Előző fejezet Következő fejezet

Néprajz

 

Juhász Antal:

SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM TELEPÍTÉSE ÓPUSZTASZEREN

Az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark létesítésének tervei - ismereteink szerint - 1970-ben bontakoztak ki. Elsőként az Árpádkori monostor maradványainak föltárása kezdődött el, ám a monostor alapjainak a főbb építési korszakokat tükröző bemutatása, fölfalazása mellett megfogalmazódott az igény szabadtéri néprajzi létesítmények telepítésére is. Megalapozott volt az elgondolás, hogy a honfoglalás és az Árpádkori Szer emlékét fölidéző létesítmények, valamint az 1945. évi földreform emlékműve és múzeuma mellett a létesülő Emlékpark mutassa be a táj népességét nehéz századokon át fenntartó, arculatát korunkig meghatározó parasztság malijának tárgyi emlékeit is.

Az Emlékpark szabadtéri néprajzi létesítményeinek tématervét feletteseim megbízására 1973 júliusában készítettem el. Az akkori terv szerint a szabadtéri néprajzi egységek célja "a déli Tisza-vidék, közelebbről Csongrád megye hagyományos népi építkezésének éa életmódjának bemutatása." Az volt az elgondolás, hogy a rendelkezésre álló területen részint a mezőváros és a hozzá tartozó tanyás településforma, részint egy-két jellemző kisipar emlékanyagát érdemes és szükséges bemutatni. Több hazai szabadtéri múzeummal összevetve - úgy véltük - ezzel nyújthat az ópusztaszeri vállalkozás sajátosat, mást mint ami Szentendrén és a regionális szabadtéri gyűjteményekben látható.

A tématervhez a néprajzi, agrártörténeti szakirodalmon kivül a megyében folyó településtörténeti és népi építészeti kutatások adtak tudományos megalapozást. Öt néprajzi egység: szegedi és szentesi tanya, makói mezővárosi jellegű parasztház, egy szélmalom és egy kovácsmuhely telepítését vettük tervbe.

Balogh István a múlt századi alföldi tanyás gazdálkodást elemző tanulmányában megkülönbözteti a belterjes kultúrnövényeket termesztő szegedi-kecskeméti gazdaság-típust, a szemtermelő-állattartó tanyás gazdaságot, melyre a hódmezővásárhelyi tanyát említi jellemző példaként és a döntően állattartó, külterjes tanyatípust, amit a 19. század második felében Debrecen és a hajdú városok tanyái képviseltek. Más szakirodalom - Erdei Ferenc, Barabás Jenő munkái - mellett a meglévő épületállomány tanulmányozása is alátámasztotta, hogy a szemtermelésen, jószágtartáson kívül paprikát és szőlőt, gyümölcsöt termesztő, árútermelő, szegedi tanyai gazdaság helyet érdemel a tervezett együttesben.

Ugyanakkor Hódmezővásárhely határában már megtörtént egy helyszínen megőrzendő tanyaegyüttes, a Gorzsa 327. sz. tanya kiszemelése, melyet a Városi Tanács megvásárolt, majd az Országos Műemléki Felügyelőség tervei alapján megkezdődött az épületek helyreállítása is. A helyszíni megőrzés és az áttelepítés okozta ismétlődést elkerülendő, a tanyás gazdálkodás jellegének azonossága alapján vettük tervbe egy szentesi tanya áttelepítését.

A makói parasztház telepítésének két fogódzóját kell kiemelnem: 1. Makón a 19. század második felében épített gazdaházak olyan sajátos paraszti klasszicizmust őriztek meg, mely - a szegedi napaugárdíszítés mellett, pontosabban azzal itt nem számolva - legalkalmasabbnak látszott a mezővárosi parasztpolgári réteg házkultúrájának reprezentálására, 2. másfelől kézenfekvő volt, hogy a hagymakultúrát, a szegedi paprika mellett a táj kisparasztságának másik nagy teljesitményét, eszközanyagával és megteremtőinek egyéb tárgyaival szemléltessük. Ehhez jó alapot jelentettek Tóth Ferenc Makó népi építészetére vonatkozó kutatásai.

Szélmalom telepítését a- malmok 19. századi elterjedtsége, a népéletben betöltött szerepe mellett az helyezte előtérbe, hogy a 70-es évek első felében még több, áttelepítésre, alkalmasnak látszó malom volt Csongrád megyében.

A kovácsmuhely bemutatását a kocsigyártó mesterségek fejlettsége mellett - gondoljunk csak a szegedi és a dorozsmai kocsi hírére! - az is indokolta, hogy múzeumainkban e mesterséget több muhelyberendezés és számos kocsitipus képviseli.

Felügyeleti szervünkkel és a telepítési terv készitésével megbizott mérnökökkel folyt tárgyalások alapján számoltunk azzal, hogy az emlékpark e célra kijelölt területén ennél több telek ill. építmény elhelyezése is lehetséges. Akkor azonban a további tervezésnek nem voltak meg sem az anyagi, sem a szakmai föltételei. Annyi mindenesetre már a telepítési terv készítése közben látszott, hogy a makói telek körülötti hely alkalmas lehet utcaképet adó házsor telepítésére.

Nem említve a soron következő munkafázisokat, ezúttal a kivitelezés és a berendezés egy-egy kérdéskörére szeretnék kitérni.

Többek szerint a szabadtéri néprajzi múzeum sajátos múzeumtípus, melynek építményeit múzeumi tárgynak kell tekintenünk. Bár e múzeumtípusnak és az ezzel foglalkozó muzeoló— giának sajnos nincsenek publikált, s ezért egységesen elfogadott és megkövetelhető alapelvei, normái, a szakemberek abban egyetértenek, hogy az áttelepítés-újraépítés alapkövetelménye a hitelesség. Kézenfekvő, hogy az újraépített ház hitelességét az eredeti anyag és szerkezet felhasználásával mérjük ill. kapcsoljuk össze. Csakhogy a földfalazatokat, az alföldi házak általánosan elterjedt építőanyagát gyakorlatilag lehetetlen áttelepíteni. Bontás során egyedül a vályog egy részét lehet épen visszanyerni, de szállítás közben az is óhatatlan porlad, töredezik, ezért a tervező muzeológusok és az építészek általában nem számolnak az e redeti vályog újra beépitésével. A vályogfalú építményeket mi is újonnan vert vályogból építtettük.

Ám két kiválasztott másolandó épületnek faanyagát sem tudtuk teljes egészében megszerezni: a Makó, Vörös hadsereg u. 94. sz. ház megvétele lehetetlenné vált, a szegedi tanya lakóházának pedig csak tetőszerkezetét bontotta el a tulajdonos, miközben a nádfödelet cserépre cserélte. Ebben a helyzetben a néprajzos válaszút elé került: vagy lemond a korábbi kutatás alapján legjobbnak talált épületről és újat keres helyette, vagy kompromisszumot köt. Aki a 19. századból a 20. század 70-es éveire fennmaradt falusi, tanyai épületállományt valamelyest ismeri, az tudja, hogy egy bizonyos gazdaságitársadalmi szintet reprezentáló ujabb házat ugyanazon a településen fölkutatni nem csupán nehéz - némelykor megvalósíthat tatlan vállalkozás. így a "másolat" nem az eredeti ház faanyagából készült - mégis eredeti anyag épült be Ópusztaszeren. A szójáték nem félrevezető!. Mindkét házba ugyanis a másolni kiszemelt épületekkel egykorú, odavaló parasztházak bontásanyagát épitettük be. Makón a Vörös hadsereg u. 94. sz. házhoz hasonló jellegű és vele csaknem azonos méretű múlt századi parasztház födémgerendáit, tetőszerkezetét, ajtóit, ablakait, a szegedi tanyaházhoz pedig a Mórahalom V. ker.106 sz. tanyától néhány km-re fekvő gazdatanya födémgerendáit, ajtóit, kiegészítésül egy, a mórahalmi tanyával közel egykorúnak bizonyult /1848-ban épült/ balástyai tanya bontásának faanyagát és egy másik mórahalmi tanya két ablakát vásárolta meg a muzeológus. Ez ma többek szerint "eretnekség-"nek, enyhébben szólva szükségmegoldásnak minősül'- de a múló idővel megvalósuló szabadtéri néprajzi építkezések a szakembereket egyre .inkább kényszerítik hasonló megoldásokra, a szigorú értelemben vett "eredetiség" rovására. A beépített áthidaló gerendák és a nyílászárók természetesen az eredeti méreteket követik és a kivitelezők a kiválasztott házon megfigyelt, dokumentált szerkezeti elemeket alkalmazták.

A másik problémakör a berendezéssel kapcsolatos. Az 1979. évi szentendrei nemzetközi tanácskozáson Csilléry Klára, az idei szakmai értekezletre készült referátumában Kecskés Péter jelezte, hogy szabadtéri néprajzi együtteseink nagyrészt a 19-20. század fordulója és a századelő tárgyi világát mutatják be. Igy van ez nálunk is: a három berendezett lakóház közül kettő, a szegedi és a szentesi tanyaház az 1900-191o közötti évtized házberendezését szándékozik rekonstruálni. Mivel mind a kettő kisparaszt szintet képvisel, belső megjelenésük sok hasonlóságot mutat. Mégis vannak eltérések, melyekre már az épületkiválasztás során ügyeltünk: az áttelepített szegedi tanyának a azázadforulón cár két lakóhelyisége volt /nagyház és kisház/, míg a szentesi tanya megőrizte az építéssel egyidejű ház-pitvar-kamra + istálló tagolását. A másik eltérést az adja, hogy a szegedi tanyán nyitott kéményu .tüzelőt mutatunk be - itt a 70-es évek végét is megélte ez a tüzelőberendezés - a szentesi tanya pitvarát viszont a század elején lepadlásolták, kaminkéményt alakitottak ki, s az áttelepítés ezt a füstmentes konyhai tüzelőt állitja elénk. A szobák berendezésénél árnyalati különbséget hoz, hogy a szegedi tanya katolikus, a szentesi református vallású népességet képvisel.

A makói ház a hagymatermelő törpebirtokosoknak, kisparasztoknak azt a polgárosodó házkultúráját kívánja bemutatni, amit az 1920-as évek végére maguknak kialakítottak. Főleg Erdei Ferenc müveiből tudjuk hogy szorgos, kitartó munkával, a makai hagyma jó értékesítési lehetőségei révén, ekkorra ért el ez a törpebirtokos réteg oda, hogy a makai főutcán házat vásároljon vagy építsen, szobáját aaztalos készítette, polgárias hálószoba bútorral rendezze be. A két világháború közötti mezőváros parasztpolgári házkultúrájának ez a megjelenítése, amit Felföldi László és Tóth Ferenc készített, új a hazai szabadtéri néprajzi muzeológiában egyben jelzi azt a törekvésünket, hogy a paraszt építő hagyománnyal együtt az életforma különböző — még paraszt, Márkus István kifejezésével utóparaszt - szintjeit a magunk eszközeivel érzékeltessük.

Az eredeti telepítési terv ismert bővitése: tanyai iskola ég olvasókör telepítése minden bizonnyal módot nyújt a paraszti művelődés és közösségi élet adott időbeli metszetének a megjelenítésére. A megjelenítés hitelessége a műszaki tervező, a kivitelező, a közművelődési szakember mellett döntően azon múlik, hogyan érvényesülnek a muzeológia - itt már nem csupán a néprajzi, hanem a legujabbkor-történeti muzeológia - szempontjai az áttelepítéstől egészen a berendezésig. Es itt - ha az eddigiekből nem derült volna ki — hadd jegyezzem meg, a muzeológia még nem kitaposott úton halad, hanem néhány korántsem egyformán értelmezett alapelv ismeretében, kényszerítő körülmények között járja a maga útját.

 

T. Knotik Márta:

SZEGEDI ÖLTÖZKÖDÉS A MÚLT SZÁZAD DEREKÁN

Múlt évi munkámnak, a megyei fényképészet kutatásának eredményei alapján megkezdhettem a Szeged környéki, illetve dél-alföldi viselet egyes kérdéseinek tisztázását a korabeli családi fényképek segítségével.

A polgári öltözködésről itt csak annyit említek meg, hogy szervesen és szinte késés nélkül épült bele az országos divatba.

A paraszti öltözködés illusztrálására egyetlen korai szegedi ábrázolást ismerünk, ez Petrich András vízfestmé— nye, mely 1837 táján készült. Az ekkortájt általánosan elterjedt egyszoknyás-ködmönkés és gatyás<"mellényes illetve subás, ködmönös viseletet örökíti meg. Következő dokumentumokon, a Csató Ferenc által 1861-ben készített "A Szegedi Szécsényi tér" című akvarellen pedig már a sokszoknyás öltözet, a paraszt biedermeier-forma a mindennapi. A század derekán szinte egyidőben alakul ki a polgári és paraszti biedermeier. Ennek az öltözetnek széles elterjedéséhez természetesen a feltételek is adottak voltak. A manufaktúrák, gyárak ekkor már nagy mennyiségben ontják a megfelelő méterárut. Az 1848-as események is ehhez az öltözet-típushoz tapadnak, melynek tudata serkenti az embereket erre az öltözködésre. A férfi és női viselet zsinóros típusának elterjedése, tartós divatja a 48-as érzelmek szimbólumává válik.

Kovács János Szeged és népe c. könyvében leírta a századforduló viseletét, melynek gyökereit keresve leginkább a családi fényképek adhatnak támpontot. A legkorábbi fénykép Vass János fölsővárosi legényről 1868-ban készült, Landau Alajos festész felvétele. A kép már azt a zsinóros ruhaformát mutatja, melyet az alsóvárosiaknál még a századforduló táján is megtalálni. Ennek alsóvárosi formáját 1878-ból ismerjük Csala János legénykori fényképéről, melyet Bietler Ferenc "fényképíró" készített.

1875 körüli egy dorozsmai, hátrakötött fejű menyecskét megörökítő kép, akinek az öltözékén, a Bietler és Knirsch eég jóvoltából a színekben is gyönyörködhetünk. A menyecske ruházatát alkotó viseleti darabok együttese már megegyezik a századfordulón gyűjtött tárgyi emlékekkel.

Viselet szempontjából legértékesebb dokumentum egy 1875-ből való esküvői kép. A fölsővárosi Mészáros György hajókormányost és feleségét Lauscher és Társa cég örökítette meg. Ezen a képen a menyasszony a klasszikusnak mondható, sokszoknyás, nagyselyemkendős öltözetet viseli, vőlegénye zsinóros kabátot, pitykés mellényt, pelőcés nadrágot. A férfi kabárjából Ítélve téli esküvő lehetett. A menyaszazony fején lévő pártaszerű menyasszonyi koszorú és a vőlegény kalapján lévő virág fehér. Ezt az esküvői díszt az alsóvárosi lakosság csak két évtized múlva kezdi átvenni. Ez az időeltolódás jellemző a Szeged környéki illetve dél-alföldi ruházkodásra. A hagyományőrzőbb zárt községek, a városok paraszti rétegei tovább ellenálltak a divatváltozásoknak. Ezt az időbeli eltolódást azonban a korabeli leírások, így Kovács Jánosé ' sem tükrözheti, mivel a leírók sem érzékelhették, hiszen egy megadott metszetet éltek, láttak vagy írtak le ebből a folyamatból. Ezért emlegetik, hogy meg lehetett különböztetni öltözetükről is a máshová valókat. Az ezen belőli apró, de jellemző különbségeket azonban még ők sem tudták megfogalmazni, számunkra pedig a képeken szinte már megfoghatatlanok.

Kresz Mária Magyar parasztviselet 1820-1867. c. könyvében egy makai házaspárról, 1857-ben készült akvarellt közöl. Öltözetük szinte megegyezik annak- az idős makai házaspárnak a viseletével /Szalay József és feleségéről van szó/, akikről Bietler 1875 körül készítette a felvételt. Utóbbiak nyilván koruknál fogva is ragaszkodtak ehhez a viseletformához. A kép készültekor a fiatalabb generációk már nem ugyanezt a formát viselték.

Hasonló példát hozhatunk Hódmezővásárhelyről, ahol a férfi ujjasoknak egy egészen egyedi /hátul nyakbaálló, elöl kihajtott gallérú/ formáját az 1870-es évek elején az idősebbek viselik, míg a fiatal férfiak a Szeged-Alsóvárosnál említett zsinóros formát hordják. A férfi viselet e szembetűnő különbségét Plohn Illés felvételei őrizték meg számunkra.

A Szegedi Híradó 1879 júliusi számában írják, hogy az árvízzel kapcsolatban itt megfordult fővárosiak meglepetéssel fedezték fel a "szegedi fehérnép vasárnapi viseletét.

A csinos kaczabáj és a viganó meglehetős pazar kelméből van készítve. De nem is e fényűzés" keltette fel a figyelmet, hanem a "különféle fantasztikus, tarkábbnál tarkább színvegyületek a ruhaszövetekben". Ők úgy vélik, hogy Szeged és vidéke számára valamely gyár külön készíti ezeket az anyagokat éa a divatkirály Monaszterly és Kuzmick cég tanulmányezni fogja az itteni szín-összeállitásokat. Természetesen nem külön gyártásról van itt szó, hanem a választék egy bizonyos fajtája itt kelendőbb volt. Ehhez járult, hogy az asszonynép a ruhaanyagokat egy öltözeten belül egyéni illetve szögedi módra válogatta össze és ezzel egyedivé tette öltözéke színpompáját.

A felvázoltakból is láthatjuk, hogy viselettel kapcsolatos emlékanyag kevés maradt ránk. Éppen ezért becsesek számunkra a korabeli családi fényképek, hiszen a rajtuk látható öltözetek igazolják vagy helyesbítik az eddig megjelent szakirodalom feltételezéseit.

 

Felföldi László:

CIGÁNY FOLKLÓRHAGYOMÁNYOK

A cigány folklórhagyományok gyűjtésével 1979 szeptembere óta foglalkozom. Már korábban is volt némi fogalmam a cigányságról első nagyobb kutatóik - Hermann Antal, Wlisloczky Henrik írásai alapján, tudtam József főherceg cigány-szimpátiájáról, és ismertem Nagy-Idai Sztojka Ferenc majd száz éve kiadott cigány nyelvű szótárát is. Később elgyönyörködtem a Sosemvolt cigányország című kötet szellemes meséiben, a Csikóink fényesek című népköltési gyűjteményük szép dalszövegeiben. Magyar néprajzi anyag gyűjtése során sokszor találkoztam a róluk szóló történetekkel, a cigányok szájába adott tréfás szólásokkal: pl. "Jobb egy lefekvís száz felkelisníl:" vagy "Többet ír egy hála isten, mint száz uram Jézus." Sokfélé hallottam vidékünkön azt a cigánycsúfolót;

"Cigány, cigány dik,dik,dik

Ha jóllakik, megdöglik."

Sok mindent tudtam róluk, de cigányhagyományok gyűjtésére nem gondoltam.

Már néprajzos voltam, amikor olvastam a Gyulán élt Erdős Kamill neves cigánykutatónk írásait a magyarországi cigányság nyelvi, etnikai megoszlásáról, szokásairól, s láttam filmeket a felső Tisza-vidéki cigánybotolókról /bottal járt táncokról/. Elolvastam Csalog Zsolt Kilenc cigány-át és egynéhányat a rájuk vonatkozó szociológiai irodalomból, de mindezzel együtt számomra egy kicsit a romantika, az egzotikum világába tartoztak, távolinak tűntek térben és időben.

A közelebbi ismeretséghez s a mélyebb érdeklődéshez a lökést egy tavaly nyári élményem adta. Az elmúlt évi ópusztaszeri emlékünnepségen, augusztus 20-án, az idősebb környékbeliek szavajárása szerint a szobori búcsún hosszan elfigyelgettem őket. Messze környékről idesereglettek a cigányok erre az alkalomra. Voltak itt sándorfalviak, baksiak, kistelekiek, szegváriak, szentesiek, vásárhelyiek, de még jánoshalmiak és kiskunmajsai.ak is. A felnőttek családostul, a kamasz gyerekek pedig bandába verődve járták a búcsúvásárt, letelepedtek a nagy gyöpre és a sokadalommal mit sem törődve énekeltek, táncoltak kedvükre. Ha az egyik elvonult, jött a másik csapat. Az éneklést lassú dalokkal kezdték, mindenféle hangszer nélkül, a földön ülve. Egy jobbhangú volt közöttük az előénekes, aki a többinél hangosabban, artikuláltabban énekelte a szomorú sóhajtásszerű dalokat. A többiek kicsit visszafogottan, rá figyelve követték őt az énekkel, s aki tudott, terceit neki. Ahogy megtudtam, a legtöbb ilyen lassú daluk párbeszédes, az édesanyjával, apjával, a kedvesével vagy a barátjával "beszél" az énekes. A szövegsorok végén nem kötelező a rím. Ha előfordul is a páros rím, ezek összecsengése is feloldódik a sor végére biggyesztett kis fölös szótaggal, nyögéssel vagy haj—jal. A dallam általában hosszabb, mint a szöveg az ilyen lassú dalokban, ezért a hiányzó szövegrészeket jelentés nélküli szótagokkal töltik ki.

A jó énekesek egy-egy dallamhoz sok-sok versszakot ismernek. A többiek szinte várják, hogy milyen új szöveget hoz az előénekes, amit mindenki ismer ugyan, mert rögtön bele tud kapcsolódni, de lehet, hogy ők maguk nem tudták volna elkezdeni, fölidézni. Lassú dalaik az énekesek nagy számának és a tercelésnek köszönhetően nagyon szép tömör hangzásúak.

A lassú dalok után tánc következett az ópusztaszeri gyöpön, amelyet gyors, rögtönzésszeru táncdalokkal kísértek. Az előénekea körül néhány jóhangú társa állt, akik az éneket pergetéssel kisérték. Úgy hangzott ez, mintha ritmuakeltő hangszereket - bőgőt vagy brácsát használtak volna. A szakirodalomban képletesen szájbőgőzésnek is nevezik ezt a kiséreti technikát. A másik érdekesség, amit a cigánydalok hallgatása közben megfigyeltem, hogy az előénekes egy-két rövid versszak után néhány értelmetlen szótagot ismételgetve az eddigi dallamra "gajdolni" kezd. Ez vagy azért történik, mert az énekes elfelejtette a további szövegeket, vagy a tánc lendületében egyszerűen nincs is jelentősge a további szövegeknek, úgyis mindenki csak a ritmusra figyel.

A táncot leggyakrabban a férfiak kezdik, s csatlakoznak hozzájuk a nők is, de ez nem törvényszerű, mert táncaiknak nincsenek olyan kiforrott típusai és műfajai, mint a magyar vagy a szomszédos népek táncainak. Láttam például aznap délután férfiak szóló és csoportos táncát, azután két férfi táncos vetélkedését és láttam férfi és nő szép lírai táncát. Tánc közben sohasem érintik egymást, nem fogóznak össze, mint a mi csárdásunkban. A nők a tánc során apró ugrásokkal táncolják körül a férfit, mintha évődnének vele, de egyetlen nőtől sem láttam még azt a farriszálást és mellrázást, amit a színpadi cigánytáncokban olyan sokszor látni. A férfiak azt a fajta virtuóz ugrós táncot járták, amit sok tekintetben az erdélyi férfitáncokhoz lehet hasonlítani. Azokhoz fogható stílusukban, nehézségi fokukban, de azoknál oldottabbak, kevésbé tudatosan szerkesztettek, mondhatnánk "hányavetibbek". Sok olyan figurát fedeztem föl a cigányok táncában, amelyeket korábban a tápai Ács Gyura bácsi oláhosában tanultam meg, például a "földcsapót", "csizmaverőt", "körösztözőt", "légbokázót" stb.

Ha a táncban elfáradtak, újra lassú dalokat vettek elő, majd újra tánc következett, s mindezt olyan természetességgel és önfeledt örömmel csinálták, hogy mindenkit magával ragadott.

Ezek az erős élmények, az apró fölfedezések és az ott kötött ismeretségek indítottak el a cigányhagyományok gyűjtésében. Az elmúlt év során Martin György, Hagy Albert és munkatársai együttműködésével a megye nyolc községében illetve városában végeztünk gyűjtéseket és négy helyen /Szegváron, Bakson, Mindszenten és Hódmezővásárhelyen/ filmfelvételt is készítettünk a helybeli cigányok táncairól. A táncok és a kb 100 magnóra vett dallam mellett néhány találós kérdés, párbeszédes mondóka, gyermekjáték és ünnepi köszöntő is előkerült, amelyek még rendszerezésre és feldolgozásra várnak. Mielőtt a gyűjtött táncokból és dalokból a képmagnóról bemutatnék, röviden fölidézem a cigányság eredetével, történetével ég etnikai csoportjaival kapcsolatos legújabb ismereteket.

A cigányok iránti érdeklődés elég régi keletű, s ez idő alatt számos "tudományos legenda" keletkezett a cigányság eredetéről. Kezdetben a bibliai Káin leszármazottaival vagy Nóé Khám nevű átokkal sújtott fiának utódaival azonosították őket. Maguknak a cigányoknak is voltak olyan mondáik, amelyekben a biblia korabeli eredetüket vallják. Az 1920-as években Macedóniában jegyezte el Konrad Vercovici a következő történetet: /rövid tartalmi kivonat Konrad Bercovici: The Story of the Gypsies című könyvéből. New York, 1928./

Krisztus megfeszítéséhez négy darab szögre volt szükség, de a jeruzsálemi kovácsok egyike sem vállalta az elkészítésüket. A kiküldött katonák már dolguk végezetlen akartak visszaindulni, mikor megláttak egy cigánykovácsot, aki épp akkor verte le a sátrát a város falain kivül. Ő el is vállalta. Már három szög kész volt, mikor a büntetésből megölt jeruzsálemi kovácsok szellemei hirtelen megjelentek és figyelmeztették a cigányt, ne fejezze be a munkát. Sötét éjszaka volt, s a várakozó katonák úgy megijedtek, hogy a három szöggel a tarisznyájukban elszaladtak. A cigány örült, hogy a 40 krajcár fizetséget  előre megkapta és csak három szöget vittek el. A negyediket is elkészítette és el akarta adni jó pénzért. Azonban hiába várta, hogy az izzó vasszög kihűljön, meglepetésére az csak izzott és olyan forró maradt, mint amikor a tuzből kivette. Hiába öntött rá vizet, a szög még jobban izzott és bevilágította a környéket. A cigány szörnyen megijedt. Felrakta a sátrát a szamarára és futva menekült. De bárhol megpihent, mindenhol megjelent előtte az izzó szög, pedig Jeruzsálem falainál hagyta a földön. Egyszer egy arab faluba érkezett, ahol egy parasztember jött hozzá és kérte, hogy a kocsikereke eltört, ráfját javítsa meg. A cigány fölvette az izzó szöget és azt használta föl a javításhoz. Aggódva figyelte, amikor a szekér elporoszkált az izzó szöggel a kerekén és örült, hogy megszabadult tőle. néhány nap múlva azonban, mikor Damaszkusz városánál újra fölállitotta a kohóját, s munkához látott, a szög újra megjelent. így volt ez büntetésből egész életében s az utódai sem tudtak szabadulni az izzó szög átkától. Ezért kell a cigányoknak mindig vándorolniuk, ezért nem állapodhatnak meg sokáig egy helyen. Ezért feszítették meg Krisztust csak három szöggel, s a negyedik szög azóta is vándorol a világ egyik sarkától a másikig.

Az ilyen és ehhez hasonló történeteknek természetesen nincs valóságalapjuk. Nincsenek korabeli szövegek vagy történeti bizonyítékok arra, hogy a cigányság az időszámítás kezdetén Palesztina területén élt volna. Inkább a gyökerüket vesztett cigány népcsoportok törekvéseiről tanúskodnak ezez a mondák, akik, mint minden mas nép, magyarázatot keresnek eredetükre és életmódjukra. A fenti történet bibliai köntöse pedig a kereszténység erős hatását mutatja.

A 14. században az európai városok kapuin kopogtató cigányok egyiptomi hercegeknek, a fáraók gyermekeinek mondták magukat s hosszú ideig meg is gyökeresedett ez a hit. Az 1730-as években például a Károlyi grófok levélben figyelmeztették Hódmezővásárhely tanácsát, hogy a város cigány lakói a "fáraók unokái", s mint ilyenek, nemes embernek számítanak. Tehát fölöttük csak a gróf Ítélkezhet, a város nem.

Vályi István,   tudós protestáns teológus volt az első,  aki az 1700-as években nyelvi megfigyelése alapján a cigányság őshazáját nem Egyiptomba, nem is KisÁzsiába tette,  hanem keletebbre,  Indiába.  Az ő felfedezése ma is helytálló,   csupán részleteiben módosult. A kutatások jelenlegi állása szerint a cigányság a mai India területéről származik,  s nyelvük az  ind és iráni nyelvek hatása alatt kialakult dard nyelvcsoporthoz áll legközelebb.  Valamikori lakóhelyükről az  5.  és a 10. század között indultak el.  Hosszabb időt töltöttek KisÁsziában s a Balkán területén, majd a 14.   századtól kezdve több hullámban tovább vonultak Európa területére.  Magyarországon először 1416-ban említik őket Brassó falainál.

A dél-alföldi cigányság történetéről bővebbet  csak a 18.   századtól kezdve tudunk.   Szegeden az 1773-74-es összeírás szerint 50 család volt,  akik kovácsolással, mezei munkával,  iszkába-csinálással és hegedüléssel foglalkoztak.  Közülük kerültek ki a későbbi híres  cigányzenész dinasztiák: Erdélyi,  Rácz,  Dankó,  Murka,   Zsiga és a többiek.  Makón 1833-ban 35  család élt, ,   akik közül 17-en foglalkoztak zenéléssel.  A városokban való megtelepedésük után a számuk asszimilálódásuk arányában egyre  csökkent.  Fogyatkozásukat a 19.   század közepén Líoldáviából és Románia legkeletibb részeiből  elindult új   cigánymigráció állította meg,   amely  századunk 3040-es  éveiben érte  el Nyugat-Európát.

A cigányság száma ma a világon két—három millió között van.  Magyarorszagon az 1971-es szociológiai fölmérés  azerint  320000 cigány  él.  Közülük 71 % csak magyar nyelven beszél,  21 % cigány anyanyelvű,   aki  cigányul és magyarul is beszél,   7 % román anyanyelvű és a maradék 1 %-hoz  a szerb,  vend és egyéb nyelveken beszélő cigányok tartoznak.

A cigány  anyanyelvűek között többségben vannak az ún.  oláh cigányok,  akik foglalkozásuk szerint különböző csoportokra oszlanak.  A lovarák lókupeckedéssel,  a colarák szőnyeg- és rongyárulással,  a khalderák üstfoltozáasal foglalkoznak.  A csurarak,  akik megyénkben szép • számmal  élnek,  lovaraktól különálló,   de  szintén lókupeckedéasel foglalkozó  csoport.   Csak néhány  ezren beszélik a kárpáti cigány  dialektust,  amely  az oláh cigánytól nagy mértékben különbözik.  A ciganológusok szerint  a középkorban Európába vándorolt  cigányságnak épp  ez volt  a nyelve.

A románul beszélő cigányok legnépesebb  csoportja a beás,   akiknek a teknővájás,   fafaragás  a főfoglalkozásuk. Őket  lehet látni vásárok,   búcsúk alkalmával,   amint  fakanalat  és különféle faragott  dísztárgyakat  árulnak.  Megyénkben közülük csak kevesen  élnek.

A cigányhagyományok gyűjtése még az elején tart. Az eddigi hézagos ismeretek alapján is kitetszik azonban,  hogy a cigányság jelentős szerepet játszott vidékünk mai etnikai arculatának kialakításában,  kultúrelemek közvetítésében és a magyar népi kultúra néhány régi elemének megőrzésében.  Életmódjuk,  folklórhagyományaik gyűjtése tehát, nemzetiségeink hagyományaihoz hasonlóan,  fontos és sokat ígérő feladat.

 

Nagy Vera:

ÉTELKONZERVÁLÁSI ELJÁRÁSOK VÁSÁRHELYEN

A 20. század elején a paraszti háztartásokban a megtermelt nyersanyagoknak még csak kis része került azonnali fogyasztásra. Nagyobb részét eltették, hosszabb időre tartalékolták. Ez különböző konzerválási eljárások ismeretét feltételezte. Az eljárásokat több tényező határozta meg: a termelés pariodizációja, az időjárás, sőt a társafialmi differenciálódás is. Jómódúaknak általában gyakrabban volt lehetőségük friss ételeket fogyasztani, míg a szegényebbek inkább a tartalékok megszerzésére törekedtek.1

Az egyes eljárásokat a konzerválandó nyersanyagok fajtái szerint csoportosítottam:

A húsfélék tartósítása sózással, füstöléssel, lesütéssel, ritkán szárítással történt. Ide sorolható az abálás is. Nagyobb mennyiségű húskonzerválásra csak disznóvágáskor került sor. Még a legszegényebb család is igyekezett egy évben legalább egy disznót vágni. Húsát egész évre beosztották, szalonnáját reggelire, vacsorára nyersen fogyasztották, nélkülözhetetlen volt a családjuktól távol dolgozó férfiak számára, de a napszámosok, cselédek bérének egy részét is ez tette ki.

Ahol több disznót tudtak vágni egy évben, azt úgy osztották el, hogy jutott karácsonyra, majd januárra, tehát farsangra, néhol még tavaszra, húsvét környékére is. Míg a téli vágás húsát mindig felfüstölték, addig az utolsót, a tavaszit inkább lesütötték.

A század elején még a disznó gerincen való bontása volt az általános eljárás. A szalonnát két darabba vágva hagyták meg, úgy, hogy egy-egy darabban még a "karőtő" helye is megvolt. Zsírt csak keveset sütöttek ki belőle, a szalonnát jóval fontosabbnak tartották. Sózással tartósították. Amióta több darabban szedik föl a szalonnát, azóta füstölik is, főleg a vékonyabb részeket, a hasaalját. Abált szalonnát régebben csak úri helyeken készítettek a tokaszalonnából. A húst szinte az egészet felfüstölték, így biztosítva az egész évi ellátást. A füstölt húst sokkal gazdaságosabban ki lehetett használni. Szegényebbek, ugyanazt a darab húst többször is belefőzték az ételbe. A hús lesütését pazarlásnak tartották, amit csak olyan nagygazdák engedhettek meg maguknak, akik 10-12 disznót vágtak évente. Természetesen ők is csak keveset sütöttek le, többnyire a tavaszi vágást.

A húst és a szalonnát két-három hétig tartották a sóban, majd a húsokat 3 napig füstölték, a sonkának 4-5 nap is kellett. Ennyi ideig tartották hideg füstön a kolbászt, bár azt a század elején kevesebbet készítettek és inkább frissen sütve fogyasztották.

Ahol füstölve nem szerették a húst, ott előfordult - bár ez ritka volt - a konzerválásnak az a módja, hogy kemencében kiszárították: "kikemöncézték". Kenyérsütés után, tepsibe téve helyezték a kemencébe. így azonban kevésbé volt tartós mint füstölve, nagyobb mennyiség tartósítására nem is alkalmas ez az eljárás.

Abáláasal csupán rövid időre tartósítanak, de ez azzal jár együtt, hogy a megabált élelmet hideg helyen tárolják. Disznóvágáskor már abálva kerülnek bele a hurkába a belsőségek, majd a kész hurkát újra abálják. A múlt században, sőt a század elején is kölessel vagy kukoricakásával töltötték. Szeremlei a lakodalmi ételek között említi a dercéghurkát is.2

A szivet éa a nyelvet az abaléből kivéve besózták és hidegre tették, hogy néhány, nappal később szive-nyelve levest főzzenek belőle.

A disznó gyomrába ugyanaz a töltelék került, mint a hurkába. Sz volt a "gömböc". Abálás után a padlásra akasztották fel, majd pár nap múlva a kemencében, káposztával együtt megsütötték. Ez történt a "pálanyjá"-nak nevezett résszel is, amit megtöltve "kisgömböc"-nek hívtak. Ma általánosan elterjedt a disznósajt készítése, amit Bálint Sándor német eredetűnek tart.3 Ezt az abálás mellett préselik és füstölik is. Az ármentesítés előtt kiemelkedő jelentőségű volt Vásárhelyen a halászat. Bár az általunk vizsgált időszakban már nem, de a korábbi évszázadokban a frissen nem értékesíthető apróbb halakat nagy mennyiségben sózták, szárították. A konzerválásnak ezt a módját az tette szükségessé, hogy amikor egyszerre nagy tömegben lehetett halászni, akkor nem tudták mind értékesíteni. Amikor viszont a kereslet volt nagy, nem tudtak eleget fogni. A távoli piacokra való szállítás is csak így volt megoldható.4

A vizek lecsapolásával a halállomány megfogyatkozott, a fogott halmennyiség frissen is értékesíthető volt, a szárítás elvesztette jelentőségét. A múlt század második felében Török Károly még látta a halkonzerválásnak ezt a módját.5

A hús tartósításánál említett eljárásokat alkalmazták a tejtermékeknél is. A legegyszerűbb eljárás a hőkezelés, a hűtés, a forralás. Más ételfélék esetében is a rövid időre való tárolás legegyszerűbb módja a hűtés. Ez történhet hideg helyiségben, sokszor a kútba engedték le az ételt, gyümölcsöt stb. Ahol pedig verem vagy pince volt, különösen kocsmákban, vendéglőkben, oda télen a Tiszáról hoztak jeget, amivel nyáron hűtöttek.

A vajat tejfölből köpülték. Ritkább esetben, ha frissen nem tudták felhasználni vagy értékesíteni, a vajat lesütötték és zsír helyett használták.

A télitúrót vagy érett túrót nyáron készítették. Oltónak disznógyomrot használtak. A megaludt tejből kinyomkodták a savót, majd szárították. Amikor több ilyen csomó öszszegyült, a külső, gombás héját lehámozták, a túrót húsdarálón megdarálták, sóval alaposan összegyúrták. A tetejét egy ujjnyi vastagon korpás tésztával vagy egy kis sós tésztával terítették be, esetleg le is srófolták. A téli hónapokban reggelire fogyasztották.

Hasonlóképpen készült a sajt is, de ezt sajtszékben préselték, majd szárítás után kissé meg is füstölték, hogy ne gombásodjon.

A gyümölcsök tartósítása aszalással, befőtt és lekvárkészítéssel történt.

Főleg szilvát aszaltak sokat, de almát, körtét, megygyet, cseresznyét is. A kemencét befutötták, az alját kisöpörték és beöntötték a szilvát, vagy tepsibe téve rakták be. Másnapra megaszalodott, akkor megmosták és párszárító kasokra öntve kitették a napra száradni, 3-4 napig. Az almát 4-6 cikkre vágva, magházát kiszedve csak napon szárították. Ezt nevezték "bagolytüdő"-nek. Az aszalt gyümölcsöket csemegeként fogyasztották vagy ciberét főztek belőlük, különösen bőjt idején. Ilyenkor piacon is árusították.6

A fűszer- és gyógynövényeket szintén a napon kiszárítva tárolták.

Nyár végén, ősszel történik a savanyúságok, befőttek készítése. Kiss Lajos a következőképpen írta le: "régen kétfülű, széles szájú kantákban raktak uborkát, kis dinynyét, kótyot, apró zöld paradicsomot, véralmát, olájkörtét, előbb természetesen megmossák. Tesznek közé tormát, babérlevelet, borsszemeket, sót, szokás egy vagy két darab réz-krajcárost is beletenni, hogy zöld maradjon az eltett gyümölcs. Végül ráöntik a felforralt ecetet."7

A befőttek eltevése a század elején még kevesebb cukorral, sőt cukor nélkül is történt. Sok meggyet, cseresznyét, szilvát, püszkét főztek be, amikből szószókat, mártásokat készítettek. Befőttet sültek mellé csak újabban adnak. Szeptember végén minden háznál készült szilvalekvár. Más gyümölcsökből ritkán. A szilvát a katlanon, nagy üstben főzték. Olyan keményre kellett főzni, hogy kavargatás közben az üst feneke meglátszódjon. Cserépfazekakba töltötték, majd a kemencében kidunsztolták. Amikor kivették, a tetejét megkenték zsírral vagy vajjal, hogy ne penészedjen, esetleg papírral is lekötötték.

A paradicsomot, amit télire főztek, szitán törték át, majd üvegekbe öntötték. Az üvegeket kukoricacsutkával dugták be és kukoricahéjjal kötötték le.

A káposzta-savanyítás ugyancsak minden háztartásban általános volt a század elején. A savanyú káposztát többet és többféleképpen fogyasztották mint ma. A család nagyságától és szükségletétől függően 20-50 kg-t tettek el. Savanyításra a kemény fejű, őszi káposzta volt alkalmas. Eltevéskor a kivágott torzsa helyére kerülnek a fűszerek: só, bors, köménymag, babérlevél. A legyalult aprókáposztát is fűszerezik.

A hordóba rétegesen, felváltva rakják az aprókáposztát és a hasábokat. Ököllel, régen súlyokkal nyomkodták össze. Ha így nem ad elég levet, akkor tapossák is. Végül deszkákat és súlyokat helyeznek: rá, jó erősen lscgavarozzák. Eltevés után a szobában tartották langyos helyen, hogy megérjen, utána a hidegebb kamrába vagy pitvarba tették ki.8

A káposzta sokféle elkészítési módja közül a ma is legnépszerűbbet Szeremlei is feljegyezte: "a télire eltett aavanyú káposzta főleg disznóhúasal /szárma vagyis töltöttkápoazta név alatt/ a nép minden rétegében elterjedt s kedvelt eleseg volt."9

E témakörben a csoportosításnak más módja is lehetséges /eljárások szerint/. A korlátozott terjedelemre való tekintettel csak a legfontosabb nyersanyagcsoportokat és eljárásokat ismertettem.

További feladatokat jelent az eljárások részletes lejegyzése mellett például annak vizsgálata, hogyan oszlott meg társadal mi rétegenként a frissen felhasznált és konzervált, eltett nyersanyagok aránya, valamint milyen különbségek vannak az egyes társadalmi rétegek által alkalmazott eljárások között.

Ezen túl azt is meg kell vizsgálni, hogy nagyobb időtávlatban hogyan változtak ezek az eljárások, illetve egyesek mikor tűntek el és mi az eltűnésük oka.

 

Jegyzetek

  1. Dankó  Imre:  Ételkonzerválás Hajdúböszörményben a századfordulón.  A Hajdúsági Múzeum Évkönyve.   III.  Hajdúböszörmény.  1977.   214.
  2. Szeremlei Samu:  Hód-Mező-Vásárhely  története. V.   köt.   Hmvh.  1913.   460.
  3. Bálint Sándor: A disznótartás és disznótor szegedi hagyományai.  MIMÉ 1972/73 I.  Szeged 1974 /111-131/ 126.
  4. Szilágyi Miklós: A szárított hal.   /Halkonzerválási módok a magyar halászat gyakorlatában./ A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1975-76.   Szekszárd 1977.   164.
  5. Török Károly: Magyar alföldi népszokások.  Magyarország képekben.   Szerk.: Nagy Miklós.   I.  köt.   Pest 1867.   298.
  6. Kiss Lajos: A szegény  asszony  élete.   /1943/ 324.
  7. Kiss Lajos:  A szegény  asszony  élete.   /1943/79.
  8. Kiss  Lajos: A szegény  asszony  élete.   /1943/ 80.
  9. Szeremlei Samu:  Hód-Mező-Vásárhely  története. IV.  köt.  1911.   190-193.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet