Újszentiván

 

 

 

A korai századokban a Tisza–Maros árterének hatalmas ingoványaiból a szőregi löszháttól délre, két letelepedésre alkalmas magaslat emelkedett ki. Ezeken alakult ki Szentiván falu. Első említése 1411-ből Zenth Iwan formában maradt fönn. 1561-ben már különbséget tettek Belsőszentiván és Külsőszentiván között, ami megfelelhetett a két településdombnak. A török közeledtére a falu lakói elmenekültek, de nem sokkal később visszatértek. A följegyzések szerint még 1582-ben és 1647-ben is lakott hely. A 17. század második felében azonban a falu templomával együtt végleg elpusztult.

1700-ban már mint pusztát írták össze a csanádi püspökség birtokai között. 1719-ben a terület a Temesi Bánsághoz, a korábbi falu határa pedig a közeli Gyálához tartozott. 1746-ban a temesvári igazgatóság szerbeket telepített ide, akik lakóhelyeiket a délebbi kiemelkedésen építették fel. 1783-ban Szeged városa bérbe vette a királyi kamarától e déli ún. „szigeti” részt, ezért a szerb lakosság onnan átköltözött az északi, 1808-ban már Újszentivánnak nevezett településrészbe. Helyükbe szegedi magyarok telepedtek. Falujukat 1810-ben már Ószentivánnak nevezték, 1955 óta Tiszasziget a neve.

        Újszentiván 1779-től az újjáalakult Torontál vármegye része lett. 1828-ban 557 lakosa volt. 1848–49-ben súlyos harcok színhelye a környék. Előbb a szegedi nemzetőrök űzték el a „szerviánokat”, majd Perczel Mór tábornok verte vissza a császáriak és a szerbek megújult támadását. Az 1849. augusztus 5-i szőregi csata után Haynau csapatai szállták meg a községet. A harcokban leégett a fából ácsolt, zsindellyel födött, Szent György tiszteletére szentelt görögkeleti szerb templom. A helyén 1853-ban épült föl a mai. A Szűz Mária mennybemenetele (Nagyboldogasszony) tiszteletére szentelt téglaboltozatos, klasszicista elemeket mutató templom ikonosztáza szerény.

        1857-ben a falu és Szőreg között építették ki a Szegedről Temesvárra vezető vasútvonalat. A 18–19. század fordulóján németek is letelepedtek Újszentivánon. 1880-ban 392 szerb, 325 német, és 161 magyar lakója volt. 1897-ben épült ki szőreg–karlovai vasútvonal, melynek állomását a két község, Új- és Ószentiván között építették föl.

        A két világháború között a községben Hangya szövetkezet, gazdasági egyesület, hitelszövetkezet, olvasókör, önkéntes tűzoltó egyesület működött. Jelentős volt a mezőhegyesi állami ménes itteni nóniusz méntelepe.

        A községhez tartozott Térvár. Első említése 1449-ből maradt fönn Therwar formában. A török idők végén e község is elpusztult. A kincstár 1735-ben Térvár pusztát bérbe adta. A terület a 18. század utolsó harmadában kezdett ismét benépesülni. 1777-ben 14 szegedi dohánykertész család telepedett itt le. 1783. március 5-én Szeged városa az ószentiváni határral együtt bérbe vette Térvárt is. 1785-ben már 112 lakója volt. A kis település 1882-ben községi rangra emelkedett, de 1892-ben egyesült Újszentivánnal. 1953-ig odatartozott, azóta Ószentiván (Tiszasziget) része.

        Újszentivánon 1910-ben 563 szerb, 494 német, és 327 magyar lakos élt. Az első világháború után a szerb katonaság 1918 novemberétől 1921 augusztusáig megszállva tartotta a községet. A közvetlenül a trianoni határ melletti Térvárról csak 1922. május 7-én vonultak ki. Az 1920-as években a szerb lakosság jó része optált, átköltözött Jugoszláviába. Helyükbe a megszállt területekről menekült magyarok érkeztek. A trianoni határok meghúzása után a vonatok még átjártak Jugoszláviába, de 1948 után már csak Vedresházáig járt a vasút. 1959-ben ezt a szakaszt is megszüntették.

        1924. január 1-jéig csonka Torontál vármegye részeként, majd ettől kezdve 1945.-ig mint Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék része élt a település. 1945-től Csanád megyéhez, 1950-től Csongrád megyéhez tartozik. A község római katolikus kápolnája 1937-ben a Szent Kereszt fölmagasztalásának tiszteletére épült. A német lakosság a II. világháború végén meneküléssel, 1946.-ban pedig kitelepítésével elfogyatkozott. Az 1949. évi népszámlálás 1202 magyar, 160 szerb és 9 német lakost talált.

        1950-ben a tanácsrendszer megszületésével a „torontáli háromszög” nyugati részének községeit (Szőreg, Deszk, Újszentiván, Ószentiván, Kübekháza) Csongrád megye szegedi járásához, a keleti részt (Klárafalva, Ferencszállás, Kiszombor) a makói járáshoz csatolták.

        Az 1950-es években alakult Szabad Föld Tszcs 1956 után, Új Élet néven működött. Az 1970-es évek második felében Újszentiván, Kübekháza, Tiszasziget szövetkezetei egyesültek a szőregi közös gazdasággal, és létrehozták a Tisza–Maros Szög MGTSZ-t. Az 1993-ban Tiszasziget és Gyála közt megnyitott határátkelő jelentős átmenő forgalmat idézett elő a ma 1495 lakosú községben.

 

Irodalom: Makó és Csanád-Torontál vármegyei községek. Szerk.: Barna János. Bp., 1929. Grabeldinger, Anton: Heimatbuch Újszentiván. Bad Reichenholl, 1981.

H. P.

 

 

651. Görögkeleti szerb templom

MJ. Klasszicista, 1853.

Felszabadulás u.

 

Görögkeleti szerb templom

 

 

A község közepén található enyhe kiemelkedésen, korábban a Szent György tiszteletére szentelt, fából épült és zsindellyel födött templom állt. Bár a 18. század végén még nem volt teljes a belső berendezése, a szerb lakosság vallási életének központja lett. 1849. március 10-én a harcokban leégett. Helyén épült föl a déli oldalbejárat fölötti évszám tanúsága szerint 1853-ban a mai templom.

        A község központi terét uraló, kelet–nyugati tájolású épület leghangsúlyosabb eleme a torony alatti főbejáratot díszítő timpanon. A viszonylag alacsony tornyot mozgalmas (inkább falusi barokk hatásokat mutató) bádog sisak födi. Az egész épületet hangsúlyos koronázó párkány, valamint lábazat, az ablakközöket lizénák tagolják. A nyolcszög öt oldalával záródó szentélyt egyetlen ablak világítja meg.

A Nagyboldogasszony (Szűz Mária mennybemenetele) tiszteletére szentelt templombelső tere az ablakok kiosztásának megfelelően öt boltozott mezőre, valamint a torony alatti bejárati részre tagolódik. Az enyhe ívű boltozatok kék alapon szórt arany csillagokkal vannak díszítve. A főbejárat felőli első rész, állószékekkel elkülönítve, a nők helye volt. A torony alatti bejárat vaskos boltozata alatt tartózkodhattak az ekumenek (a még kereszteletlenek), és lehettek jelen az evangélium fölolvasásáig. Ezután a pap fölszólítására eltávoztak, mert most már „a hívők miséje” következett.

Az állószékek a fal mellett kétoldalt a szentélyt elválasztó szerény ikonosztázig húzódnak. Az utolsó két szék mindkét oldalon a kántorszék, előtte az énekeskönyvek tartójával. A Moszkvában nyomtatott evangéliumot 1770-ben kapták. Nevezetes művészi darab volt még itt az antiminsz terítő, amelyet 1920-ban a temesvári püspökségre vittek.

A szentélyt elválasztó ikonosztázion Barcsai Ferenc autodidakta festő egyszerű kivitelű alkotása. Egyenes záródású közepének legtetején a Szentháromságot ábrázoló szentkép előtt örökmécses ég. A királyajtó alsó részén a négy evangélista, fölöttük a Szűzanya és az öröm-hírt hozó angyal található. Az északi és déli ajtót is egy-egy szentkép, Szt. István diakónus, Mihály Arkangyal és faragott rács díszíti. Az ajtókat összekötő deszkafal nyolc félköríves kis mezőjében is festett képek vannak. Az ikonosztázion felső részét különböző fölfüggesztett szentképek alkotják. A királyajtó előtt baldachin áll.

A falakat zászlók és szentképek díszítik. A világítást egy kisebb és egy nagyobb üveggyöngyös csillár szolgálja. A szentély boltozata a II. világháború idején a falu közelében fölrobbantott lőszeres vonat detonációjától megrepedt, s ma vaspántok erősítik. A padozat korábban élben rakott téglavolt, ma cementlap burkolatú. A kis dombot, melyen a templom áll, kőfal övezi és erősíti.

 

Irodalom: Nagy Márta: Ortodox ikonosztázionok Magyarországon. 1994.

H. P.