Esztergom vármegye méltóságához első soron hozzá tartozik, hogy mióta a Magyar Királyság létezik, az érsekség székhelyét adta, és a királyok egyedülálló kegyéből az érsekek főhivatalokat kaptak. Azután természetesen szándékunknak megfelelően lehetőségeink szerint a legszorgalmasabban igyekszünk bemutatni mind ezt a virágzó érseki széket és annak Magyarországra vonatkozó kiváltságait, mind pedig ismertetjük az egyes érsekeket, akik e székhelyet a kezdetektől korunkig erényeikkel csodálatosan ékesítették, és bölcsen kormányozták. Miután pedig ezt elvégeztük, egy másik területre térünk át, és újra szemügyre vesszük a vármegye főhivatalait: mindkét munkát pedig úgy szeretnénk elvégezni, hogy míg megmutatjuk az érseki szék sajátos tekintélyét, meg ne feledkezzünk arról, hogy az érsekségnek ezen jelenlétéből milyen előnyök származtak mind Magyarországra általában, mind pedig külön is az esztergomi vármegyére. Közben tartani fogjuk magunkat szokásunkhoz, és mindenképpen igyekszünk elkerülni a szertelenséget. Ha pedig mások teljesebbet vagy esetleg, gondosabbat tudnak nyújtani, hát rajta!
Homéroszi hőskölteményt kellene írnunk, ha az Esztergomi Érsekség kezdeteinek alaposabb feltárására és előadására vállalkoznánk. Sokan, mégpedig nagyon tudós emberek, megtették ezt már, és olyan mértékben feltárták, hogy nekünk alig hagytak mást, mint hogy hittel és szorgalommal összefogjuk azt, amit ők - mindegyik .1 maga céljának megfelelően - írásba foglaltak. Mindazonáltal hiányoznak még oklevelek, melyekben maga az alapító ennek az érseki széknek a létrehozását megerősíti; azt azonban, hogy létét a szent díszítő jelzőt viselő I.István jámborságának köszönheti, olyan világosan alátámasztottnak találtuk mindenkinél, minden korban, nemcsak a hazaiaknál, hanem a külföldi íróknál is, hogy úgy tűnik, a Napnak akarnak fényt adni azok, akik ezt a végül is soha kétségbe nem vont dolgot akarják kidolgozni. Azt pedig nem nehéz belátni, hogy Szent István azon oklevele, melyben az érsekséget elrendelte, alapította és annak hivatalát ott, ahol ma is van, fölállította, mindjárt az érsekség szilárd alapjainak lerakását követő első századokban elveszett, könnyű következtetni, ha a Szent Király halálát követő időket vesszük figyelembe. Péter és Aba, a vetélytárs királyok, szinte az egész országot tönkretették; amikor ők maguk is gonosz híveikkel siralmas állapotba sodorták az országot, a németek ellenséges seregét behívták Magyarországra. Amíg pedig széltében-hosszában pusztítottak mindent, semmit sem volt könnyebb megtenni, minthogy az efféle kincsek tönkremenjenek, hiszen még csak nem is őrizték őket, ahogy illett volna. Ezt tehát, ha megtehették, föltétlen meg is tették. Amit el is hiszünk arról a véres pusztításról, mely I. András elhunytával a sötét pogányságba visszaeső magyarok teljes barbár kegyetlenséggel válogatás nélkül valamennyi keresztényre, elsősorban a püspökökre és az egyházi intézményekre vetették magukat. Ám legyen, elhisszük, vagy legalább is feltételezzük, hogy ebben a valamennyinél nagyobb felfordulásban is maradt ép érseki oklevél, bár nem tudom, hogyan kerülhette volna el a pusztulást I. Béla uralkodása alatt, amikor a keresztény vallást elvető magyarok minden igyekezetükkel a pogányságot igyekeztek visszaállítani. De hát még ha ez nem is történt volna, a kor szelleméből következően akkor is könnyen megeshetett a kor egyszerű és az ilyesmihez nem szokott gondolkodásából kifolyólag, hogy az egyházi dolgokat csak akkor őrizték, ha szükségét látták, aminek következményeképpen előfordulhatott, hogy egyes esetekben a legszentebb oklevelek elpusztultak. Hiányukat az alábbi királyi oklevelekből, melyekhez a sors kegyesebb volt, megpróbáljuk pótolni: ezeket úgy írták ugyanis, hogy amit rangot csak kaptak az érsekek, azt mind - saját viszonyaikra alkalmazva ugyan-, de Szent Istvánt utánozták, újra és újra az ő ünnepélyes formuláit használták. Ehhez hozzávesszük a pápák bulláit, melyekben részben azokat a kiváltságokat erősítették meg az érsekek számára, melyeket Magyarország királyai ajándékoztak nekik, részben pedig saját hatalmukkal kiváltságaik újabbal való növelése által még tiszteletreméltóbbá, még nagyobb méltóságúvá tették őket. Ezekhez járulnak még az országgyűléseken hozott törvények, melyek a méltóság mindkét fajtájára vonatkozóan - akár a jámbor királyok, akár a pápák adományozták azokat az esztergomi érsekeknek -, azt akarták, hogy azok örökre megmaradjanak. Ezek lesznek tehát a források, melyekből az érsekek személyére vonatkozóan ezt a szerény, de nem méltatlan kiegészítést hozni szándékozunk.
Az első, egyben a legrégebbi, az első századok viszontagságait túlélt, az esztergomi széknek szóló oklevél Imre királytól 1198-ból származik. Az egri püspök, Katapan, a királyi udvar akkori kancellárja írta148. Az érsekség kegyes alapítását egyértelműen Szent Istvánnak tulajdonítja, és jámborságának bőséges jutalmáról beszél.
Imre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma149 királya, mindenkinek tudtára hozzuk, hogy mivel Szent István király és Szent László, Magyarország királya, királyaink, atyáink és elődeink pápai utasításra úgy rendelkeztek, hogy a jelenleg meglévő, valamint a bármi módon és név alatt a jövőben rendelkezésre álló és megnövelt királyi jövedelmekből Magyarországnak az esztergomi érsek által Isten nevében megkoronázott királya, bárki Ügyen is az, katolikus hite jeléül az esztergomi érseknek, melytől a hitet és a keresztséget kapta, tizedet köteles fizetni. Mi,...stb. így gondolta hát Imre. Milyen kár, hogy ebbe az oklevélbe Szent István alapító és Szt. László adományozó okleveleit nem vették át. Viszont ez a tény nyilván azt jelzi, hogy Imre korában már nem voltak meg, különben Katapanus, aki püspök volt, az oly fontos ügyben ezeket semmi esetre sem hallgatta volna el. Továbbá azt a tényt pedig, hogy az oklevél Szent István után az egész tizenegyedik században csupán Szent Lászlót említi, hogy ők pártfogásukkal segítették az esztergomi érsekséget, óvakodjunk úgy értelmezni, hogy annak gondját a többi király, ki-ki a maga tehetsége szerint ne viselte volna szívén; hanem arról lehet szó, hogy valamennyi közül Szt. László volt leginkább az, aki annak megerősítésében, mind pedig ékesítésében nagy buzgósággal fáradott. Ne gondoljuk azonban, hogy András, Béla, I. Salamon, majd I. Géza uralkodása alatt a forgandó szerencse különbséget tett a szent és a profán dolgok között. Ebben a században - a tizenegyedikben - Magyarország polgári és vallási ügyeinek változásai közepette mindenek előtt az esztergomi érseki szék maradt üresen - gondoljunk itt az ezerszáznegyvenhatodik és az ezerszáznegyvenhetedik évekre -, azokra a válságos időkre, amikor Pétert a trónon - nem mindenkitől támogatva - I. András követte, hogy valójában semmi kétség sem maradjon a felől, hogy II. Domokos150, az esztergomi érsek is, aki csaknem egy évtizedig dicséretesen töltötte be tisztségét, ennek a kegyeden viharnak esett áldozatul. András beiktatását, következőleg nem az érsek, hanem három más püspök végezte 1047-ben, amiről Turóczi egyértelműen fogalmaz: András vezérnek - mond- ja -, hogy ellenségei zavargásaitól biztonságban legyen, Székesfehérváron, csupán püspökök helyezték fejére a királyi koronát, mégpedig az a három, akik a keresztényeknek ama hatalmas pusztítását túlélték. Amit, ha elfogadunk, az azt jelenti, hogy a vésznek az esztergomi érseken kívül még hét püspök is áldozatául esett, hacsak azt nem akarjuk feltételezni, hogy Domonkos halálával megelőzte a vérengzést. Osztja véleményét velünk az oly szorgalmas jezsuita Péterffi, amikor így ír: Meg kell említeni, hogy II. Domonkos, esztergomi érsek, ebben a ország-égésben elpusztult151, majd az oklevelek tanúsága szerint az érsekiszék két évig- 1046 és 1047-ben - üresen maradt. Bár a kérdést minden kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthetjük, illik, hogy az érsekség alapítását több király oklevelével világosítsuk meg. IV. Béla, még a tatárok betörése előtt, amikor az érseki szék szolgálataival halmozta el, 1239. szeptember 29- én az alábbi módon említi: Az esztergomi Anyaszentegyház húségére és jelentős szolgálataira való tekintettel, melyeket irányunkban és elődeink felé minden királyi és királynőt haszonvételekben és a ránkszakadt szükségekben, minden lázadó és hűtlen zsarnokkal szemben hűségesen védelmezett, tanácsaival segített és védett, alapításának első pillanatától, leginkább a királyi koronázásban és az ország megnyerésében, valamint értünk és az ellenünk irányuló jogtalanságok kivédése érdekében magát és mindenét kockára tette: és amikor a fent említett szent Egyház országunkban az érsekség székhelyét elfoglalni méltóztatott, mind az Apostoli Szentszéktói, mind I. Szent István királytól, ősünktől, aki az említett szent Egyházat alapította, adományozta és szabadságjogokkal megerősítette és megszilárdította, sőt számos kiváltsággal és sok méltósággal ékesítette: mi az ff nyomain járva...
Ne töltsük az időt a továbbiakkal, hiszen elsősorban arra törekszünk, hogy az oklevelek sértetlen hitelével igazoljuk, hogy mind az esztergomi egy- házmegyét, mind a benne lévő" érseki széket Szent István alapította. Ehhez tegyük hozzá Korvin Mátyás aranybulláját, melyet 1465. február 16-án, amit János, esztergomi érsek kérésére István, kalocsai érsek közvetítésével adott. Benne több királyt említ, akik okleveleikben ugyanezt erősítik meg: Mi tehát a fent leírt kiváltságjogokkal, valamint néhány más magyar király által, mégpedig István, Károly és Zsigmond, által megerősített kiváltságokkal ...stb. Nem hallgathatók el azok sem, melyeket László, amikor a már dicsért Corvin féle bullát átvizsgálta, erre vonatkozóan - úgy tűnik -, nagy vallási hevülettel hozzáteszi, egyedülálló és különös kegyeletünkért, mellyel Szent Adalbert vértanú iránt viseltetünk, akinek a dicsőséges neve védi a fent említett esztergomi bazilikát, melyet Szent István, Magyarország királya és apostola alapított, akinek az érdemeire és közbenjárására reméljük, hogy Istennél az égben kegyelmet nyerünk. I. Ferdinánd mindkét bullát, Korvin Mátyásét és Ulászlóét átveszi és érvényesnek tekinti, melyekkel, mivel lentebb egybe fogva tárgyalunk, most a kedves olvasót nem fárasztjuk.
Miért idézzük fel azonban ezeket a Napnál világosabb dolgokat? Azért, hogy a történelem hitelét megerősítsük azokkal, amiket a történetírók oklevelek híján a mások által szavahihetően leírtakból megtudtak; hitüktől függetlenül egyformán hűségre törekedtek: és mivel elég forrásuk volt, fejtegetéseikben fel tudták azt tárni.
Ezt a hézagot tehetségünkhöz mérten ki akarjuk tölteni, ami reméljük, senkinek sem lesz ellenére; hacsak ennek az egyháznak az alapítójára nem haragszik, avagy nem irigyli azokat a méltóságokat, melyeket ama kezdeti időkben a királyoktól, nem kevésbé a római pápáktól az itteni érsekek kaptak. Valójában oltalmaz minket az igaz és helyes utáni törekvésünk! Ezen bizalom által vezéreltetve V. Miklós bullájából idézzük azt, amit ő a meghalt László kérésére Dénes érseknek és bíborosnak 1452-ben adott, apospama, és bár a maga helyén teljes egészében hozzuk, itt mégis idézzük azokat a szavait, melyekre célunkhoz szükségünk van: Kedves fiunk, László, Magyarország jeles királya a minap elénk terjesztette, hogy miután az egykor Szent István, Magyarország első királya által alapított esztergomi egyházmegye, mint valamennyi magyarországi egyházmegyének feje, irányítója, pápai tekintéllyel azok fellegvárává emeltetett, ékesittetett, és mind magának a szent királynak, mind pedig az őt ugyanazon királyságban követő utódoknak a sürgető kérésére, elődeink, különböző római pápák által ugyanezen ország más egyházmegyéi előtt... íme a római pápa egyedülálló és teljességgel kétségbevonhatatlan tanúbizonysága arra vonatkozóan, hogy az esztergomi egyházmegyét Szent István alapította! Említést tesz erről a bulláról a szorgalmas Timon is, annál az évnél, melyet fentebb jeleztünk, de más vonatkozásban, mint mi, amikor azt mondja, hogy. László király V. Miklós pápától Dénesnek, az esztergomi bíboros érseknek Magyarország Prímása és Legátus natus kiváltság megerősítését kieszközölte. Az ifjú király nyilván háláját akarta kifejezni Dénesnek, aki a még pólyás király párthíveit Székesfehérvárra követte, és a három hónapos királyt megkoronázta, amit tovább nem követünk, hiszen eleget tudunk ahhoz, hogy az érsekség alapítóját ebből az oklevélből azonosíthassuk. Továbbá szerencsénk van, hogy valamennyi - akár történelmi, akár az ország törvényei és a királyi kiváltságok ahányszor csak történetírók az esztergomi érsekség alapítását említették -, egyöntetűen a római pápák megerősítésére hivatkoznak. A történetírókat pedig, akik ezzel foglalkoznak, ha ez ügyben meg akarnánk idézni, és azok tanúságtételét le akarnánk írni, mérhetetlen munkát vennénk nyakunkba; szinte egy sincs ugyanis köztük, bármilyen szűkszavú vagy vérszegény legyen is, aki azt, miként fentebb említettük, ne említené újra fel. Törvények pedig és oklevelek lentebb gyakrabban előfordulnak.
Miután az érsekség létrejöttének előzményeit az oklevelek tanúsága alapján megismertük, szólni kell egy keveset annak kiváltságairól is. Amilyen mértékben ugyanis szívósságával a ciprusra különb a többi cserjénél, úgy magasodik az esztergomi érsekség Magyarország többi püspöksége fölé; ezért is hívják a királyok és pápák oklevelei egyértelműen a többi püspökség anyjának és tanító mesterének Ezen oklevelek közül pedig egyesek Magyarország királyainak, mások a pápáknak a kezéből kerültek ki. Az alábbi rövid fejtegetésünkben ahhoz a rendhez tartjuk magunkat, hogy előbb a magyar királyok által kiadott bullákat ismertetjük, ezeket azután a pápai bullákkal nemcsak magyarázzuk, hanem meg is világítjuk és hitelüket megerősítjük. Mindkét fajta irat nyomait megtalálhatjuk Pázmány bíborosnak abban a feljegyzésében, melyet a Nagyszombati zsinathoz függelékképpen a harmadik helyen fűzött; ezeket azonban szabadon fogjuk kezelni, hogy legelőbb az egyes jelentősebb kiváltságokat, azután pedig a többit is jelen- tőségük szerint röviden összefoglalva ismertessük.
Az esztergomi püspökség152 ezért kezdettől fogva a legnagyobb ékességgel és méltósággal rendelkezett: akár az alapítóját, akár pedig alapítójának és az őt követő királyoknak az iránta tanúsított tiszteletét, vesszük. Hogy elhiggyük, Szent István valóban neki adományozta az elsőbbséget, és hogy elsőnek ezt alapította, oklevelekből idézünk. László király például aranybullájának bevezetőjében153 így ír: Mivel egy katolikus fejedelemhez úgy illik, hogy amiket elődei a köz üdvére elrendeltek, és különösen azokat, amelyek az egyház ékességéhez és méltóságához valamint a Fölséges Isten földi dicsőítéséhez tartoznak, ne csak elfogadja és megerősítse, hanem ezen elődeinek nyomait követve amennyire lehetséges, azokat megőrizze, gyarapítsa és védelmezze, ezért mi, akiket mindig a nagyjainktól szinte öröklött jogon kapott különös jóindulat és hitbéli buzgóság töltött el, és legfőképpen az Esztergomi Érsekség iránt, melyet a többiek fejéül és közülük az elsőként a legszentebb emlékű Szt. István, Magyarország első királya és apostola, elődünk rendelt, és kegyes jóindulattal vérontás árán is megalapított, és ennek az országnak a többi püspöksége fölé emelve, mint a többi szülőjét és védőjét mind javakkal, mind pedig kiváltságokkal halmozta el, mindezek felsorolásához szeretnénk eljutni.
A fentiek mind a Szent István által való alapítás tényét bizonyítják, mind pedig egyértelműen megerősítik, hogy az esztergomi püspöki széket a szóban forgó időben elsőbbséggel ruházták fel, és bölcsőjét itt ringatták. Azt kérdezheted, hogy ez a királyi jogkörbe avagy a pápai kegy körébe tartozott? V. Miklós bullája, melyre itt utaltunk, amit azonban lentebb teljes egészében hozunk, választ ad erre, ahol is említés történik arról, hogy ezt a pápa Szent István és az őt követő királyok kérésére cselekedte. Mindenesetre olyanok voltak a magyar királyok, hogy semmi olyat, ami a pápaság jogkörébe tartozott, külön felhatalmazás nélkül, maguknak nem követeltek; de nem is kel- lett semmi ellenkezést elszenvedniök, ami miatt attól kellett volna tartaniok, hogy akár a királyi méltóságot, akár pedig a királyok apostoli kiváltságát kétségbe vonja.
Én tehát a következőképpen gondolom: Szt. István kiválasztotta az esztergomi főszékesegyház prímását, és mivel hatalmánál fogva megtehette, be is iktatta, de mivel belátta, hogy tanácsos azt a római pápával jóváhagyatni, és mivel mélyen vallásos volt, nem esett nehezére ez ügyben II. Szilveszter pápához fordulnia. Ügy vélem ugyanis, hogy az elsőnek alapított püspökségek kezdeteitől ez a jog megmaradt, melyet a magyar királyok mind a mai napig birtokolnak: az egyházmegyék püspökeit ugyanis ők választják ki, majd a római pápától kérik azok régi szokás szerint megerősítését. Természetszerűleg hihető tehát, hogy a primás kiváltsága is ily módon jött létre, melyet végül az ország törvényei megerősítettek, és maguk a pápák is úgy kívánták, hogy azok örökre sértetlenek maradjanak.
A kancellárok tisztsége mind az egyházi, mind pedig a polgári társadalom- ban mindig nagy tekintélynek örvendett. Éppen ezért olyan férfiaknak adták, akik nemcsak a tudományokban voltak jártasak, hanem mind az egy- házban, mind pedig a közéletben kiemelkedő tisztségeket töltöttek be. Ez a szokás leginkább akkor erősödött meg, amikor a tudományos képzésből a világiak kiszorultak, és az szinte teljesen az egyházi férfiak kiváltságává látszott válni. Mivel pedig a császárok, királyok és fejedelmek és mások szinte egyáltalán nem rendelkeztek az egyházi és a humán dolgok ismeretével, a törvények és az ország kormányzásának gyakorlatát nem ismerték, a kancellárok méltóságát és munkakörét szinte mindig ilyen egyházi férfiakkal igyekeztek betölteni. Nem akarok, bár könnyű lenne erre vonatkozóan bizonyítékokat felhozni, amilyenek az írók tanúságtételei; mindenki, aki akárcsak ködösen is ismerte a középkori Angliában, főként pedig Franciaországban154 történteket, ismeri ezt a szokást. Ezért akár az ő példájukra és utánzásukra, akár más indíttatásból Szt. István a kancellár méltóságát össze akarta kötni Magyarország legfőbb papi méltóságával. Mindenesetre a szent Király azon oklevelében, mellyel a pannonhalmi apátságot alapította, azt találjuk, hogy az esztergomi érseki szék alapításának kezdetén, ennek az egyházmegyének első érseke, Domonkos, alkancellári tisztséget töltött be; mindazonáltal úgy vélem, az esztergomi érsek többi kiváltságával együtt ez a méltóság is innen nőtt ki, ami aztán a jámbor Szent István hatalmának megerősödése után oly annyira megnövekedett, hogy a főkancellárt tisztelték benne. Az említett oklevél záradéka a pecsét alatt így szól: Domonkos érsek, alkancellár állította ki az Úr születésének ezeregyedik évében, István, Magyarország királya uralkodásának első ciklusában, annak is második évében. Természetesen Domonkosnak István nem azonnal adja meg a legfelsőbb méltóságot; nem azért, mert Domonkoson kívül egy más valaki alkalmasabb lenne, hanem, hogy ezekben az új tisztségekben lépésről lépésre, fokozatosan, és a szükséges tapasztalatok megszerzése után emelkedjen a legfelsőbb méltóságba. Ennek a nagy megtiszteltetésnek az esztergomi érsek számára való adományozása Szt. István kegyességének és nagylelkűségének annyira örök érvényű útmutatása, amit - úgy gondoljuk -, nem hagyhatunk figyelmen kívül. Az István korát követő' idők pedig, bár nagyon kegyetlenek és zűrzavarral terhesek voltak, a frissen alapított esztergomi érseki székhely fényét ugyan elhomályosíthatták, de többé már kioltani nem tudták. így, miként gondolom, Gézának és Szent Lászlónak az esztergomi érsek iránti csodálatos kegyessége föltétlen erről győz meg. Bár elhomályosult, de többnyire kivehető az a szokás, hogy az érsek a királyi okleveleket, mint főkancellár írja alá, ezt ugyan időközönként az alkancellárok csinálták; az érsekek ezen kiváltsága azonban mindig sértetlenül meg- maradt. Több évszázad gyakorlatából nőtt ki, hogy az érsekek ősi kiváltság alapján nemcsak a fő- és titkos kancellár nevet viselték155; hanem a király és az ország nagy javára - valahányszor erre szükség volt -, nagyon ügyesen részfeladatokat is elláttak; különösen akkor, amikor mindemellett a királyok nyilvános rendeletére a királyi felség személynökeként az ország rendes főbírájának tisztét is betöltötték; azt azonban, hogy ezek a tisztségek mit jelentettek, majd később részletesebben kifejtjük. Különben, hogy mik voltak és melyek ma a főkancellár feladatai ennek a hivatalnak az ellátásában, az oklevelek faggatásakor a törvényjavaslatokból megtudjuk. Mindenesetre Magyarország királyai az oklevelek kibocsátásakor ötféle pecsétet használtak, mégpedig: aranybullát; kettős pecsétet; titkos bírói és gyűrű pecsétet, amilyen Korvin Mátyás harmadik dekrétumán van156, amit ily módon értelmez Pázmány bíboros157: El kell ismerni - mondja -, hogy a gyűrűs pecsétje mellett Magyarország királyainak még négyféle pecsétje volt: az arany bullát és a kettős pecsétet a királyi személynök bírói pecsétje, a titkos pecsét, melyet a királyi palotában az alkancellárnak vagy a palota kancellárjának nevezett személy őrzött. Majd ezeknek a pecséteknek a használatát a következő módon magyarázza: A kettős pecséttel nemesi címerek, mentességek és javak adományozásáról szóló okleveleket bocsátottak ki, ezeket rendeletekkel intézték, és akkor léptek életbe, ha ellenzője nem akadt. Ezért minden, a titkos pecséttel kibocsátott adományozáshoz az alábbi záradékot szokták fűzni: Ezeket mi kiváltság formájában adományoztuk, míg valóságosan is kiadjuk. Az effajta, kettős pecséttel kibocsátott leveleket ugyanis kiváltságleveleknek hívják. Egyébként az érseki szék hosszabb ideig való be nem töltése azt eredményezte, hogy a kisebb titkos pecsét használata gyakoribbá vált. Azonkívül Istvánffi Miklós, aki Oláh érsek titkára volt, azt szokta mesélni, hogy valahányszor az érsek a királyi udvarba ment, tiszteletből az alkancellártól a titkos pecsétet is nyomban elhozták neki. Ez pedig arra vall, hogy már ekkor, Pázmány kora előtt megszűnt a kettős pecsét használata, ami nem annyira az érsekek hibájának, mint inkább Oláhot követő viszontagságos időknek tudható be. Gondoljunk csak itt az esztergomi érseki szék hosszan tartó és romlást hozó árvaságára, ami 1573-ban, Verancsics Antal halálával vette kezdetét és egészen 1595-ig tartott, és az egészen öt évig tartó másikra, mely a tizenhetedik század elején Kutassi János halálával kezdődött, vagyis 1602-ben és tartott 1607-ig, Forgács Ferenc bíboros beiktatásáig, újra és újra üresen maradt, elképzelhető hát, hogy mindkét megüresedés magának az érseki széknek is, és azoknak is, akik ezt követően azt elfoglalták, hogy a törökök zsarnoki uralmát ne is említsük, sokat ártott. Ennyit ízelítőül a fő- és titkos kancellárról.
Mielőtt Magyarország egyháza Szt. István műveként arculatát elnyerte volna, vagyis az összes püspökség és az esztergomi érsekség megalapítása előtt legkegyesebb királyunk azon fáradozott, hogy a még meglehetősen pogány civil társadalmat is oly módon szervezze meg, hogy az mind a nép sajátosságainak megfeleljen, mind pedig más nemzetek kultúrájához is igazodjon. Elárulják ez irányú fáradozását a jó király e célból kiadott dekrétumai, mégpedig azok, amelyekben mindazt, amit a kor és a nemrég keresztény hitre tért nemzet sajátosságai alapján szükségesnek és üdvösnek látott, röviden csokorba szedve leírt. A felette faragatlan és patvarkodó társadalmat, mely korábban a helyesnek és az igaznak az ismeretét nélkülözte, másképp nem lehetett volna megjavítani, csak szent férfiakkal - ekkor már bőven volt belőlük Magyarországon -, akiktől nemcsak tanácsot kértek, hanem az ország kormányzásába is bevonták őket. Továbbá az ország sorsát szívén viselő királynak nem volt elég, hogy övéi testi-lelki üdvéért a nádori tisztséget létrehozza, aki mint a királyhoz legközelebb álló, az új országot illető ügyek elintézésénél őt helyettesítse, ezen túlmenően azt akarta, hogy az egy- házi rendből egy, az isteni tanok ismeretében is kiváló és vallásosságában is tiszteletreméltó férfi, aki a király helyett a bíráskodásban, és ha közgyűlést tartottak, tekintélyével másoknak jelen legyen. így ennek a méltóságnak közmegegyezéssel a királyi felség személynöke nevet adták azért, hogy a polgári tanácskozásokban, melyeken akár méltóságuk megőrzése, akár más okok miatt tanácsosabb volt a királyoknak nem részt venni, a királyi felséghez hasonló megkülönböztetett méltóságot kapott és akár a pereskedőket, akár pedig a közügyekről tanácskozókat tiszteletet parancsoló jelenlétével a helyes mederben tartsa. Ezt a fajta igen magas méltóságot, melyhez fogható nem volt az országban, a magyarok anyanyelvükön Király Színe, olykor pedig Király Képe, azaz eon kifejezéseket használtak. Mivel pedig az állama- lapítástól kezdve a közügyek - a gyűlések, a bíráskodások és mindenféle összejövetelek - iratait pallérozadan és közönséges latin nyelven fogalmazták, szükséges volt, hogy az új méltóságok neveit is latinul adják meg és hirdessék ki. Ekkor kezdték el a szóban forgó hivatalt latinul Personalis Praesentia Majestatis Regiaenak hívni - megítélésem szerint elég pontosan. Mivel ugyanis a persona latin szó a latin nyelv tisztaságának szigorú védőinél ugyanazt jelenti, mint nálunk a Szín, Kép, Színlés, Képzés, azaz színt, sajátosságot, képet és valaki beszédjének valakiéhez való hasonlóságot, úgy gondolom, hogy a régieket utánozva joggal vitték át a persona szót a civil életbe: Cicero nyomán, aki szerint: Nagy dolog a köztársaságban a fejedelem személyét védelmezni - mintha csak ezt mondaná: Ha a fejedelem rátermett, és mint Isten képének viselője valamiféle kiemelkedő igazságosságot és méltóságot mondhat magáénak, az bizonyos felsőbbséget és fennséget kölcsönöz neki. Itt világosan kitűnik, hogy ebben a dologban talán a magyarok elsők voltak - bármely szerzőt vegyük is -, amikor ezt a magas tisztséget Personalis Praesentianak hívták; vagyis akit egészen a király személyének vagyis méltóságának és isteni, tiszteletre méltó képének a védelmére állítottak és rendeltek. Ajánlatos ezt bővebben kifejteni azok kedvéért, akik nem rendelkeznek elegendő ismerettel ezen kinevezés alapjait illetően. Ezt a legfelsőbb és a királyhoz legközelebb álló tisztséget nagyobb joggal senkire sem lehetett volna bízni, mint az esztergomi érsekre; akit ez idő tájt a prímás és a legatus natus legmagasabb címeivel tüntettek ki, ugyanis a közügyek sikeres intézésében fontos szerepe van annak, hogy a kormányrúdnál ne akár- milyen, különösen pedig ne az utcáról behívott férfiak álljanak, hanem olyanok, akiket a vallásossága, a műveltsége és az ügyek intézésében szerzett bölcsessége ezekre a magaslatokra emelt, minden módon kipróbált, és az ügyek intézésében teljesen feddhetetlenek. Gondolom, ezek voltak azok az oklevelek, melyektől ösztönözve az első királyok ezzel a kiváltsággal is fel- ruházták az esztergomi érsekeket - tulajdonítsuk ezt végül is akár Szt. Istvánnak, akár pedig más jámbor királyoknak. Az biztos, hogy ez a tisztség is ősi, és az esztergomi érseki szék első ékességei közé tartozik. Miután pedig a hatalmas országban a püspökségek kiterebélyesedtek, és következésképpen az érsek gondjai is súlyosbodtak, halmozódtak és terebélyesedtek, tanácsossá vált, hogy vikáriusok működjenek, akiket az érsekek mellé ezen hivatal meg- növekedett adminisztrációjának ellátására rendeltek. Hallgassuk meg Pázmányt, a dologban legjobb kalauzunkat: Azt tudni kell, hogy mivel az érsekre számos feladat gondja nehezedett, a bíráskodásokon nem tudott mindig jelen lenni, ahogy az a király személynökének kötelessége lett volna, először helynökökkel helyettesítették, akik többnyire papi személyek voltak, miként az Mátyás158 és László159 dekrétumából kitűnik. László ötödik dekrétumának záró részében pedig azt olvassuk, hogy a szerémi püspök a királyi személynök helyettese volt. Azután, hogy a bírósági ügyekben és főben járó ítéletek meghozásánál nagyobb legyen a szabadság, úgy határoztak, hogy ezt a tisztséget egy világi személy viseli, miként manapság, akinek a neve a királyi személynök bírói helyettese160. Ezt mondja maga az esztergomi érsek. Hiányolod, hogy nem teszi hozzá, mikor lépett életbe ez a hivatal, és ki hozta azt először létre?
Ha sejtésem nem csal, mindenekelőtt az érsek belátása szerint vezették be ezt a helynöki méltóságot, és úgy vélem, hogy azt az érseknek a lelki ügyekben vikáriusa és helytartója kapta, Azt, hogy ez szerencsés döntés volt, a király és a rendek hosszan tartó gyakorlata mutatja, hivatalosan is jóváhagyták, majd rendeletekkel és szentesített törvényekkel megerősítették úgy, hogy már csak nagyon ritkán, és csak legvégső szükségben fordult elő, hogy ezt a tisztséget az érsekek töltötték be.
Úgy gondoljuk, hogy erről a jeles kiváltságról külön is szólunk, de egyelőre folytassuk azt, amiről eddig beszéltünk. Ha ugyanis az érsekek fő- és titkos kancellárok voltak, és ugyanígy királyi személynökök, akkor kézenfekvő, hogy a legfelsőbb bírók vagyis az országbírók közé az esztergomi érseket fel kellett venni. És így is tettek: a királyok rendeletére az érsekek mindezen legmagasabb tisztségeket megkapták, egyúttal az ország bíráivá is kinevezték őket. Ennek a méltóságnak a kimagasló voltát megsejthetjük abból, hogy maguk a királyok sem vonakodtak az általuk betöltött isteni feladatuknak részeseivé tenni, és ennek érdekében legfelsőbb igazságtevőknek, vagyis bíráknak nevezzék őket; és ezt mind a népek általános joggyakorlata, mind pedig Magyarország hagyománya alapján. Éppen ezért biztos, hogy a hét- személyes táblán is egykor a király elnökölt. Valójában, mivel közben meg- növekedtek a királyi fenséghez való folyamodások és az ügyintézés terhei, valamint a vitás ügyek is napról napra szaporodtak, ezt a tisztséget felosztották a királyhoz legközelebbi férfiak között, akiket ezért az ország rendes bíráinak hívtak. Ezek ma is Magyarország nádora, a királyi kúria bírója ítélőmester, valamint az esztergomi érsek. Az ország dekrétumaiból merítettük ezt. I. Mátyásnál161 olvashatjuk: Mivel az országbírókat többször szokták emlegetni, és többen kételkednek, hogy kik is azok és mely bírókat kell alattuk érteni, ezért itt pontosan kihirdetjük, hogy rendes bírók elsősorban a nádor, majd az országbíró és azután a titkos kancellár, ha jelen van, ha pedig nincs a helynök, azaz akinél az időtájt a királyi felség bírói pecsétje van. Rendes bírók- nak162 pedig azért nevezik őket, mivel minden vitatott ügyben vagy ők maguk, vagy az ő helyetteseik a bírói szék elé bárkit - tanúskodás végett vagy más okból, ha akarják, megidézhetnek. Én tehát ezt a törvényt elsőnek vélem, ugyanis azóta sem kerültek elő régebbiek, melyek a királyi személynököt említenék, ami nem azt jelenti, hogy kizártnak tartanánk, hogy a korábbi időkben is létezett ez a tisztség, hanem hogy az ország dekrétumaiban korábban nem szerepel. Különben az esztergomi érsekek mind azon négy kiváltságát, melyekről beszélünk, különleges érvénnyel megerősíti az a dekrétum, melyet I. Ferdinánd 1536-ban Pozsonyban adott ki163. A törvény szavai így hangzanak: Az esztergomi egyházmegye főtisztelendő érsek urának ezen egy- házmegye legősibb kiváltságai között, mint amilyen a király első titkos kancellárja, jogaihoz tartozik, hogy őt az ország általános dekrétumának formája szerint mint a királyi fenség személynökét az ország rendes bírái egyikének tekintsék. Úgy a fentiek alapján, mint azért, mert Magyarország prímása, a királyi felség úgy akarja, hogy a helytartó urak és a többi egyházi tanácsadó és a rendes országbíró urak között helye legyen, hogy ezen esztergomi úr mind a tanácsban, mind pedig a törvényszékben saját és egyháza tiszteletére, miként az illik, saját auktoritással szabadon tölthesse be hivatalát. Íme, az egyetlen rendelet, mely csokorba fogja a négy kiváltságot. Erre a dekrétumra, úgy tűnik, Magyarország akkori státuszának zavaros volta szolgáltatott okot. Ekkor még folyt ugyanis a harc János és Ferdinánd között az ország birtoklásáért. Így történhetett meg, hogy mind a helytartói méltósága megszűnt, mind pedig eltörölték az esztergomi érsek számos nagy fontossággal bíró sajátos kiváltságát, mely jogköröknek az elvesztését az uralkodó és a rendek nem tudták egyhangúlag elrendelni; ezért úgy gondolták, hogy hoznak egy olyan törvényt, melyben ugyan nem ismerik el újra az érseki szék ezen kiváltságait, de felette megerősítették. Ezt a törvényt azonban akkor áll módunkban ismertetni, amikor a királyok okleveleit mutathatjuk be.
A vármegyék tisztségei, miként azokat az oklevelek és a törvények nevezik, olyan régiek, mint amilyen Magyarországnak a vármegye rendszere, amit III. Béla idejére tesznek, aki a népet mintegy számba vette, rendek és hely- hatóságok szerint felosztotta164 Ki nem látja azonban, hogy mit kell érteni a számbavételt indokló szavak mögött, mely számbavételt a király görög mintára egész Magyarországra egyformán kiterjesztette. A továbbiakban hozzáteszi, hogy csak görög eszményt követve igyekszik bevezetni, hogy a nép szinte egy városállam lakóinak tűnjön. Majd lentebb azt kell megkeresnünk, hogy mikor osztották föl először Magyarországot vármegyékre. Tetszik Michael Pancratius165 erre vonatkozó tudós magyarázata. Ő Szt. Istvánt teszi meg a vármegyerendszer bevezetőjének, mondván, hogy Szent István Magyarországnak ezen kisebb tartományokra való felosztását Nagy Konstantint nyomán tartotta tanácsosnak. A nagyon szerencsés Justinianus-féle kormányzási formát - mondja - az isteni és az emberi jogban felettébb járatos első királyunk, mivel nemcsak határozottan tudta, hanem még látta is, hogy azt a szomszéd nyugati birodalomban a királyok - különösen a franciák - a fejedelmek és a hadvezérek tekintélyének és félelmetes hatalmának felszámolása érdekében átvették, és a hercegségeket alkotó tartományokat kisebb egységekre osztották fel, és ezeket ispánokkal kormányoztatták, nehogy a hadvezér, aki számos tartomány elöljárója volt, valamilyen oknál foga fellázadjon, és a katonaságra támaszkodva a fennálló rendet veszélybe sodorja. Ezért ő is, hogy a régi vezérek szabad országában az efféle szörnyűségeknek elejét vegye, miután a korábbi vezért, Koppányt legyőzte és Erdélyt az országhoz csatolta, az egész országot 70 vagy még több vármegyére osztotta fel, és azoknak a ispánok166, vagyis a királyi prefektusok után nem hercegség vagy kapitányság, hanem vár- megye167 nevet adta. Tökéletesen egyetértek az okos és a kor embereinek természetéből adódó fejtegetéssel, különösen azért, mert szavai alátámasztására a bölcs király rendeleteiből168 vett törvénnyel támasztja alá: Ennek szavai így hangzanak: Jóváhagyjuk a szenátusnak azon kérését, hogy mindegyik, miként azt a királytól kapta, uralkodjék, míg él, kivéve a püspökséget és a vármegyét illetően. A törvényt a következőképpen magyarázom: Mindenekelőtt biztosítja, hogy akik saját latifundiummal rendelkeznek, rendelkezzenek azzal továbbra is örök joggal, nem így a királyi adományokkal, azaz a vár- megyéknek adott tisztségekkel, ezeket csak addig birtokolták az ispánok, amíg éltek, de a tisztségek örököseikre nem szálltak át. Szerintünk tehát az, aki Magyarországot először vármegyékre osztotta, biztosan Szent István volt, és amikor Szent László az ország trónjára került, ez az intézmény szükség- szerűen már hosszabb ideje megszilárdult; az ő idejében ugyanis a megyék elöljáróit megyés ispánoknak, a plébániák és az őket összefogó megyéket, egyházmegyéknek nevezték, és Kálmán törvényeiben rájuk vonatkozólag azt olvassuk169, hogy őket általánosan ispánoknak170 kezdték hívni171. Ezeket szerettük volna kifejteni, mielőtt az esztergomi érsek szóban forgó, a városnak díszére szolgáló, nagy méltósággal járó, kiváltságáról értekezünk. Nálunk ugyanis a vármegyék nem egyebek, mint mind megannyi, a fejedelemségekhez hasonló tartomány - mondja Pázmány bíboros172. Behatóan kell ugyanis tanulmányozni, hogy melyik király ékesítette fel először az esztergomi érsekeket ezzel a fontos joggal. Mindenki előtt ugyanis, aki Magyarország jogrendjében járatos, nyilvánvaló, hogy a döntés, melyet Corvin Mátyás megerősített, a karok és a rendek szentesítettek, hogy a vármegye ispánjai csak nemesek lehettek. A törvény határozottan kimondja, hogy az ispán tisztségét csak nemes ember töltheti be. A jogászok ebből arra következtetnek173, hogy mivel csupán csak nemesek tölthetik be a legmagasabb tisztségeket, nem nemesek ispánok nem lehettek, miként püspökök és más, az egyházban magasabb tisztséget betöltő férfiak sem. Azért, hogy a mondottakat megerősítsem, a Corvin Mátyás halála után trónra lépő lengyel Ulászló egy másik törvényét idézem: Királyi őfelsége a püspök, prelátus és más egyházi urak közül senkinek sem - még csak időlegesen sem - adhasson megyei tisztséget és hivatalt, hanem ezen méltóságot csak az erre méltó világi és nemesi családból származó személyek kaphassák és viselhessék, akiknek ugyanabban a vár- megyében van a székhelyük. Kevéssel ezután: Másoktól pedig, akiknek örök vagy más jogon valamely megyei tisztség adatott, azt maga a királyi fenség vegye el, aztán az elhangzott módon nevezze ki őket, hacsak azok a szent királyoktól erre vonatkozó kiváltságokkal nem rendelkeznek, melyeket, ha van ilyenük, a jelenlegi gyűlés előtt mutassák be, különben azok érvényüket vesztik, hason- lóképpen az ilyen tisztségeket világi személyeknek adják. Bámulatos, hogy a hozott szigorú törvényt az ispánoknak abban a gyűlésében előterjeszthették és keresztül is vitték, melynek jelentős része a tiszteletre méltó klérus tagjaiból állt. Elkövetkeztek azonban azok a siralmas idők, amikor az állam és a rendek a királytól törvényesen birtokolt hatalommal egymás ellen kölcsönösen gyűlölettel és törvénytelenségekkel támadtak. Azonkívül bosszantotta a lovagi rendet, hogy a püspökök halmozzák a tisztségeket, ugyanakkor azokat a nemeseket, akiket ezek a méltóságok megillettek, az őket megillető tisztségekből kizárták. Bármi legyen is az igazság, számunkra mindenesetre ebből a szigorú intézkedésből nyilvánvaló, hogy mivel Magyarország királyai közül csak kettőt, Istvánt és Lászlót, tartjuk nyilván a szentek közé emeltekként; valamelyikük az esztergomi érseket felruházta az ispán jelzővel. Ebben a jogvitában az esztergomi érseknek szükségszerűen volt a szent királyok valamelyikétől származó kiváltságlevele és kiváltsága. Mindenesetre úgy vélem, hogy a legnehezebb ügyek intézését nem bízták volna Tamásra,174 aki ezekben a viharos időkben az érseki székben ült, ha jogait nem bizonyította, és az ispáni méltóságot nem gyakorolta volna, amelyet korábbi és megerősített jog szerint elődjeinek szinte a kezéből kapott. Pázmány Péter több évszázad multán újabban, amikor Tamásnál, akit az imént dicsértünk, az érsekeknek ezen kiváltságát említi 175, Nagy Lajos és lányának, Máriának, Magyarország királynőjének dekrétumaira hivatkozik, melyek az esztergomi érsekeket ezzel a méltósággal felruházták. Ami feltétlen így van. Lajos ugyanis dekrétumának, melyet 1351-ben adott ki azon ünnepélyes formájában, amellyel azt a rendeknek megerősíti, Miklóst, aki akkor az érseki székben ült, az örökös ispán megtisztelő jelzővel illeti, Mária pedig, az ő leánya, amikor 1384-ben II. András rendeletét érvényesnek fogadja el és megerősíti, ezeket a szavakat használja: Demeter úrnak, Krisztusban tisztelendő atyának keze által adatott, aki Isten irgalmából a négy szent cím birtokosa: a Római Egyház bíborosa, az esztergomi egyházmegye örökös feje, ugyanezen hely örökös ispánja és királyi udvarunk hú kancellárja. Íme, Demeter bíborost az örökös ispán címen túlmenően, amiről fentebb beszéltünk, egyidejűleg kancellári tisztséggel is felruházta. Nehogy azonban teljesen említés nélkül hagyjuk, legalább hozzávetőlegesen foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy mikortól főispánok az esztergomi érsekek. Valójában találhatunk a Mária vagy Nagy Lajos dekrétumainál jóval régebbi okleveleket is, melyek ugyancsak örökös ispán jelzővel illetik az esztergomi érsekeket. Így I. Károly, aki azokban az okleveleiben176 , melyekben II. Endre oklevele a Saagh nemzetség nemeseinek Uoy sic! birtokát adományozza, és amit Vasvár vára elvett, azt 1324-ben újra megerősíti: Krisztusban tisztelendő atyánknak, az esztergomi Boleszlávnak, ugyanazon helység örökös ispánjának és a többieknek.. Ugyanezt találjuk Károlynak azon oklevelében, mellyel Komárom várát Tamás érseknek különös érdemeire való tekintettel császárhoz illő nagylelkűséggel 1315 -ben ünnepélyesen átadta, sőt 1317-ben ezt az adományozást kiváltság formájában megerősítette, amit mivel fentebb Komárom történeténél teljes egészében hoztunk, a kíváncsi olvasót odaküldjük. Vegyük hozzá IV. István okleveleit, melyeket kifejezetten az érésekhez írt, amit aztán Corvin Mátyás az arany bullájába, a lengyel Ulászló ugyancsak, utoljára pedig I. Ferdinánd nem különben átvett, ezeket teljességükben lentebb gondosan szemügyre vesszük. Sőt IV. Béla oklevelei is ezeket a kiváltságokat ugyanezen értelem5ben még mindig őrzik. Kételkednék azonban, ha értesüléseim nem másképp szólnának, vajon ugyanezen méltóságot nem a Jeruzsálemi András177 adta? Kételkedésünket az váltja ki, hogy ő ugyanazon híres dekrétumában, mely a magyarok szabadságjogait szerfelett kiterjesztette, nem akarta a vármegyék tisztségeit örök érvényűnek. A törvény178 így hangzik: Egyetlen megyét vagy méltóságot, ill. birtokot sem adományozunk örök érvénnyel. Nem nehéz meg- neszelni, miért akarta meghozni ezt a törvényt. Nehezményezte ugyanis a sok munkát végző nemesség, hogy az előző" királyok kegyéből és hozzájárulásával bizonyos családoknak vármegyei és más tisztségeket is örök jogon adományoztak. András tehát hozott magának egy törvényt, nehogy a szabad nép számára továbbra is sérelmes legyen a tisztségek adományozásánál a könnyelműség vagy a tékozlás. Tehát természetszerűleg feltételezhető, hogy amikor ezt a törvényt meghozták, az érseknek már az örökös ispán címe megvolt, bár azt még nem lehet megállapítani, hogy a jó királyok közül melyik adományozta azt nekik.
A kiváltságoknak ez a változata abból a tényből eredt, hogy az érsekek fő és titkos kancellárok, és az ország rendes örökös bírái voltak. Ezekhez a felette jelentős méltóságokhoz idővel a királyok és a rendek ismételten újabb tisztségeket csatoltak, mivel maguk az érsekek a bíráskodásoknál mindig jelen lenni nem tudtak, duumvirek helyettesítették őket, akik azt, mint az érsek emberei, szabályosan levezettek, Ősi intézmény volt, melynek nyomai már Zsigmond, Corvin Mátyás és László korában határozottan felfedezhetők, másrészt pedig akkor, amikor Ferdinánd Záplyai árulása őt bemocskolta, a rendes bírák intézményét visszaállította. Ennek az oly fontos dolognak a ferdinándi dekrétumokban nagyon világos és pontos megfogalmazását találjuk, amit idézünk: Az időszakos bíráskodásoknál, melyeket az említett rendeletek szerint kell végezni, járatos és alkalmas ülnököknek kell jelen lenniök. legkevesebb négynek kell lenniök, ezek vagy a királyi felség tisztségviselőiből kerülnek ki vagy mások. Esküdjenek is rögtön az ország rendes bírái előtt az igazság tételére, éppen ezért minden gyanú felett állóknak kell lenniök; és ha uraiknak ügyeit tárgyalják, az ilyen tárgyalásokon részt ne vegyenek, ősi időktől fogva ugyanis így őrizték ezt meg. A rendes bírákon túl természetesen azok helyettesei és a jegyzők valamint esztergomi érsek úr két embere az esetleg megjelenő preldtusokon vagy bárókon kívül; miként az 1545-ös nagyszombati országgyűlés határozatai ezekről részletesen rendelkeznek, ezeknek az ülnököknek a királyi felség a korábban szokásban lévő fizetési módszerint bért megállapítani méltóztatik. Magukat az ülnököket mostantól király őfelségének Magyarország tanácsosainak és a rendes bírók tanácsából kell kiválasztania, akik helyett, ha hiányoznak, király őfelsége távollétében a helytartó úrnak joga van mást választania, miként az előtte is mindig jogában állt. Ebből a törvény- ből arról értesülünk, hogy régi szokás volt, hogy érseki duumvirokat állítottak. Ezt a gyakorlatot szentesítette aztán II. Miksa az 1566-i 179 és az 1567-i 180 dekrétumában, melyeknek a szövegét itt leírni fölösleges. A Habsburg királyok alatt az itthon uralkodó bonyolult idők miatt az érsekek azon kiváltsága, hogy saját duumvireik a bíráskodásoknál az ülnökök között mindig jelen legyenek, sértetlen nem maradt ugyan, de aztán 1723-ban 181 VI. Károly a bíróságok ezen rendjét utólag helyreállította. Mégpedig a Királyi Törvényszéki Tábla hivatali rendjét úgy határozták meg, hogy csupán csak a bíráskodásra kijelölt napokon ugyan, de rendszeresen és kihagyás nélkül működjön; továbbá mind a többi ülnök, mind pedig az érseki duumvirek jogkörét helyreállították, ami egészen a mai napig tart és tar- tani is fog mindenképpen, amíg a magyarok az igazságosság istennőjét meg- becsülik és tisztelik. Egyébként az elmondottakkal semmi más szándékom nem volt, minthogy az olvasók megérezzék a duumvirátus ezen kiváltságának a különlegességét és egyedülálló voltát. A régi magyarok ugyanis - amit . a királyok dekrétumai világosan megfogalmaznak -, a méltóságok között az első helyen tartották számon az esztergomi érsekséget, ezért azt akarták, hogy az érsekek a bíráskodásokban is oly módon vegyenek részt, hogy bármi adódik - akár ha a viszálykodók nem tudnak közös nevezőre jutni avagy bármelyik fél javára születik is döntés, az az érsek emberei tudtával történ- jen. Ennyit erről a méltóságról.
A pénzverést felügyelő duumvirek hivatala Magyarországon régi intézmény. Úgy gondolom, hogy a rómaiakat utánozták, akik a pénzverés - és pénzforgalmazás felügyeletére quatuorvireket neveztek ki, nehogy egykönnyen hamis pénzekkel áraszthassák el az országot. A mieink ezen gondoskodása is erre irányult, amikor egy hivatalt rendeltek, amely mind az arany és ezüst jövedelmek, mind pedig a pénzek ügyére vonatkozó szigorú előírásokra a tőlük telhető legnagyobb gonddal odafigyeltek. Ezek az esztergomi érsek és tárnokmester voltak; az utóbbit, mint kincstárnokot, a magyarok régi törvényei mindig is ismerték, az előbbit, hogy a hivatal szentsége által a pénzverde igazgatói vagy annak beosztottjai általi mindenféle vissza- élést kizárjon. Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy a gondoknak ez a földhözragadt válfaja zavaró volt a legmagasabb tisztséget viselő férfiak számára! Itt is megvoltak a maguk emberei, akik az ügy egyedülállóan fontos voltára és a közérdekre való tekintettel esküvel kötelezték magukat arra, hogy húséggel helyettesítik őket. Azt, hogy milyen és mekkora volt ez a gondosság, kifejtettük másutt183, és nem is várhatjuk el ezt ismét magunktól, mivel az alkalom és a méltányosság is úgy kívánja, hogy érintetlenül mellőzzük Egyik-másik szomszédunknál előfordult bizony az a gazság, hogy amikor még nem mindenütt fogadták el Magyarországot, és az a határain kívüliek csalásai ellen törvényekkel még nem bástyázta magát körül, hamis pénzeket bocsátottak ki, melyekkel az országnak ártottak, mivel a királyok, és a pénzverde elöljárói nem ügyeltek erre eléggé. Amikor azonban észrevették, az ország kormányánál lévők mindent megtettek, hogy a máshonnan behozott és az itthon álnokul hamisítóktól származó hamis pénzektől az országot megtisztítsák, másrészt pedig gondoskodtak arról, hogy ez a pestis ne terjed- jen tovább; és ne fölözhessék le a népek jövedelmét királyi nyereséggel, de az elmúlt két évszázadban senki gondosabban nem lépett fel ez ügyben, mint Károly, aki hogy erősebben lehessen büntetni, bár nagyon későn, végül is halála évében 1342-ben nyilvánosan rendelkezett és egyben dekrétumba foglalta, hogy egyrészt valamennyi bányának számadást kell készítenie az egyes évek pénzéről, másrészt pedig határozott a kamara hasznáról. Mivel az elfajzott ember könnyen hajlik a tisztátalan és hamis nyereségre, szükség volt az ügyintézésben férfiakra, akiknek a hűségével és hatalmával a csalás bűnét távoltartották. Ezért Árva vára urának, Hipolitnak, a körmöci kamara abban az évben nyolcvan márkát fizetett ki az érseki tizedekkel együtt; egyben fel- hatalmazták, hogy a pénzhamisítókat, ahol csak éri, fogja el, és büntesse meg. Azért, hogy kincstárnokaink igaz volta kitűnjön - a dekrétum szavait idézzük -, a pénzek készítésére úgy határoztunk, hogy azért, hogy bárki felismerje, ki az ő pénzeiknek a készítője, valamennyiben legyen benne a kincstárnokaink jele. Továbbá azt akarjuk, hogy maga a kamaraispán a pénzek készítőit vagyis a pénzverőket, ha valamelyik városban vagy faluban találná, és őket foglyul akarná ejteni, akkor a bíró, az esküdtek és annak a városnak vagy falunak a közössége, melyben fellelik őket, ugyanazon kamaraispán vagy annak hivatalnokai által végzett nyomozás érdekében kötelesek a pénzverőket bezárni és a kamaraispán kezére juttatni. Aki pedig nem így jár el, azt ugyanazzal a büntetéssel kell sújtani, mint a pénzhamisítókat, A bölcs király azonban nem elégedett meg azzal, hogy kint és a kamarán kívül lévő az államra rendkívül ártalmas és veszedelmes elemeket felszámolja, hanem magára a kincs- tárnokra és ennek pénzverőire és öntőire is a lehető legnagyobb gondot akarta fordítani. Ezen előrelátásból a pénzverésre felügyelő duumvirokat rendelt. Jól mutatja Károly körültekintő voltát: Azokban a városainkban, ahol pénzeinket készítik, kamaraispánoknak is legyen két szekrénye, melyek egyikében az érsek és a tárnokmester embereinek pecsétje alatt őrzik a pénzverő formákat, a másikában pedig a pénzveréshez szükséges vésőket új pénzek nélkül hármas pecsét alatt, és három zárral, melyeket az érsek úr, a tárnokmester és annak emberei kötelesek őrizni, és mindig az érsek úr és a főkincstárnok embereinek jelenlétében kell azt kinyitni, bármelyik távollétében pedig nem lehet kinyitni, sem pedig a pénzverés müveletét végezni: úgy annyira, hogy magát a kamaraispánt is, ha a két tanú távollétében vagy ha csak egyikük is hiányzik és a pecséteketfeltöri és pénzt veret, a tárnokmester köteles őt mint pénzhamisítót büntetni, amit azonban az érsek úr és a tárnokmester embereinek tanúsítaniuk kell. Nem tudom, hogy lehetett volna-e éberebb és a köz számára hasznosabb szankciót hozni; mert valószínűleg észrevette a figyelmes olvasó: a pénzverdék kamarásai régen a tárnokmesternek voltak alávetve, oly módon, hogy büntetéssel is sújthatták őket, ha valami helytelent és az esküjükkel vagy a törvénnyel ütközőt cselekedtek. Tovább szorgalmazza és sürgeti a törvény ezeknek az embereknek gondosságát a pénzügyek felügyelésében. Különösen akkor, amikor az ezüstöt öntik, valamennyiüknek személyesen jelen kell lennie, és minden héten az új dénárjainkat, negyven új dénár alapanyagát az érsek úr és a tárnokmester emberei kötelesek megvizsgálni, és ugyanezeket az új dénárokat letétbe helyezni. Egyébként ezeknek az embereknek a szóban forgó, a pénzverést felügyelő duumvirátusba való választása - az érsek vikáriusaihoz hasonlóan - a főpap hatáskörébe tartozott, de azon törvény alapján, amely szerint ennek a kényes dolognak az szolgálatához a férfiakat kiválasztották, mégpedig legyenek igazságra törekvők, javakkal megfelelően ellátottak, hogy ha a király is és a kamaraispán is úgy találja, hogy valamit csak ímmel-ámmal végeztek, az ebből származó veszteséget be lehessen hajtani. Így rendelkeznek a dekrétumok, mégpedig az alábbi szavakkal: Azonkívül az említett érsekek és tárnokmesterek a kamara ügyeinek intézésére olyan embereket küldjenek, akik birtokkal rendelkeznek, és ha veszteségeiket nem tudják igazolni, fizetniök kell. A kamaraispán ezen terhes tisztségét a törvény alapján bizonyos súllyal, magyarul nehezékkel, amit aztán pisetumnak neveztek, szokták jutalmazni. Minden márkából184 egy nehezéknyi a dénárok és a pénzverő szerszámok őrzéséért a nevezett érsek úr emberének, minden munkanap után fél máriás garast a tárnokmester emberének az egyezségükön kívül fizessenek. Ha pedig maga a kamaraispán bármely munkanapon az egyes vert márkák után az egyes dénárokat és az említett fél máriásokat a korábban elmondott módon kifizetni vonakodik, avagy haladékot akarna, az érsek úr és a tárnokmester embereinek legyen joga a pénzverő szerszámokat elzárni. Ilyen szigorúsággal őriztek ekkor mindent, amit kifejezetten a törvények írtak elő. A érseknek sem volt szabad azonban azt a nemesfémet, melyet az emberei kimértek sem eladni, sem pedig bármi módon elidegeníteni; ugyanezen dekrétumban ugyanis arról is olvastunk, hogy ezt azért tiltották annyira szigorúan, hogy a legkisebb jövedelemkiesés veszélyét is elhárítsák. Továbbá azt akarjuk, hogy sem a tárnokmester a saját dénárokban kapott járandóságát, sem pedig az érsek úr az őrészét senkinek sem adhassák el, vagy senkinél se helyezhessék letétbe, amit ha megtesznek, jogaiktól fosztassanak meg. Ez a jövedelem soha sem nyújtott tehát lehetőséget arra, hogy a bért bemocskolják és elidegenítsék. Az érseknek is csupán csak azokon a helyeken mérték ki ezeket a súlyokat, ahol arany és ezüst jelölésére szolgáló műhelyek voltak; ezt a kamara hasznából is szokták fizetni. Az említett kamaraispán köteles minden egyes márka után a kamara hasznára, bármelyik megyében végezzék is a munkát, egy garast vagy súlyt az érsek embereinek vagy a tárnokmester emberének fizetni és adni. Ami természetesen gazdag jövedelmet jelentett. Sőt a kamarai jövedelmekből is kapott egy részt az érsek. ...mindaz a dolog és mindazok a javak, amelyek az előbb leírt artikulusok be nem tartásából és királyi parancsunk megszegéséből vagy a kamara határozatának a megsértéséből bármely személyektől és bármely helyen származnak, osztassanak három egyenlő részre, melyeknek kétharmadát magának a kamaraispánnak, egyharmadát pedig az érsek úr és a tárnokmester korábban említett embereinek kell adni és fizetni. Ugyanezeket, sőt ezeknél sokkal többet olvashatunk azonban I. Károly dekrétumában az esztergomi érsek a pénzverést felügyelő duumvirátusáról olvastunk. A következő királyok többször, újra és újra megerősítették nemcsak az országgyűléseken, hanem számos oklevéllel, melyek másolatával az alábbiakban az olvasót megismertetjük. Idővel pedig a kincstárnoki hivatalt Budára helyezték át, és a körmöcbányai szerepét töltötte be, hogy az érseki hivatal csupán ott foglalkozzon az arany és ezüst megjelölésével. Az erről szóló törvényt II. Lajosnak tulajdonítjuk, amely így hangzik185: Nehogy a pénzverésből származó jövedelmek - mondja -, amelyeket ha gondosan kezelnek, jelentős és nagy pénzösszeget tesznek ki, szétszóródjanak és ne a király, hanem mások szol- gálatára fordíttassanak, miként ez eddig történt, és nehogy a jó pénzekhez hasonlóan vert pénzekből a megfeleld mennyiségű ezüstöt elcsalják, király őfelsége bízza meg a tárnokmester hű emberét, aki Budán a pénzverőket mindig felügyeli, Körmöcbányán pedig az esztergomi érsek pisetumát a régi szokásnak megfelelően végezze, aki az ottani pénzverőkre felügyelni, és őfelségének az ebből származó jövedelmeire hűségesen felvigyázni köteles, nehogy csalás vagy tékozlás felüsse benne a fejét. Ebből megtudjuk, hogy eltűnt a korábbi I. Károlyi féle törvény akár éppen a kincstárnokok bűne vagy bizonyos nyerészkedők gazembersége következtében, végül lehet az is, hogy Ulászló saját ügyeihez való hozzá nem értésének lett áldozata. Az azonban, hogy Corvin Mátyás elődjeinek nyomán a nagy jövedelmet hozó kincstárára rendkívüli módon odafigyelt, az általa hozott, ide vonatkozó törvények186 és oklevelek jól mutatják. I. Ferdinánd alatt Lajos rendeletét az 1553. évi dekrétumban187 felújították, és részletesebben az 1557. éviben, melyet Körmöcbánya történeténél ismertünk meg és tártunk fel.
Az oklevelekből azt veszem ki, hogy ezzel a jeles kiváltsággal sokáig nem rendelkeztek az esztergomi érsekek, mégpedig mindaddig, míg Corvin Mátyás Széchi Dénes bíboros halála után Vitéz Jánost 1466-ban188 a váradi püspökségből az esztergomi érseki székbe át nem hozta. Az ország koronájának és az egész hazának tett rendkívüli szolgálataiért adta ezt neki Corvin Mátyás, hogy a számára egyedülállóan kedves és a királyi udvar számára rendkívül szükséges embert az eskütételtől, amivel sok időt veszített, ami a királynak nagyon kellemetlen lévén, ettől a tehertől mentesnek nyilvánította, és az ország minden bírája előtt kimenthetőnek. Az ispánt, vagyis az érseki kúria bíráját és ügyeinek egyéb intézőit örök érvényű törvénnyel felhatalmazza, hogy ha az érseket beperelik, a perben uruk lelke és lelkiismerete helyett maguk tehessenek esküt. És hogy végül esküje mindkét fórumon - az egyházi és a civil bíróságon - ugyanolyan joggal és súllyal essen latba, mintha maga az érsek mondaná azt. A privilégiumnak ezt a szokatlan fajtáját, hogy az esztergomi érseki székbe, melybe áthozták Jánost, a kiváltságot bevezette, sőt utódjaira is minden időkre kiterjesztette, könnyen kieszközölte Mátyástól, mivel ő mindenkinél nagyobb odaadással fóradott azon, hogy a szent koronát Frigyes császártól visszaszerezze189. A jóindulatú király terjedelmes oklevélben megismételte ugyanis ezt az esztergomi érsekeknek adományozott kiváltságot, abban az évben, amikor János áttette székhelyét; csodálkozni lehet Bonfini hozzáállásán, amikor Vitéz János beiktatását gondosan megírja190, ugyanakkor erről a kiváltságról nem tesz említést. Azt gondolnám, hogy a történész azért hallgat, mert erről a kiváltságról mindenki tudott, és az esztergomi érsekek ezt mindig is gyakorolták, eredetétről azonban többnyire nem tudnak. Ezen a tájékozatlanságon szándékozunk segíteni, és Mátyásnak kettős oklevelét, amely eredeti pergamenről van leírva, és birtokunkban van, bemutatjuk:
Mi, Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria191, Kun ország és Bulgária királya: jelen levelünkkel mindenkinek, akire az tartozik, tudomására hozzuk, hogy a hozzánk hű János esztergomi érsek, Krisztusban főtisztelendő atya, fő és titkos kancellárunk, Felségünk elé járult, és a mi kettős pecsétünkkel hivatalosan megerősített kiváltságlevelet nyújtott át nekünk, mely hogy minden gyanún felül álljon, a mi pecsétünk mellett hasonlóképpen országunk nádorának, hűséges és nemes Guthi Mihály úrnak a pecsétjével is el volt látva, melynek erejénél fogva mi, amikor ő még váradi püspök volt, erényeire és érdemeire való tekintettel az alább következő mentességet adományoztuk neki: Kérvén felségünket, hogy midőn őt a váradi püspökségből az esztergomi egyházmegyébe hoztuk át, ezen kiváltságot és egyben mentességet, valamint valamennyi, ebbe a kiváltság körébe tartozó jogokat az esztergomi érsekségbe áthozni, és ezen kiváltságot a benne foglaltatott mentességgel és egyéb jogokkal és záradékokkal maga és utódjai számára újra örökre megerősíteni méltóztassunk. Ezen kiváltság pedig az alábbi szavakban foglaltatik: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kun ország és Bulgária királya a jövő számára bizonyságul. Mivel az igazságosság célja az, hogy mindenkinek érdeme szerint fizessünk, következőleg nyilvánvaló, hogy az ilyen erény rendeltetése sohasem abban áll, hogy valamennyi vétkest ugyanazon büntetéssel, és hasonlóan valamennyi igazat egyenlő és ugyanolyan fizetséggel jutalmazzák, hanem miként a nagyobb bűnökért súlyosabb büntetéssel, úgy nagyobb érdemekért kiemelkedőbb jutalommal kell fizetni, ebből következőleg az igazságosság helyes alkalmazása egyenlőtlenséget kíván meg, és az általános jognak a legigazságosabb alkalmazása megkívánja a kijelölt útról való letérést, és azt, hogy a személyek érdemeihez igazítva a méricskélést és mércét szinte felfüggesztjük, hogy akik erényeikkel és érdemeikkel egyedülállóan kiemelkednek, bizonyos mértékig a megszokott rend fölé emelve kitűnjenek. Innét származik a kiváltságok ténye és neve is, amikor ugyanis a törvények szokásos szigorát ésszerűen hajlítva a kiválóbb személyek javára szelídíti. Így, amikor híveink érdemeit szorgalmasan újra szemügyre vettük, úgy találtuk, hogy könnyen visszafizethetjük mindazt, amit egykor jeles atyánknak és magunknak és ennek az országnak János, a tisztelendőváradi püspök úr és Bihar megye örökös ispánja mind jó-, mind pedig bal- sorsunkban őszinte és igaz hűséggel, megbízható állhatatossággal, tanácsokkal és segítséggel otthon és a harctéren töretlenül nyújtott. Elhagyjuk most, hogy hányszor volt támaszunk üdvös tanácsaival személyes és országos ügyeinkben békében és háborúban, nem szólva a sok és nagy követségrőt, sok munkájáról és költségeiről, hanem mindenki nagyobb javára számos hadjáratban, melyekben a haza vagy hit védelmére hol személyesen, hol pedig megbízottai által részt vett; egyik újabb és jeles, sőt jövő emlékezetére méltó fáradozásával valamennyi előbbi érdemét, múltbéli fáradozását felülmúlni látszik, amikoris nemrég az országnak 24 évig Frigyes római császár kezében lévő szent koronáját társaival, akiket országunk nemesei megbíztak, mintegy száműzetésből visszahozta, hogy azt végül fejünkre tegye, ami szerencsésen már meg is történt, melynek során ezen férfiú egyedülálló gondoskodása és egyedülálló odaadása nyilvánult meg, amikor a korona visszaszerzésének szinte már reménytelennek tűnő útját megkísérelte, előbb előkészítette, hogy sikeresen véghezvigye, a többi között egyedülálló igyekezettel dolgozott. Mivel pedig a mi dicsőségünk és méltóságunk beteljesítése, valamint ennek az országnak nyugalma és az egész népnek a java szempontjából ebben az időszakban semmi fontosabb és üdvösebb emberi tettet véghezvinni nem lehetett volna, méltónak tartottuk ezen férfiút azzal megtisztelni, hogy egyedülálló érdemét egyedülálló kiváltsággal jutalmazzuk, hogy általa az ő tisztének a méltósága is teljesebb fényben ragyogjon, és hogy azokat a dolgokat, amelyek az otthoni nyugalmát megzavarhatják vagy mellőlünk hosszabb időre elvonhatják megfelelő intézkedéssel eltávolítsuk. Mivel pedig olykor elő szokott fordulni, hogy az említett János püspök úr, mind azon nézeteltérések miatt, melyek többnyire elsősorban a rokonok között szoktak felmerülni, mind pedig jogainak megvédése miatt királyi udvarunkba törvényszék elé vagy tárgyalásba hívatik, és önmaga vagy övéinek a tisztázására, vagy bármely törvényes szükségből esküt kell letennie. Ezen esküt azonban az ország szokása szerint a templomban és főpapi székében szertartáshoz méltó öltözékben kell letennie, amely teher súlya miatt gyakran mi magunk is nélkülözni kényszerülünk. Ezért mi, az előbb említett János püspök urat a már felsorolt erényeire és érdemeire való tekintettel szabad elhatározásunkban és a körülmények ismeretében, az egyház- nagyok és bárók tanácsára és hozzájárulásával királyi auktoritásunkkal és teljes hatalmunkkal azon kiváltságok mellett, melyekkel őt magát már megtiszteltük, vagy még megtisztelni javasoljuk, az ily fék eskü letételétől míg csak él, mentesítjük, és a kötelezettség alól kivesszük, és igazoljuk, hogy birtokolja ennek a mentességnek teljes kiváltságát, és sajátos keggyel megengedjük, hogy ezentúl bármikor és bármely okkal-móddal bárkinek a kérésére, akár előttünk, akár országunk bármely bírája előtt ha esküt kellene tennie, az ilyen határozatot nem magának János püspök úr személyére és nevére állítsák ki, hanem az ő váradi ispánja személyére és nevére, vagy a püspöki udvar bírája nevére, ott a meghatározott időben, tehát maga az ispán vagy a kúria bírája helyette (természetesen a püspök úr szándéka és lelkiismerete szerint) tartozzon letenni, ill. tehesse le az efféle esküt, gondoskodjanak azonban arról, hogy az egymással pereskedő felek között a kölcsönös esélyegyenlőséget megőrizzék, és elrendeljük, hogy ahol az említett János püspök úrnak méltóságára való tekintettel a nemesek tíz személyes esküdtszéke előtt esküt kellene letennie, vagy az ispán vagy a püspöki udvar bírája nem egyedül, hanem a nemesek szokása szerint tíz nemes személlyel azt maga az előírt módon tegye le és akár felmentik a vád alól, akár pedig határbejárásról, birtokhatárok helyesbítéséről vagy bármi más dologról legyen is szó, minden esetben ugyanolyan érvénnyel, joggal és súllyal vétessék latba, mintha maga János püspök úr saját személyében esküdne meg ünnepélyesen; és határozottan és szilárdan akarjuk, hogy mindezt egytől-egyig országunk valamennyi bírója, ügyvezetője és mások, akik ebben érdekeltek vagy érdekeltek lesznek úgy, ahogy már elmondtuk, megtartsák: ezzel az auktoritással elrendeljük és megparancsoljuk, hogy ha az idők folyamán országunk bármelyik bírája, bármely méltóságban legyen is az, a fent elmondott mentesség és kiváltság ellen bármely okból és bármely vitás ügy kapcsán és bármely követelés esetén az említett püspök úr ellen és az ő egyháza ellen bármit ítél vagy dönt, az érvénytelen és jogtalan legyen, és a másik félnek, melynek javára bármely ügyben ilyen döntés született, sem határozatba ne foglaltasson, sem pedig érvénybe ne léphessen. Továbbá azt akarjuk, hogy ha maga a püspök úr elégedetlen az effajta ítélettel vagy véleménnyel, melyet az ő kiváltsága sérelmére hoztak, ha bármely ügy kapcsán az eskütételre megjelenni és azt letenni vonakodik, ezen vonakodása vagy az eskütétel megtagadása személye számára vagy az egyháza jogaira vonatkozóan semmilyen hátrányt vagy kárt ne hozhasson: ezen dolog emlékéül, ismeretéül és hiteléül, valamint hogy minden gyanút kizárjunk, a mi ide illesztett kettős pecsétünk mellett a jelenleg fent nevezett János úr kezében lévő, hűséges nagyságos Guthi Ország Mihály, Magyarország nádorának a pecsétjével is ellátjuk. Kiadatott Budán, az Úr Napjának oktáváján, Krisztus születése után ezernégyszázhatvannégyben, uralkodásunk hetedik, koronázásunk első évében. Mi tehát az említett János püspök úr kérésére, azt királyi jósággal meghallgatva, a fentebb elsorolt rendkívüli és más érdemeire való tekintettel megadott, az előbb tárgyalt kiváltságot és mentességet az érsek úr személyével együtt az említett esztergomi egyházmegyébe ugyancsak átvinni rendeltük; és nem kevésbé bőséges kegyünkkel számunkra oly kedves érdemeire való tekintettel úgy rendeljük, hogy az ő utódjai is kitüntetve érezzék magukat, és a fent tárgyalt kiváltság és mentesség immáron ne csupán csak személynek, hanem az esztergomi egyházmegyének szóljon. Ezt a privilégiumot az előbb leírt mentességgel együtt - beleértve mindazt, ami benne foglaltatik, záradékokat és artikulusokat -, nemcsak a mostani János érsek úr számára akarjuk érvényesnek, hanem az őt követő érsekeknek is örökre újra megengedjük, azon meghagyással, hogy ne csak az ispán és az udvar bírája, hanem az esztergomi várnagy is vagy valaki az ff beosztottjai közül és annak utódai azokon a helyeken, ahol valamely jogtalanságot szenvedett viszálykodóknak meghatározott időben ugyanazon János érsek úr és utódai helyett a fent kifejtett módon bármely ügyben esküt tehessenek le. Ezt az esküt pedig a fent kihirdetett rendszerint minden bíró és országunk hivatalnoka számára a maga fent kifejtett érvényével és erejével szilárdan és rendíthetetlenül akarjuk. Tévesnek és érvénytelennek nyilvánítjuk mindazt, ami ezen kiváltság ellen országunk bármely bírája által bármi módon az említett egy- házmegye ellenében hozatik és hirdettetik ki; azonkívül azt akarjuk és helyeseljük, hogy ha valaki vagy valaki bíróink közül és országunk bármely rendjéhez és státuszához tartozzanak is, ha az előbb tárgyalt kiváltságot megsérti, és azt makacsul nem tartja be, az ilyen és az ilyenek az említett mentesség és kiváltság megsértése és a belőle származó károk miatt mindkét fórumon, mégpedig az egy- házi és a világi fórumon, miként az az esztergomi érseknek tetszik, összehivathassanak, kényszeríttethessenek és megbüntethessenek, miként azt a jogrend előírja. A fentebb kihirdetetteket azok hiteléül és tanúságul, minden gyanú kizárása végett, a mi hiteles kettős pecsétünkön kívül, mellyel a jelen oklevelet ellátjuk, Magyarország nádorának, a hűséges, nemes Ország Mihály nagyságos úr pecsétjével ellátva, mely pecsét jelenleg a fent nevezett János érsek úr birtokában van, bocsátjuk ki. Kelt Budán, Szent Prisca szűz ünnepe előtti pénteken ezernégyszázhatvanhat- ban, uralkodásunk nyolcadik, koronázásunknak pedig második évében.
P.H. |
P.H. |
Gábor |
|
|
alkancellár s.k. |
148 Az esztergomi érseki székben már 15 éve Jób érsek ült.
149 Ráma eredetileg szerb ispánság volt a Neretva jobb oldalán, mellékfolyójának, a Rámának két oldalán. Szerbiának ezt a részét a magyarok 1138-ban foglalták el, majd Boszniához csatolták, és 1139-tól Boszniának egén behódolt részét Rimának nevezték.
150 1046 - 1055 között Benedek - Beneta az ének, II. Domonkost a modern egyháztörténet nem ismeri el esztergomi éneknek.
151 Concilium Ecclesiae R. Catholicae in Regno Hungariae I. én II. rész, ahol az Andrást királlyá koronázó három túlélő püspök nevét is olvashatjuk. Ezek voltak: a pécsi egyházmegye püspöke, Maurus, a győri Modestus és Nehemiás, akinek András az esztergomi érseki süveget ajándékozta.
152 Esztergom 1001-1001-től érsekség.
153 1465. Február 16(?)
154 Lásd Spelmanmt és du Fresne-t a Glosszákban
155 Az első királyok okleveleiben itt-ott olvashatod, ami Mátyás és Ulászló aranybulláiból, melyeket I. Ferdinánd elismert, lentebb nyilvánvalóan kitűnik.
156 VIII. fejezet, 1471.
157 Nagyszombati zsinat, Függelék III. p. 136., valamint Péterffi Károly S.J. Concilia Sacra Hungariae c. könyvében, II. rész, p. 228.
158 VI. dekrétum
159 I. dekrétum, 37. pont.
160 personalis praecentiae in judiciis locumtenens
161 VI. dekrétum. LXVIII. bekezdés. Valamint Zsigmond VI. dekrétuma, I. bekezdés, és Ulászló I. dekrétuma XXXIII. XLII. LXX. bekezdés.
162 judices ordinarii
163 XV. bekezdés
164 Nadány flos Hungaricus-ában lib. II. cap. XVI. p, 105. vége. Valamint Parschitzius Tabella Regni Hungariae p. S6.
165 Jus publicum Regni Hungariae (in tractatu politico, hungaríco, juridico) Kassa, 1668. VI. rész. 20. . és a többi.
166 A gróf latin neve comes és belőle származik a comitatus
167 A vármegye latin neve comitatus, azaz grófság. A szó szerinti fordításban, és a mondat szelleméhez való hűség megkövetelte volna, hogy itt a comitatus-t grófsággal fordítsuk. A comitatus egyébként jelenthet megyét, megyei méltóságot főispáni méltóságot, grófi birtokot, stb..
168 Liber II. Cap. XXXV.
169 Dekrétumok I. könyve. XI. fejezet.
170 comes comitatum
171 A fenti törvénykönyv XXVIII. fejezet: ez az elnevezés végül megszilárdult, és ma is használják.
172 Synodus Tyrnaviensis Apendix I. p. 82.
173 Lásd az említett helyen Pancratiust, XXII.
174 Bakocz Tamás (1497-1521)
175 Ugyanazon Appendix III. p. 136. I.
176 Fenn maradtak a de Saagh nemzetséggel rokon Niczky de Niczk régi nemzetségének az Iratai között.
177 II. Endre (1205- 1235)
178 1222, évi dekrétum, XVI. bekezdés
179 XXI. bekezdés
180 XXVI. bekezdés
181 XXV. bekezdés
182 duumvir monetalis
183 A IV. kötetben, Körmöcbánya történeténeek VI., p, 188, és, az utána következő t.l. a Notitia...-ban..
184 bánya-gira (súly-egység). A bányavárosokbéli 7, a budai 8 uncia volt. (A fizetési márka 42 korona.)
185 1521. évből. XIX, artikulus
186 I.Decretum, XX. és XXVI. artikulusa.
187 XXII. és az LXXIII. artikulus
188 Valójában 1465-ben
189 Kegyes és királyi lélekre vall Mátyás részéről, hogy ezt a gesztust a beiktatási ünnepség alatt tette meg, és a trónról kihirdette, hogy őt utódaival együtt az általa hozott, fentebb idézett törvénnyel Bihar vármegye első és örökös grófjává tette. Bonfininál Dec. IV. a könyv eleje.
190 A fent idézett könyv p. 538, 30.
191 Lodoméria jobbadán a mai Volhinia területén, a Bug mellett feküdt. Magyar hagyomány szerint szláv ország volt már 888. táján.