Előző fejezet Következő fejezet

SZŰCS JUDIT: A csongrádi múzeum néprajzi gyűjteménye II.

(A tárgyak eredete, a helyi társadalom rétegződése)

 

1997-ben és 1998-ban, ha különböző okból és különböző szempontok szerint is, mindkét évben a helyi néprajzi gyűjteményről készítettem előadást. Az elsőt az éppen elvégzett revízió tapasztalatait felhasználva, a másodikat a múzeumtörténet megírására készülve tartottam. Most is a Csongrád városi múzeum néprajzi gyűjteményéről kívánok szólni. Ennek egyik oka, hogy a leltárkönyv rovatai nem adnak alkalmat a begyűjtött tárgyakról beszerezhető fontos információk rögzítésére. A tárgyak gyűjtőjének emlékezete véges. Az így őrzött adatokat, ismereteket - ha fontosnak tartja -időben írásban kell rögzítenie. Másik oka, hogy a múltbeli gyűjtések feljegyzései szinte használhatatlanul kevés adatot tartalmaznak a tárgyakról. Esetünkben például Farkas Sándor 1924-1926-os gyűjtéséről 1927-ben hivatalnokok által készítette leltára nagyon szűkszavú. (Nem készült el az egyes tárgyak méretének és formájának leírása.) Emiatt a mai gyűjtemény darabjaival történő egyeztetés bizonytalan, a használó, a tulajdonos foglalkozásbeli, társadalmi hovatartozása sem határozható meg. A mai leltár­könyvekben az utóbbi szempontoknak megfelelő rovat nincs is.

Nézzük meg az utóbbi 15 év gyűjtéséből néhány tárgyegyüttest a tárgyak és a valamikori tulajdonos, használó, annak családja, anyagi­társadalmi helyzete kapcsolatára!

A 85. 30. 1-37. számokon beleltározott tárgyak a Géza utca 3. szám alatti házból Góg Mihály révén kerültek a múzeumba. Először a tárgyak származási helyét jelentő ház történetéről kell beszélni. A nevezett épület nem illik az utcabeli házak sorába. Ennek oka G. M. szerint, hogy az a város szérűskertjének őrzésére megfogadott csősz lakóhelye volt. Az előbbiekből következően a ház megépülésekor és használata kezdeti időszakában egyedül állt. Az utca a szérűskert megszűnése után alakult ki. Adatközlőm, Góg Mihály (sz. 1923.) anyai nagyapja, Dávid József (meghalt 1924-ben) volt itt egy időben csősz. (Felesége Barta Franciska. Mihály nevű unokája családi visszaemlékezésekből ismerte meg anyai nagyszüleit.) A nagyapa Margit nevű lánya nemcsak gyermekkora egy részét töltötte itt, hanem ötven egy­néhány évesen Vérségi Mihály feleségeként újból a valamikori csőszházba költözött, és itt lakott élete végéig. 1985-ben innen vittünk hagyatékából 37 tárgyat, néhány egyszerű bútordarabot, lakberendezéshez tartozó tárgyakat, például virágcserepeket, virágtartókat, néhány viseleti darabot a múzeumba. Talán a volt tulajdonosokra nem jellemzőként értelmezhetjük a vessző utazókosarat? Ugyanakkor az itt begyűjtött férfi arató papucsot a nyári munkák idején részesnek álló kubikos fontos viseleti darabja volt. Földműves­gazdálkodó családból ilyet nem tudtunk beszerezni. A kaszás aratáshoz kötődő nevezett viseleti darabból csak ez az egy van a múzeumban.

Az előbbi felsorolás alapján megállapíthatjuk, hogy ezek a tételek, Dávid Margit - talán néhány darab esetében a férje - hagyatékának múzeumba került tételei közvetlenül nem értelmezik Dávid József családjának anyagi, társadalmi helyzetét. (Ugyanakkor a gyűjtés időszakában nagyon fontos volt, hogy találtam egy olyan ajándékozót, aki mezővárosi „kisemberek" lakáskultúrája elemeinek gyűjtése okán kezdő kutatóként beengedett a tulajdonába lévő házba, ahol kötetlenül válogathattam.) Ugyanakkor az 1985-ben begyűjtött tárgyak indokul szolgáltak a 14 évvel későbbi családtörténeti adatgyűjtésre. Az ajándékozó (egyben az unoka), és a tárgyak volt tulajdonosa (a nyolc közül az egyik gyermek) elvezet a 19-20. század fordulón élt, nagy valószínűséggel zsellér eredetű, kubikossá, majd törpebirtokossá (más szóhasználattal kisparaszttá) lett törekvő családfőhöz. Dávid József a Tisza szabályozása után felszabadult földekből a Nagyrétben vett néhány holdat, és tette azt családjával művelésre alkalmassá. Nyolc, felnőttkort megért gyermekéből a 4 fiúra 2 hold szőlőt, a 4 lányra 8 hold szántóföldet hagyott. (A fiúk a szőlővel foglalkozást szerették.)

1985-ben az akkor 62 éves lokálpatrióta, nyugdíjas párttitkár, Góg Mihály az akkor gyermektelenül elhalt nagynénitől örökölt ingó vagyonnak általam kiválasztott darabjait a múzeumnak ajándékozta. Ő azt szerette volna, ha a Gyökér utca 1-es számú ház berendezése és megnyitása után a valamikori csőszházból is múzeumház készült. Ez nem valósult meg. Ennek egyik oka, hogy a ház az idegenforgalomba bekapcsolt és bekapcsolható részektől távol fekszik.

Nézzünk meg egy másik kubikos-kisbirtokos hagyatékot!

Nagy Miklósné Jarabek Margit (sz. 1930.) - anyai nagyszülők (Tösmagi Imre) révén kisbirtokos és apai nagyszülők (Jarabek János) révén kubikos bandagazda érettségizett leszármazottja - ragaszkodott ahhoz, hogy szülei halála után a ház berendezés kiválasztott, a föld- és szőlőművelés megmaradt tárgyai, eszközei, a kubikosoknak az 1950-es, 1960-as években is használt, jellegzetes viseleti darabjai: kordbársony öltöny, bakancs, parget ingek, családi iratok, az apa, Jarabek János könyvei (hogy csak a főbb tárgycsoportokat említsem) ajándékként a múzeumba kerüljenek. (Leltári számuk: 88. 35. 1-48., 87. 37. 1. 88. 21. 1-3., 90. 15. 1-2. Egyetlen tételért fizettünk neki, ez egy kasza volt, amelyet kérésemre szerzett, és ő maga is pénzért vette. Leltári száma: 88. 2. 1.)

Nézzük meg néhány tételcsoport vagy több tétel anyagi-családtörténeti hátterét!

Nagy Miklósné édesanyja, Tösmagi Imre lánya hozományát jelentős szobabútor darabjait asztalosnál rendelte. Az anya ötgyermekes törpebirtokos lányaként - kortársaihoz hasonlóan - bolgárkertészeknél napszámosként dolgozott. A bútort béréből és apja segítségével vásárolta meg. A bútort két részletben készítették el. Ennek tényét a bútordarabokon a sárgának két különböző árnyalata jelzi. (Az egyik ágy, illetve a másik ágy a szekrénnyel, etazserrel, más néven tornyos kaszlival különböző árnyalatú. A teljes szobabútorhoz még székek és asztal is tartozott. Leltári számuk: 88. 21. 2-3., 97. 105. 1-5.) Az első világháború után, a húszas évek közepén, éppen a korona romlásakor, a korona és a pengő váltásakor az ilyen rendelés és vásárlás gyakori lehetett. Sajnos az egyébként igényes, szép, polgárias ízlésű bútordarabok készítőjének, az asztalosnak a nevét adatközlőm már nem tudta megmondani. (A két ágy készíttetését az a huszas évek végére kialakult vélemény indokolta, hogy csak a szegények visznek egy ágyat hozományként a házasságba. Később majd látni fogjuk, hogy egy nemzedékkel korábban ez még általánosabb szokás lehetett.)

A múzeumba került berendezések ürügyén a ház történetéről is essék szó néhány mondatban! Jarabek János az ún. Bárdos-telepen osztott telkekből vásárolt egyet 1928-ban. A kezdetben két helyiségből álló ház két év múlva, első gyermekük születése után, 1930-ban épült fel. A ház utcafrontjára épült szobába helyezték el a feleség előbbiekben bemutatott bútorait.

A szőlészet és a borászat eszközei is kerültek be a Tösmagi-Jarabek családból. Nagy Miklósné anyai nagyapja, Tösmagi Imre néhány hold szántó mellett körülbelül másfél hold szőlőt birtokolt, ebből öt gyermekének, köztük Nagy Miklósné anyjának is 450 négyszögöl jutott. Egyik testvére örökségét megvásárolva 900 négyszögöl szőlő tulajdonosai lettek. A mindenben igényes és könnyen, szívesen tanuló apa a szőlőt is szépen művelte. Ezt a begyűjtött tárgyak állapota is tükrözte.

Az apa kicsiny könyvtára köteteinek többsége az Olcsó Könyvtár sorozataként jelent meg. A könyvek A vásárlások és ajándékok leltárkönyvébe 1988-ban 513-tól 538-ig tartó leltári számon szerepelnek. (A fiatalabbaknak magyarázatul: a sorozatban az 1950-es, 1960-as években a magyar világirodalom - a kor értelmezése szerint - klasszikusai jelentek meg, egyszerű kivitelben, puha fedéllel, olcsó papírra nyomva, kis méretben, melyeket 3, 6 forintért árultak. Ebben az időben egy kilogramm kenyér 3 forint 60 fillérbe került, 10 dekagramm vajat 6 forint 60 fillérért árultak a népboltban.) A könyvek kétszeresen kordokumentumok. Egyszer a könyvkiadásé, másodszor egy a nemcsak a munkájában, a gyakorlati életben igényes, hanem nyugdíjasként a szépirodalomban is tájékozódni akaró kubikos, bandagazda olvasottságának bizonyítéka. (Néhány irodalomtörténeti munka érettségizett lánya érdeklődését tükrözheti.)

Egyetlen bútordarabot, egy ágyat emelek ki a Nagy Miklósné Jarabek Margit ajándékozta tárgyak sorából. Ezt a mostoha nagymama, Magony Julianna a két gyermektelen házassága után Tösmagi Imrével kötött harmadik házasságába is hozta. (Ennél a generációnál még egy ágy lehetett a hozomány.) Az ágy sötét barna, barokkos formájú. Az öreg ágy az öt mostohagyerek közül N. Mné, Jarabek Margit szüleihez került. Az alsókonyhába az ajtóval szemben - a szobából a konyhába kerülve másodlagos helyén - elhelyezve az idős szülők napközi pihenését szolgálta. Erről a helyről hoztuk be a gyűjtemény napjainkig legrégebbi ilyen típusú darabját.

Az ajándékba kapott kubikos bandagazda hagyatékából két képet az anyai nagyszülők idős korukban csináltattak meg. A nagyapa első világháborús fényképmásolata mellé a nagymama nagylánykori képének másolatát készíttetek el Hajdú fényképésszel.

Minden apró tárgyat nem veszünk sorra, de mindegyikről megállapítható, hogy évtizedek óta mindennapos használatuk ellenére is gyűjtésük időpontjában feltűnően jó állapotúak, tiszták voltak. Egy-egy darab vagy tárgycsoport több általános népi kultúrát bemutató kiállításban behelyezhetők voltak és lehetnek ezután is. Az idősen, az 1980-as évek közepén elhalt kubikos szerszámai közül már csak talicskahám (leltári száma: 87. 35. 17.) marad meg. A foglalkozáshoz kötött jellegzetes viseleti darabokból néhány került be, például a kordbársony öltöny és bakancs (leltári számuk: 87. 35. 19. és 20., 87. 35. 23.)

Nagy Miklósné ingó vagyonát, szülei örökségét az átlag eladókat és ajándékozókat meghaladó tudatossággal ismeri, becsüli és így is ajánlotta fel a múzeumnak. A mindkét tárgyegyüttes a kubikos, bandagazda­kisbirtokos réteget reprezentálja, csak eltérő módon. Dávid Margit hagyatéka ürügyül szolgált a család megismeréséhez, a Jarabek család hagyatéka, tárgyai közvetlenebbül összefüggnek a család anyagi-társadalmi hátterével.

Előadásom eddigi része, a leltárkönyvben szereplő tárgy és a társadalom viszonyának vizsgálata kötődik a múlt század közepi hagyatéki leltárak alapján a tárgy, az ingó vagyon tételei és az elhalt tulajdonos foglalkozása, társadalmi helyzete elemzéséhez.

Továbbiakban a mezővárosi népi kultúrára, még pontosabban az élő víz partján fekvő mezőváros népi kultúrájára jellemző egy-egy tárgyat emelek ki. Az egyediség gyakran több értelemben érvényes. Egyedi a darab, mert már nemigen gyűjthető belőle több, és egyedi, mert az eladó vagy ajándékozó csak ezt az egy tárgyat akarja vagy tudja eladni a múzeumnak.

Az ebbe a kategóriába sorolható leltárkönyvek tételek közül elsőként az összes begyűjtött, beleltározott tárgyból a legrégebbit mutatom be. Ez a 79. 105. 1. leltári számon szereplő mestergerendából fűrészelt deszkalap 1761-es évszámmal. 1963-ban Esztergályos Ferenc gyűjtötte. Vitéz Esztergályos Ferenc tanító ebben az időben a múzeum megbízott vezetője volt. A Megjegyzés rovatból megtudjuk, hogy belvárosi ház bontásakor került elő. A belvárosi jelző valójában a történetileg Belsővárosnak nevezett, a Tisza kanyarulatában fekvő, régi városmagot jelenti. A bejegyzésekből nem derül ki, hogy melyik ház bontásakor találták. Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ez napjainkban kinyomozható lenne, de így is értékes ez a feliratos deszkalap.

Szintén egyedi darab az 1975-ös Honismereti Diáktábor tagjai által Felföldi László és Juhász János néprajzkutatók vezetésével a csongrádi tanya­világban gyűjtött faszobor (leltári száma: 75.2.64.). A leltárkönyvi bejegyzés szerint a tárgy megjelölése: szobor: Madonna gyermekkel. Anyag és technika: faragott, festett fa. Méretek: magassága: 40,5 cm. A tárgy állapota: a gyermekalak keze, lába letörött, a szobor szúrágott. A maga nemében eddig egyetlen Csongrád körzetéből. Konzerválva kunmadonnaként a sze­gedi állandó kiállításba került.

További egyedi tárgyként tarthatjuk számon Pintér János (sz. 1921.) pék asztalos apja készítette bölcsőjét (leltári száma: 85.20.1.). Az alföldi, paraszti, népi használatú bölcsőktől eltérő, gótikus elemeket is őrző bölcsőforma. Gyermekeinek készítette, 8 gyermekét ringatták benne. Sajnos az asztalos apa korán elhalt, emiatt más iparos készítményét már nem gyűjthettem. Szépen megőrzött állapotában került a múzeumba. Egyszerre a tárgytípus különleges, ritka darabja (Varga Gyula Debrecen környékén is talált ilyet, de nem tudta így adatolni), ugyanakkor a helyi, igényesebb kézművesipar, nevezetesen az asztalosság terméke.

Szintén 1985-ben sikerült megvásárolni egy, és addig egyetlen hajóscsizmát egy tiszai hajós, vagyis a tárgy tulajdonosának családjából, nevezetesen a feleségtől. (A csizma leltári száma: 85. 24. 2. 1-2., használója Blázsik György volt.) Csongrádra, mint vízparti városra, jellemző foglalkozás viseleti darabjaként már csak ezt az egyet lehetett begyűjteni az adott időpontban. Ugyanis az idős házaspár házát a népi műemlékegyüttes részeként megvette a tanács, és át is alakította a későbbi használatnak megfelelően vendégháznak. A család a házat a felújítás előtt kitakarította, ekkor szabadulhattak meg a víziélethez kötődő foglalkozás tárgyaitól, viseleti darabjaitól.

Egy-két tárgy ritkasága, utolsóként begyűjthetősége miatt értékes tárgy a múzeum számára. Ilyennek tartom például a vízpadot és a csepegtetőt. A két összetartozó tárgyat Góg Mihálytól, apai nagyapja hagyatékából kapta a múzeum. A vízpadot G. M. szőlőbeli gunyhójából kértem el az akkor berendezett Gyökér utcai ház pitvarának berendezéséhez. A szabadkéményes konyha használatához kötött bútordarabból ez az egyetlen van a múzeum gyűjteményében. A csepegtetőről vagy vízülepítőről (leltári száma: 85. 34. 1.), mint ritkasága miatt nem teljes, hiányos tárgyként is feltétlenül begyűjtendőről írtam két évvel ezelőtti előadásomban. Az ajándékozóval újra beszélgetve tisztáztuk, hogy a nevezett fordított kúp alakú, mészkőből kivájt eszközt a vízpad mellett fa állványra állítva használták a Tisza vizének szűrésére. (A mészkő edényből lecsöpögő tiszta vizet az állvány alatti vödörbe fogták föl.) Vagyis nemcsak hajón, hanem a vízparti településeken, esetünkben Csongrádon is használták a folyóvíz tisztítására.

Érdemes lenne a mészkő edényt a háromnegyedéig megmaradt darab alapján rekonstruáltatni, és a Gyökér utcai ház pitvarában állvánnyal, vödörrel kiegészítve a víztisztításnak a mai módszerét megelőző dokumentumaként, egyben vízparti szabadkéményes konyha berendezéseként a vízpad és a téka (csongrádi nevén palackos) mellett kiállítani.

Több kubikostalicska került a múzeumba. Ezeket arányaik, egyben származási helyük és állapotuk különbözősége miatt be is kellett gyűjteni. Egyetlen új, rendelésre készült van köztük. Leltári száma: 86. 7. 1. Ezt 1986-ban Az Alföld folyója, a Tisza című tv-film készítésekor, annak szakértőjeként rendeltem meg a környékben még élő és dolgozó, szentesi talics-kakészítő bognárnál, Nagy Bálintnál. Erről a talicskáról tudjuk pontosan, hogy ki, mikor készítette és mennyibe került. A készítés, az összeállítás egy fázisát a Duna Televízió egyik stábja filmre is vette. A felvétel, mivel a Tiszáról szóló filmbe már nem fért bele, az Örökségünk sorozat (szerkesztő Lengyel Gyula, rendező Orbán Ágnes, emlékezetem szerint operatőr a csongrádi származású Kátai Balázs) egyik darabja lett. Az előbbiek ismere­tében a többi, múzeumi tárgyként beleltározott kubikostalicska között a Nagy Bálint készítette talicska adatoltsága, dokumentáltsága miatt egyedinek számít.

Fontos, a muzeológusok által inkább csak beszélgetésekben felvetett kérdés, hogy ki, mikor és miért ajánl föl tárgyakat a múzeumnak. Nézzük meg ezt a kérdést is! A múzeumnak gyakran akkor ajánlanak föl, akkor akarnak eladni vagy ajándékozni tárgyakat, fényképeket, esetleg dokumentumokat, amikor annak használója, készíttetője meghalt, és az örökösöknek ahhoz már nincs személyes kötődése.

A parasztgazda megjelenéséhez tartozó, napjainkig is megmaradt, legszebb zsinóros kabátot és a hozzá tartozó nadrágot a Szépe családból a fiú és felesége az anya halála után hozta be. Az öltönyt az anya 1956-ban csináltatta az akkor már felnőtt fiának, aki azt soha nem viselte. (Ennek egyik oka az lehetett, hogy nehéz posztó anyagból készült ruha kényelmetlen viselet volt. Másik oka, hogy 1959-1960-ban a földek termelőszövetkezeti tulajdonba vételével megszűnt az a társadalmi réteg, a parasztgazdák rétege, amelynek státuszszimbóluma volt a zsinóros öltözet vagy más néven bocskai. A szülők, az anya iránti tiszteletből annak haláláig őrizték a ruhát.

Halála után pedig az általa használt és viselt ruhadarabokkal együtt behoz­ták, felajánlották és eladták a múzeumnak. (Leltári számuk: 88. 3. 1-14., ebből a zsinóros ruha: 88. 3. 15. és 88. 3. 16.)

Hasonló eladási motivációról van szó, mikor valaki a rokonságból örökölt tárgyakat, textíliákat - mivel tudja, hogy a múzeum hasonlókat keres -felajánlja, eladja a múzeumnak. Ilyenek például a 86. 8. 1-7. Leltári számokon szereplő tárgyak. A felajánlottnál értékesebb, szebb, szüleitől örökölt darabokat nem adja el a múzeumnak, azokat családjában unokájának akarja tovább ajándékozni. Megjegyzem, hogy (ebben az esetben is) az eladó akaratát tisztelettel tudomásul véve, hosszabb távon a tágabb családdal jó kapcsolatot sikerült fenntartani. Ennek eredményeként a nagymama halálakor hagyatékából - az unoka kifejezett kívánságára - válogathattam, vásárolhattam 13 évvel később. A kérdéses textíliák a családban maradtak, de egy kupeckodó szőlősgazda városi házánál vásárolhattam jellegzetes gazdasági­háztartási eszközöket és viseleti darabokat. (Leltári számuk: 1998. 11. 1-19., 1998. 12. 1-15., 1998. 13. 1-25., 1998. 14. 1-14.)

Esetenként a helyi anyagból rendezett, de még inkább vidékről, főként Csongrád megyén kívüli városokból hozott kiállítás az önként gyűjtemény­gyarapítók számát növeli. Utóbbi esetben az általuk behozott tárgyakkal megmutathatják, hogy nekünk is van olyan, vagy ahhoz hasonló, amilyen más városoknak, tájaknak. Az 1984-ben rendezett Kalocsa népművészete kiállítás hatása volt és maradt a legnagyobb, legerősebb. Elővették a szekrényben őrzött, 40-60 évvel ezelőtt készített, részben használt, helyben „drukkoltatott", hímeztetett, hímzett (ahogy ők mondták: „slingelt"), gyári csipkével díszített viseleti darabokat, ágyhuzatokat, térítőket („takarókat"). Minden esetben megegyeztünk, meg tudtuk venni a behozott, felajánlott darabokat. Ebből a vásárlási időszakból és tárgytípusból legegységesebb, legnagyobb számú együttes a Meggyesi Józsefnétől vásárolt. (Leltári szá­muk: 85. 2. 1-30.) Most, 1999 őszén az állandó kiállítás néprajzi egységébe a harminc válogatott darabból négy a Meggyesinétől vásároltakból került a restaurálásra kigyűjtöttek közé. Közvetlenül ezután a Hajdú családból vehettünk a Meggyesinééhez hasonló darabokat. (Leltári számuk: 85. 3. 1-17.)

A kalocsai kiállítás közben a legelső felajánló Papp Istvánné volt, aki az említett kiállítást látva behozta anyósa halála után, annak kelengyéjéből maradt vászon lakástextíliákat és viseleti darabokat. (Leltári számuk: 1984. 2. 1-19.) Az eddig egyetlen hímzett, ún. kis- és nagyfüggöny együttes ebből a gyűjtésből került be. Se azelőtt, se azóta nem hoztak ebből a fajta lakás­textíliából a múzeumba. Szóbeli gyűjtéssel tisztázódott, hogy ez a függöny­fajta ismert és használt volt. Az 1920-ban alapított, a paraszti társadalmat is kiszolgáló, Bukátos előnyomó, „drukkoló" műhelyben működése utolsó pillanataiban, 1985-ben még a begyűjtötthöz méretben, formában azonos, lyukhímzéses mintájában hasonló függönyöket sikerült készíttetni rekonstrukcióként a Gyökér utca l-es számú múzeumház berendezéséhez.

A három, névvel jelzett gyűjtést több követte. Évekig hoztak a hagyományos paraszti gazdálkodás és életmód utolsó 40-60 évéhez kötődő, fehér vászon textíliákat. Múzeumi munkatárs közreműködésével évekig egymás figyelmeztették, hogy ne a helyi, ún. „Adja föl, kend!" piacra vigyék, hanem nekünk hozzák be.

A helyi anyagból készült kiállítások is vezettek hasonló eredményre. Például Az Élet a Tiszán című kiállítás után kaptunk a témához kapcsolódó fotókat, más anyagokat. A helyi történeti kiállításoknak is lett ilyen hatásuk.

Nézzük meg a gyűjtemény és annak a nagyközönség számára bemutatása lehetőségeit!

Egy-egy gyűjtemény egyik hasznát, gyűjtésének értelmét, annak alkalomszerű vagy állandó kiállítása jelenti. Kérdés, hogy személyi és tárgyi­anyagi gondokkal küszködő kismúzeumban az utóbbi tíz évben a mezőváros népi kultúráját folyamatosan gyűjtve, milyen témában tudjuk gyűjteményünket a nagyközönségnek is bemutatni. Ennek bevált és közismert formája az időszaki kiállítás. Ezek közül a több településen bemutatott, a Terülj, terülj asztalkám! című, amelyet a megye múzeumaiban összeválogatott anyagból Szegeden, Makón és Csongrádon is megcsináltunk rendezőtársammal, Bárkányi Ildikóval 1989-1990-ben. (A felsorolt időszaki kiállítások egyik rendezője minden esetben Szűcs Judit.) Ebben a szőlészet és a borászat, a karácsonyi asztal és „tiszta konyha" berendezésének több darabja a csongrádi gyűjteményből származott. Az Élet a Tiszán című, tárgyakkal kiegészített, de elsősorban fotókra alapozott, 1993-ban Dudás Lajos közreműködésével rendezett kiállítás röviddel az anyagok megszerzése után készült. Sikerült a témával foglalkozó városi polgárok, dr. Tari László fogorvos, Kalmár Margit tanító és Párkányi István tanár, iskolaigazgató 1930-1940-1960-as évekig, a hagyományos víziéletet dokumentáló fotóit megszerezni Dudás Lajostól:

A hajósélet tárgyainak többségét Kálmán András hajókormányos hagyatékából állítottuk ki. A megvásárolt, teljes hagyaték leltári számai. 88. 5. 1. 62., 88. 6. 1-9., 88. 7. 1., 88. 8. 1-3. és 88. 9. 1-3. Ezt az örököstől, Galgócz Istvánnétől vettük meg. A gyűjteménybe kerültek a hajókormányos szintjén megvalósított polgári élethez, a mezővárosi életmódhoz, háztartáshoz kötődő tárgyak is. Pontosabban ezek megvásárlása közben és után jutottunk a hajósélet jellegzetes darabjaihoz. A vásárlások és a leltári számok sorrendje ezt bizonyítja is.

1995-1996-ban a csongrádi halászatot bemutató kiállítást először a szarvasi HAKI (Halászati Kutató Intézet) felkérésére, az intézetnek a hagyományos halászatot ismerő munkatársával, Medvegy Lászlóval rendeztem meg. (A kiállítás egyik felét a csongrádi halászat, másik felét a HAKI működésének bemutatása jelentette) Ez a néprajzi és üzemtörténeti részből álló kiállítás 1995 nyarától fél évig a szarvasi múzeum időszaki kiállításaként volt látogatható. A kiállítás törzsanyagát a Maszlag Jánosnak Khín Antal biztatására a Mezőgazdasági Múzeum és a helyi múzeum számára is elkészített halászszerszám, csónyik és ladik makettjei jelentették. A makettekkel kis helyen a szerszámoknak több fajtáját tudtuk bemutatni. Néhány használatból vásárolt, eredeti méretű szerszámot is vittünk Szarvasra. Emellett kiállítottuk Dinnyés Mártontól vásárolt, maga készítette halászöltözetét.

A csongrádi múzeumban a Szarvason megrendezett kiállításnak csak a népi avagy kishalászat részét mutattuk be újból 1996-ban. A helyi rende­zésnél halászathoz nem értő rendezőtársam volt. Ezen kiállítás tanulsága, hogy minden gondunk közepette is az adott témában szakértőt kell hívni. Ennek ellenére Csongrád közönsége válogatást láthatott a múzeumban a halászatról összegyűlt tárgyakból és fényképekből.

A legfontosabb, hogy a szarvasi intézet felkérésére a halászati gyűjteményből a Tisza melletti kisvárosra, Csongrádra a vízszabályozás előtt jellemző foglalkozás múzeumban őrzött szerszámaiból kiállítás lett. Gyakran készülünk egy-egy, a településre jellemző foglalkozás, életmód jellegzetes tárgyaiból és dokumentumaiból kiállítást rendezni, de a tárgycsoport hiánya miatt halogatjuk azt. Gyakran múzeumon kívüli felkérésre mutatjuk be gyűjteményünk adott részét, és egyúttal meg is győződünk arról, hogy már bemutatásra alkalmas anyagunk van. A viseleti darabokból és lakástextíliákból is így lett kiállítás.

A szentesi Művelődési Ház, név szerint Endrédi Józsefné felkérésére és közreműködésével, rendezőtársként Forgó Edittel és Mitlasovszki György­gyei Cifra gúnya, fakilincs... címen, a szentesi múzeum hasonló anyagával a csongrádi múzeum textíliából, többségében hímzett, csipkével díszített vászon viseleti darabokból és lakástextíliákból rendeztünk kiállítást Szentesen a Galériában 1996-ban. Helyszűke miatt a csongrádi múzeumban csak a helyi anyagot és Forgó Editnek a néptáncegyüttes számára készített viselet­rekonstrukcióját mutattuk be 1997-ben. A kiállított textíliák jelentős részét a kalocsai kiállítás hatására begyűjtött darabokból válogattuk.

Ennyivel kívántam néhány gyűjtés, tárgyegyüttes leltárkönyvben lejegyzett adatait kiegészíteni, egyben azokat értelmezni; a gyűjtés és a kiállítás kapcsolatára is példákat bemutatni.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet