Előző fejezet Következő fejezet

Régészet és embertan

 

Kőhegyi Mihály:

BÁINT ALAJOS /1902-1983/

Nemrég köszöntöttük nyolcvanadik születésnapján s most néma főhajtással búcsúzunk tőle örökre.

Bálint Alajos Lugoson született ugyan 1902. július 4-én, de elemi- és középiskoláit már Makón végezte, mert postafelűgyelö édesapját ide helyezték át. Sikeres érettségi vizsgája /1920/ után az akkor megnyílt szegedi Tudományegyetem Bölcsészeti Karára iratkozott be. A történelem-földrajz szakos  egyetemi hallgatóra csakhamar felfigyeltek tanárai és amikor 1924 nyarán a Földrajzi Intézet észak-európai körutat tett, ő volt a hallgatóság megbízottja. Egyetemi társai között nagy népszerűségnek örvendett és ezért a Diákjóléti Bizottság titkárává választották. Mint ilyen, sokat tett szegénysorsú és nincstelen diáktársai szűkös megélhetéséért. Érdeklődése egyre inkább a régészet felé terelődött és utolsóéves hallgató korában már gyakornokként dolgozott a Régészeti Intézetben. A Ferencz 3ózsef Tudományegyetem Régészeti Intezete egyidős a Kolozsvárott alapított egyetemmel /1872/. Amikor az egyetem Szegedre települt át, mindent előlről kellett kezdeni. 1924-ben Buday Árpád személyében kiváló igazgatót kapott, aki Banner Jánossal együtt hozzáfogott az Intézet újjászervezéséhez. Bálint Alajos a bölcsésztudom oklevél megszerzése /1926/ után továbbra is az Intézetben maradt, ahol 1938-ig tanársegédként, majd adjunktusként dolgozott. Legtermékenyebb évei ezek. A fiatal kollégát a régészeti szakirodalom slapos átbúvárlásával bízták meg - jó érzékkel - tanárai is lehetős-íget adtak a magyarországi régészeti irodalom ismertetésére a Dolgozatok hasábjain. Ezekben, a kritikai észrevételek mellett, az újonnan feltárt, csak szakmai körökben ismert eredményeket is felhasználja és hegyreigazítja vagy kiegészíti más régészek feltételezéseit. Első dolgozata numizmatikai tárgyú és ez a tudományterület később is foglalkoztatta. Lényegében a készülő CNH III. kötetéhez szolgáltatott új adatokat és írt le addig ismeretien változatokat. A régészhallgatők érentani gyakorlatait is ő vezette.

1930-tól erőteljesen bekapcsolódott az Intézet ásatásai tevékenységébe. Őskori /Ószentiván, Kisapostag, Szakáihát//, szarmata /Mártély/, avar /Batida/ és honfoglaláskori /Öszentiván, Bánkút/ telepek és temetők feltárása mellett kiemelkedő jelentőségűek középkori falu- és temető ásatásai /Makó, Csanádapáca, kaszaper/. Ezekről egymás után jelennek meg a kor színvonalán álló, alapos leírással éa rajzokkal ellátott dolgozatai, melyekben olyan megfigyelések is szerepelnek szép számmal /ruhaszegélydisz, darázskő felhasználása falusi templomaink alapozásánál, párták díszítésmintái és technikájuk, gyékénybe csavart halottak, fakéregkoporsó, gyalogos Szent György ábrázolások stb./, melyeket azóta is számontart középkori kutatásunk. 1934-ben pedig - talán a hazai régészet első munkaközösségeként - Banner Jánossal és Párducz Mihállyal feldolgozták a hódmezővásárhelyi gimnázium 2445 darabból álló régészeti gyűjteményét, mely ezzel szerves részévé vált kutatásunknak, A honfoglalástól a XVI. századig terjedő rész Bálint Alajos munkája. A nyolc évtized alatt bekprült leletanyagot úgy csoportosította, hogy ezzel mintegv településtörténetet írt egyegy elpusztult faluról. A Martéi von előkerült 5 szarmata sír feldolgozásakor, annak mintegy ürügyén, minden Martélyon előkerült leietet bemutat. Ez a korán megnyilatkozó topográfiai érzéke vezette azután el Csanád, Arad és Torontál vármegyék régészeti kataszterének összeállításához /1941/, melyben - a most is folyó munkálatok előhírnökeként - 264 lelőhely anyagát gyűjtötte össze. /Jellemző, hogy ezek egy részs máig is közületien. Gyűjtőjének tehát valamennyi környező múzeum raktári anyagát ismernie kellett/.

1939. december 30-tól a Felsösnagyarországi Rákóczi Múzeumhoz /Kassa/ nevezték ki múzeumi segédőrnek, de egy év múlva már múzeumi őrré léptetik elő. Itt dolgozott 1945. szeptember 3-áig. Életének és működésének erről a szakaszáról keveset tudunk, mert gyűjtött anyagát nem volt módja feldolgozni. Napilapok hasábjairól, rádióriportok megmaradt kézirataiból, feljegyzéseiből az derül ki, hogy elsősorban középkori ásatásokkal foglalkozott /Gerény, Vizsoly/, de őskori leletmentéseket is folytatott /Bárca, Szemere, Sátoraljaújhely - Téglagyár/.

Sokat szerepel a helyi rádióban régészeti, néprajzi, iparművészeti, történeti témákkal és rendszeresen ír napilapokba a jeles napok /Gergely, György, Luca stb./ népi szokásairól. Ez utóbbiakat, bár többnyire megjelent közleményekből, maga is gyűjtötte, cédulázta. Részt vett a kassai Miklós börtön állandó múzeumi kiállításának megrendezésében, a Hóhérbástyán felépítésre kerülő Rákóczi Ferenc rodostói ebédlőházának munkálatait pedig ő irányította. Tiszteletdíjasként meghatározta és beleltározta a Kassára került Országos Magyar Műszaki Múzeum hatalmas anyagát, melyet 5 évi rendezés után 1943-ban nézhetett meg az érdeklődő közönség. A Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége 1942-ben a keszthelyi Balaton Múzeum középkori anyagának átnézésével és kiájlítás céljára történő kiválogatásával bízta meg. Feladatát kiválóan látta el. Részletes jelentése és a hozzácsatolt vaskos leletanyag-jegyzék teljes keresztmetszetét adja a keszthelyi múzeum akkori gyűjteményének.

Amikor 1944-ben az erkölcsi és társadalmi rend helyett a hanyatló kor sötét erői vették át a hatalmat és elrendelték Kassa kiürítését, sem ő, sem családja nem hagyta el s várost. Ezért december 8-tól bujkálnia kellett a nyilasok elöl. A Vörös Hadsereg 1945. január 19-i bevonulása után Kassán megalakult a Csehszlovák Köztársaság és ez a múzeum tudományos tisztviselőit szolgálatéban visszatartotta. A Magyar Fegyverszüneti Egyezmény ú. §-a értelmében a magyar államnak kellett visszaállítania eredeti állapotába mindazokat a műkincseket és műtárgyakat, amelyeket - hatósági légoltalom címén - még 1542 májusában óvóhelyekre szállítottak. Ezt a munkát Mihalik Sándorral, 3 szolgálatban visszatartott igazgatójával együtt, majd annak távcztával /1945 június/ egyedüi végezte. A helyreállítás befejeztével /1945. szeptember 3./ Miskolcra települt át.

A Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa és a Közgyűjtemények Crt-zágos rőfelügyelősége a kecskeméti Városi Múzeumba osztotta be. Az élet újraindítása és a múzeumi munka megszervezése komoly feladatot jelentett. A fokozódó infláció az erősen megviselt épület tatarozását alig tette lehetővé, de Bálint Alajos fáradhatatlan tevékenysége és az ezzel együtt megvalósított társadalmi gyűjtés csodákat művelt: 1946 júniusától megindulhatott 8 tatarozás. Ezzel párhuzamosan megbízást kapott a kultuszminisztertől, hogy a Csongrád, Békés. Csanád, Bács-Bodrog és Pest megyék területén lévő magángyűjteményeket vegye őrizetbe és szervezze meg biztonságukat. Ezt a feladatot miniszteri biztosként látta el. A megnövekedett feladatok mellett maradt annyi ereje, hogy a kecskeméti Parasztszövetségben sorozatosan' előadásokat tartson, a múzeumban hangversenyeket rendezzen, és elkísérje a színjátszó csoportot vidéki kőrútjára, a kecskeméti színház 50 éves jubileuma alkalmából ünnepi beszédet mondjon, és a Katona József Társaság ülésein szerepeljen. Szivbeli ünnepe azonban az volt, amikor 1947. május 10-én a múzeum helyreállított épülete megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Ásatásra ilyen körülmények között igen kevés ideje maradt. Nagyobb szabású munka egyetlen egy akad köztük, s ez a középkori Nyársapát településének feltárása.

1949. december 10-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium múzeumigazgatónak nevezte ki Szegedre és ezt a hivatalát nyugdíjazásáig /196B/ töltötte be. Széleskörű társadalmi tevékenysége mellett csak kisebb leletmentésekre tellett erejéből, de tíz év alatt így is 29 helyen dolgozott.

Vezetője volt annak a munkaközösségnek /Szabó György, Éri István, Kaposvári Gyula/, amely a miskolci múzeumban a muhi és csorbaköi középkori anyagot dolgozta fel, s azután a Régészeti Füzetek önálló köteteként tette közzé. 1950 nyarán rendezték újjá a Móra Ferenc Múzeum központi épületében elhelyezett képtárat. A Somogyi-könyvtártól különvált múzeumvezetés arra törekedett, hogy a látogatottságot növelje. Ezt a célt szolgálták az üzemekben rendezett kiállítások, valamint az ún. vasárnapi múzeumi hangversenyek, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. 1953ban nyilt meg a.Horváth Mihály utcai kétemeletes, önálló épületben a Képtár. 1963 nyarán rendezték meg először az Alföldi Régészeti Tudományos Ülésszakot, melyet azután éveken át folytattak.Itt vitatták meg a fiatal kutatók nézeteiket, elképzeléseiket, egyáltalán szakmai eredményeiket és gondjaikat. Mindezt őszinte, egészséges szellemben és segítő szándékkal. A fentiek mellett 1958-től 1966ig meghívott előadóként középkori tárgyú kollégiumokat tartott a szegedi egyetemen, s ezeket a múzeum tárgyi anyagának bemutatásával szemléltette.

Bálint Alajos, meglepő és rendhagyó módon, teljesen felkészülten és kiforrottan lépett a tudományos világ elé szakcikkeivel. A gyönge kezdés és a tapogatózó kísérletezés majd mindenkire jellemző szakasza egyszerűen hiányzik nála. Könyvismertetéseit a kritika hatotta át és nem a gyűlölködés. Igazéból nem érezte magát jő vszetónek, egyszerű megfigyelője volt csak régmúltnak, közelmúltnak és jelennek. Csalóka álmok és szivárványos vágyak után futott néha, de tudott küzdeni remény nélkül is, mert tudta, hogy Marathonnál is a reménytelenség győzött. Sok eredménye mellett sem volt céltudatos szervező tehetség, tövises gondjait sem tudta megosztani munkatársaival. A múzeumvezetés napi gondjait igyekezett levenni munkatársai válláról, s hagyta azokat a maguk szakmájával foglalkozni. Mindig új ásatások terveivel volt tele, ám lelke mélyén maga érezte, hogy ezek csak délibábos káprázatok. Az 1950-es évek katasztrófát jelző, ellentmondást nem túró, közhelyeslést kívánó, folyamatos öntömjénezés légkörét nehezen bírta, de később a tanács elvárásaihoz csodálatos simulékonysággal hasonult át. Szeretett volna visszavonulni a tudumányos anyaggyűjtés szűk körébe, de életének második felében ez inkább -csak jószándék maradt, semmint maradandó cselekedet, hisz nem egyszer a puszta életlehetőségekért kellett megküzdenie. Igazgatói ajtaja és szíve nyitva állt mindenkinek, ki mézes szóval, álcás jóindulattal jött feléje. Az ocsút nem mindig tudta megkülönböztetni a tiszta búzától s ezért nem egy nagyszájú, handabandázó, mutatványos kollégája nagyobb becsben állt előtte a szerényen, de becsületesen dolgozónál. Nem olyan üveglap volt, melynek felületét folt és lehelet nem homályosítja. S ugyan melyikünk hibátlan? Mindig tudta, hogy a történetírás - s közte a régészet - feladata az eszméltetés, tudatossá tevés; az, hogy az embereket megtanítsa felismerni, mit tesznek és hogy milyen összefüggésben van jelenünk évszázados múltunkkal. Az utolsó két évtizedben a részletes kidolgozás ezernyi apró nehézségén megtört lelkesedése. Több benne a lendület, a javulást áhító vágy és hit, mint a végeredmény, Tovább húzta ugyan a remény nélküli kötelességteljesítés rabigáját, de lehangoltság és kedvetlenség vett egyre inkább erőt rajta. Életének talán legnagyobb üröme volt kései unokájának megjövetele.

Fáradt testét - kívánságának megfelelően - csendben adták vissza a mindenkit magához ölelő anyaföldnek.

 

Farkas Gyula:

TEMETÉSI RÍTUS ÉS NEMISÉG

A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy egy anyának leánya, vagy fia született. Biológiai szempontból tekintve ez a kijelentés azonban túl általános kifejeződése az emberi nem ivari dimorfizmusának.

Az utód neme a koncepció pillanatában eldől. Az elöbbi kijelentést tehát genetikai szempontból tekintve úgy is fogalmazhatjuk, hogy az újszülött XX, illetve XY kromoszómákkal rendelkezik. Ez azonban a nemi kromoszómák variációinak csak a két szélsőséges véglete, a tipikus n5 és a tipikus férfi esete. A két szélső variáns között nagyon sok átmeneti állapot lehetésges, egészen a hermaphrodits vera, a valódi Kétneműség esetéig. A genotipusbsn ez úgy nyilvánul meg, hogy az egénnek nem csupán két nemi kromoszómája van, hanem több lehet az X-ből, vagy az Y-ból.

Ez utóbbi esetek azonban már befolyásolják az egyén gonadális nemiségét is, vagyis azt, hogy az ivarmirígyek hogyan és milyen formában fejlődnek ki. Az ember gonadális nemisége tehát szoros kapcsolatban van kromoszómális nemiségével.

A kromoszómális aberrációk, elsősorban a számbeli variációk következményeként megváltozhatnak a szomatikus tulajdonságok is. így pl. ha egy férfinél XXY nemi kromoszómák vannak, úgy a Klinefeiter szindróma jelentkezik, ami nőies emlők kifejlődésében, a herék elpusztulásában mutatkozik meg. Ha viszont XYY, un. dupla-Y szindróma lép fel, akkor a termet feltűnően magas lesz, az egyén agreszszív karakterűvé válik.

A nemi kromoszómák aberrációinak másik változatánál kevesebb a kromoszómák száma, mint pl. a Turner szindróma esetében, amikor a nőnél csak egy X nemi kromoszóma van.

Ennek eredményeként az illető nem fejlődik tipikus nővé, menstruációja nincs, így meddő lesz, termete pedig a nőkre jellemző termetnél kisebb.

A kromoszómális és gonadális nemiség, mint láthatjuk, az egyén szomatikus nemiségét is befolyásolja. Ez egyébként normális kromoszómakép mellett is bekövetkezhet, ha a gének abnormális működése következtében pl. hormonhiány lép fel. így a genetikailag és gonadálisan masculin nemiség ellenére feminin alkatot tapasztalunk. Végül beszélhetünk az egyén pszichoszexuális nemiségéről is, vagy más szóval nemi tudatáról. Ez azt fejezi ki, hogy az illető férfinek, vagy nőnek érzi-e magát. A nemi tudatot 3 nevelés, a keresztnév adása, az öltözködés, a hagyományok, stb. befolyásolják.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a női nemet genetikailag az XX kromoszómakép, a petefészek struktúrával rendelkező ivarmirígy, a külső női nenú szervek és s női pszichoszexualis jelleg határozza meg, mig a férfi nemet genetikailag az XY kromoszómakép, a here struktúrával rendelkező ivar-mirigy, 3 külső nemi szervek és a férfi pszichoszexualis jelleg jellemzi.

Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy ez a két változat csak a tipikus nő és tipikus férfi esetére érvényes.

Mindezeket a tulajdonságokat sz élő embernél jól megfigyelhetjük. Kromcszómaképét ellenőrizhetjük, viselkedését tanulmányozhatjuk. Ugyanakkor ezek a lehetőségek a történeti embertani leieteknél csak korlátozott mértékűén állnak rendelkezésünkre. Lényegében csak a szomatikus nemiségből adódó jellegek /mint pl. a termet/, vagy a genetikailag determinált nemiségből következő szekunder ivari jellegek egy része /pl. az arcus pubis, glabella, proc. mastoideus, stb./ figyelhetők meg. Amennyiben azonban ezek nem tipikusak, úgy a nemiség eldöntése csontváz alapján problematikussá válik. A döntést elősegítik azok a mellékletek, amelyek a nemekre jellemzőek, mint pl, az őskorban az eltérő oldalra történő fektetés a sírban, egy avar kori tűtartó, vagy egy honfoglaláskori íj. Ezért az előzőkben említett kromoszómális, gonadális, szomatikus és pszichoszexuális nemiség mellett megítélésem szerint a történeti embertanban az szókkal szoros összefüggésben levő, a társadalom által megítélt nemiség szempontját is szükségesnek tartom felvetni. Mit értek ezen?

Az, hogy az eltemetéskor az egyén mellé milyen tárgyakat tesznek nem elsősorban a meghalt egyéntől, annak kromoszómális képétől, gonadális nemiségétől, netán pszichoszexuális tudatától függ, hanem a társadalomnak az ítéletétől. Attól tehát, hogy őt a társadalom, környezete, melyben élt minek tartotta. Amikor tehát a régészeti mellékletek alapján ítéljük meg a csontváz nemét, akkor lényegében csak szomatikus nemiségét /fenotipusát/, bizonyos vonatkozásban - áttételen keresztül - kromoszómális nemiségét is konstatálva elsősorban azt vesszük alapul, hogy őt a társadalom minek tekintette a nemiség szempontjából. Nem vitás tehát, hogy az egyén biológiai nemiségét ez az ítélet nem teljesen mértékben tükrözi.

A társadalorr, által megítélt nemiség esetében a problémát szerintem az okozza, hogy a temetkezési rítus nem mindig adekvát, vannak - meglehetősen nagy számban - olyan csontvázak, melyek mellett nem találunk mellékleteket, vagy éppen a nemiséggel ellentétes a mellékletük /pl. avar kori férfi mellett orsókarika/, vagy temetkezési rítusuk nem felel meg az általános tapasztalatoknak.

A nemiség és a temetkezési rítus kapcsolatára nagyon jó példa a férfiak és nők eltérő oldalra való fektetésének őskori szokása.

Az antropológiai módszerekkel meghatározott szexus és a rítus kapcsolatát ún. kontingencia- táblával ellenőrizhetjük, ahol a két jelenség függetlenségének próbáját chi-négyzet próbával vizsgálhatjuk meg. A két jelenség - az antropológiailag meghatározott szexus és s temetkezési rítus között - matematikai korreláció mutatható ki. Ez a rendkívül csekély kapcsolatra utaló neolitkori 0.019-es korrelációs együtthatótól kezdve a korai bronzkorban nagymértékű kapcsolatra utaló 0.740-es, majd a késői bronzkor végére jellemző 0.075-ös értékek között változik. Emellett még olyan eltérés is van, hogy a férfiakat a rézkarban a jobb-, a nőket a baloldalukrs, a korai bronzkorban pedig ettől eltérően /aférfiakat a bal-, a nőket s jobboldalukra fektetve/ temették el.

A példák tehát önmagukban is ellentéteket hordoznak. Két régészeti korszak esetében is eltérés van a nemiség és a fektetés módja között. Ez talán azt jelentené, hogy a társadalom által történt megítélés módja eltért a két különböző kultúránál? Nem valószínű. Mindenesetre a példa azt igazolja, hogy még matematikai módszerrel igazolt kapcsolat esetén is a mellékletek, illetve a temetkezési rítus és a nemiség között összefüggés merev alkalmazása komoly tévedések forrása lehet.

A megoldást e téren nyilvánvalóan a jövő kutatásaitól várhatjuk, amelyeknél a hitelesség maximális biztosítása, a régész és antropológus önálló véleményének tárgyi bizonyítékokkal való alátámasztása és a szoros együttműködés lehet a megismerés biztosítéka.

Másrészt azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a társadalom által történt megítéléskor elsősorban az egyén magatartása, viselkedése, a társadalomban betöltött szerepe dönthette el, hogy milyen mellékletet helyeznek a sírban melléje, vagy milyen rítus szerint temetik el.

Kérdés azonban, hogy a szexuális viselkedésben nyíltan meg nem mutatkozó aberrációk esetében hogyan érvényesülhetett ez a gyakorlat?

Ezzel a néhány gondolattal csupán azt szerettem volna felvillantani, hogy egy egyszerűnek látszó kérdés megválaszolásánál, ami egyébként további értékelések alapjául szolgál, olyan szempontok merülhetnek fel, amelyek korábbi ítéleteinket bizonytalanokká tehetik, azokat megkérdőjelezhetik s esetleg revízióra kényszeríthetnek bennünket .

 

Vörös Gabriella:

KÉSŐSZARMATA- HUN KORI TELEPÜLÉS EMLÉKEI BORDÁNY HATÁRÁBÚL

Az elmúlt években Csongrád megyében örvendetesen gyarapodott az 1-5. századi települések száma, újabb és újabb adatokkal gazdagítva a Dél-Alföld római kori és korai népvándorálskori történetét. A településrészietek között különösen nagy a késői, a 4. század vége és az 5. század közepe közé korhatározhatók aránya. Kiemelésre érdemes Közülük a nagy kiterjedésű Sándorfalva - eperjesi telep és a már évek óta feltárás alatt álló különösen gazdag Nagymágocs - paptanyai település, A nagy területen feltáruló, sok objektumot és leletet eredményező telepek igen sok új adattal szolgálnak, és szinte néprajzi szintű és hitelű megismerést tesznek lehetővé. Egy-egy különösen érdekes és új eredményről már ezen a fórumon is beszámoltam, mint például a sándorfalvi gölöncsériműhelyről,1   a mágocsi kézimalomról.2

Meggyőződésünk azonban, hogy nem szabad elhanyagolnunk a kevésbé látványos, a kisebb szondázások során, más korú ásatások "melléktermékeként" előkerülő településrészleteket sem! E településrészletek közös jellemzője, hogy kis területen nem túl reprezentatív leletanyagot van módunk megismerni. Sorsuk pedig, hogy évtizedekig néha restaurálatlanul, többnyire leltározatlanul hevernek a "feldolgozandó" feliratú szekrények porosodó polcain. Pedig sok szempontból nagyon fontosak ezek az anyagok! Gyakran a ksvés is sokat mondhat, sőt ha szerencsés a mintavétel, még újat is! Az elmondottak bizonyságául álljon itt példaként egy későszarmata teleprészlet, amely közel másfél évtizede Bordány határában került elő és mindössze négy objektumrészlelet, valamint 139 tétel leletanyagot eredményezett. 3

A lelőhely Bordánytól K-re helyezkedik el egy természetes magaslaton, melynek  északi oldalán valamikor egy kis ér határolta. A leletek akkor kelül lek elő, amikor a magaslatot 1572-ben megbontották, hogy azesőzésekkor felgyülemlő belvizet gyorsan levezethessék. Kürti Béla egyhetes, gyors leletmentéssel az említett szarmata objektumokon kívül 5 honioglaláskori sírt is feltárt.4 /"A földmunka gyors üteme miatt nagyobb feltárásra nem kerülhetett sur,/

A régész célja és feladata, hogy a rendelkezésre álló adatokat felhasználva, feldolgozva és értelmezve a lehető legteljesebb képet alakítson ki - esetünkben most egy későszarmata népességű falu eletéről, lakóiról. Éppen a nagy kiterjedésű, hasonló korú és etnikumú települések segítenek bennünket abba.i, hogy a kit leletmentések részeredményeit - néha persze csak feltételezőn, sok kérdőjellei - egészre kerekítsük. Ezt kellett tennünk a bordányi telep esetében is. Vizsgálódásaink eredményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze.

A kb. 25 x 40 m-es területen feltárt objektumok, házreszlet, szabadtéri kemence, gödör és cölöpsoros gazdasági épület./?/ egymáshoz viszonyított elhelyezkedése és távolsága alapján úgy véljük, hogy a településnek megismert része egyrétegű, azaz egyfázisú és laza szerkezetű. A fenti szempontok, az objektumok eredeti rendeltetése valószínűvé teszi, hogy egy gazdasági egység - esetleg egy nagycsalád - életterének összetartozó részeit tárta lel az ásató. A bordányihoz hasonlóan a nagymágocsi településen is megfigyelhetjük, hogy a kemencék s házaktól távolabb helyezkedtek el, feltehetően azért, mert az ittélők féltették éjszakai szállásként szolgáló, gyúlékony anyagból épített kicsi házaikat az esetleges tűzvésztől. A szarmaták könnyen íelperzselhető építményeiről Ammianus Marcellinus is megemlékezik: a 4. században keletkezett forrásban könnyű szalmakunyhókról és gerendákbúi összerótt házakról olvashatunk.5

A késöszarmata telepeken a házak közvetlen közelében helyezkednek el a tárológödrök. Bordányban érdekes siódon csak egy gödör került elő, sí is igen meséje a háztól. Szabálytalan formája és kis mélysége egyértelműen bizonyítják, hogy nem tároiűgödör volt. A tárológödrök feltehetően a feltáratlan részbe estek, a ház másik olűalán csoportosultak. Az ásató fényképen rögzítette egy cölöpsoros nagy épület részleteit, amihez hasonlót nem ismerünk a szakirodalomból. Éppen ezért nagy kár, hogy nem volt mód a feltárásra és a pontos dukumentálásra. A fényképeken rögzített cölöplyukak alapján valószínű, hogy erős, nagyméretű gazdasáyi épület állhatott itt. Esetleg állattartásra szolgálhatott, vagy valamilyen kézműipari tevékenység színtere voli. A lakóház, szabadtéri kemence, gödör, gazdasági épület együttese általában jellemző egy-egy gazdasági egységre, amit - mint pl. Mágocson - gyakran még kerítéssel is körülvettek.

A településen előkerült leletekből 139 tétel edénytöredéket leltároztunk be. Az analógiák, a más telepekről előkerült, kiegészíthető, vagy ép edények segítségével rekonstruálni tudjuk a bordányi teleprészen előkerült edénykészletet is.

A gabona tárolására szolgáló hombárok, mint minden szarmata településen, itt is fellelhetők.6  Egy igen nagy méretű /kb. 50 literes/ és egy közepes rekonstruálható, további öt valószínűsíthető a peremtöredékek alapján.

A kisebb-nagyobb, szűk nyakú, vagy széles szájú, gömbös hasú edények közül csak hármat tudtunk biztosan elkülöníteni. Két nagy korsó és egy soröskorsó alakú edényt azonosítottunk a töredékek alapján, valamint meglepően sok tálat, összesen 24 darabot! Az erősen megvastagodó, profilált vagy behúzott peremü darabok általános árunak számítanak a legkorábbi időszaktól a szarmata kor végéig. A 4. század végén tűnik fel viszont az egyenes oldalú táltípus, a perem alatt sekély horonnyal díszítve.7  Ettől az időszaktól kezdve találkozunk egy térben és időben is jól körülhatárolható kerámiacsoporttal, melynek darabjai különleges finomságukkal, finoman besímított, gyakran figurális díszítésükkel tűnnek ki a szarmata kerámia szürke tömegéből. A bordányi tálak között van néhány igazán különleges darab, igazi díszkerámia. Anyaguk porcelán fínomságú, faluk egyenletes, rrindkét oldalán simított, a külső oldalukon fényezettek. Az egyiket függőleges sávban besímítás díszíti. Egy másik edényen figurális besímitott disz töredékét is megfigyelhetük. A figurális besímítás is a 4. század végén jelenik meg a szarmata gölöncsérek munkáin és aránylag szűk korben, elsősorban a Dél-Alföldön terjed el. Vaday Andrea szerint e különlegesen finom díszkerámia gyártási központja valahol Szeged környékén lehetett.  8 A burdányi edények 10 százaléka sorolható ebbe a csoportos, ami a többi telephez képest igen nagy előfordulási arányt jelent.

A késószarmata településeken a főzést a házaktól kicsit távolabb, vagy cserépbográcsban szabadtűzön, vagy fazékban, a föJd felszíne alatt kialakított kemencékben végezték. A főzésre szolgáló kétfajta alkalmatosság közül telepünkön a fazekakat találjuk meg viszonylag nagy számban és különböző kivitelben. A hét fazék közül kettőt kézzel formáltak, anyaguk durván soványított, vastag, felületük repedezett. A legkorábbi időszaktól, az 1. századtól a 4. század végéig kizárólag ilyen fazekakat ismerünk a szarmata telepekről. A 4. század végén egy egészen új főzőfazék-típus jelenik meg. 9  Ezt már lassú, vagy kézikorongon formálták, az alapanyag soványításéhoz csillámos, durva szemcséjű homokot, máskor kőzúzalékot vagy aprószemű kavicsot használtak. Égetésük magasabb hőfokon történik. A típusjegyek szinte minden példányon ugyanazok: ívelten kihajló, vízszintesre levágott perem, szinte mindig a perem alatt illetva a vállon helyezkedik el a díszítés. A bordányiakat vállukon körbehaladó, fésű-szerű eszközzel halványan bekarcolt vonalköteg, illetve ferdén vagy függőlegesen elhelyezett háromszög alakú, beszúrkált mintasor díszíti. A váll gömbölyű, az edény az alja felé egyenletesen öszszeszűkül.

A fazekak harmadik csoportja gyorskorongon formált. Anyaga gondosan kidolgozott, egyenletes elosztású, egyforma nagyságú, legömbölyödött, pici kavicsocskák sokaságával soványított. Az edények fala vékony, egyenletes vastagságú. Ezeken a darabokon nemcsak a korongnyomokat lehet megfigyelni az edény belső oldalán, hanem az edényaljakon a korongról való leválasztás, mégpedig levágás nyomait is.

A gyorskorongon formált finom házikerámia nem túl gyakori a későszarmata települések anyagában. Olyannyira nem, hogy párhuzamok után kutatva - bár nem teljes az anyaggyűjtésúnk - mindezidáig a bordányi 4 töredék mellé csak további 7-et sikerült felsorakoztatnunk két lelőhelyről.10

A legkézenfekvőbb kérdés: vajon milyen úton-módon kerül ez a korábban ismeretlen, új kerámia a későszarmata telepekre?

Véleményünk szerint figyelemreméltó körülmény a lelőhelyek topográfiai helyzete, mármint az, hogy az analógiákat szolgáltató települések mindegyike a Duna-Tisza közi területre, tehát a legkésőbbi szamarta szállásterületre esik. Az elemzett kerámia legpontosabb párhuzamait /anyag, technika, soványítás, stb./ a tiszántúli gepida telepek házikerámiájában találtuk meg. 11  Messzemenő következtetések levonására természetesen csak széleskörű és alapos gyűjtő és elemző munka után vállalkozhatunk .

A bordányi kis telep kevés anyagának kiemelkedő ."érdeme", hogy lehetőséget és ösztönzést adott egy - a szakirodalomban mindezidáig elkülöníthetetlen - kerámiacsoport felgyűjtésére és feldolgozására, és ezzel együtt egy sor történeti kérdés továbbgondolására.

 

Jegyzetek

  1. Vörös Gabriella: Későszarmata fazekasműhely Sándorfalva-Eperjesen. Múzeumi Kutatások Csongrád megyében. 1962. 27-37.
  2. Vörös Gabriella: Hun kori őrlőkő Nagymágocsról. Múzeumi Kutatások Csongrád megyében. 1985. 11-16.
  3. MFM Rég. Ad: 293-76. Ltsz.: 75.2.1.-239.
  4. Itt is megköszönöm Kürti Bélának, hogy ezt a figyelemre méltó anyagot feldolgozásra átadta nekem.
  5. Vörös Gabriella: A kései szarmaták korai germánok tárgyi hagyatéka. Szeged története I. Szeged, 1983. 144.
  6. Vaday Andrea-Vörös István: Szarmata település Kunszentmártonban. Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve. 1979-1980. Szolnok, 122.
  7. Andrea H. Vaday: Bemerkunger zur Frage der eingegl-tteten Keramik mit figuraler Verzierung. Mitt. Arch. Inst. 10/11. 1980/81. 127-128.
  8. Vaday Andrea: im. 126.
  9. A csillámos anyagú főzőfazekak csoportját Párducz Mihály különítette el: Adatok az Alföld római kori kerámiájához. Dolg. XI. /1935/ 180-181.
  10. Sándorfalva-Eperjes,  Kiskundorozsma-Kistemplomtanya /Párducz Mihály: A szarmatakor emlékei Magyarországon III. 1950. 40. Az idézett szakirodalomban nem szerepel az idetartozó két darab, közületien, MFM. Ltsz.: 53.208.8-9./
  11. Nagy Margit többek között e töredékeket is gepidának határozta meg: Szeged-története I. Szeged, 1983. 155. H. Vaday Andrea szerint ez a típusú anyag római közvetítéssel jut el a gepidákhoz és a szarmatákhoz is. /Későszarmata agyagbográcsok az Alföldön. MFMÉ. 1980/1981-1. 31./

 

Kürti Béla:

csongrád megye avar kori településtörténetének vázlata+

+Jelen összefoglalás alapját az 1986 márciusában a párizsi avar sympaziumra összeállított anyag képezi. Elterjedési térképeimet jelen kiadványban sajnos, nyomdatechnikai okokból nem közölhetjük.

A vizsgálódásaink tárgyául választott terület - a mai Csongrád megye - az avar kor egészét tekintve olyan egység, mely 567-től, az avar honfoglalás id6pontjáből kezdődően a frank ill. bolgár háborúkig egyfolytában az avar szállásterület belsejéhez tartozott. A terület településtörténeti értékelése szempontjából fontos tényező, hogy a Tisza, az egykori Maty, a Kőrös és a Maros, a beléjük ömlő kisebb patakokkal együtt olyan tagolt felszínt hozott létre, mely nemcsak emberi megtelepedésre volt alkalmas, de egyaránt megfelelt az állattenyésztés és a földművelés céljainak is. E folyók szabdalta, ártéri jellegű termékeny területtől eltérő természetiöldrsjzi képet nyújtott a Duna-Tisza közi homokhát és a "vásárhelyi puszta"; ez, mint az alábbiakban látni fogjuk, az avar megtelepedésre is hatást gyakorolt.

A mai Csongrád megye területén több, mint száz avar kori lelőhelyet tartunk számon, ezek döntő többsége temető. 1  Lelőhelyeink lehetőség szerint pontos térbeli és időbeli behatárolása után készült elterjedési térképeink lehetővé teszik, hogy e lelőhelyek tér- és időbeli változásait az avar történelem eseményeivel, esetenként az avar társadalom belső fejlődésével hozzuk kapcsolatba.

E temetők ill. leletanyaguk tükrében úgy tűnik, a legkorábbi avar megtelepedésre /feltehetőleg még s VI. század második felében/ két nagy tömbben került sor: a Tisza-Maros-Aranka folyók közén /délen esetleg tovább a Temes, Béga vonaláig/; valamint a Kőrös-Kurca-Kórógy patakok vidékén, a mai Szentes és Hódmezővásárhely közé eső területen. Mindkét tájegység kisebb-nagyobb folyókkal, patakokkal keresztül-kasul szabdalt terület; jófüvű legelőket kínált a keletről érkezett pásztornép elcsigázott állatállományának. A fent jelzett két nagyobb központon kívül néhány szórványosan elhelyezkedő lelőhellyel számolhatunk a Hód-tó környéki földhátakon, ill. a Duna-Tisza közén is. A korszakot jellemző temetők kicsinyek; magas bennük a fegyveres, lovas, gazdagon díszített övvel eltemetett férfiak aránya.

A fenti leletekkel közel egy időben, a VI-VII. század fordulóján kerülhettek földbe a csengelei és a csanyteleki vezéri sír /KÜRTI 1984/ halottai is. E sírok már jelzik a korai avar kor második periódusának fő tendenciáját: a Tiszántúlon megsűrűsödnek a lelőhelyek; az itt megtelepült avar nemzetségek szállásterületüket a DunaTisza közti oldalra is kiterjesztik: ez utóbbi területen is megnő a temetők száma. /Ugyanakkor azonban még mindig a folyók közelében maradnak, nem húzódnak be a homokhátságra. - KÜRTI 1983.a 190-191/. A korszak sírjainak leletgazdagsága még mindig feltűnő; a jellegzetes korai gyöngyökön kívül a legjellemzőbb lelettípus az aranyból vagy ezüstből készült nagygömbös fülbevaló.

A korszak lelőhelyeinek áttekintése során óhatatlanul átlépve a megye- és országhatárt, talán nem tévedünk nagyot, ha az egykorú avar lelőhelyeket, ezek társadalmi tagozódását /azaz: az egyes temetők, sírok gazdagsága közti különbséget/ és a földrajzi környezetet figyelembe véve feltételezzük, hogy a tiszántúli avar lelőhelyek három nagyobb területi csoportra /nemzetségre?/ tagolhatók, melyek élén egy-egy rangosabb sír halottja /nemzetségfő; vagy a kagán megbízottja, a tarkán/ állhatott. Ezek az egységek délről észak felé haladva a már emiitett Tisza-Maros-Aranka /esetleg Temes, Béga/ köze, élén a törökkanizsai sir halottjával; a Tisza-Maros-Koros köz, a kunágotai sír halottjának vezstése alatt; északon pedig a Tisza-Körös köze, a kunmadarasi lelet egykori tulajdonosával az élen /KÜRTI 1982; uő. 1983-a 187-189/. E területek védhetőségét három oldalról folyóvizek és azok széles ártere; keletről pedig az e folyók felső folyása táján kialakult mocsaras vidék biztosította. Ezen egységek elkülönítése mellett szól még a mindhárom területen előkerült ötvössír /=műhely/ is /Fonlak, Kunszentmárton, Rákóczifalva/. A terület Csongrád megyéből megismert kora avar kori leletanyagába jól beilleszthető, és a tagolásnak íregfelel Békés és Szolnok megye szakirodalomból megismert anyaga is; míg megyénk nyugati területe, a Bács-Kiskun ill. Pest megyei, valamint a délről a Duna-Tisza közén ma Jugoszlávia területére eső leletekkel együtt a kagáni család /nemzetség/ szállásterületét jelenthette /a Kunszállás-bábonyi kagáni sír; Bócsa és az álcsatos kör lelőhelyei; Kecel, Kecskemét, Csanytelek stb. különböző rendű, rangú urai.. . /2

E korszak temetőinek, főbb leleteinek, temetkezési szokásainak területi elterjedését vizsgálgatva tennünk kell eqy rövid, ámde talán nem haszontalan kitérőt a fülkesírok területére is. Nem kívánva e kérdés részletes taglalásába belemerülni,3  csupán két vonatkozást említenék meg.

A hazai szakirodalom felfogása szerint a Móra Ferenc és Csallány Dezső által közölt fülkesírok az avarok megítélése szempontjából etnikumjelző jelentőséggel bírnak. Az 50-es évek vitáiban az egyik oldal kizárólag az avarokra, a másik ellenkezőleg, a csatlakozott segédnépekre tartotta jellemzőnek ezt a temetkezési szokást /MÓRA 1929; CSALLÁNY 1953; L.KOVRIG 1955/. A megyei lelőhelyek vizsgálata során kizárólag fülkesíros temetkezéssel jellemezhető temetőt egyáltalán nem találtunk. Sőt! Nemhogy olyan temetőt nem találtunk, ahol kizárólag fülkesíros temetkezést alkalmaztak volna, jeléül az önálló, az avarokhoz csatlakozott népcsoportnak; de még csak olyan temető sem fordul elő, ahol a fülkesírok számaránya elérné az össztemetkezések felét /általában 10 % alatt marad/! A fülke kialakításán kívül a sírban található mellékletek ill. a temetkezést kísérő rítus maradványai teljesen azonosak a nem fülkés temetkezésekkel. E jelen ség arra figyelmeztet, hogy ha s temetkezesi szokás gyakorlóiban az avarokhoz a kelet-nyugati vándorút során csatlakozott etnikai töredéket is látunk, az mindenképpen még a Kárpát-medencébe való érkezés előtt asszimilálódott az avarság egészéhez; különállását csak és kizárólag e temetkezési szokásnak egészen a IX. századig történt megőrzésével fejezve ki. Önálló csoportként már az avar honfoglalás időpontjában sem lépett fel.4

A fűlkesírok elterjedését vizsgálva ugyanakkor még a felületes szemlélő számára is feltűnő, hogy e temetkezési szokás a Tiszától keletre, a Köröstől délre eső területet jellemzi, átfogva az általunk megrajzolt középső és déli csoport területét. E zárt csoportból a 670-es változások táján telepedhetett át mintegy hídfőállásba a Maros-torokkal szemközti Tisza-oldalra az a kis közösség, melynek fülkés rírjait Móra Ferenc tárta fel Szeged-Makkoserdőn. B.Nagy Katalin néhány évvel ezelőtt elhangzott előadásában régi ásatási leírások alapján feltételezte, hogy az ország más területein elszórtan még előfordul 1-2 fülkesír.5  Úgy gondolom, ezek az esetek az exogámia avar kori meglétére utalnak.

Az avar történelem /általános összefoglalását ld. BÓNA 1984. 310-373/ korai szakasza fordulópontjának Konstantinápoly 626. évi /sikertelen/ ostromát tekinthetjük. Ettől az időszaktól szűnik meg a bizánci arany beáramlása az avar területre; általánosságban ismert, hogy az avar birodalom defenzivába szorul. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a bizánci háborúban megőrzött katonai erőt, mellyel /a forrásokból kihámozhatóan/ a 630 körüli trónviszálybői sikeresen kivergődött Baján-dinasztia rendelkezhetett továbbra is, a társadalom belső /vagy helyesebben: a vékony uralkodó réteg/ igényeinek megfelelően hasznosították: belső elnyomó szervként alkalmazták. A nagy avar temetők legkorábbi sírjai ebből az időszakból keltezhetőek; e temetők szegényes leletanyaga jól tükrözi a lassan feudalizálódó avar társarialom alsóbb rétegeinek helyzetét. Véleményem szerint sz avar településterület 670 után megfigyelhető változásai mögött részben e fent leírt folyamat állhat.

Az avar birodalom területére 670 táján keleti irányból újabb népcsoportok nyomultak be, jelentősen megváltoztatva a Kárpát-medence etnikai arculatát, régészeti leletanyagát, településtörténeti képét. Az avar szállásterület külső határainak északnyugat felé történt kibővítését már közei 20 éve ezzel az eseménnyel hozza kapcsolatba a kutatás /BÖNA 1968/; ugyanakkor úgy tűnik, ezen felül nemcsak egyes települések képének átrendeződésére /pl. Dunaújváros - BÓNA 1970. 260/, hanem egy-egy tájegység településtörténeti arculatának megváltozására is sor került. Szeged ill. Hódmezővásárhely avar kori történetének kutatása megállapíthatta /KÜRTI 1982; uő. 1983.a 190-191; BOKORNÉ 1984. 250-252/, hogy 670 után megnőtt a temetők /=települések/ száma;  és a kései /VIII. századi/ temetők az addig lakatlan pusztán, homokos hátságokon is megjelentek. E jelenség véleményem szerint legalább két forrásből táplálkozik: egyrészt a már említett feudalizálódás következtében a földművelés szerepének megnövekedésével, az állattenyésztés külső területekre való kiszorításával összefüggő fokozottabb letelepülésből; másrészt a keleti jövevények okozta népesség-szám növekedésből.

Késő avar kori lelőhelyeink nagyjából kitöltik a megye egész területét, elhelyezkedésükben azonban - a korábbi időszakokhoz viszonyítva - bizonyos átrendeződés figyelhető meg. A Marostól délre eső terület elveszti korábbi jelentőségét /itt alig néhány indás veretét és összesen két griffes sírt ismerünk/; lakosai a jugoszláviai leletek felszaporodásából ítélve talán délebbre húzódtak. E terület szerepét a Tisza jobb partján a Maros-torokkal szemközti terület nagy lélekszámú késői temetői veszik át. A negye északi részén az új centrum Szentes tágabb környéke lesz; a késő avar kor közösségei sűrűn betelepítik azt a vidéket. A Körös-torkolattal szemben, Csongrád város területén és környékén ugyancsak feltűntek a kései megtelepedés nyomai. Ez az időszak nemcsak a kor jellemző tárgyainak nagyszámú elterjedésével jellemezhető, hanem egyben a társadalmi fejlődés továbbhaladásával, a társadalmi ellentétek további differenciálódásóval is járt.

E folyamatot elsősorban a nagy, általában a békés, falusi fejlődés tükröződésének tartott többszáz síros temetők részletes elemzésével ill. más temetőkkel való egybevetésével lehet megfigyelni és szemléltetni. Míg a korai avar kor temetőinek nagy részére a fegyveresek magas arányszáma volt jellemző; más szóval: magas volt a fegyveres szabadok aránya; addig a kései nagy temetőkre éppen a fegyverek hiánya, alacsony száma a jellemző /pl. Szentes-Kaján: 459 sírból egyetlen kard került elő. KOREK 1943/. Ebben az időszakban ugyanakkor megjelenik egy újabb típusú temető /azaz közösség/ is: kis lélekszámú, nagyon gazdag, sok lóval temetkező csoportok, melyek feltehetőleg a kései arisztokrácia fegyveres kíséretét jelenthetik /BÓNA 1986. 15; TRUGLY  1986/.

Ma még aligha mérhető fel a fenti, csak jelzett adatok jelentősége. A fegyveresek, mint társadalmi réteg csökkenő szerepe ill. megváltozott szervezete, funkcója további vizsgálatokat kíván. Úgy tűnik, hogy az alföldi nagy temetők elszegényedése, a fegyveresek létszámának az összlakossághoz mérten kis számaránya nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a Dunántúl egy részén új, nyugati típusú fegyverek jelennek meg /TÖRÖK 1973; SZŐKE-VÁNDOR 1983/. Úgy gondolom, az avar fegyveres erő a forrásokból is ismert előkelők köré csoportosult, e~ gyéni érdekek kiszolgálójává vált; a társadalom ill. az avar állam egésze szempontjából ezáltal nemcsak elvesztve korábbi jelentőségét, hanem szükségszerűen éppen gyengítve annak helyzetét. Talán bizonyos fokig a fent leírt jelenségek is magyarázzák a VIII. század végi belviszályokban a kagán és a jugurrus összecsapását ill. halálát; s az ellenkező oldalon a nyugattal talán már régi kapcsolatot tartó, a maga és szűkebb környezete részére az életbenmaradást biztosító kétkulacsos politikát folytató tudun fennmaradását.

Nem csodálhatjuk tehát, hogy a VIII-IX. századi fordulóján lezajló hadi események elsősorban az alföldi temetők /"falvak/ szegény földművelő népét sújtották. Bizonyosra vehető, hogy az alföldi avarság egy /talán nem is jelentéktelen/ része áldozatul esett a kagán és a jugurrus közti - feltehetően az Alföldön lezajlott - összecsapásnak /795/, és soraikat erősen megtizedelhették a tudun segítségével a kagáni székhelyre törő /796/ nyugati harcosok is /BÓNA 1973/. Krum bolgár kánnak a talán elsősorban amarosi víziút /sószállítás/ és a Morávia felé vezető út /erről röviden ld. KÜRTI 1983.b 218/ biztosítása érdekében 805-ben indított hadjárata már csak betetőzte ezt a folyamatot. Bizonytalan leletek, leletegyüttesek mindezek ellenére azonban arra utalnak, hogy megyénk területén, ha nem is nagy számban, de a IX. század folyamán is számolhatunk az avar etnikum továbbélésével.

 

Jegyzetek

  1. Lelőhelykataszterem alapját CSALLÁNYI 1956-on kívül az avar corpus számára végzett gyűjtésem jelenti.
  2. A kagáni székhelyet északról a zsámboki sír halottja által uralt Tisza-Galga köze zárhatta le /GARAM 1983/-
  3. A fülkesírok monografikus feldolgozását Bokorné Nagy Nagy Katalin és Lőrinczy Gábor tollából várjuk.
  4. Ezt a Szeged-monográfia írásakor még másként láttam, vö. KÜRTI 1983.a 191-192.
  5. Bokorné Nagy Katalin előadása Kecskeméten, 1980.október 21-én.

 

Irodalom

BOKORNÉ   1984  Bokorné Nagy Katalin: Az avar kaganátus. = Hódmezővásárhely története I. Szerk: Nagy István. Hmvh. 229-256.

BÓNA     1968  Bóna, István: Abriss der Siedlungsgeschíchte Ungarn im 5-7. Jahrhundert und die Awarensiedlung von Dunaújváros. Arch.Rozh. 20. 605-618.

1970 Avar lovassír Iváncsáről. Arch.Ért. 97. 243-261.

1973  Nagy Károly nyomdokain. = Évezredek hétköznapjai. Szerk: Szombathy Viktor. Bp. 141-163.

1984  A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon. = Magyarország története 1/1. Szerk: Székely György. Bp. 265-373.

1986  Egy napkeleti nép Európában: az avarok. = Az avarok kincsei. VI-IX. századi leletek magyar múzeumok gyűjteményeiből. Bp. 7-18.

CSALLÁNY  1953  Csallány Dezső; A bácsújfalusi avarkori hamvasztásos lelet. Adatok a kuturgurbolgárok /hunok/ temetési szokásához és régészeti hagyatékához. Arch.Ért. 80. 133-140.

1956 Archaologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Bp.

GARAM    1983  Garam, Éva: Über die frühawarischen Gráber von Zsámbok. FA 34. 139-155.

KOREK    1943  Korek József: A Szentes-kajani avar temető. Dolg. 19. 1-88.

KÜRTI    1982  Kürti Béla: Régészeti adatok s Szeged környéki avarság településtörténetéhez. Múz.kut.Csm. 37-45.

1983.a Az avarok kora. - 5zeged története 1. Szerk: Kristó Gyula. Szeged, 162-2C6.

1983.b IX. század, = uo. 215-218.

1984 Avar sírleletek Csanytelekről és Gerlaról. S.a. a Szolnok megyei Múzeumok Évkönyvben

L.KOVRIG 1955  L.Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. Arch.Ért. 82. 30-44.

MÓRA     1929 Móra Fernc: Néprajzi vonatkozások Szeged-vidéki népvándorláskori és korai magyar leletekben. Ethn. 54-67.

SZÖKE-VÁNDOR 1983 5zőke Béla Miklós - Vándor László: 8-9. századi bírituális temető Zalakomár határában. Zalai Gyűjtemény 1B. 69-85.

TŰRÖK    1973  Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. Bp. Fontes Arch.Hung.

TRUGLY   1986  Trugly Sándor: Avarkori kutatások Rév-Komáromban. Honismeret 14/1. 16-19.

 

Horváth Ferenc:

MÉG EGYSZER A SZEGEDI KŐBÁRÁNYRÓL

Szeged Árpád-kori építészettörténetének egyik legbecsesebb emléke, a helyi, több száz éves hagyományban "köbárány" néven ismert Agnus Dei faragvány. Ma - legóvatosabb számítással is - harmadlagos helyén, a Dömötör-torony helyreállítás alkalmával újonnan nyitott bejárata fölött egyel5re még ugyanúgy dacol az időjárás viszontagságaival, mint a kutatóknak azzal a meg-megújuló igyekezetével, hogy eredetére fényt derítsenek.

Amikor a Szeged története 1. kötetéhez készítettük tanulmányunkat, magunk is úgy tartottuk, a nevezetes faragvány nagy valószínűséggel köthető Szegsd egyik legrégebbi középkori templomához, a vártemplomhoz.1  Ez a megállapítás ugyanis logikusan következik a korábbi kutatásokból, melyeket Reizner János, Cs.Sebestyén Károly, Bogyay Tamás és Nagy Zoltán összegeztek. 2  Az elmúlt évben Zombori Istvánnal sajtó alá rendeztük Kováts István építőmester kéziratos naplóját, amit a szegedi vár elbontása alkalmával előkarült kőfaragványokról készített.3 Tanulmányunk lektora, Lakatos Pál tette föl a meghökkentő kérdést: végérvényesen tisztázottnak tekinthető-e a kőbárány eredete? Akkor, jegyzeteimet újra olvasva, s az erről megjelent írásokat újra elemezve született bennem a "perújrafelvétel" gondolata.

A kőbárány kalandos útja valójában a 18. század elején indult. Ekkor figyeltek föl ugyanis a vár falában elhelyezett Isten Báránya-ábrázolásra. Első említéséből kétséget kizáróan bizonyos, 1721-ben már a vár falában található. Felfedezését Szegednek a német lovagrenddel Dorozsmáért és a kun puszták birtoklásáért folytatott hosszas perének köszönheti. Mint köztudott, I. Lipót a török kiűzését követően a kun pusztákat a német lovagrendnek zálogosította el. A Neoaquistica Commissio 1700 őszén, majd 1702 nyarán vizsgálta felül Szeged birtokviszonyait, s azok igazoló bizonyítékait. Szeged város - ragaszkodva kiváltságaihoz - minden eszközt felhasznált a bizonyításra, nem riadva vissza a csalástól sem. Miután az elveszett városi nagyobbik pecsét helyett 1691-ben Liberae Ac Regiae felirattal készített új pecsétet a kamarai tisztviselő nem fogadta el, került sor 1704-ben a szegedi pecsét sikeres meghamisítására. A gondosan előkészített terv szerint halászok "véletlen rábukkantak" a szabad királyi város feliratú, 1200-ből származó nagypecsétre. Ezen - minden korábbi városi pecséttel szemben - a körirat mellett már egy bárány-alak is szerepelt.4 A bárányt 1719-ben már ott találjuk Szeged új kiváltságlevelének első oldalán, a város új címerében is. Az új jelkép értelméről bővebbet azonban csak a kun puszták és Dorozsma birtoklásáért folytatott per 1721 szeptemberében vett fordulatából tudhatunk meg, mikor a lovagrend által felsorakoztatott 34 tanú egyhangúan állítja, hogy Dorozsma soha nem tartozott Szegedhez. Közülük öt tanú arra is hivatkozik, hogy a dorozsmai halmon templom is volt, mely a törökök idejében pusztult el, s "innen került a vár falába is azon kőalkatrész, melyen egy bárány ábrázolata látszik".5

1721 novemberében hallgatják ki Szeged tanúit, 20 tápéi és győi lakost, akik ellentétben az előzőkkel váltig állítják, hogy Dorozsma mindig Szegedhez tartozott, de hogy Dorozsmán templom is lett volna, arról senki sem hallott.6  Az első tanú "nem látta soha, nem is hallotta, sem atyjától, aki 80 esztendős volt, sem másoktól, hogy dorozsmai halmon valami fennálló kápolna vagy templom, avagy legkisebb kőfalat is." A húszból csupán két tanú vallomásában dereng valami a dorozsmai templom egykori létéről. A negyedik és nyolcadik tanú vallomása szerint a "Dorozsma halmon 12 esztendős korában játszódván, valami apró kövecskéket látott volna, és több gyermek társaitól, úgy másoktól is hallotta, hogy valami épület vagy templom lett volna".7

1722. május 4-én újabb 28 tanú kihallgatására kerül sor. Egybehangzóan állítják, hogy Dorozsma mindig Szegedhez tartozott. Egyetlen tanú nyilatkozatában bukkan fel az egy évvel korábbi vallomások szöges ellentettjéül "Hajnal Mihály, Makó városának lakosa... az édes attyjától, attyja pedig a fatens nagyatyjától hallotta, hogy Dorozsmán is egy templom volt és abban a templomban bárány kép faragott kövön volt és akkor régi időben egy ember azt profetiálta és jövendölte, hogy ezen kőbárány mint czimere Szeged városának a közepébe fog tétetni, amint is a czimere."8  A magyarázatot, t.i., hogy a török lerombolta a templomot és köveit a kőbáránnyal együtt beépítette a szegedi vár falába, a tanúvallomások egy kivételével csupán sugallják. Aki a leginkább kerek történetet elbeszéli az - és ez most nem lényegtelen - s dorozsmaiak oldalán tanúskodik. A szegediek által felsorakoztatott tanúk 1721 és 1722-ben tett vallomásai között a vizsgált hagyomány szempontjából a lényeges eltérés az, hogy egy év múltán már a szegedi és dorozsmai tanúvallomások a kőbárány eredete tekintetében megegyeznek.

Csakhogy erről a hagyományról Szeged már 1704-ben is tudott, hisz éppen ezért került a hamisított pecsétre a bárányalak, majd 1719-re a városi új címerbe, amivel Szeged a kun pusztákra formált igényét, pontosabban ősi jogát akarta hangsúlyozni. Az 1721-22-i perben így mindkét fél egyazon hagyományt igyekezett a maga javára felhasználni. Dorozsma úgy, hogy a bárány az önálló Dorozsma középkori létezését bizonyítja, tehát a falu sohasem tartozhatott Szegedhez. Szeged pedig az újonnan kreált címerben a bárányalakot a város "ösi" jelképévé kiáltotta ki, ami már a középkori dorozsmai templomon is a falu egyértelmű hovatartozását jelentette volna.

Mindezekből a Kőbárány biztos származása nem, de a hagyomány régisége - úgy látszik - igazolható. Ha nem lett volna a török uralom idejére visszamenő kőbárányhagyomány - amit talán épp a várfalba épített faragvány indított útjára, a bárányalaknak Szeged címerébe való felvételére nem kerülhetett volna sor 20 évvel a tanúvallomások rögzítése előtt. Az 1704-ben hamisított pecsét bárányalakja minden kétséget kizáróan az akkor már élő kőbárány-hagyonsányból született, hacsak nem tesszük fel, hogy ez sem egyéb, mint a pecséthamisítók koholmánya. Erre azonban végképp nem sok alapunk van.

A per végül kompromisszummal zárult, a bárány viszont továbbra is bent maradt a vár falában s a városcímerben egyaránt. A kőbárány körüli vita is elült, s nyugalom azonban alig több, mint másfél évszázadig tartott, hogy azután éppen a várbontást követően, az első "perújrafelvételben" a korábbinál is hevesebb disputa kerekedjék körülötte.

A hagyományaikhoz - de főleg kiváltságaikhoz - ragaszkodó dorozsmaiak 1885. december 1-én a Szeged városa által 1721-ben felsorakoztatott tanúvallomásokra hivatkozva hivatalos levélben kérik a várfalból immár kiszabadított domborművet, mint ősi jussukat. Ám Szeged ekkor már hallani sem akar a kő dorozsmai származásáról. Molnár Pál, Czimer János és Dudás Gyula a kirobbant hírlapi vitában nem riadnak vissza a több mint vitatható forrásértékű adatok felsorakoztatásától sem. Úgy látszik érveikkel a korabeli olvasót sem győzhették meg, mert a huzavonát maga Reizner János kényszerült lezárni roppant adattárral, elemzésekkel teli "A kőbárány és a kun puszták pere" című könyvével 1887-ben. Minden ellenvéleményt lehengerlő bizonyításában a kőbárányt valamelyik középkori szegedi templomból eredezteti. Bizonyításának azonban egyetlen, nem is elhanyagolható szépséghibája van: fő és végső érve ugyanis, hogy a kő nem származhatott Dorozsmáról, hiszen Dorozsmának a történeti adatok szerint nerc is volt a középkorban temploma, ezért az 1721-ben tett tanúvallomások "szájhagyománya" hiteltelen.9

Reizner János iránti tiszteletünk és jóhiszeműségünk mellett egyetlen magyarázat kínálkozhat: Reizner nem ismerte / !? / sem azt az 1237-ben kelt oklevelet, melyben kétszer is említés történik Dorozsma monostoráról, sem pedig az 1477-ből való említést, mely szerint Dorozsma nemzetségi monostorának kéttornyú kőépiilete akkor még állott. 10   Reizner Jánosnak azonban oly egyértelműen sikerült pontot tenni a vita végére, hogy az utódokban fel sem merült Reizner bizonyítékainak ellenőrzése.

Az 1960-as években a mai dorozsmai templom közvetlen közelében egy ház alapárkának ásása közben románkori oszlopfő került elő., ami az okleveles bizonyítékokon túl immár kézzelfoghatóan is igazolja Dorozsma középkori templomának létét. 11   A kőbárány-hagyomány va]óságmagvát ma mér csak hinni, vagy elvetni tudjuk, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy számos esetben hiteltelennek tartott mítoszt követve került sor korábban nem feltételezett régészeti felfedezésekre. Bizonyos azonban, hogy Dorozsma és temploma a török alatt elpusztult, s nem csak a perben idézett tanúvallomások szerint, de a kun puszták részletes, 1699-ben történt összeírásában is: "Seyndt keine Zeichen von einer Kirchen zu sehen,"12   Az összeírás viszont több kisebb középkori falusi templom romját egyértelműen említi. Tudjuk, a 18. század végén pusztatemplomok tucatjai tarkították az összelrottakon kívül is a határt. Dorozsma-monostor sorsa azonban ezekétől lényegesen eltérően kellett, hogy alakuljon. A falu és a templom a török uralom alatt kétségtelen elpusztult. Ha a 17. század végén, s a 18. század elején nem tudnak a monostor látható nyomáról "valami apró kövecskéken" kívül, bizonyosak lehetünk benne, hogy a török által felégetett monostornak s pusztulás után is tekintélyes romjai módszeres kőkitermeiésnek estek áldozatul. Mire a falu újraratelepült, a templomromnak már nyoma sem volt. Vizsgálódásunk szempontjából érdektelen, hogy a török uralom alatti, vagy a felszabadulás utáni építkezések során hordták-e el köveit. Ilyen mennyiségű építőanyagra a környékben csakis a szegedi vár kijavításához, vagy újjáépítéséhez lehetett szükség, minek során csaknem valamennyi középkori szegedi templom köveinek jórésze is a szegedi vár falába került. Nem lehet kétséges, a módszeresen lebontott és elhordott dorozsmai monostor is erre a sorsra jutott. Hony éppen a kóbárány melyik templomhoz tartozhatott, snnak eldöntésére sem a sokat idézett hagyomány, sem ez újabb, immár második "perújrafelvétel" nem elegendő. A faragványck kőzettani vizsgálata és új régészeti adatok előkerülése talán majd lehetővé teszi, hogy egyszer újra szóljunk a szegedi kőbárányról.

 

Jegyzetek

  1. Szeqfú László - Nagy Zoltán - Horváth Ferenc: Szeged, "vér" és a Boldogasszony templom = Szeged története 1. Szerk.: Kristó Gyula. Szeged, 1963. 291.
  2. Reizner Jánps: A régi Szeged II. A kőbárány és a kun puszták pere. Szeged, 1887, Cs.Sebestyén Károly: A szegedi vár legrégibb története. Dolgozatok, 1926, 144-154.; Uő: Szeged középkori vára. Szeged, 1928,; Uő: Szeged középkori templomai, Szeged, 1938., Bogyay Tamás: Isten Báránya, Adatok az Árpád-kori templomkapuk ívmeződíszítésének ikonográfiájához. Regnuni, 1940-41, 94-112., Nagy Zoltán: A szegedi kőbárány. Tiszatáj, 1947. I. évf. 2. szám. 21-26.
  3. Horváth Ferenc  - Zombori István: Kováts iGtvár, leírása a szegedi vár kőfaragványairól /1878/. MFMÉ. 1986-1. Sajtó alatt.
  4. Vass Előd: A szabad királyi jogállás visszaszerzése és érvényesítése. = Szeged története 2. Szerk.: Farkas József. Szeged, 1985, 99-100.
  5. Reizner János: Szeged története I. Szeged, 1899. 313-314.
  6. Uo. és IV. Szeged, 1900, Dklevéltár CXXIX.
  7. Uo. és CC.
  8. Uo. IV. 349-357.
  9. Reizner János: A régi Szeged II. 1887. Teljes addigi irodalommal.
  10. Győrffy Györny: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963. 894., Csánky Dezsó: Magyarország történelmi földrajza s Hunyadiak korában 1. Bp. 1890. 680.
  11. A szegedi Móra Ferenc Múzeum kőtárában.
  12. Reizner János: A régi Szegeri I. Szeged, 1887, 19.

 

1. A szegedi "kőbárány"
 
2. Dorozsma középkori monostorából szármázó oszlopfő töredéke: a. felülnézet, b. oldalnézet.
 
3. A dorozsmai oszlopfő; c. oldalnézet, d. alulnézet.

 

Lörinczy Gábor:

SZEGVAR TERÜLETÉNEK X-XI. SZÁZADI TELEPÜLÉSTÖRTÉNETI VÁZLATA

A Tisza bal partján elhelyezkedő település és tágabb határa jó Keresztmetszetét adja a folyót kísérő azon tájegységnek, mely a Körös- és a Maros-torkolat között helyezkedik el.

A mai Szegvár területe földrajzilag három eltérő tájra tagolható. Nyugati része a Tisza és a Kontra-tó, illetve a hozzá csatlakozó Kurca közötti sár. E terület a hajdani tnélyártér, mely a szabályozás előtt néhány sziget kivételével állandóan víz alatt volt. Ehhez csatlakozik az egykori Kontra-tó és a Kurca vonalát követő magaspart 1-1,5 km széles, É-D-i sávja. Minden időben ez volt a megtelepedésre legalkalmasabb terület. A határ keleti fele, melyet északról nagyjából a Kórógy, délről pedig a Ludas-ér határol, a szabályozásig a két érpartot kivéve, megtelepedésre kevésbé volt alkalmas: középső része ma is mély fekvésű, lefolyástalan terület, nyáron szikes legelő.

Annak ellenére, hogy a területről egyre szaporodnak s X-XI. századra keltezhető leletek és megtörtént a község terepbejárása is, 1  ha településtörténetet kívánunk írni, még mindig a temetőkből és a sírleletekből levonható tanulságokra vagyunk utalva. Szegvárról és környékéről mind a inai napig nem ismerünk a korszakhoz köthető telepet, teleprészleteket .

A tárgyalt időszakra keltezeit leleteket az alábbi lelőhelyekről ismerünk:

  1. Szegvár-Cickazug 2
  2. Szegvár-Erdei Ferenc u. 50-52. sz.3
  3. Szegvár-Kórógytorok4
  4. Szegvár-Kórógyszentgyörgy5
  5. Szegvár-Dromdűlő, VI. kült. 40., Boros-féle homokbánya6
  6. Szegvár-Oromdűlő, Hevesi Vince földje
  7. Szegvar-Drondűlő. A feltárás alatt lévő korai avar temető területén 3 Ny-K-i tájolású sír került elő. A kirabolt női sírban ezüstfóliás hordóalakú gyöngyöket és fonott gyűrűt találtünk. A másik két sír gyermektemetkezés volt.8
  8. 8. Szegvár-Oromdűlő, Purger János tanyája A tanyatuiajűonos földjének egy részét az 50-es években homokbányaként hasznosította. A bányafal északi oldalából 1986 nyarán egy sír "omlott le", a helyszínelés során egy X. századra keltezhető lovassíi maradványát bontottuk ki az omladék alól.9
  9. 9. Szegvár-régi Újtelep Bronzkarika, melyet sírleletből származóként leltároztak be.10
  10. Szegvár-Sáphalom 11
  11. Szegvár-Szőlőkalja 12

A 2., 3. és a 9. szám alatt felsorolt leletek egymáshoz közelesö területen kerültek elő. Ezek a sírok igen nagy valószínűséggel egy temetőhöz tartoztak. A Hevesi és s Purger-föld közvetlenül határos, ezért az innen ismert sírokat /6., 8. sz,/ egy temetőként értelmezzük. Ezek szerint a tárgyalt területről ismert 11 lelőhely véleményem szerint 8 temetővel ill. temetőrészlettel azonos. A rendelkezésünkre álló leletek és megfigyelések alapján legkorábbra - azaz a X. század elejére, első évtizedeire - a Szőlőkalján és a Hevesi-földön feltárt temetők első temetkezései keltezhetők. A két temető egyidejű használatát, az azonos típusú karperecek előfordulása, ill. az S-végű hajkarikák és az Árpád-kori pénzek hiánya valószínűsíti. A szőlőkalji 32. sír bizánci keresztje,13   és a Hevesi-földön előkerült bizánci pénzuíánzat, 14 vagyis az erős bizánci kapcsolatok, ugyancsak a két temető egyidejű használatának bizonyítékai. Hasonlóan a szőlőkaljai bizánci rítusú temetkezésekhez, nerc lehetetlen, hogy a Csallány Gábor által feltárt, melléklet nélküli sírokba is már keresztényeket temettek. Az innen ismert lovas és ezüstleletes temetkezések a temető első generációjának sírjai lehettek.

Történeti meggondolások alapján a X. századra keltezzük az oromddűiői /7. sz./ kiscsaládi terostó sírjait. Ennek a ránk maradt leletanyag nem mond ellent, de az előkerült 3 sír alapján régészetileg ezt bizonyítani nem lehet. E három temetőben temetkező közösség az eddig rendelkezésünkre álló leletek tanúsága szerint a X. század utolsó harmadában, legkésőbb a X-XI. század fordulóján elhagyta temetkezőhelyét és minden valószínűség szerint lakóhelyét is.

Ezt követően települt meg területünkön a Cickazugban /l. sz./ feltárt temetőt használó közösség. Legalább is ezt valószínűsítik a temetőrészlet keltező értékű leletei: a nyakperec és a két, négyszög átmetszetű karperec.15   Az itt előkerült karperecpár tipológiai alapon későbbi, 16  mint a Szőlőkalján és a Hevesi-földön előkerült darabok. De még itt sem jelenik meg a viselet részeként az S-végű hajkarika, ill. obulusként valamelyik Árpádházi királyunk pénze. A cickazugi temetővel részben egyidős a község belterületén feltételezett nagy sírszámú temető /2., 3., 9. sz./, ahol az egyik sírból szintén került elő fonott nyakperec.17De ezt a temetőt az itt előkerült S-végű hajkarikák tanúsága szerint hosszabb ideig használták. Az ide temetkezőkkel egyidőben élt itt egy másik közösség, mely az ezredforduló táján települhetett meg területünkön és kezdett meg egy új, önálló temetőt az Oromdűlő gerincén /5. sz./. Mindaddig használták temetőjüket, amíg nem kötelezték őket, hogy templom mellé temetkezzenek. A XI. század első évtizedeiben még egy település megléte bizonyítható. Ez az 1075-ben említett Sáp falu,18   melynek lakói ekkor már a Sáphalmon álló templomuk köré temetkeztek. /10. sz./ Kérdéses, mikor települt a község déli részére - az Árpád-kori Szentgyörgy19   területére - az a közösség, melynek melléklet nélküli sírjait a Kurca és az Dromdűlő homokvonulatának találkozásánál tárták fel. /4. sz./ Természetesen az itt felvázolt történeti kép hipotetikus, az újonnan előkerült leletek és ásatási megfigyelések adatai megerősíthetik vagy módosíthatják. Az eddig ismert temetők a község területének egy keskeny sávjában helyezkednek el. A biztosan X. századra keltezhető temetőket az Oromvonulat homokgerincén találjuk. A hozzájuk tartozó telepet/telepeket a legnagyobb valószínűséggel a Kurca partjára, ill a Kórógy és a Ludas-ér azon partszakaszaira lehet lokalizálni, melyek a Kurca és az Oromdűlő között terülnek el. Az új temetők nyitása nem csak új népesség, hanem feltételezhetően más életmód megjelenését is jelzi. A cickazugi és a község belterületéről ismert temetők közelebb helyezkednek el az élővízhez és valószínűleg a telephez is.

Megtelepedésre alkalmas terület a Tiszától ill. a Kontra-tó és a Kurca magaspartjától keletebbre is akadt volna. A szükséges élővíz is adva volt a Kórógy és a Ludas-ér medrében. Hogy mégis itt települtek meg, arra a terület alkalmasságán és az élővíz közelségén kívül csak egy magyarázat lehetséges. Ez pedig nem más, mint a Tisza bal partját követő, azzal nagyjából párhuzamos útvonal. A vásárhelyi és a szentesi határ között csak itt lehetett közlekedni, ez volt az egyetlen lehetséges és legrövidebb út. A Tiszára és az útra merőlegesen folyó erek itt szűkültek össze annyira, hogy át lehetett kelni rajtuk. E vízfolyások felső szakasza mocsaras volt. Ez főleg a Lugas-ér esetében igaz, mert vízgyűjtő területe egy hatalmas lefolyástalan terület, a mai Szegvár-Mindszent-Hódmezcvásárheiy és Derekegyháza közös határában volt. Ha valaki Vásárhely felől a böldi réven akart átkelni, csak s Tisza árterét szegélyező magasparton közlekedhetett. Ennek az útnak a vonalát jól jelzi az innen ismert X. századi temetők sora: Hődmezővásárhely-Szőlőhalom,20 Hmvhely-Vásártér,21 Mindszent-Koszorúsdűlő,22 Mindszent-Ludasoldal,23   Szegvár-Hevesi V. földje,-Oromdűlő, -Szőlökalja, Szentes-Kossuth u.24

Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy területünkön is a honfoglalást és az államszervezést követő megtelepedés és az állandó falvak létrejöttében a természetföldrajzi adottságok mellett lényeges szerepe volt e korabeli úthálózatnak.

 

Jegyzetek

  1. Kurucz Katalin: Szegvár régészeti topográfiája és településtörténete. Szakdolgozat. Kézirat a JATE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékén. Szeged 1976.
  2. Széli Márta: Elpusztult falvak, X-XVII. századbeli régészeti leletek Csongrád vármegye területén. Dolg. 1943. 181.
  3. Fehér Géza - Éry Kinga - Kralovánszky Alán: A KözépDuna-medence magyar honfoglalás-és kora Árpád-kori sírleletei. Régészeti Tanulmányok II. Bp. 1962. 70.o.
  4. Kovaiovszky Júlia: Régészeti adatok Szentes környékének településtörténetéhez. Rég.Füz. 5/1957/67.0.
  5. Csalog József, Rég.Füz. 1964.18.
  6. Kovaiovszky Júlia: im. 67.
  7. Széli Márta: in. 180-181., Csallány Gábor: Avarkori XI-XIII. századi magyar leletek a szentesi múzeumban. Dolg. 1933-34. 240., Csallány Gábor: Honfoglalás és áprádkori sírokban talált magyar és idegen pénzek a szentesi Csongrád-vármegyei Múzeum éremgyűjteményében, Num.Közl. XXXV1II-IX., 1940. 24.
  8. Publikálatlan, a szerző feltárása
  9. Publikálatlan, a szerző feltárása
  10. Szentes, Koszta József Múzeum ltsz.: 57.100. 1.
  11. Csallány Gábor: Régi magyar emlékek a szentesi múzeumban. Arch. Ért. 1905. 40. Dolg. 1942. 130.
  12. Hegedűs Katalin: A Szegvár Szőlőkaljai leletmentő ásatás, Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1979. 59-66., Szabó Jánus Győző: Árpád-kori telep és temetője Sarud határában. EMÉ XVI-XVII. /1980/ 88-89. Lőrinczy Gábor: Szegvár-Szőlőkalja X. századi temetője.Com. Arch. Hung. 1985. 141-162.
  13. Lőrinczy G.: im. 3. kép, B. á., 5. kép. 1. á.
  14. Csallány G.: im. 24.
  15. Széli M.: 1943. 181.
  16. Szabó 0. Gy.: im. 65-66.
  17. Lásd a 3.j.
  18. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963. 604.
  19. Györffy György: A szávaszentdemetéri görög monostor XII. századi birtokösszeírása. MTA II. Oszt. Közi. 1952. 344.
  20. Lásd 3.j-ben im. 41., László Gyula: A város környéke a honfoglalás korában, in. Hódmezővásárhely története I. 1984. 265.
  21. Zalotay Elemér, Arch. Ért. 1954. ED.
  22. Széli Márta: XI. századi temetők Szentes környékén. Pol. Arch. III-IV. 1940. 186-89.
  23. Kovalovszky Júlia: im. 67.
  24. Lásd 3.j-ben im. 73-74.
X-XI. századi lelőhelyek Szegvár területén

 

  
Előző fejezet Következő fejezet