A Kiskunsági-homokhátság természetes növényzete

A pókbangó (Ophrys sphecodes) virágja pókot utánoz; a tavi sztyeprétek növénye, fokozottan védett (Vajda Zoltán)A megye nyugati fele enyhén hullámos felszínű homokvidék, széles homokhátakkal, és a közöttük lévő északnyugat-délkeleti irányú nedvesebb mélyedésekkel (amelyeket itt semlyékeknek neveznek). A Zólyomi által megjelölt homoki tölgyeseket már a honfoglalás előtt kiirtották. Ezek a tölgyesek valamikor pusztagyepekkel alkottak mozaikot, mivel a klimatikus és talajadottságok nem tették lehetővé zárt erdők természetes kifejlődését. Az itt őshonos vegetációtípus, az erdőssztyep (vagy erdőspuszta) a gyep és erdő csodálatos, dinamikusan változó együttese, amely ma már csak nagyon kicsi, alig felismerhető foltokban maradt fenn. Sajnos, a mai törvények alapján az erdőt nem szabad hagyni kiritkulni, a gyepek beerdősödését pedig meg kell akadályozni, így az erdőspusztáknak „nincs létjogosultságuk”, pedig tájképi és természeti értékük felbecsülhetetlen. Megyénkben az Ásotthalmi-emlékerdő hasonlít leginkább ehhez a sajátos élőhelyhez, bár a tölgyeseket itt már másodlagosan, de természetes úton kialakult fehérnyár- (Populus alba-) csoportok helyettesítik. A Pusztaszeri-erdőben, és Ásotthalom környékén találunk még olyan gyönyörű, hatalmas, öreg kocsányos tölgyeket (Quercus robur), amelyek idézik a valamikori homoki tölgyesek képét. Biztosra vehetjük, hogy ezeket a fákat is ültették, mert a 18. század végén készült térképek kiterjedt gyepterületet ábrázolnak, szinte sehol sem volt fa ezen a vidéken. A tölgyesek aljnövényzetét ma már nem ezek alatt a tölgyek alatt találjuk meg, hanem a homokpusztagyepekben, sőt van olyan növényfaj (a tarka sáfrány), amely akácosokban élte túl a változásokat. Ilyen ún. erdőssztyepi fajok az egyhajúvirág Az egyhajúvirág, más néven tavaszkikerics (Bulbocodium versicolor) márciusban nyílik, s a valamikori erdőspuszták helyét jelzi (Vajda Zoltán)(Bulbocodium vernum), a tarka sáfrány (Crocus reticulatus), a tarka nőszirom (Iris variegatus), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a macskafarkú veronika (Pseudolysimachion incanum), a homoki kikerics (Colchicum arenarium), a homoki nőszirom (Iris arenaria) és az epergyöngyike (Muscari botryoides). A nagyobb erdőfoltokban olyan igazi erdei növények is előfordulnak, mint a gyöngyvirág (Convallaria majalis), a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium) és a piros madársisak (Cephalanthera rubra).

A homoki erdőssztyepek tisztásainak növényzete a zárt homoki sztyeprét (Astragalo austriacae – Festucetum sulcatae), a nyílt homokpusztagyep (Festucetum vaginatae) és helyenként a cinegefüzes buckaközi gyep (Pseudolysimachio spicatae – Salicetum rosmarinifoliae).


A vitézvirág (Anacamptis pyramidalis) a semlyékekből kiemelkedő homokhátakon előforduló orchidea (Vajda Zoltán)A zárt homoki sztyeprét igen szép, tarka, fajgazdag állományai napjainkban a semlyékeken belül megmaradt kisebb homokhátakon találhatók meg, mivel a széles homokhátakon mezőgazdasági művelés folyik. Leggyakoribb gyepalkotó az élesmosófű (Chrysopogon gryllus), de gyakran társul hozzá a sovány csenkesz (Festuca pseudovina) és a barázdált csenkesz (Festuca rupicola) - ezt a kettőt a terepen igen nehéz egyértelműen elkülöníteni. Valamivel ritkábban a fényperje (Koeleria cristata) és a csomós ebír (Dactylis glomerata) szerepel másodlagos gyepalkotóként. Viszonylag gyakoriak a sztyepréti fajok: a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a mezei zsálya (Salvia pratensis), a budai imola (Centaurea sadleriana), a magyar cickafark (Achillea pannonica) és a legyezőfű (Filipendula vulgaris), de jellemzőek a jobb vízellátottságú, átmeneti adottságú élőhelyekre jellemző fajok: a nagyvirágú kakascímer (Rhinanthus angustifolius), az évelő len (Linum perenne), az üstökös pacsirtafű (Polygala comosa), a szarvaskerep (Lotus corniculatus), a tarka koronafürt (Coronilla varia), a sziki cickafark (Achillea asplenifolia), a hólyagos habszegfű (Silene vulgaris), a szürkekáka (Holoschoenus romanus), a tejoltó galaj (Galium verum) és a bársonykerep (Lotus siliquosus). A tarka sáfrány (Crocus reticulatus) a kora tavasz egyik első virága, ma feltűnik akácosokban is, de eredetileg az erdőspusztákra jellemző (Barkóczi Csaba)Igen gazdag ez a táj értékes fajokban. Ezek között vannak a valamikori erdők aljnövényzetéhez is tartozó, előbb említett erdőssztyepi fajok. A mai állományok egy része láprétekkel áll kapcsolatban, ezt jelzik a következő orchideafajok: vitézvirág (Anacamptis pyramidalis), pókbangó (Ophrys sphecodes), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora), vitézkosbor (Orchis militaris) és Timball-kosbor (Orchis x Timballii). Ez a leírás nedves élőhelyeken belül megmaradt homokhátak homoki sztyepréti állományainak vizsgálata alapján készült, azonban feltételezhető, hogy ilyen lehetett a semlyékek közötti széles homokhátak nagy részének növényzete is, legalábbis ott, ahol jobb minőségű, humuszos homoktalaj található, és ma szántóföldi művelés alatt állnak. (A semlyékek homokhátjai ugyanúgy botanikai reliktumállományoknak tekinthetők, mint a kunhalmok, amelyek a körülöttük valaha létező löszpuszták fajait őrzik.) Ezek a reliktumállományok kapcsolatban álltak a nagy homokhátak növényzetével, lehetséges volt a fajok betelepülése. Ma azonban, ha egy ilyen reliktum homokhát növényzete elpusztul, már nem lehetséges a természetes regeneráció, mert a szántóföldekről csak gyomfajok betelepülése várható.

Legeltetés hatására a társulás homoki legelőgyeppé alakul (Potentillo – Festucetum pseudovinae). A barázdált csenkeszt felváltja a sovány csenkesz, több érzékeny faj eltűnik, helyettük zavarástűrő és gyomfajok jelennek meg. Még az 1960-as években is gyakori volt a túllegeltetés, ma azonban már inkább a legeltetés és kaszálás teljes hiánya okozhat gondokat.


A homoki kikerics (Colchicum arenarium) pannóniai bennszülött faj, az őszi kikericcsel egy időben virágzik (Vajda Zoltán)Nyílt homokpusztagyepek az alacsony szervesanyag-tartalmú, száraz, gyakran erősen buckás homokterületeken alakulnak ki. Az ilyen területek nagy részén ma faültetvények találhatók, főleg fenyő és akác. A művelt erdők nyiladékai mentén, a kisebb, be nem erdősített, meredek oldalú buckákon maradtak meg a nyílt homoki gyepek. Gyepalkotó faj a magyar csenkesz (Festuca vaginata), amelyet több helyen a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica) helyettesít. A két fűfaj méretes csomói között sok a nyílt homokfelület. A társulás jellemző fajai alkalmazkodtak a szélsőségesen száraz, sokszor mozgó, laza homokhoz. Ilyenek a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a homoki vértő (Onosma arenaria), a homoki pimpó (Potentilla arenaria), a homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii), a homoki ternye (Alyssum tortuosum). A homoki pimpó (Potentilla arenaria) a homokpuszták és a hegyvidéki sziklagyepek közös növénye (Barkóczi Csaba)A fűcsomók között mohák (pl. Syntrichia ruralis, Champtothecium lutescens) és zuzmók (Cladonia rangiformis, Cl. foliacea, Cl. magyarica, Parmelia pokornii) borítják a talajt. Tavasszal sok egyéves faj virágzik: béka-madárhúr (Cerastium semidecandrum), olocsán (Holosteum umbellatum), kakukk-homokhúr (Arenaria serpyllifolia), törpe árvácska (Viola kitaibeliana). A nyári aspektusra jellemző a szép fehér kései szegfű (Dianthus serotinus), a sárga virágú szürke repcsény (Erysimum diffusum). Ősszel tömeges a homoki keserűfű (Polygonum arenarium) és a homoki seprőfű (Kochia laniflora), ekkor virágzik a homoki kikerics (Colchicum arenarium) és a homokviola (Syrenia cana).

A homokhátság széles buckaközi mélyedéseiben kialakult láprétek jellemző növénye a szibériai nőszirom (Iris sibirica) (Barkóczi Csaba)A széles buckahátak közötti, ugyancsak kiterjedt laposok (a semlyékek) vízellátottsága sokkal jobb, ezek a területek közel vannak a talajvíz szintjéhez, ezért itt mocsarak, lápok nedves gyepek és szikesek kialakulására van lehetőség. Vízzáró réteg kialakulása és időnkénti kiszáradás esetén a talajvíz által szállított sók felhalmozódhatnak, így alakulnak ki a szikesek. Ha a talajvíz szintje állandóan magas, mélyebb rétegekből is van vízáramlás, és a sók nem halmozódnak fel, lápok, láprétek, mocsarak alakulnak ki. Bár a vegetáció-térkép külön-külön ábrázolja a mocsaras és szikes foltokat, a valóságban egyetlen semlyéken belül is gyakran mindkettő megtalálható. (A Zólyomi-féle vegetáció-térkép ártéri ligeterdeinek maradványai itt a semlyékeken már nyomokban sincsenek meg.)

A mocsarak kedves tavaszi növénye a mocsári gólyahír (Caltha palustris). Mórahalom (Barkóczi Csaba)A mocsarak kevés fajú társulások, uralkodó fajaik lehetnek a nád (Phragmites australis) és egyes sásfajok (Carex acutiformis, C. riparia, C. divisa, C. hirta). Gyakoriak a szikesedő mocsarak, amelyekre jellemző a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a kötőkáka (Schoenoplectus tabernaemontani), a csetkáka (Eleocharis palustris), a sziki szittyó (Juncus gerardi). Az állományokat színesíti a sárga virágú közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a bíborlila virágú füzény (Lythrum salicaria), a mocsári kutyatej (Euphorbia palustris), a gólyahír (Caltha palustris), a vízi menta (Mentha aquatica). Igazi üde láprétet, lápot ma már nem igazán találunk a semlyékeken, de valamikor, amikor a talajvíz szintje magasabban volt, ilyenek is előfordulhattak. Erre utal, hogy több helyen megtaláljuk olyan jellemző fajaikat, mint a fekete csáté (Schoenus nigricans) és a télisás (Cladium mariscus).

A semlyékekben a növényzet zónákat alkot: az elő-térben zöldell a kékperjés (Molinia hungarica) láprét, az átmeneti zónát a len (Linum perenne) kék virága jelzi, a homokhát tetején pedig az élesmosófű (Chrysopodon gryllus) alkotta gyep sárgállik (Margóczi Katalin)A semlyékek jellemző és igen értékes társulásai a kékperjés láprétek (Succiso–Molinietum). Uralkodó a nyár végén virágzó, kékes bugájú, nagy termetű fű, a kékperje (Molinia hungarica) és többféle sásfaj (Carex panicea, Carex acutiformis, Carex flacca). Jellemző az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), festő zsoltina (Serratula tinctoria) és a bánáti imola (Centaurea banatica). Mocsári vagy szikes réti fajok is gyakran előfordulnak. Megjelenés szempontjából elkülönülnek az egyenletes, kaszált állományok és a zsombékos, üdébb, nem kaszált állományok, amelyek átmeneteket mutatnak a magassásosok és nádasok felé. A kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) a magashegyi enciánok rokona; lápréteken tenyészik  (Vadász Sándor)A szibériai nőszirmon kívül - amely néhol több tízezres tőszámmal is előfordul - értékes fajai a fátyolos nőszirom (Iris spuria), a buglyos szegfű (Dianthus superbus), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a mocsári kosbor (Orchis laxiflora ssp. palustris), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris). A mocsári kardvirág (Gladiolus palustris), a fehér májvirág (Parnassia palustris) és a fehér zászpa (Veratrum album) még csak egy-egy helyről ismert. Sajnos, több helyen vannak súlyosan degradálódott, teljesen kiszáradt, elgyomosodott állományok is, de a többség nem ilyen.


A vaksziken kivirágzik a só. Itt él a szélsőségesen sótűrő pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium)  (Margóczi Katalin)A szoloncsák szikesek néhány semlyékben is előfordulnak (pl. Tanaszi-semlyék, Lódri-szék, Csipak-semlyék, dorozsmai Nagy-szék) de nagyobb kiterjedésű szikes tavak is vannak a megye területén. Ezek közül a szegedi Fehér-tavat és a Csaj-tavat már nagyrészt halastóvá alakították, így a szikesek vegetációja csak igen kis területen maradt meg. A pusztaszeri Büdös-szék azonban még természetes állapotában csodálható. A szoloncsák szikesek legjellemzőbb növénye a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium). A legszélsőségesebb vakszikfoltokon nyáron a sziksó is kivirágzik, itt is megél kisebb foltokban a fehér virágú, hamvaszöld, porcos levelű pozsgás zsázsa és a bárányparéj (Camphorosma annua). A szikesek később kiszáradó részein uralkodó a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa), ősszel a sziki őszirózsa (Aster tripolium subsp. pannonicus) lila foltjai igen szépek. Gyakori a pozsgás levelű, sárga virágú sziki útifű (Plantago maritima), helyenként egy másik útifűfaj, a fehér virágú erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) is tömeges lehet (az utóbbi védett, endemikus növényfaj).


A mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris) ma még elég gyakori, de élőhelye veszélyeztetett (Vajda Zoltán)A mocsárrétek vagy sziki rétek (Agrostio – Caricetum distantis) nagy kiterjedésű, változatos fajösszetételű állományok. A szikfokok és a láprétek között helyezkednek el, azokkal számos átmenetet képezve. A finom bugájú tarackos tippan (Agrostis stolonifera) és a réti sás (Carex distans) zöld tömege képezi a társulás alapszövetét, amelyben a sárga borkóró (Thalictrum flavum), a halványlila virágú, tüskés, endemikus, kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a bíborszínű virágú mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris) a leggyakoribb színezőelemek. A nedvesebb részeken olyan mocsári fajok uralkodnak, mint a sziki szittyó (Juncus gerardii), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris), a zsióka (Bolboschoenus maritimus), itt fordul elő a sziki kígyófű (Triglochin maritima) és a vízi menta (Mentha aquatica).