláskor még látszottak.

 

Az északi kaputorony (Szolnoki kapu) az északi fal nyugati negyedében, a tompaszögű törésvonal indulásánál állt, az északkeleti saroktoronytól mintegy 135 méterre, nyugat-észak-nyugati irányban. Alaprajza négyzet alakú, 15,30 méteres oldalfalakkal. Mintegy egyharmad részben előre ugrott a várfal síkjából. Az eredeti falvastagsága 2 méter körüli lehetett. Pontos magasságát nem ismerjük (Veress D. Cs. szerint 16–18 méter lehetett). A Breuning-féle fölmérésen már az erősen visszabontott állapot szerepel, alig magasabb, mint maga a várfal, koronája ugyanolyan lőréses párkányzatú volt, mint a többi toronyé. Az említett fölmérés fölirata szerint „Alther thurn, unter welchen ein thor ware welches aber vermauret ist”. Tehát a kapu 1725-ben már be volt falazva. A kapuk tengelyeinek hengerágya még a várbontást megelőző időben is látható volt. Breuning rajzáról tudjuk, hogy bejárata, mely a Fölsőváros felé nyílt, eredetileg hármas kapu volt. Egy–egy a külső és a belső falon, egy pedig középen, a tornyon keresztben húzott válaszfalban. A fölmérés alaprajza jól mutatja az ejtőrács falcsatornáinak helyét.

A török uralom óta a kaput nem használták, csaknem bizonyosan befalazták, hiszen közvetlen belső kapuja előtt az 1716 és 1751-es rajzok „Alte Garnisons Kirchen” fölirattal ismeretlen korú kis kápolnát ábrázolnak, karcsú, magas toronnyal. Cs. Sebestyén Károly szerint ez volt a vár első, a török hódoltság után épült helyőrségi temploma, Nagy Zoltán szerint török minaret lehetett. 1811. után bontották le. A torony külső falában a Szegedi Képes Naptár (1881) szerint a kapu oldalfalát díszítő faragott homokkövek voltak láthatók

 

Az északnyugati saroktorony hengeres alaprajzú, eredeti átmérője 11,70 méter volt. A 18. században a délnyugati kaputoronnyal együtt az átmérőt 12,90 méterre növelték. Eredeti magasságát nem ismerjük (Veress D. Cs. szerint 15–16 méter). 1773-ban már csak 8,80 méter magas. A déli saroktornyoktól eltérően a legkorábbi ábrázolások (De Beaulaincourt 1686, máriacelli kegykép 1709 előtt, Beausson 1716, stb.) szerint  – vagy nem volt fölső része, vagy már korábban lebontották – csak egyetlen szabályos hengertestből állt falkoronáján lőréses mellvéddel. Mintegy kétharmada kiugrott a várfal síkjából. A 18. században lőportoronyként használták. Cs. Sebestyén szerint ekkor vagy még a török uralom éveiben 1,10 m vastag kupolaboltozatot építettek mindkét toronybelsőbe, amelyre mintegy 1,90 méteres földtöltést raktak.

 

A nyugati „kaputorony” a nyugati várfal közepén, a két nyugati saroktorony mindegyikétől egyenlő távolságra, kb. 90–90 méterre, kétharmad részével a külső falsík előtt állt. A négyzetes alaprajzú toronynak Beausson rajza szerint (1716) a várudvar felé nem volt fala. Az ábrázolások hol kétrészes, három oldalán lőréses körfolyosóval, hol egyetlen, magas, védőpárkányos építményként ábrázolják.  Az írott források szerint nem használták kapuként, a fölbukkanó „budai kapu” megjelölés a várat körülvevő erődítés bejáratát jelölte. 1716-ban Beausson ábráján romos, de nyitott kapuként szerepel. A 18. század végén – miután a déli kaputorony összedőlt – biztosan bejáratként használták. 1725 előtt magas, barokk-sisakos kaputoronnyá építették át, amit a 19. század első évtizedeiben lebontottak. Kapuja a legkésőbbi, lebontás előtti állapotáról készült fényképeken be van falazva, s valószínűen csak gyalogátjáróként működött.

 

A délnyugati saroktorony kör alaprajzú, két hengeres részből álló torony. A fölső rész koronáján lőréses pártázat futott körbe. Födése kúpos alakú cseréptető volt. Átmérője 12,30, majd a 18. század végén 12,90 méter. Eredeti magasságát nem ismerjük (Veress D. Cs. szerint 16–17 méter lehetett). A 18. században, visszabontott állapotban magassága az északnyugati saroktoronyéhoz hasonló volt, s ugyancsak lőportoronyként szolgált.

 

A középkori palota a vár egyik legkorábbi, valószínűen még Árpád-kori épületei közül legtöbb ismerettel a déli fal vonalába később erődítményként beépített palotáról rendelkezünk. A délnyugati saroktoronytól keleti irányban 54 m-re, téglafalazással épült. A várfalból déli irányban kb. 4 méternyire nyúlt előre (Kováts I.: 6 m). Az épület az udvar felé, azaz északi irányban mintegy 14 méternyire terjedhetett (Veress D. számításai). A 18. század közepén külső fala még 8,2 méter magasan a két oldalról hozzáépített várfal fölé emelkedett. Három kelet–nyugati irányú, téglalap alaprajzú dongaboltozatos helyiségre oszlott, melyből a várfalból kiálló nagyobb déli traktus mintegy 22 méter hosszú, falai 2,4 – 2,5 m vastagok voltak. Az udvar felöli északi traktus a délinél valamivel rövidebb, oldalfalai az előbbihez hasonlóak, hosszanti falai valamivel vékonyabbak voltak. Ma már nem dönthető el, hogy az épület alaprajz szerint elváló két része egy időben épült-e. Padozata fehér márványlapokkal, illetve egy háromszög alakú téglákkal lerakott középkori és két római kori réteget rejtett magában. Belső falsíkjait valószínűen falfülkék tagolták (Kováts I. feljegyzése: „Belsejében 20 apró boltozatüregek voltak, mintha sírboltok lettek volna”). A helyiségek bontásakor a félköríves dongaboltozat alatt még megfigyelhetők voltak a „román-stylű oszlopfők” – feltehetően gyámkövek – is. A belső falsíkok vakolatát sárga, fehér, vörös színű dőlt négyzetes mezőkre osztott álló geometrikus falfestés borította. A várfalak elbontásakor egyrészt kiderült, hogy azokat később építették az épülethez, másrészt a várfalak megőrizték a külső vakolt, meszelt falsíkok geometrikus díszítését „testszínfestéssel kockázva felülről egész az alapig”. A máriacelli kegykép vedutáján a várfalak mellvédjén futó védőpártázat a palota déli és nyugati falán azonos magasságban fut körül. Úgy tűnik, védőfolyosót kerít. Mögötte a déli, hosszanti oldalon öt, a nyugati falsíkon két félkörös (?) ívű falnyílás (vagy ívsoros párkány?) látszik. Az ábrázolásról nem dönthető el egyértelműen, hogy a védőpártázat az épület falkoronáján emelkedik, s ez esetben a legfölső emelet a védőfolyosó szélességével összeszűkül vagy – mint azt Cs. Sebestyén a kép ismerete nélkül is föltételezte – a falsíkból kiugró kőgyámos erkélyen vagy körfolyosón fut körbe. Ez utóbbi lehet a valószínűbb, és ezt ábrázolhatta a Lambion-féle alaprajz is 1695-ben. Ennek ismeretében nem valószínű Nagy Zoltán föltételezése, hogy az udvar felőli oldalon kiugró, zárt erkélye lett volna. Födése magas, vörös cseréppel borított nyeregtető. Az épületet 1716 után tetővel már sohasem ábrázolták. A 18. században az emeletre földtöltést raktak, és előbb ágyúbástyának, majd tüzérségi raktárnak használták.  A déli szárny 1853-ban földszintes épületként még állt, 1861 előtt lebontották. A mai Vár utca és a Deák Ferenc utca találkozása táján állhatott.

 

A vártemplom építésének ideje egyelőre vitatott, létezéséről csak késői adatok vallanak a 17. század vége és a 18. század vége közötti időszakból. Az egyik véleménycsoport, amely történeti és művészettörténeti adatok kombinációjából következtet, föltételez egy korai, 11. század első felében épült, királyi alapítású, román stílusban épült vártemplomot (Cs. Sebestyén K., Nagy Z., Kozák K., Szekfű L.).

A várbontás során előkerült kőfaragványokon belül jól elkülöníthető egy különböző árnyalatú (fehéres, szürkés, barnás) homokkőből, a 12. század második felében készült csoport. A vállköves kockaoszlopfők egy torony ikerablakához tartoztak. Az ablak káváját sűrű palmettasor díszítette. A töredékek íve és vastagságából ítélve a torony egy méter, a templom falai 1,2 méter vastagok lehettek. A falakat fölül gyámokra támaszkodó ívsoros párkány zárta le, alul pedig meredek attikai lábazat szegélyezte. Ehhez a templomhoz tartozhatott a 12. századi palmettás díszű fehérmárvány oszlopfő, amelyet még ebben a században másodlagosan emberfejes gyámkővé faragtak át. Egy másik, akantuszlevelekkel díszített föliratos, ugyancsak emberfejes gyámkő, valamint a Dömötör torony falába másodlagosan beépített sakktábladíszes darabok. Kérdés, hogy a vár bontásából kikerült, mind korban, mind megoldásban e körön kívül állónak látszó kőbárány (Agnus Dei) – bár általában ide sorolják – tarozhatott-e ugyanehhez a korai épülethez. A faragványokat Entz Géza részletesen elemezte, s arra a következtetésre jutott, „hogy Szegeden a 12. század második felében állt egy díszes, ikerablakos toronnyal rendelkező, elég nagyméretű, román kori templom, amelynek faragványai a korszak kétségtelenül legmagasabb színvonalú pécsi kőfaragóműhelyhez köthetők, elsősorban a páviai kapcsolatú népoltárhoz”. (Entz G. vetette föl a lehetőséget, hogy a szóban forgó faragványok a fölsővárosi Szent György templomhoz tartoztak.)

 

A „szegedi kőbárány”

 

 

 Egy 12. századi szegedi templom létét támogatja Györffy György véleménye is. Eszerint a szávaszentdemeteri görög monostor 1218-ból fönnmaradt, valójában 1193–1196 között keletkezett birtokösszeírásában szereplő Tisza-menti Szűz Mária, azaz Boldogasszony egyháza („...ecclesiam Sancte Marie...”) Szegeden lehetett. A forrás elemzése meggyőző, eszerint Szeged egyik legkorábbi temploma görög rítusú lett volna. A templom közelebbi lokalizálása azonban komoly

nehézségekbe ütközik. Éppen azért önmagában ingatag talajon áll az a föltételezés (Cs. Sebestyén K.), hogy egy várbeli templomhoz kössük az 1199-ben először említett szegedi főesperességet is. További kérdés, hogy a ferencesek Szűz Máriáról elnevezett rendjének, a marianusoknak (konventuális minoriták) egy 1316-os oklevélben említett temploma és rendháza – a rendi hovatartozás megváltozását feltételezve – összekapcsolható-e a szávaszentdemeteri birtokösszeírás adatával.

 

 

1. Palmetta díszes ablak részlete. (12. sz.); 2. Kocka oszlopfő vállkővel (12. sz.);.

3. Kőkeretes ablak. (12. sz.); 4. Gyámkő. (13. sz.); 5. Gyámkő (13. sz.).

6. Ívsoros párkány részlete. (13. sz.);

7. Oszlopfőből átalakított emberfejes gyám. (12. sz.); 8. Föliratos emberfejes gyám. (12. sz.),

Román-kori faragványok a szegedi kőtárban

A vár helye a mai utcahálózatban

 

A vár látképe DK-ről. (Marsigli F., 1686.)

 

A vár látképe ÉNY-ról. (De Beaulaincourt, 1686.)

 

A várfal metszete. (Lambion 1695, Breuning 1725.)

 

 

Az 1316-os említésen kívül még két egyértelmű írásos forrás utal a szegedi mariánus kolostor létére. 1329-ben rendi közgyűlést tartottak benne. Karácsonyi János adata szerint 1536-ban Zákány István főbíró saját költségén tette lehetővé, hogy a hanyatlásnak indult marianusok ősi templomában kapjon helyet ismét a tartománygyűlés. Egyes vélemények szerint (Karácsonyi J., Bálint S., Györffy Gy.) a marianus rendház és templom a várban állhatott, míg Cs. Sebestyén Károly a Palánk déli részén, a mai Dóm tér boltíves kapuja és a püspöki palota környékén kereste, ahol egy 1751-es térképen „Kloster-türli” – azaz kolostor – ajtócska fölirat olvasható. Kulcsár Péter szerint valahol a Palánkban lehetett Szentháromság patrocíniummal. (Ennek emlékét őrizné a Palánkot az Alsóvárossal összekötő Szentháromság, korábban Szent Péter utca.)

 

A vár látképe DNY-ról a máriacelli kegyképen. 1709.

 

A vár alaprajza. (Beausson, 1716.)

 

 

Máté Zsolt matematikai megfontolásokra alapozott modellel és hagyományos topográfiai eljárások egybevetésével rekonstruálta Szeged 1879 előtti településszerkezetét. Ennek során arra a következtetésre jutott, hogy a mariánusok – később konventuális minoriták – temploma és rendháza a Palánk északi részén, a vár déli főkapujával szemben, a mai Oskola utca – Roosevelt tér déli házsora, és a Tisza vonal által körülhatárolható háztömbben (mahalle) lehetett.

 

A vár madártávlati képe. (Beausson, 1716.)

 

 

 

1. Az északi kaputorony alaprajza és metszete

2. Az ÉNY-i és DNY-i saroktornyok alaprajzai és metszetei

3. A középkori palota alaprajza és ÉD-i metszete

4. A déli kaputorony alaprajza és déli nézete

5. A középkori ún. „hármas pince” alaprajza és metszete

A vár építményei Cs. Sebestyén K. alapján

 

 

A vár építményei Cs. Sebestyén K. alapján

6. A DK-i saroktorony alaprajza és rekonstrukciója

 

7. A vártemplom alaprajzai 1686. (De Beaulaincourti F. Marsigli)

 

8. A Ny-i kaputorony barokk átépítése. (1825. után)

 

 

9. A vár főbb építési periódusai

A Tiszába dőlt keleti fal

Az 1686 előtti alaprajz

Az 1686 utáni építkezések

A mai vármaradvány (9).

A vártemplom helye (7).

 

 

A vár a DNY-i sarokbástya felől. (1881.)

 

A déli kaputorony DK-ről, bontás közben. (1881.)

 

 

Ezt erősíti, hogy az 1546-os defterben szereplő Boldogasszony utca tömbje – egyben a szandzsákbég székhelye – is itt keresendő. 1578-ban a török kincstár áruba bocsátotta a Palánk-beli romos épületeket és üres telkeket. Többek között „a kolostornak nevezett kőépületet, melyet egyik oldalról az országút, másik oldalról egy templomrom, a harmadik oldalról pedig a Behram zaim által megvásárolt kőházak határoltak”. A kolostorhoz barátlakások csatlakoztak, „amelyek egyik felől a kolostorral, másik felől az országúttal, a harmadik oldalról pedig a romos templommal, Musztafa udvarával és egy üres telekkel voltak szomszédosak”. Szekfű László megfigyeléséből kiindulva, amely az 1546-os defterben szereplő Új Boldogasszony utcát megkülönbözteti a (régi) Boldogasszony utcától (amit Szekfű a vár területére lokalizált), Máté Zsolt föltételezi, hogy az előbbi az obszervánsok alsóvárosi Havi Boldogasszony, az utóbbi a marianusok Palánk-beli Szent Mária templomát jelölte. Véleménye szerint ez volt az a „szép ferences templom”, amelyben Bertrandon de la Brocquiére a „kissé magyaros” istentiszteletet hallgatta 1433-ban. (Veress D. Cs. szerint Bálint Sándor nyomán föltételezi, hogy ez az adat az akkor még falak nélküli, későbbi vár területén állt templomra vonatkozik; és ez, illetve a körülötte levő temető volt az I. Ulászló által összehívott 1444-es országgyűlés színtere.) Péter László hívta föl a figyelmet arra, hogy Mátyás király 1459-es oklevele csak a városról, azaz Szegedről és nem az Alsóvárosról szól. Az oklevélben említett szent Szűz Mária kolostor nem is lehetett Alsóvároson, hiszen az ottani ferences kolostor Lukács Zsuzsa építészettörténeti kutatásai szerint akkor még föl sem épült. Inkább a Máté Zsolt által megjelölt Oskola utca – Roosevelt tér – Tisza közötti háztömbben keresendő az oklevélben említett piaccal és a négy mészárszékkel együtt.

A középkori várbeli templomról tehát biztos korabeli források nem szólnak. Ennek egyik oka, hogy a templom alapítója és főkegyura a király volt, így adományozásokat rögzítő oklevelek nem is keletkeztek. A rendelkezésünkre álló történeti adatok egyelőre elégtelenek annak eldöntésére, hogy a források Szent Mária egyháza a várban vagy a Palánk északi részén állt, s melyikhez kapcsolható a mariánusok 1316-ban említett rendháza. Az adatok fönti kombinációja azt látszik erősíteni, hogy a Szűz Mária, azaz a (régi) Boldogasszony egyház valóban a Palánkban keresendő. A Szent Erzsébet templom várbeli lokalizációjára egyedül Dugonics András utalásából következtethetünk. Dugonics ugyanis 1794-ben úgy tudta, hogy „Szent Örzsébetnek templomát a’ Szegedi várba építtette Ötödik László király”. Romjait gyermekkorában még látta, de Mária Terézia korában a kazamaták (mai vármaradvány) fölépítésekor elbontották, „...mivel töllök nem messze vala által ellenekbe”. Leírása hiteles, hiszen az 1686-ban, és azt követően készült látképeken, térképeken a templom perspektivikus ábrázolása és alaprajza is több ízben szerepel. Eszerint a török uralmat szinte sértetlenállapotban vészelte át. Magas, karcsú, impozáns, támpillérekkel megerősített gótikus templomként ábrázolták. Kelet–nyugati irányítású, téglalap alakú főhajójához a szokatlanul hosszú, a nyolcszög három oldalával záródó – talán szerzetesi kórussal nyújtott – szentélye átmenet nélkül csatlakozott. A szentély Északi oldalához szögletes alaprajzú sekrestye, és egy nyolcszög alaprajzú torony járult. A máriacelli kegykép vedutáján a három egymás fölötti ablakkal ábrázolt igen magas – négyzet alaprajzú – torony már sisak nélküli, de jól látszik, hogy az északi hajófal mellett állt. A török megszállás alatt minaretként használhatták. A déli oldalon a főhajóval csaknem teljesen azonos hosszúságú épület (mellékhajó?) húzódott. Az 1686-os látképen a nyugati homlokfal romos – talán északnyugati irányban kiugró – falszakasszal folytatódik.

 

A „vízi-torony” bontás előtt. (1881.)

 

A várudvar a Ny-i kapuval a bontás előtt K-ról. Jobbra a hadapród-, balra a helyőrségi kaszárnya. (1881.)

 

 

1711-ben még mindig helyreállítható állapotban volt, hiszen Nádasdy László csanádi püspök nyújtotta be rá igényét – sikertelenül.  Utolsó perspektivikus ábrázolása 1716-ból való, ekkor már csak a templom nyugati vége (esetleg egy nyugati tornya?) – a főőrség (haupwacht) állomáshelye – állt. A szögletes alaprajzú épület koronáját ugyanolyan lőréses pártázat szegélyezi, mint amelyeket a várfalak és a védművek esetében láttunk. Kérdés, ez az átalakítás mikor történt. Hogy ez az épület a középkori templom maradványa volt, azt egy 1724-es tervrajzon „Ruine d’ une eglise” – azaz templomrom – fölirat bizonyítja. Kaltschmidt Ábrahám 1747-es, még mindig változatlan négyzet alakú alaprajzzal szerepel. Egy 1751-es helyszínrajzon (Oliva hadnagy fölvétele) a templomból már csak egy észak–déli tengelyű, L alakú maradvány látszik a korábbi főőrség helyén, ezúttal ismét régi templom, („der alte tempel”) fölirattal. Ekkor már állt a többször a Tiszába dőlt keleti várfal helyett emelt – keleti oldalán téglafallal megerősített – földsánc, melynek építése miatt bontották le a templom szentélyét és a főhajót. Egy évtized múltán talán éppen e fal álló maradványainak fölhasználásával építették föl a kazamatasor Mária Terézia kapuját.

A gótikus vártemplom alapfalainak egyes részleteit Horváth Ferenc és Vályi Katalin tárta föl 1999 tavaszán, ezzel lokalizációjának kérdése egyértelműen eldőlt.

A fönnmaradt ábrázolásokat igazolja a várbontás során előkerült nagy számú gótikus kőfaragvány.  A kutatás ez esetben egybehangzó véleményen van: vártemplom tagozatos köveiről van szó. Entz Géza a szegedi kőtár gótikus töredékei közül egy vöröses homokkő csoportot különített el. Bár ezek részben a 14., részben a 15. században készültek, anyaguk és stílusuk alapján egyértelmű, hogy egyazon épület tartozékai voltak. 14. századi körtetagos kapuzatának csúcsíves töredékei – melynek megmaradt, és nem is teljes bélletmélysége 128 cm – jól mutatják a templom tekintélyes méreteit. Ugyanerre utal az a hengeres bordametsződés, amely toronyalj boltozatához tartozhatott. Ugyancsak a 14. századi csoporthoz tartoznak még a  leveles párkányok és gyámok valamint egy finom kidolgozású lóhereíves fülke is. Ehhez az épülethez tartozott, de egy későbbi gótikus átalakítás során készült, a változatos tagozású diadalívhajlás és egy rendkívül magas művészi színvonalú, fehér mészkőből készült szamárhátíves nyílású szentségház. A szamárhátív fölötti vakmérműsor és a mellette levő fiatorony a budai kályhacsempék 15. századi csoportjával mutat szoros kapcsolatot. Az utóbbiak legnevezetesebb darabja a lovagalakos csempe V. László (1452–1457) idejéből. Hasonló kivitelű és korú kályhacsempe a keszthelyi-múzeumban található. Entz Géza ezek alapján a szegedi gótikus szentségház készítése idejét a 15. század negyvenes–ötvenes éveire keltezte, és faragóját Budán tanult mesternek tartotta. A kőtár fehér mészkőből faragott nagyméretű csúcsíves ablaktöredékeit ugyancsak a gótikus vártemplom 15. század közepi átépítésével hozta kapcsolatba. A vártemplom 14–15. századi bordás boltozatáról körtetagos és hornyolt metszetű kőbordák változatos sora tanúskodik. Az említett ábrázolások és a fönnmaradt kőfaragványok kétségtelenné teszik, hogy a gótikus vártemplom nagyméretű, talán háromhajós csarnoktemplom lehetett, szentélyén hosszú, csúcsíves ablakokkal. (Ez a templom aligha azonosítható azzal a Szent Erzsébet kápolnával, melyet a szegények számára Fekete ’Niger’ János szabómester 1439-ben újjáépített, s amelyhez „elhagyott ház”, talán ispotály is tartozott. Ez nagy valószínűséggel az 1458-ban említett Szent Erzsébet ispotálytemplommal lehet azonos, Máté Zsolt lokalizációja szerint a Fölső-városban vagy a Középvárosban keresendő.)

Az északi oldalon, a szentély mellett épített torony és a föltehetően szerzetesi kórussal meghosszabbított szentély ferences rendi alaprajzi elrendezést sejtet. Ha ez a föltételezés beigazolódik, nem szabad elvetni annak lehetőségét sem, hogy a mariánus ferencesek 1316-ban említett rendházát mégis csak itt kell keresni. Ez Dugonics András adatát is megerősítené, hiszen a templom patrocíniumát adó Árpád-házi Szent Erzsébet neve a kezdeti franciskánus mozgalommal elválaszthatatlanul egybeforrt.

 

 

 

A várbontás során előkerült gótikus faragványok

Ajtó ívbéllet-részlet. (14. sz.); 2. Levéldíszes párkány. (14. sz.); 3.

Levéldíszes gyámkő. (14. sz.); 4. Szentségtartó fülke záradéka. (15. sz.);

5. Lóhere-íves záródású fülkerészlet. (14. sz.)

 

 

Reneszánsz kőkeresztes ablaktöredék. (16. sz. eleje)

Reneszánsz ajtókeret fogsoros párkánnyal. (16. sz. eleje)

 

 

A másik föltehetően középkori épület a vár délkeleti negyedében, a mai vármaradványtól körülbelül 40 méternyire délre, részben a múzeum épülete alatt lehetett. A várbontás alkalmával ennek alapfalai mélyebben kerültek elő, mint a kazamatasor alapozásai, és északkelet–délnyugati tájolása is eltért annak nagyjából kelet–nyugati irányú tengelyétől. Közel négyzet alakú, kb. 19–20 x 17–18 méter nagyságú épület volt. Úgy tűnik, a kazamaták tervezésekor ezt figyelembe vették, a már álló építmény lett a kazamatasor déli záródása, de abból „bástyaszerűen” kiugrott kelet felé. Az árvízkor készült fényképeken az is jól látszik, hogy falszövete teljesen eltér a kazamatasor falazási technikájától: tégla és kő vegyes fölhasználásával épült. A három, téglalap alakú, vastag alapfalakkal övezett, dongaboltozatokkal födött téglalap alakú pincékbe lépcsőkön lehetett lejutni. A kazamaták építésekor a boltozatra, a meghagyott – esetleg visszabontott – fölmenő falak közé földtöltést raktak. A 18. században is pincének, a 19. században puskapor raktárnak használták. Középkori rendeltetése ismeretlen. A Marsigli féle látképen (1686) és a máriacelli vedután (1709) ezen a helyen egy, a gótikus vártemplomnál alacsonyabb, egytornyú templom látható. Bálint Sándor szerint talán a szerbek első, török épületből kialakított szegedi temploma volt, s 1715-ben bontották le. Hogy ez a templom valóban a várban volt, azt azonban semmiféle forrás nem erősíti meg. Ellenben azóta ismerjük Sax Zakariás 18. század közepén készült térképét, amely a vártól északra, a Tisza partján levő sópajtákon túl, a mai József Attila sugárút és Tisza Lajos körút találkozása táján ábrázolja a templomot, egyértelmű „Rácz templom” fölirattal. Ezért nem lehetetlen, hogy a vízibástya, a Szent Erzsébet templom és a déli kaputorony közötti területen az ábrázolásokon többször megjelenő templom ugyancsak középkori eredetű építmény volt.

A török kiűzését követő fölmérések több, akkor még álló épület körvonalait is szerepeltetik. Ezekről ma már nem lehet eldönteni, hogy török kori vagy korábbi épületekről van-e szó. A legelső fölmérések várbelső délnyugati negyedében nyílván többszörösen átépített, toldott épülettömböt ábrázolnak. Ezekről bizonyos megfontolások miatt még föltehető, hogy középkori eredetű épületek lehettek. Egyik ilyen épülethez tartoztak a várbontás során előkerült kőkeretes reneszánsz ajtó és ablaknyílások faragványtöredékei is.

 

Vármaradvány (ún. Mária Terézia kapu K-ről) 1999.

 

 

Forrás: Csánky Dezső Bp. 1890. I., 676–677., Reizner János Szeged, IV. 1900., Györffy György 1952. 344–345., 359–361., 1953. 86–87., I. Bp, 1963. 884., 900–904, Karácsonyi János 1922–1924. I. 97., Eperjessy Kálmán 1929. 2577. sz.

 

Irodalom: Dugonics András 1794. 144, Molnár Pál 1863., Archaeológiai Értesítő 1870. 110, Varga Ferenc Szeged, 1877., 42–45., Szegedi Képes Naptár 1881., 43., 46., Szegedi Hiradó 1883. 31. sz., Czímer Károly 1886, Reizner János Szeged, 1887, Szeged, I–III. 1899., Cs. Sebestyén Károly 1926. 144–154., 1928. 258–293., 1938. 6–26., Sebestyén Béla Bp. 1938., Nagy Zoltán 1947. Molnár József 1959. 22–31., 1972. 25–28., Nagy Zoltán–Papp Imre, Bp. 1960., Bálint Sándor 1959. 74., és 38. jegyzet, 1960. 191–196., 1970. 199–200, 1975. 25–27., Entz Géza é. n. (l965?) 1–32., Lakatos Pál 1965. 91–102, 1972. 214–219, Kubinyi András 1980. 425., Kováts István Bp. 1981., Fügedi Erik 1977. 16., Gerő László 1977., 134–140., Veress D. Csaba, Bp. 1986., Szekfű László–Nagy Zoltán–Horváth Ferenc 1983. 278–295., Horváth Ferenc 1986. 34–43., Horváth Ferenc–Zombori István 1986. 169–225., Kulcsár Péter 1983. 428–429., Petrovics István 1979., 1982., 53–66., 1983. 347–362., Nagy Zoltán 1983. 363–366., 1985. 68–82., Kiss Gábor 1984. 163–167., Máté Zsolt 1989. 5–75., Péter László 1991. 20–23., Lotz Antal 1991. 53–55.

 

H. F.