Előző fejezet Következő fejezet

IFJ. LELE JÓZSEF: „Kőcsönmunka "-hagyományok Tápén

 

Faluhelyen és tanyán ma sem ismeretlen az egymáson való segítés. Kifejeződik ez az élet minden területén. A hajdani gyermekek szinte beleszülettek ebbe az egymást segítő hagyományba. Amikor a szülők a „városon" (Szegeden) voltak, a fiúgyermekek elmentek egymás házához, tanyájába, és együtt takarították ki az istállót, az ólakat, és tették rendbe az udvart. Ebben a közös munkában már az öt-hat évesek is részt vettek. Amikor egyiküknél végeztek, siettek a másikukhoz. Ha a reggeli idő valamelyiküknél érte őket, kanyarítottak egy-egy szelet kenyeret, egy-egy darab szalonnát, és ettek, amire ásottkút vizet ittak, s máris dolgoztak tovább. A szülők - lévén, gyermekkorukban ők is hasonlóképpen közösen (is) dolgoztak - ezt természetesnek vették, de sohasem felejtették el megdicsérni a fiatalokat.

Emlékszem, milyen nagy összefogás volt, amikor az őszi betakarítás előtti hetekben a padlásokat takarítottuk, majd miután zúzott üveggel az egérlyukakat teleszórtuk, sárral is betapasztottuk. Amíg a gyerökök (a fiúk megnevezése volt) ezt végezték, a lányok ugyanazt a padlásteret hófehérre lemeszelték, hogy tiszta padlás fogadja a kenyérgabonát. Legények, lányok errefelé se fosztóba, se fonóba nem jártak. Ók a nékik való munkákban -ház tapasztás és meszelés, majd kukoricaszedés, legényeknél lóhere kaszálás, az őszi betakarmányozás - segítettek egymásnak kölcsönmunkákkal. Hasonlóképpen volt ez a házasembereknél, és itt az életkor nemigen számított. „Ott spóroltunk, ahun csak löhetött, és hát ez a kőcsönmunka a legjobban mögfelölt arra, hogy fölöslegösen né aggyunk ki az amúgy is kevés pénzünkből" - mondta egy idős tápai ember.

A kölcsönmunka személyek és családok között volt szokásban. Megejtették a gazdálkodásban, de legfőképpen a házbontás, illetve új ház építése idején.

A gazdálkodásban sok alkalom nyílott a kölcsönös oda-vissza segítésre, amely minden családnak hasznos volt. Akik ilyenben részt vettek, nem kis pénzösszeget takarítottak meg. A tápaiak jogtudatáról és a kölcsönmunkákról Börcsök Vince ír (Tápé története és néprajza. Szerk. Juhász Antal és llia Mihály. Tápé, 1971. 243-256.). Keveset szól az építkezéseknél szokásos különmunkákról. Juhász Antal is ír a témáról az idézett Tápé kötetben (ugyanott 443-502.), majd az építkezéseknél szokásos kölcsönmunkákról. (J. A.: Az építés munkaszervezete a szegedi tájon. In: Ünnepi kötet Szabó László tiszteletére. Szerk.: Újvári Zoltán. Debrecen, 1999. 251-266.).

Jelen dolgozatomban erről a nagyon fontos közösségi munkáról írok, mint aki részese volt.

Tápén is a nagy család volt a jellemző. Ez vonatkozott az egy fedél alatt élő, olykor három generációra, illetve arra, hogy egy-egy házaspárnak akár tízen felüli számú gyermeke is született. Ilyen családokban családon belül érvényesült az összefogás, aminek Tápén a kaláka neve nem ismert. Annál inkább a kőcsönmunka, ahogy Tápén mondták.

Hallomásból tudjuk, hogy amikor egy család önálló életre úgy gondolhatott, hogy elköltöznek az „öreg ház"-ból, és új lakóház építésére már megerősödtek, akkor - megfelelő hivatalos ügyek: telekkönyvi bejegyzés, építési engedély kérése - szóltak a falu egyik ezörmestönnek, itteni, helyi nevén még százmestörinek, hogy elvállalná-e az építést. Itt tudnunk kell, hogy - például Kószó Imre, Terhes Tamás, Dávid Nacsa Pál olyan „bajtárs­kanalas százmestörök" voltak, akik nemcsak a falat tudták megépíteni, hanem megácsolták a tetőszerkezetet, le is cserepezték, sőt, az ajtók, ablakok bélfáit is megalkották, amelyeket be is helyeztek. Vagyis: egy kőműves egyben ácsmunkát is végzett.

Nagyapám 1876-ban született, akitől, és a közelünkben lakó, nem egy esetben nála is sokkal idősebb emberektől magam sokat hallottam, amint a vertfalú, illetve az ágasos csömpölyeges házfal építéséről beszélgettek. (A Tápé kötetben Juhász Antal ír az építkezésről és házberendezésről, a 443-503. oldalakon.) Emlékszem, amint mondogatták, hogy a falu szélén lévő Ásvány gödörből lovaskocsikkal hordták a sárga agyagot. Meghordták ősszel, betakarítás után, hogy a falnak való már az udvarban legyen. Addig fuvarozták, amíg nem eredt el az őszi eső. Utána ugyanis a jövő tavaszig nem mehettek kocsikkal a sáros úton nehéz teherrel.

Az úgynevezett ágasos-csömpölyeges ház építésénél sok emberi erőre volt szükség. Mindenek előtt az akácoszlopok fürészelése, a közel másfél méter mélységű gödrök kiásása igényelte az erőt. A család férfitagjain kívül általában olyan oldalági - nem egy esetben akár harmad-, negyedízig való unokatestvérek, sógorok, illetve komák - siettek segíteni, akik maguk is szerettek volna majd építeni. Tudták ugyanis, hogy a szíves munka mindig visszajár.

A szomszédok a legfontosabb segítségek voltak, hiszen amikor a ház épült, igen sok olyan igény merült föl, ami miatt a szomszéd kéznél volt. Ilyen esetekre is szokás Tápén mondani: „Lássátok-é, most többet ér egy jó szomszéd száz rokonnál." Nem mondották, hogy „száz rossz"-nál, ami azt jelentette, hogy a szomszédék a közelben vannak, gyorsan elérhetőek. Amíg a gödrökbe az ágasokat állították, az idős emberek az udvaron lévő sárga­földre az ásottkútból száz vödör számra húzták a vizet, amit a gyerekek és az asszonyok locsoltak. Közben szálas szalmával hintették, amire éppúgy hosszú gyeplőszáron eresztették rá a lovakat, mint amikor nyomtattak. A lovakkal beletaposták a sárba a szalmát, amiben a sok gyermek is segített. Ők is taposták, amíg el nem fáradtak. Nacsa András bácsi szomszédunk volt, aki mesélte, hogy kisgyermek korában sok háznál segítkezett. Mert hogy akár a vízlocsolást, akár a szalmahintést, akár a sártaposást, komoly segítségnek vették. És ez a gyermekmunka is visszajárt. Nem volt erre se mondott, se írott törvény: így illett. Akár a rokon-, akár a komaasszonyok, akár a szomszédasszonyok is kivették részüket a közös munkából. Egy-egy kemence kalácsot sütöttek, és melegiben vitték az építkezésen dolgozóknak. Tehát ez is közös és kölcsönös munka volt. A legények és a házasemberek igyekeztek a neheze munkát végezni másnál. Tették azért, mert tudták, hogy este, amikor ők már hazamennek, a gazdának teljes sötétedésig akadtak dolgai, s azt is, hogy amikor majd ők építenek, nékik is jólesik, ha a neheze munkát átveszik tőlük a segítségök.

Az építést végző mestör pénzben egyezett. Ezeknek általában volt földjük, de fogatuk nem. így megesett, hogy az egyezségbe belealkudták a földmunkákat: a szántást, és az ekekapázást. A többi gazdasági munkát a mester családja végezte el. A téli tüzelő behordást, illetve a takarmányok hazafuvarozását csak ritkán vették az alkuba, mivel a szántás és az ekézés igen sok napot kitöltött, amit a mester földjén kellett végezni. Egy napi mester munkáért fél hold földet kellett szántani, vagy egy holdat ekézni. Amelyik mesternek nem, vagy kevés gyereke volt, ott a kukorica kapálást, és az aratás pár napját is alkuba vették. Egy mester napja akár három napszámot is jelenthetett. Ha a mester az ácsmunkát és a tetőfedést is elvégezte (nádazást, zsindelyezést), akkor a napszám növekedett, vagy, ami nehezebb volt, a pénz összege emelkedett. így érthető meg, hogy a kölcsönmunkákkal igyekeztek a családok és a rokonok, illetve a szomszédok egymáson minél többet segíteni.

A vályogból való építkezés már általában olyan helyen történt, ahol egy korábbi, sok helyen ágasos-csömpölyeges házat előbb el kellett bontani. Ott még több kézre volt szükség. A bontást vagy koratavasszal, vagy a betakarítást követően azonnal meg kellett kezdeni. Nagy melegben és a gazdasági munkák dandárjában „vétők, istenverése vót a házbontás". Meg aztán Tápén a gyékényszedés ideje (augusztus) is meghatározta annak a családnak az építkezéssel kapcsolatos időbeosztását, akik ebben a nagy munkában gondolkodtak. Meg kell még jegyeznünk, hogy a lovas-fogatos munkával való fizetség szokásban volt - az építőmesterek kielégítése mellett - a szíjgyártó, a bognár és a kovács esetében is. Az alku hasonlóan alakult, mint a házépítőnél.

Aki régi ház bontásánál másnak segítkezett, az föltétlen számíthatott a visszasegítésre. Ám akár az, aki előbb bontott, akár a későbbi házbontó család, idejében jelezte szándékát a tágabb értelemben vett családban azokkal, akikről tudtak, hogy amazok is hasonló munkára készülnek. így nem érte készületlenül egyik családot sem a munka megkezdése, és mindaddig való folytatása, amíg a családénál több erőre volt szükség. Ebbe a szokásba nőttek bele a fiatalok.

A kosztolást mindenki a saját családjában ejtette meg. A gazda azonban helyt állt a reggeli egy-egy kiskupica pálinka adással, semmi több. Ha napközben megszomjaztak, ott volt a hűvösben egy köcsög tiszai, később ártézikút víz, amiből ihattak. Ott, ahol ásottkút is volt, annak vizét itták. Legtöbb helyen a mester sem fogadta el a gazdáéknál kosztolást, mert az is csökkentette a bérét. Hazajárt, de csak ebédre. Volt, aki a reggeli munkába indulást megelőzően reggelizett, és amikor a házhoz ért, máris falazott (régebben csömpölyegezett). Déli tizenkettőkor viszont hazament, és egy óra múlva (nagy hőségben délután háromkor) már újra dolgoztak. Amíg a csömpölyegfal építésekor szinte végig kellett a sok kéz, addig a vályogfalazáskor csak akkor kellettek többen, amikor már állásról dolgozott a mester.

Új fundamentum órásakor is kellett a segítség, noha ezt a munkát legtöbb helyen a család tagjai végezték el. Ám ott, ahol e munkában is akadt segítség, azt visszasegítették. Az 1930-as években már volt Tápén is képesített kőműves (Terhes Boldizsár, Ördögh Sándor, Bodai Péter) és ács (Retek Mihály), akik részben alkalmazták a hagyományos egyezséget az építtetővel: munkájuk egy részének fejében a földjük lovas-kocsis munkáját végeztették el. Hasonlóképpen megmaradt a szokás a kölcsönmunkában is.

Jómagam 1968-ban építettem házat. Legény koromban én is mentem munka után (a Pick Szalámigyárban dolgoztam) a rokonokhoz, a kereszt-apámékhoz, és természetesen a legénycimboráim családjához, vagy akár a ház bontásában, akár a vályog lovaskocsin való befuvarozásban, és természetesen a fal rakáshoz szükséges sárgafőd fuvarozásban segítsek. Ha szükséges volt, pár napos szabadságot is ki kellett venni az építkezésnél való segítséghez, mert azidőben már sokan kiöregedtek a család tagjai közül. Az meg már csak természetes volt, hogy amennyi szabadságos napot én ott töltöttem (bárkinél), azokat mind visszakaptam: mindenféle kérés nélkül!

Sok helyen vettem részt csömpölyegház bontásánál. Még akkor is, ha nem hívtak. De a munkából soha senkit sem küldtek haza, még akkor sem, ha nemegyszer sokan voltunk.

Amikor én megvettem a jelenlegi házam portáját, igazán nem is gondoltam át, hogyan is lesz. Édesanyám viszont nagyon is számon tartotta, hogy kiknél voltam, és milyen munkákban segítettem. És ő hol ennek, hol annak mondotta: „Józsiék építenek nemsokára." Ezt követően hol ez, hol az állított meg az utcán, vagy eljöttek hozzánk (akkor még az édesanyáméknál laktunk, hat évvel házasságkötésünk után), hogy megtudják, mikor lesz a munka kezdése.

Az alap ásásnál magam dolgoztam. Segítség a betonkoszorú készítésénél kellett, amire húsz ember jött el. Olyanok, akiknél korábban én is dolgoztam. Mivel a téglát és a maguk verte vályog a téesz kocsisokkal meghordattam (ők is visszasegítésképpen, vagyis ingyen), csupán a tiszai és a marosi homok meghordása került némi pénzbe. Igaz, a tiszai homok mellé a falazáshoz sok sárgaföldet is kellett hordatni, amelyeket nagyrészt még a téeszkocsisok hordtak. De itt már az édesanyám téesztagsága révén kedvezményes árat számoltak. Ez azért volt így, mert a fogat már a téeszé volt. Vagyis a fogatos a maga erejével és idejével ugyan az én munkámat segítette vissza, de a fogatnak, ha kevés is, de meghatározott bére volt.

Amikor a házam építése megkezdődött, a segítségüket úgy osztottam be, ahogyan az idejük engedte. Jómagam természetesen szabadságon voltam kezdeten, de amikor szálába jött az ember- és időbeosztás, már helyettem is állíttattak emberek. Éppen úgy, mint amikor én vettem ki szabadságot, most mások áldoztak fel, olykor egy-egy hetet is!

A ház belső meszelése is alkalmat adott arra, hogy az asszonyok kölcsönösen segítsenek egymásnak. Akkor még az volt a szokás.

Nem egy helyen a kerítés készítésben is segítettünk egymásnak. Sok helyen ugyanis téglafalkerítés készült, amelynek emelésekor szükség volt a segítségre. Megesett, hogy egy ember több helyen is segített a kőművesnek, aki később a néki segítő embernél is megépítette a kerítést, viszonzásul. Hasonlóképpen fordul elő ma is, hogy ha valaki vaskerítést csináltat, annak vagy visszasegítik a munkája értékét, vagy csak részben fizetik ki, megegyezvén abban, hogy egy adott munkában a mester majd kéri a segítséget. Ehhez mindketten tartották és föltétlen tartják magukat ma is.

A kölcsönmunkákra sohasem volt jellemző az, hogy bárki is jegyezte volna, ki mennyit segített, s hogy kinek mennyi órával, nappal, héttel tartoznak. Mindenki igyekezett inkább többet visszasegíteni, mint amennyit kapott.

A ház bontásánál, vagy az új ház építésénél segítkezők otthon reggeliztek, délre is hazamentek enni, vagyis, nem volt szokásban az etetés, az itatás. Az udvarra kitettek egy köcsög vizet, természetesen fa, vagy a melléképület árnyékába, és ha valaki megszomjazott, a köcsögdugóba öntött vizet itta. Ami talán a legszegényebb családoknál is „dukált": reggel egy-egy kis stampedli (három cent) pálinka minden segítségnek járt. Ugyanis, ha bármilyen állatot tartottak, annak trágyáját homoki tanyákra adták el, amiért pálinkát kértek cserébe, s azt évente gyűjtögették, mert építkezésre készülődtek.

Az 1970-es nagy árvízveszélyt követő években Tápén igen sok régi ház lett ár- illetve belvizes. Az új megépítésére nem kevés kamat mentes köl­csönt, illetve a szegény családok vissza nem térítendő segélyt is kaptak. Ez időtől fogva vált szokássá, majd általánossá, hogy a családon kívüli segítségek már nem gyakorolták a kölcsönmunkát. Akik, mint a családhoz bármilyen szálon tartozók ezután is eljártak segítkezni, azok számára volt reggeli és ebéd, de a vacsorát otthon költötték el. Ugyanazok időktől vált szokássá az is, hogy napközben egy-egy hűtött fröccsöt, mások hideg sört ihattak, amikor megszomjaztak. Emellett állandóan volt feketekávé és citromos tea is. Nem csak módos helyen, legalább kétnaponta sült kőttes: krumplis-, vagy túrós lepény, lekváros kifli, hogy „ha mögviszketött a szánk, hát csömögéztünk".

A kölcsönmunka kezdeti szakaszára, annak kialakulására nem tudunk időt mondani. Csupán föltesszük, hogy a századfordulón kezdődhetett ez a szép szokás, éspedig abból gondoljuk, hogy az 1879. évi árvízpusztítást követően szinte új falu épült, s az ágasos-csömpölyegös építkezésnél igen sok kézre volt szükség. S ha nem volt elég a családban, jöttek a szomszédok és a nem rokonok is, mert végzett munkáját mind visszakapta. Ily módon Tápén az építkezésnél végzett kőcsönmunka-hagyomány közel egy századot élt meg.

A mai építkezőknél ez a - végtére - takarékosság forma annyira egyszerűsödött, hogy jelképesen tesznek-vesznek, amely mozdulatok főként az időseket emlékezteti a kőcsönmunkára.

Egy-egy házépítésnél tehát sokan dolgoztak úgy is, mint családtag, és úgy is, mint kőcsönmunkát végzők. Amíg a családtagoknál egyszerűen természetes volt a segítkezés, addig a kőcsönmunkások legtöbbször nem családtagok voltak. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a családtagok munkáját az építkezők ne adták volna vissza. Aki nem építkezett, annak segítettek acatoláskor, kapáláskor, aratáskor, őszi szalmahordáskor, cukor- és takarmányrépa szedéskor, vagyis: a kőcsön kenyér föltétlen visszajárt.

Amikor az új ház fölépült, cserepezés előtt a Tisza árteréről nagy fűzfaágat hoztak a legények, amit a lányok földíszítettek. Kötöztek rá színes kreppszalagokat, annyi zsebkendőt, ahány férfiember (köztük legények és már segíteni tudó fiúk) dolgozott, lett-légyen rokon, vagy kőcsönös; és annyi baboskendőt, ahány asszony és lány segítkezett. A zöld ág erősebb ágaira egy-két borral telt üveget is kötöttek. Szegények az üveget vízzel töltötték ugyan, amit mindenki tudott. Emlékszem, hogy legény koromban egy ilyen szegény családnál éjjel felmásztunk, és valódi borral telt üvegeket akasztottunk a vizesek helyére.

A zöldág állítás minden családban kisebb lagzival járt együtt. Erre az alkalomra egy - a család vagyoni helyzetétől függően - kisebb vagy nagyobb disznót vágtak, amiből paprikást főztek. A bográcsos ebédre az udvaron terítettek, és természetes, hogy mindenki hivatalos volt, aki ott dolgozott. Bor is volt, sőt estefelé a dalolást tamburazene kísérte, miközben a gyerekek gyerökbálszerű mulatozást csaptak az új ház belsejében, mintegy jól megtaposták a házfőggyit.

Éjszaka lett, mire hazaindultak, de búcsúzáskor mindenki megkapta az ajándékot: a férfiak zsebkendőt, a fehérnép pedig fejkendőt. A zöldágról leszedett borosüvegből egyet sok helyen eltettek emlékbe.

Napjainkra alaposan megcsappant az olyan családok száma, ahol tapasztalni lehet a kőcsönmunkát. Pedig az 1960-as években nem egy segíteni akaró, akár egy hetes szabadságot is kivett, hogy a munka haladjon, és az is biztosítva legyen, hogy amikor ő építkezik, legyen elég munkaerő a mesterek mellett.

Ma már más a világ. Mindenki elsősorban a munkahelyét tartja szem előtt, így inkább a mesterre bízzák, hogy vigyen magával segédmunkásokat. Talán egy-két idősebb férfi családbeli megy el, főként a nyugdíjasok, hiszen a tápai híres mondás itt is érvényes: Jobb hiába dógozni, mint hiába heverni.

Tápén tehát közel száz esztendő telt el úgy, hogy főként a házbontásnál és a házépítésnél fontos volt az egymást kisegítő kőcsönmunka. Manapság már emlékké sorvad, hovatovább véglegesen megszűnik és elvész.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet