Előző fejezet Következő fejezet

SZERMONOSTOR ÉS A MEZŐVÁROS KÖZÉPKORI KERESKEDELMÉNEK EURÓPAI KAPCSOLATAI

VÁLYI Katalin

 

A Szeged és Csongrád között félúton, a Tisza árterének egykori magaspartján fekvő lelőhelyen, a 11. század elejétől a 16. századig követhető nyomon a templom (majd később monostor) körül növekvő település, amely fénykorában, a 15. században mezővárosi rangot ért el. A tekintélyes múltra visszatekintő, több mint 20 éve folyó feltárások eddigi eredményeiből most egy részletkérdést emelünk ki a külföldi eredetű kerámiák főbb típusai kapcsán.

A középkori Szermonostor és a körülötte fekvő település feltárása során előkerülő leletanyag zömét — mint a legtöbb telepásatáson általában — a kerámiatöredékek alkotják. Az agyagedények túlnyomó többsége — a kor gazdasági viszonyainak megfelelően — itt is a helyi fazekasok készítménye volt, amihez viszonyítva mennyiségében elenyészően kevésnek mondható a távolabbi vidékekről importáruként vagy más módon idekerülő kerámia. Ez utóbbiak jelentősége azonban a kis számarányuk ellenére is hallatlanul nagy, hiszen még ezekben a bizonyos szempontokból már írott forrásokból is jól ismert századokban is a régészeti leletanyag számos vonatkozásban nyújthat új információkat; így például rávilágíthat a távolsági kereskedelem irányaival, a forgalmazott áruk fajtáival, ill. a mintegy „melléktermékként" szállított árucikkekkel kapcsolatban új, eddig számba nem vett összefüggésekre is. A rendelkezésünkre álló hatalmas, gazdag leletanyagból most néhány olyan kerámiatípust választottunk ki, melyek segítségével vázolhatjuk a középkori Szer gazdasági-kereskedelmi kapcsolatainak néhány fontos irányát. Annál is inkább fontosnak tartjuk közölni ezeket a leleteket, mivel szinte az egész Dél-Alföld, de különösen Szeged környéke hatalmas fehér foltként szerepel a külföldi kerámiatípusok magyarországi elterjedését ábrázoló térképeken (HOLL 1955,187; HOLL 1990,265). Ezért reméljük, hogy az alábbi leletek valóban hiánypótló szerepet töltenek majd be.

 

FELIRATOS DÍSZŰ EDÉNYTÖREDÉK

Elsőként egy ún. feliratos díszű edény töredékét érdemes megvizsgálnunk közelebbről, hiszen ez szinte ritkaságnak számít a hazai leletanyagban, különösen pedig egy kisebb vidéki település anyagában.

A szóban forgó töredék Szer középkori településének feltárása során került elő.

Egy szürkésfehér színű, jól iszapolt anyagú edény váll-töredékéröl van szó, melyen vízszintes sávban gótikus minusz-kulákkal írott szöveg — sajnos értelmezhetetlenül kicsi — töredéke látható (1. kép 2; 4. kép 1). A betűk bemélyedő hátterét sűrű, apró rácsminta alkotta, a szavakat vagy szövegrészeket virág választotta el egymástól. A feliratos sáv alatt két sorban rádliminta díszítette az edényt (A töredék méretei: 5x4 cm, falvastagsága: 0,5 cm).

A hazai leletanyagban szórványosan megjelenő feliratos díszű kerámiák közül kiemelkednek a budai várpalotából és az Esztergomból ismert, jól értékelhető felirattal ellátott táltöredékek (PARÁdi 1965,155-158). A 15. század második felére datálható tálakat budai fazekasok készítményének tartja a kutatás, megállapítva, hogy a díszedénykészítés ilyen magasfokú technikai ismerete a század végére, ill. a 16. század elejére már a vidéki fazekasság működésén is éreztette a hatását. Ezt bizonyítja a Helemba-szigeti, gyengébb minőségű ill. kidolgozású feliratos táltöredék, mely a fentiek alapján már vidéki készítménynek tartható (PARÁDI 1965,159).

Az ismertetett szeri edénytöredék azonban az eddigieknél jóval több hasonlóságot mutat a Nagy-kálló határából származó (PARÁDI 1965,163) feliratos díszű töredékkel formailag és díszítés tekintetében is. Mindkettő fazék (vagy esetleg kancsó) töredéke, felületük külső oldala enyhén fényezett, s a nagy-kallói darab szövege alatt és fölött is bepecsételt fogsorminta látható. Ez utóbbi edénytöredék származási helye Dél-Csehország irányába vezet el bennünket, ahol a 14. század első felétől kezdve, majd főleg a 15. században nagy számban készítettek bepecsételt díszítésű edényeket (PARÁDI 1965, 163-164), többek között fazekakat, kancsókat és poharakat is, mely formakörök valamelyikébe a szeri edénytöredék is tartozhatott.

 

LOSTICEI KERÁMIA

Az ebbe az irányba mutató kapcsolatok létezését támasztja alá az ugyancsak a középkori település területén előkerült következő díszedényünk is, amely a szakirodalomban a losticei poharak gyűjtőnéven ismert kerámiakörbe tartozik. Bár nem teljesen ép állapotban maradt meg ez az edény, mégis jól értékelhető akár csak formai jegyei alapján is. (Ma: 19 cm — az edény teljes magassága kb. 20-22 cm lehetett, pá,: 9,5 cm, h.: 12,5 cm, eredetileg 3 db füle volt, melyből egy letörött) (1. kép 3; 4. kép 2)

Mivel a szegedi múzeum gyűjteményében ezenkívül mindössze egyetlen darab ebbe a kerámiakörbe tartozó edény van, amely ráadásul — mint azt majd a későbbiekben látjuk — a középkori Szer gazdasági-kereskedelmi életét is erősen meghatározó szűkebb környezethez tartozott, ezért ezt az edényt is itt közöljük.

Az Algyő területén előkerült losticei pohár a szerinél jóval alacsonyabb, zömökebb formájú, s a vállán 8 db apró szalagfül látható. (A teljesen ép pohár ma: 10,5 cm, pá: 5,5 cm, fa: 6,5 cm, ltsz: 6/1914.K.) (1. képi; 4. kép 3)

A névadó lelőhelyen, Olmütz közelében előkerült, több mint 140 hasonló darabból álló leletegyüttes egyértelműen bizonyította, hogy ezek a jellegzetes, a felületükön apró hólyagokkal díszített edények a morvaországi fazekasság sajátosjellemző termékei (HOLL 1955,159). Ez a kerámiatípus a 13-14. század fordulóján jelenik meg, majd a 15. században terjed el szélesebb körben — elsősorban Morvaországban (HOLL 1990,227-228). Komoly méreteket öltő gyártása és forgalmazása azonban lemérhető a Magyarországon található losticei poharak viszonylag nagy számából is: Budán kívül (ahol egyébként hallatlanul magas számban, közel 100 db töredék került elő) eddig negyven lelőhelyről ismerjük e kerámiatípus töredékeit (HOLL 1990,234). Formai jegyei alapján (karcsú, magas test, három fül) a szeri edény korát a 15. század első felére ill. első harmadára tehetjük, s ez teljesen megfelel a feltáráson megfigyelt rétegtani helyzetének és leletkömyezetének is. Legközelebbi párhuzamát a budai királyi palotából ismerjük (HOLL 1990, 229, Abb. 20. 1). Az algyői pohár alacsony, zömök megformálásával és nyolc fülével azonban már egy későbbi típust képvisel, melyet a 15. század második felére ill. végére korhatározhatunk. Szinte pontos hasonmását láthatjuk a budai palota anyagán kívül Székesfehérváron is (HOLL 1990,229, Abb. 21; HOLL 1955,160).

 

GRAFITOS KERÁMIA

Végül a harmadik kiválasztott kerámiatípusunk a szakirodalomban ausztriai tömegáruként számontartott szürke, grafitos edények köre, melynek már a fenti elnevezése is utal széleskörű elterjedésére és közkedveltségére. A grafittartalmú agyagból készített kerámia előállításának legnagyobb központja kétségtelenül Bécs volt, ahol az egyre szaporodó fazekasműhelyek teimékeinek megkülönböztetésérc 1431-ben kimondja a fazekas céhszabályzat a grafitos edények mesterbélyeggel való jelzésének kötelezettségét (HOLL 1955, 160; KIES é. n. 25-26), amire elsősorban a távolsági kereskedelemben forgalmazott áruk esetében volt szükség hitelesítő és minőségjelző szereppel. A grafitos kerámia készítésének további ismert központjai Tulln és Ried, valamint számos, ma még ismeretlen, ill. azonosítatlan fazekasműhelyből származhatnak.

A grafitos áru magyarországi elterjedését a kutatás a 13. századtól tartja számon (HOLL 1955,172-174), s a 16-17. századig egyre növekvő mennyiségben jelenik meg szinte valamennyi hazai feltárásunk anyagában, beleértve még a kisebb középkori falvak leletanyagát is. Ez a kerámiatípus közkedveltségét igen előnyös tulajdonságainak köszönhette: az agyag magas grafittartalma ugyanis egyrészt erősen megnövelte az edények hőállóképességét, ami miatt különösen alkalmas volt főzőedények (vagyis fazekak) és a fémolvasztáshoz használt tégelyek készítésére. Másrészt a grafittartalom jelentősen csökkenti az agyag vízáteresztő tulajdonságát, ami miatt azután a grafitos készítmények jelentős százalékát a korsók alkották.

A szeri feltárás leletanyagában is az osztrák fazekasok készítményei fordulnak elő a legnagyobb számban a külföldi kerámiatermékek között. A töredékek nagy részén nem látható mesterjegy, ami megkönnyítené az edény műhelyhez vagy származási helyhez való kötését és sajnos kiegészíthető (tehát teljes formát adó) töredék sem került elő eddig. Ennek ellenére vannak jól értékelhető töredékeink, sőt olyanok is, melyek a grafitos áruval kapcsolatos eddigi ismereteinket jelentősen bővítik, módosítják.

Fontos kérdéseket vet fel például két 15. századi peremtöredékünk, melyek a monostor feltárásán kerültek elő.1 Mindkettő nagyméretű fazék darabja, anyaguk kvarcszemcsékkel és grafitdarabokkal sová-nyított, a peremükön egy keresztből és egy pólyából álló mesterjegy látható (Méreteik: 9x5,5 cm, pá.: kb. 30-32 cm lehetett; a másik darab mérete: 10x6,5 cm, pá: kb. 29 cm). (2. kép 1; 4. kép 4; 2. kép 3) A két mesterjegy között annyi különbség van, hogy az egyik ovális címerpajzsban, a másik pedig ötkarélyos kontúrban van elhelyezve, valamint hogy az utóbbi jelet megduplázták, vagyis egymás mellett kettő, a töredék alapján azonos bélyeg volt az edény peremén.

A szegedi múzeum régi anyagában grafitos anyagú edénytöredéket (a losticei kerámiához hasonlóan) megint csak az Algyőről származó leletek között találunk. Mivel anyagukon kívül a rajtuk látható peremjelzések is hasonlítanak az előbbiekben leírt szeri cserepek műhelyjegyeihez, ezeket a töredékeket is most ismertetjük.

  1. Nagyméretű fazék pereme. Anyaga kvarcszemcsékkel és grafitdarabokkal erősen soványított, pereme erősen kihajtó ill. kifelé szinte teljesen visszahajtott. A perem felső részén az egyik oldalon kettő, vele szemben pedig egy teljesen azonos mesterjegy látható: egy ovális címerpajzsban elhelyezett egyenlő szárú kereszt és egy pólya, melyek között a kereszt bal felső oldalán egy kis T-betű, a jobb oldalán pedig egy pont van. (Pá.: 27,5 cm, az edény töredékes, ezért magasságát nem ismerjük. Ltsz.: 37/1905.b.5) (3. kép 1; 4. kép 5)
  2. Nagyméretű fazék peremtöredéke. Anyaga kvarcszemcsékkel és apró grafitdarabokkal soványított, a perem kifelé erősen visszahajtott. A perem felső részén szorosan egymás mellé bepecsételve kettő azonosnak látszó mesterjegy van elhelyezve (közülük az egyik töredékes): ovális címerpajzsban egy kereszt és egy pólya. (A töredék meretei: h.: 22 cm, ma.: 5,5 cm, pá.: kb. 27 cm lehetett Ltsz.: 37/1905.b.7.) (3. kép 2; 4. kép 6)
  3. Fazék peremtöredéke. Szürke színű, homokkal soványított anyagú, redukált égetésű fazék felső része, enyhén kihajló peremén egymással szemben elhelyezve egy-egy azonos mesterjegy látható: ovális címerpajzsban egy egyenlő szárú kereszt egy vele érintkező pólyával. (Pá.: 20 cm, a töredék ma.: 6,8 cm, ltsz.: 37A905.b.6.)(3. kép 3).

A Magyarországon megjelenő középkori külföldi kerámiatípusok közül a grafitos kerámia eredetével és elterjedésével kapcsolatos kutatások nézhetnek vissza a legnagyobb múltra.2 Bár számos korábban vitás kérdés tisztázódott már a kerámiák mesterjegyek alapján való készítési helyhez vagy műhelyhez kötésével kapcsolatban, még mindig vannak azonosítatlan műhelyjegyek és az ismert fazekasközpontok áruinak forgalmazása, ill. elterjedési területe is további pontosításra vár. De megoldatlan kérdéseket rejt még a legjobban ismert, hosszú időn át több műhelyben működő bécsi fazekasság termékeinek a szétválogatása is.

Az előbb ismertetett szeri és algyői edénytöredékek perembélyegei a korábbi kutatás átal egyértelműen a bécsi fazekasok hitelesítőjeleként számontartott bélyegeinek csoportjába tartoznak, melyek jellemzője a kereszt és pólya különböző kombinációja így például az egyik algyői bélyegünk (3. kép 1; 4. kép 5) azonosítható a Molthein nyomán Holl Imre által meghatározott 5/5-ös; egy másik algyői jegy (3. kép 3) a 20/1-es, valamint az egyik szeri fazéktöredék bélyege (2. kép 3) az 5/6-os bécsi mesterjeggyel (HOLL 1955,54-55. kép).

A későbbi kutatások ezekkel a jegyekkel kapcsolatban számos észrevételnek ill. eltérő véleménynek adtak hangot.

Így például J. Roskosny szerint az általa ismertetett bécsi lelőhelyű kerámiákon az un. „bécsi kereszt pólyával" mesterjegy ritkán fordul elő (HOLL 1976,134; ROSKOSNY 1969,450). Nem kapunk egyértelmű, megnyugtató képet a Bécs területén évtizedek óta folyó feltárások anyagából rendezett kiállítás kapcsán megjelent kerámiakatalógusból sem. A Bécsből ismert 18 műhelyjegy között önállóan nem szerepel ez a jelzés, s bár a leggyakoribb (több mint 20%), Bécs város címerére visszavezethető bélyeggel kapcsolatban (ami egy kerek talpú doborpajzs alakú címerpajzsban elhelyezett egyenlőszárú kereszt) megállapítja A. Kies, hogy léteznek ennek a bélyegnek különböző variációi is, így például a kereszt fölött pólya, vagy a kereszt sarkaiban kiegészítő jelzések, azonban e változatok értelmezésére ő sem vállalkozik (KIES é. n. 30).

R. Pittioni e mesterjegyek származási helyével kapcsolatban teljesen új megoldási lehetőséget vetett fel (PITTIONI 1974, 37-52; PITTIONI 1876, 175-201). A Bécstől délnyugatra fekvő heiligenkreuzi cisztercita apátság régészeti kutatása során előkerült kerámialeleteket a feldolgozás alkalmával anyaguk összetétele szerint csoportosították, aminek következtében egymástól jól elkülönülő agyagösszetételű kerámiacsoportokat választhattak szét Közülük az egyik csoport jellemzője, hogy az edényeket durva kvarcszemcsékkel és feldolgozatlan grafitdarabokkal so-ványított agyagból készítették. A feldolgozatlan grafit azt jelenti ez esetben, hogy az alapanyagot sem meg nem szitálták, sem magát a grafitot nem dolgozták meg előre, vagyis olyan állapotban használták fel a soványításhoz, amint az eredetileg a rendelkezésükre állt. (Éppen e megfigyelés alapján különíthetők el e csoport készítményei az egyéb, ugyancsak grafittal soványított anyagú kerámiatermékektől.) További jellemzője e csoportnak a keresztből és pólyából álló mesterjegy alkalmazása. Pittioni véleménye szerint azonban a pólya a kereszt alatt helyezkedik el, s mivel a heiligenkreuzi apátsági templom oldalbejáratának tympanonjában ugyanez a motívum látható (egyenlő szárú kereszt, alatta vízszintes vonal), a hasonlóság alapján ezt a jelet egy apátsági fazekasműhely mesterjegyeként értékeli (PITTIONI 1976).

Nem lenne egyedülálló jelenség a heiligenkreuzi fazekasműhely léte olyan értelemben, hogy a középkori kolostoroktól nem volt idegen ez a tevékenység sem. Erinek alátámasztására elegendő a 15. századból oklevelekkel is igazolható, ugyancsak saját mesterjegyet alkalmazó klosterneuburgi ágostonrendi kolostor fazekasműhelyeit megemlíteni (HOLL 1976,134).

Később azonban Pittioni újabb leletek kapcsán némileg saját magával is ellentmondásba kerülve ugyanezt a bélyeget mint Passau készítményét határozta meg (PITTIONI 1979,86,110). Igaz, ebben az esetben az agyagba kevert grafittal kapcsolatban nyomatékkal hangsúlyozza, hogy nagyon jól feldolgozott, vagyis apróra tört grafitot használtak fel, s a mellette látható kvarcitszemcsék is általában igen aprók. Éppen azért hangsúlyozza ezt, mivel szerinte ez a jellemző különbség az alsó-ausztriai, feldolgozatlan grafitot használó áruhoz képest.

Hazai leletanyagunkban sem számít ritkaságnak ez a mesterjegy; ismerjük pl. Budáról, Esztergomból, Csútról, Sopronból és Kecskemét környéki lelőhelyekről is (HOLL 1955,177), a somogyvári bencés apátság területén pedig különösen nagy számarányban került elő (BAKAY 1989, 188-194. kép). Ez a hatalmas területen való szóródás, valamint a lelőhelyeken megfigyelhető magas előfordulási szám önmagában is arra int, hogy ne egy ilyen nagy piackörzettel aligha rendelkező apátsági műhelynek tulajdonítsuk ezt a mesterjegyet. Mivel a kereszt és felette a pólya mint Bécs város és Alsó-Ausztria címerének egyesítése értelmezhető, Bécs és a környező Alsó-Ausztria fazekassága lehetett a bélyeg használója, illetve a kerámia előállítója.3

Sajnos nem állott módomban a fenti hazai lelőhelyekről származó kerámiákat eredetiben tanulmányozni, pedig Pittioni az eltérő módon előkészített grafit és kvarcitszemcsék megfigyelésével egy fontos körülményre irányította a figyelmet. Lehetséges, hogy a felhasznált agyag összetételének elemzésével az azonos, vagy közel azonos mesterjegyeket alkalmazó műhelyek termékeinek megkülönböztetésében továbblépés lenne elérhető.

Az előzőeknél jóval kisebb feladatot jelent egy — a szeri település területéről származó — 13-14. századi töredék eredetének meghatározása. E szürke színű, redukált égetésű (grafittartalom nélküli) fazék peremtöredéke nem bélyegzővel, hanem egyszerű, kereszt alakú bevágással van hitelesítve (2. kép 4; 4. kép 7). Ezt az egyszerű jelzést — a korábbi megfigyelések alapján — a bécsi műhelyjegyek egyik ősének tekintették, mely a hazai leletanyagunkban sem számít ritkaságnak (HOLL 1955,172,178,57. kép 62). Az újabb kutatások azonban arra figyelmeztetnek, hogy az egyszerű bekarcolt és a bélyegzővel benyomott mesterjegyek gyakran évszázadokon át éltek párhuzamosan egymás mellett, s éppen ez a jegy a 14. század után a 17. században élte meg „második virágkorát" (KIES é. a 30).

A 13-14. századból azonban vannak erősen grafitos anyagú, de mesterjegy nélküli töredékeink is. Ezeknél az edényeknél a grafit és az agyag gondos összedolgozását figyelhetjük meg, s nem látunk az előző csoportnál leírtakhoz hasonlóan nagyobb, el-dolgozatlan grafitrögöket a kerámia felszínén vagy törésfelületén.

Fontos következtetésekre vezetnek a szeri feltáráson előkerült grafitos kerámiák következő csoportjába sorolható töredékek, melyek a kolostor gazdasági épületeinek fennállása idejére (VÁLYI 1986a, 123), azaz a 12. század közepére, második felére keltezhetők. Szürke, vastagfalú, grafitos anyagú, nagyméretű edény peremtöredékei ezek, közel vízszintesen kihajló peremük külső oldala profilált (2. kép 2; 4. kép 8). Összesen négy ilyen töredéket találtunk eddig, melyek azonban egy, vagy esetleg kettő nagy edény össze nem illő darabjai lehetnek. Legalább 80-85 cm-es külső peremátmérőre utal a töredékek íve. Mesterjegyet vagy bármilyen jelzést egyiken sem találtunk.

Ennek a kerámiatípusnak a pontos analógiáját is a bécsi grafitos kerámia körében találjuk meg, egy a szeri töredékekhez hasonlóan ugyancsak a 12. századra keltezett, hasonló peremű, de a pereme alatt hullámvonallal és fölötte egy sor beböködéssel is díszített nagy tárolóedény töredékében (KERAMISCHE BODENFUNDE  é. n.  45, Abb. 20).

Ezek az edények a 13. századra jelentős méretűvé váló középkori grafitos kerámiakészítés gyökereihez vezetnek vissza,4 s egyben rávilágítanak az ausztriai áru magyarországi megjelenésének kezdeteire is.

Alsó-Ausztriában már a 9. században kimutatható a grafit felhasználása a kerámiakészítésben, s a 10-11. században egyre növekvő mennyiségben jelennek meg a grafitos edények, méghozzá kezdetben a sírokból jól ismert kerámiaformák és díszítések alkalmazásával (FELGENHAUER-SCHMIEDT é. n. 37). Ezzel párhuzamosan azonban a grafittartalom fent említett előnyei miatt hamarosan megjelenhettek a nagyméretű tárolóedények is, melyek a 12. században — mint azt éppen a szeri edénytöredékek bizonyítják — már a távolsági kereskedelem vérkeringésébe is belekerültek.

Összegezve az eddig elhangzottakat megállapíthatjuk, hogy Szermonostor és a körülötte fekvő település leletanyagában az ausztriai grafitos kerámia a 12. századtól a 15. századig folyamatosan jelen van, s a 15. században Morvaország és Dél-Csehország felé mutató kerámiatípusok is megjelennek

 

A KÖZÉPKORI  SZER HELYE KORÁNAK GAZDASÁGI-KERESKEDELMI KAPCSOLATRENDSZERÉBEN

Földrajzi helyzete

Szer fejlődésére nézve alapvetően meghatározó tényező volt, hogy a Balkánt Budával összekötő hadi és kereskedelmi út mellett feküdt. Ez az útvonal Szegedtől (vagyis a Tisza-Maros torkolattól) Szerig tulajdonképpen azonos az országot a Tisza jobb partja mentén átszelő nagy észak-déli irányú úttal, amely Lengyelország területét a Balkánnal és az Égei-tenger partjával a legrövidebb úton kötötte össze.5 Ebből az útból kellett a Buda felé kanyarodó országútnak elágaznia — az elágazás pontos helye s így a szeged-budai út pontos nyomvonala azonban máig sem megoldott kérdés. A kutatás ugyanis feltételez egy olyan szeged-félegyháza-kecskemétbudai utat, amely nagyjából azonos lenne a mai E5-ös út vonalával (GYÖRFFY 1963,1. télképmell.; PETRO-VICS 1983, 404-405, 44. mell; KULCSÁR 1983, 474, 46. mell). Ennek az útnak azonban éppen a minket közelebbről érintő, Szeged-Félegyháza között feltételezett vonalát nem tartjuk eléggé megalapozottnak. Csongrád megyének ezen a területén, vagyis a Fehértó nyugati oldalán és ettől északra gyakorlatilag nincsenek komolyabb települések a középkorban (talán a mocsaras, mélyfekvésű földek miatt sem), melyek pedig egy ilyen fontos út mentén feltétlenül kialakultak volna.. Így például ezen az útszakaszon a ma legjelentősebb településnek számító Kistelekről és környékéről a 14-16. századnál korábbi múltra utaló középkori leletek nem ismertek, s minden jel arra utal, hogy legalábbis a 14. század végéig a szeged-budai út elkerülte a mai Kistelek helyét (HORVÁTH 1991,36-38).

Több jel is utal viszont arra, hogy a kérdéses budai út éppen Szermonostor mellett haladt el. Ezeket röviden a következőkben foglalhatjuk össze:

1/ Míg Kisteleken át tehát az útnak a mai ismereteink szerint szinte lakatlan területen kellett volna haladnia, a középkori települések láncolata ugyanakkor a szeri út jelentőségét bizonyítja.

2/ Ennek az útnak éppen a Szer utáni szakaszát említik egy 14. század végi oklevélben „Sáregyházi útként", — mint amelyen a szegedi polgárok Buda és Félegyháza felé jártak (reizner 1900,4) — mivel az út a Szertől északnyugatra lévő Sáregyháza mellett haladt el (a település nevét ma a Sáregyházi halom neve őrzi).

3/ Maga az a tény, hogy 1526-ig a környék kereskedelmi, vallási és kulturális központja a vásártartási és vámszedési joggal bíró Szer mezőváros volt (HORVÁTH 1975, 370-372) sem teszi elképzelhetővé, hogy a település dinamikus fejlődése ne éppen szerencsés földrajzi fekvésének legyen a következménye.

4/ További megerősítő tényezőnek tarthatjuk, hogy Bél Mátyás még az 1730-as években is úgy tudja:,,Pusztaszer a pesti-kecskeméti országúton fekszik" (BÉL 1984,52).

5/ Végül pedig megemlítjük, hogy a Szeren át Budára vivő útnak ma is élő emléke lehet a Sáregyházi halomtól keletre lévő, Szerről (Felső-)Pusztaszer irányába vezető dűlőút „Kisországút" elnevezése (CSONGRÁD m.l2,24,G7).

Véleményünk szerint tehát nem volt másik út Szegedről Félegyházára, hanem csak Szeren át, majd a települést elhagyva s itt ágazva el a szeged-szolnoki útból vezetett tovább a kora középkori hadi és kereskedelmi út Buda irányába.

Szeged közelsége

A középkori szeri település tehát a Szegedről kiinduló, vagy Szeged által közvetített, szárazföldi úton bonyolított kereskedelmi forgalom útvonalára esett, annak távolsági kereskedelmében mintegy „továbbító" szerepet játszott. A következőkben ezért Szeged kapcsolatainak a számunkra fontos irányait és főbb célpontjait kívánjuk röviden áttekinteni.

A Dél-Alföld legfontosabb vízi- és szárazföldi útjainak kereszteződésében kialakult középkori Szeged elsősorban kereskedőváros volt. Gazdasági életét a távolsági kereskedelem árucikkeinek, azon belül is elsősorban a sónak, az élőállatoknak (ló és szarvasmarha) és a szerémségi bornak a továbbítása jellemezte (PETROVICS 1983,407-408).

A sókereskedelem. Szeged történetében a sókeres-kedelem kiemelkedően fontos szerepet játszott. A 12. századból már oklevél bizonyítja (az egyébként nyilván már korábban is meglévő) királyi sóelosztó központ működését (SZEGFŰ 1983, 334), ahonnan a Maroson leúsztatott erdélyi sót részben vízi úton, részben szárazföldön szállították tovább az ország távolabbi vidékeire. Bár a középkor folyamán a só bányászása és szállítása mindvégig királyi monopólium maradt, az évszázadok során (különösen a 13. századtól kezdve), főleg királyi adományozások révén egyre több egyházi és világi személy kapcsolódott be a só szállításába és értékesítésébe (PETROVICS 1983,400). így például a nyitrai és a pannonhalmi egyház is királyi adományként 3-3 sószállító hajóval rendelkezett már a 12. század végén, melyekkel szabadon (vagyis vámfizetés nélkül) szállíthatták haza sójukat—a nyitraiak a szegedi vagy az aradi sóelosztó központtól, a pannonhalmiak pedig egyenesen a sóbányáktól (SZEGFŰ 1983, 334; in. BÉLA EMLÉKEZETE 1981, 84). A beregi egyezményben (1233) ezt a korábban kiváltságnak számító rendelkezést kiterjesztették valamennyi egyházra, melyek ettől kezdve szabadon szállíthatták a sójukat és saját egyházuknál őrizhették azt, míg a király sótisztjei a megszabott árfolyamon meg nem váltottak. Ha nem történt meg a kitűzött határidőig a megváltás, az egyházak ezután szabadon árulhatták a sójukat (SZEGFŰ 1983,337). A Dunántúl északi részeire a sót közvetlenül a szegedi sókamarából kapó egyházak nemcsak vízi úton, hanem szárazföldön, a Szeged-Félegyháza-Kecskemét-Földvár-Fehérvár-Győr útvonalon is szállíthatták (PETROVICS 1983, 405-406), akárcsak a Dunántúl déli részeire a Bátmonostoron át Bajára vezető ún. káliz úton, melynek még a 18. század közepén is élő elnevezése volt a „Sósút" (INCZEFI I960, 80).

A sószállítások kapcsán így tehát Szeged az ország távoli tájaival került kapcsolatba Akár a szállításaikat saját maguk lebonyolító egyházak, akár pedig a sóforgalmazásba bekapcsolódó szegedi polgárok voltak a szállítók, visszaútjukban üresjárat helyett e távoli vidékeken könnyebben beszerezhető, ám itt ritkaságnak és nagy értéknek számító árucikkeket hozhattak magukkal. A Szegedről kiinduló sószállító útvonalak közül ebből a szempontból számunkra a Nyitra, ill. Szered vidékére történő szállítások a legfontosabbak, ugyanis ez az útvonal már hallatlanul megközelíti a morvaországi losticei kerámia gyártásának és komolyabb méretű forgalmazásának a területét.6

A só egyben a középkori Magyarország egyik legfontosabb kiviteli árucikke is volt, melyet többek között Morvaországba, Ausztriába és a német tartományokba is szállítottak (KRISTÓ 1987,1075). Sajnos, nincsenek adataink arra nézve, hogy e külföldre irányuló szállításokban milyen rész jutott a szegedieknek. De ismerve a sóelosztásban és a belföldi forgalmazásban játszott kiemelkedően fontos szerepüket, feltételezhetjük, hogy a kiviteli szállításokban is lehetett részük.

Marhakereskedelem. A távolsági kereskedelem másik, hasonló fontosságú cikkét az élőállatok, elsősorban a ló és a marha jelentették. Az Alföldön a lakosság nagy része főleg nagyállattartással foglalkozott, s a 15. századra a szegedi országos vásárok fő árucikkévé a szarvasmarha vált. A messze környékről összegyűjtött állatokat Szegedről a Budát Béccsel összekötő Duna-jobb parti útba Győrnél betorkolló székesfehérvári úton (GECSÉNYI 1991, 24) hajthatták legrövidebben Alsó-Ausztriába és a német tartományokba; s a szegedi szarvasmamakivitel végállomása (mint a magyarországié általában) München, Augsburg, Ulm, Württemberg, Strassburg és Nürnberg lehetett (KULCSÁR 1983,472). Tudjuk, hogy 1510-ben például Alsó-Ausztriában Szegedről hajtott ökröket foglaltak le (KRISTÓ 1987,1075),7 s későbbről, a 16. század végéről adataink vannak arra nézve, hogy időnként a Morvaország és Szilézia felé vezető utakon is fel-fel tűnnek a szegediek (SZAKÁLY 1983,588). A nyugatra irányuló marhakereskedelem útvonala tehát gyakorlatilag teljesen megegyezik a magyarországon megjelenő grafitos kerámia gyártási központjai (Bécs-Tulln-Ried) által kirajzolódó kereskedelmi kapcsolatok vonalával. A morvaországi ill. adél-cseh-országi kerámia idekerülése és a sószállítások kapcsolatához hasonlóan talán nem alaptalan a feltételezés, ha ugyanígy összefüggést vélünk felfedezni a szarvasmarha nyugati irányba való „szállítási" (pontosabban hajtási) útvonala és az ausztriai grafitos kerámia Szeged környéki megjelenése között Természetesen különbséget kell tennünk a losticei kerámia — melynek rendszeres kereskedelme hazánkban csak Budán és Pozsonyban mutatható ki, de valóban „melléktermékként" eljut néhány darab Bá-csig, sőt Belgrádig is (HOLL 1990, 228, 234) —, és a hozzá képest nagy mennyiségben megjelenő, a 13. század óta Magyarországon is kereskedelmi cikknek számító (HOLL 1990,261) osztrák grafitos áru között. De az évszázadokon át hagyományosan folytatott távolsági vagy éppen külkereskedelmi tevékenység bizonyára nagy mértékben elősegítette egy-egy szűkebb földrajzi régió számára a távoli luxuscikkek beszerzését, vagy a divatos áruknak a hazai piacokon való megjelenését, elterjedését.

Szermonostor és a település életének néhány gazdasági vonatkozása

A monostor mellett virágzó kora középkori település (VÁLYI 1986, 224-236; VÁLYI 1986a, 117-129) fejlődése a tatárjárás dúlása után szinte töretlenül folytatódott tovább. A falu plébániatemplomának feltárása és feldolgozása kapcsán Horváth Ferenc összegyűjtötte a település mezővárosi fejlődésére vonatkozó adatokat, s eredményeit az alábbiakban összegezte: ,,Szer a 15. században és a 16. század elején olyan alföldi mezőváros volt, mely földesúri joghatóság alatt állt, vámszedési és vásártartási joggal rendelkezett, s fejlődését kedvező földrajzi fekvésén túl a bencés monostor s a Szeri Pósák itteni uradalmi-igazgatási központja, gazdasági tevékenysége segítette elő. "(HORVÁTH 1975,372). Igen alapos, minden összefüggésre kiterjedő kutatásait most néhány, az előző gondolatmenetünk szempontjából különösen fontos részletkérdés kiemelésével szeretnénk bővíteni.

A fentiekben tárgyalt külföldi kerámiák használata Szeren kétféle tulajdonos, vagyis vagy a településen élő nemesi udvartartás(ok), vagy a monostor birtokában képzelhető el. Ezért a következőkben e két feltételezett tulajdonos gazdasági tevékenységét nézzük meg, korábbi szempontjaink szem előtt tartásával.

A földesúri joghatóság alatt lévő település a Bór-Kalán nembeli Szeri Pósa család tulajdona volt, s e nemzetség egyes tagjai valószínűen itt is lakhattak (HORVÁTH 1975,371). A megye e legnagyobb birtokos családjának névadója, Szeri Pósa mester — Károly király párthíveként — olyan magas tisztségre tett szert, mint a „temesi részek kapitánysága" (GYÖR-FFY 1963,888), s 1318-ban Károly királyt is vendégül látta a monostorban (HORVÁTH 1975,371). A későbbi századokban még néhányszor megfordult Szeren egy-egy királyi vendég: így például 1436-ban Zsigmond király (REIZNER 1899,44), majd 1500-ban Zsigmond lengyel herceg és II. Ulászló tartózkodott itt rövid ideig (HORVÁTH 1975, 371-372). Ezek a látogatások egyértelműen jelzik, hogy Szer egészen a török pusztításig folyamatosan jelentős hely volt, s hogy vagy a monostorban, vagy a birtokló család nemesi udvarházában a legmagasabb igényeket is kielégítő körülményeket, vendéglátást tudtak biztosítani.

A Szeri Pósa család kiterjedt birtokait Szeri Pósafi István—a család kihalását is jelentő — halála után, 1471-ben Mátyás számba veszi adományozás céljából, s Temes, Csongrád, Arad, Csanád, Krassó és Kéve vármegyékben összesen 3 várat, 8 várost és 88 falut számlálnak össze, melyek azelőtt Pósafi István tulajdonát képezték (SZEREMLEI 1901,177,188).

E nagyhatalmú nemzetség minden bizonnyal igyekezett részt szerezni magának a tiszai sószállítások nem elhanyagolható hasznából is. Talán ezzel hozható összefüggésbe a Szentestől délnyugatra lévő egykori Sajt falu birtoklása, amiről 1332-ből okleveles említés is maradt fenn (GYÖRFFY 1963, 886, 899-900). A falu nevét ugyanis — a dömösi prépostság 1138-as alapítólevelében szereplő sószállítók által lakott Maros menti Sajtény falu példája nyomán — mint sót jelentő szavunkra visszavezethető, sórakodóhelyre utaló helynevet tartja számon a kutatás (GYÖRFFY 1963,886, 899; KISS 1988,440).

Maga a szeri monostor is a jelentősebb egyházak közé tartozott, melynek a sórészesedését évi 1000 kősóban határozta meg a király 1233-ban (GYÖRFFY 1963, 905). A mennyiség érzékeltetésére a pécsváradi bencés apátságot említhetjük meg, melynek ugyanekkor évi 2000 kősó megtartását engedélyezte a király (GYÖRFFY 1963, 366). Egy későbbi adatból pontosabb képet nyerhetünk a monostorok sófogyasztására nézve is: az 1439-es évben ugyanis a pécsváradi apátság kiadásai között évi 150 kősó szerepel, s azt is tudjuk, hogy monostoruknak ebben az időben 19 lakója volt (MÁLYUSZ 1971, 235-236). Bár a szeri monostorral kapcsolatban sajnos nem állnak rendelkezésünkre hasonló részletes adatok, a fenti számok alapján azt mégis bizonyosnak mondhatjuk, hogy az évi sórészesedésnek az elenyészően kisebbik része volt hivatva fedezni a monostor saját szükségleteit, s a jóval nagyobbik rész (akár a király által megszabott áron és módon, akár szabadon történő) értékesítése által jelentett biztos bevételi forrást az egyháznak. így, mint minden sórészesedéssel bíró egyház esetében, a szeri monostor esetében is fel kell tételeznünk bizonyos, a fölösleges só értékesítésével összefüggő kereskedelmi tevékenységet. A szeri monostor gazdasági tevékenységéről azonban sajnos semmi közelebbit nem tudunk, esetleg csak a közelében lévő „Barátok fokja" földrajzi név hozható összefüggésbe vele (HORVÁTH 1975,371,145. j).

A gyér okleveles adatok nem szolgáltatnak bizonyosságot a monostor rendi hovatartozását illetően sem. Trogmayer Ottó a Sankt Gallen-i típusú alaprajza miatt a templom 5. építési periódusát a bencésekhez köti, mivel ez a Karoling-kori bencés templomok egyik fó alaptípusa volt (trogmayer-zombori 1980,16). Az ehhez a templomhoz tartozó kolostorépületek pontos alaprajzát nem ismerjük, mivel a későbbi építkezések részben elpusztították. Az írásos bizonyítékok hiányában azonban a Benedek-rend magyarországi történetének feldolgozásában Szermonostort csak a kérdéses, bizonytalan hovatartozású apátságok között említik (SÖRÖS 1912,7). A 12. század végén a templomot háromhajós bazilikává bővítették, mely építkezések valószínűen a mindvégig a templom kegyurainak számító Bór-Kalán nemzetség legkiemelkedőbb tagjának, Kalán püspöknek a tevékenységéhez köthetők (SÖRÖS 1912,45). Kalán, méltóságait tekintve királyi kancellár, pécsi püspök, s Horvátország és Dalmácia kormányzója volt, tehát III. Béla udvarában igen magas tisztségeket töltött be (Sörös 1912,45; kristó 1987,1249-1250). Cselekedeteit feltehetően nem kis mértékben befolyásolta az életpályáját is mindenben meghatározó III. Béla példája A templom teljes alaprajzi megváltoztatása ez esetben (mivel a megelőző periódus építményei is roppant komoly, nem is csak alföldi viszonylatokban messzeföldön egyedülálló épületegyüttest alkottak) azt sugallja, hogy ennél az átépítésnél igen mélyreható változásokkal kell számolnunk az előző periódushoz képest — talán éppen a rendi hovatartozás megváltoztatására is gondolhatunk. A kérdés végleges megválaszolását esetleg a monostor feltárásának befejezése után a kolostoregyüttes alaprajzának részletes elemzésétől várhatjuk.

 

ALGYŐ

Végül magyarázatot vár, hogy a szeri külföldi eredetű kerámiákhoz milyen szálakon fűződnek az Algyő-ről származó leletek, azon túl, hogy az egész megye területéről nincs több hasonló lelet.

A falu közepén, a templom környékén 1905-ben és 1914-ben építkezések ill. leletmentő ásatások során kerültek elő a most ismertetett kerámiák (TÖMÖRKÉNY 1906,441-445).8 Földmunkák alkalmával itt több ház kertjében is 1-1,5 m mélyen téglából épített alapfalakra találtak elődeink, melyekben a történeti forrásokból ismert Győ falu Árpád-kori központja sejthető (KÜRTI 1987, 58-59). Korszerű régészeti kutatás ugyan soha nem folyt a területen, de az építkezések miatt történt kisebb-nagyobb leletmentések gyér eredményei az Árpád-kortól a 17. századig folyamatosan lakott középkori falu nyomaira utalnak. Bár semmi konkrét bizonyíték nincs rá, de a fenti falakkal kapcsolatban időről-időre felmerült a gyanú, hogy esetleg az egykori Albey premontrei monostor maradványai lennének, melyet ismeretlen fekvésű egyházaként tartott számon a váci egyházmegye (MIHALIK 1915,114; BÁLINT 1976 143; HORVÁTH 1978,124-125; KÜRTI 1987,58).

A középkori Győ falu jelentőségét kétségtelenné teszi egy értékes és igen sokat idézett oklevelünk: a dömösi prépostság 1138-ból származó összeírása (GYÖRFFY 1963, 895-896). Ebből megtudjuk, hogy Győ eredetileg hercegi birtok volt, melyet Álmos herceg 1108 után a dömösi prépostságnak adott 63 szolgával, mindegyiket a saját földjével együtt. A részletes felsorolásból pontosan megtudhatjuk az egyes szolgákra és a háznépekre külön-külön, illetve együttesen kirótt adót, termékenként megjelölve a beszolgáltatandó mennyiséget is (ökör, juh, liszt, lúd, tyúk, sör és kősó). Emellett ugyanilyen részletességgel felsorolva láthatjuk a falura kirótt munkaszolgáltatásokat is: „A szolgák kötelesek az egyház romló falazatát és tetőzetét megjavítani, a kolostor új és régi műhelyeit építeni..." A sokféle munkaszolgáltatás közül kiemelt fenti kötelezettséget azért tartjuk nagyon fontosnak, mert ez — véleményünk szerint — csakis egy a Győ faluban álló egyházra és kolostorépületeire vonatkozhat!

A korszakra jellemző szórt birtokrendszer nagyszerű példájának tekinthető dömösi prépostság birtokai — mint tudjuk — 3 nagy csoportban helyezkedtek el: az egyik a Dunakanyarban (tehát a prépostsági székhely, Dömös közelében), a másik a Balatontól délkeletre Somogy és Tolna megye területén, végül a harmadik a Tisza mentén, a Körösök közelében és Erdélyben (KRISTÓ 1987, 1047-1050). Teljesen kizárhatónak tartjuk, hogy éppen e távoli birtokról kötelezték volna az ottlakókat arra, hogy a dömösi prépostság épületeit javítsák, építsék, mikor annak közvetlen környékén számtalan falu lakóit használhatták fel erre a munkára. Ennek a rendelkezésnek kizárólag úgy van értelme, ha az a saját falujukban álló, de a dömösi egyháznak alárendelt épületekre vonatkozik. Ugyanúgy, amint a többi munkaszolgáltatás (a juhaklok építése, a halastavak zárása és nyitása, szénakaszálás) is természetesen a saját falujuk határában végzendő munkát jelenthetett, s nem pedig azt, hogy például egy halastavat zárni Dömösre utaztak volna a győi szolgák. Mindezek alapján a dömösi összeírás fent idézett sorait indirekt bizonyítéknak tekinthetjük arra nézve, hogy 1138-ban Gyön templom állott, melyhez kolostorépületek is tartoztak.

A monostor rendi hovatartozására és történetére nézve sajnos, a későbbi századokból sem állnak rendelkezésünkre adatok. Viszont a ma is álló templomról régészeti és műemléki kutatás hiányában is tudjuk, hogy a tornya gótikus, s hogy az egyenes záró-dású szentély alaprajza is valószínűleg középkori (a szentély felmenő falai és a templomhajó újkori átépítésből származnak) (HORVÁTH 1978,124-126).

Az algyői külföldi eredetű kerámialeletek miatt bennünket közelebbről érintő évszázadból szerencsénkre több oklevél is maradt ránk. így például tudjuk, hogy a falu tulajdonosa a 15. szazad 2. felében a Szeri Pósafi család volt, akiknek az itteni birtoklását 1454 és 1471 közé tehetjük.9 A család kihalása (1471) után Mátyás király Szer mezőváros felével együtt Gyöt is guti Országh Mihálynak és Ongor Jánosnak adományozta (HORVÁTH 1975, 372; SEBŐK 1987,84).

Talán nem tévedünk, ha a Szeren és Algyőn a 15. században megjelenő, a környékünkön ritka és bizonyára nagy értékű losticei kerámia és az egyazon műhelyből származó grafítos edények feltűnését a két település közös, nagy múltú és vagyonú birtokosainak a környék szerteágazó, nagy földrajzi régiókat érintő gazdasági életében való aktív részvétele következményének tulajdonítjuk.10

 

1. kép 1: Losticeipohár, Algyő; 2: Feliratos díszű edénytöredék, Szer; 3: Losticei pohár, Szer

 

2. kép 1-3: Grafitos peremtöredékek, Szer; 4: Redukált égetésű peremtöredék, Szer

 

3. kép 1-2: Grafitos peremtöredékek, Algyő; 3: Redukált égetésü fazék pereme, Algyő

 

4. kép 7; Fe//rato5 Jfew edénytöredékek, Szer; 2: Losticei pohár, Szer; 3: Losticei pohár, Algyő; 4, 8: Grafitos peremtöredék, Szer; 5-6: Grafitos peremtöredék, Algyő; 7: Redukált égetésü peremtöredék, Szer

 

 

Lábjegyzetek:

    1. Trogmayer Ottó feltárása. A leletek közlésre való átengedéséért ezúton mondok köszönetet.
    2. A kutatás történetével kapcsolatos irodalom: HOLL 1955,163-174; HOLL 1976,129-134
    3. Holl Imre: Lektori vélemény Vályi Katalin Szermonostor és a mezőváros középkori kereskedelmének európai kapcsolatai c. dolgozatáról. A dolgozat lektorálásáért, a még közöletlen, új gyűjtési eredményeinek rendelkezésemre való bocsátásáért és hasznos tanácsaiért Holl Imrének ezúton mondok köszönetet.
    4. A dolgozat kereteit meghaladná a grafittartalmú kerámia történetének teljes áttekintése, de legalább egy mondat erejéig feltétlenül utalnunk kell arra, hogy korántsem középkori,, találmányról'' van szó. Elég itt csak az őskori gyakorlatra (elsősorban a Hallstatti kultúra vagy a kelta fazekasság példáira) gondolnunk.
    5. Ez az észak-déli irányú nagy út az északkelet-magyarországi nagy országos kapuktól (KRISTÓ 1986,167) a Lengyelország és Oroszország irányából érkező utak egyesülése után, a Hernád völgyén, majd a Tisza jobb partján haladt tovább dél felé. A becsei nagy átkelőnél kettéváló út azután egyrészt a Tiszántúlon folytatódott Kéve irányába, ahonnan az Al-Duna mentén a Fekete-tenger mellékével, a Morava-Vardar völgyön át pedig azEgei-tengermellékével teremtett kapcsolatot; másrészt a Duna-Tisza közén haladva tovább dél felé és Péterváradnál lépve át a Dunát a Dráva-Száva közti területek irányába vezetett el. Az útvonal részletes elemzése nem tartozik a dolgozat témájához, vázlatos ismertetését elsösorban GYÖRFFY 1963 és KRISTO 1988 vonatkozó adatai alapján állítottam össze.
    6. 14. századra az ország sóellátás szempontjából 3 területi egységre oszlott: 1. A Tisza vidéke a Zagyva folyóigmáramarosi só. 2. A Szávától délre fekvő területektengeri só. 3. A kettő közötti területerdélyi só, melynek elosztási és továbbítási központja Szeged volt (PETROVICS 1983, 401). Ez a területi felosztás évszázadokig érvényes lehetett, mert még 1550-ben is ezt olvashatjuk pl. a tordai sóbányáról: „ ... oly nagyban müvelik a sót, hogy nemcsak Erdély szükségletét fedezik, hanem Magyarország nagy részét egészen Budáig innen látják el, minek folytán a marosi rakhelyre 600 000 mázsát is elfuvaroznak, honnan sós hajók szállítják Szegedre, s onnan tovább külföldre is "(ORBÁN 1889, 377).
    7. A 16. századig a Szegedet Velencével összekötő dél-dunántúli utat (vagyis a Szeged-Báta-Pécs-Káknáncsehi-Pettau-Laibach- Velence útvonalat) tartja a kutatás a Szegedről kiinduló fő marhahajtó útnak (SZAKÁLY 1983, 574). Ez azonban véleményünk szerint csak az Itáliába irányuló marhakereskedelem fő útvonala lehetett, s nem pedig az Alpoktól északra, vagyis Ausztria és Dél-Németország területeire irányuló kereskedelemé.
    8. A MFMRégészeti Leltárkönyve 37/1905 és 6/1914.
    9. E két dátum abból adódik, hogy 1454-ben mégaTari család a birtokos (SEBŐK 1987,84), 1471-ben pedig már kihal a Szeri Pósák családja.
    10. A rajzos táblákat Molnár Zsuzsanna, a fényképeket T. Nagy Czirok Anikó és a szerző készítette. A kéziratot 1993 decemberében zártam le.

     

    IRODALOM:

    BAKAY 1989 BAKAY K.: Feltárul a múlt? A múlt jövője. Budapest 1989.

    BÁLINT 1976 BÁLINT S.: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete, 1. rész. MFME 1974/75-2 (1976).

    BÉL 1984 BÉL M: Csongrád és Csanád megye leírása. Szeik: Zombori István MFMÉ 1980/S1-2 (1984).

    ffl. BÉLA EMLÉKEZETE Szerk.: Kristó Gy.^íakk F.-MarosiE. 1981.

    BODNÁR 1928 BODNÁR B.: Hódmezővásárhely és környékének régi vízrajza. SZABK III. 5. 1928.

    CSONGRÁD m. Csongrád megye. Magyarország földrajzinév-tára II. Budapest 1979.

    FELGENHAUER-SCHMIEDT é. n. FELGEN-HAUER-SCHMIEDT, S.: Früh- und hochmittelalterliche Graphitton-Keramik In: Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter-Neuzeit. Red.: Ortolf Harl. (Katalog) Wiené. a 37-38.

    GECSÉNYI 1991 GECSÉNYIL.: Győr kereskedelmi szerepének változása a 16. században. Arrabona 26-30 (1991) 23-43.

    GYÖRFFY 1963 GYÖRFFY Gy.: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest 1963.

    HOLL 1955 HOLL I.: Külföldi kerámia Magyarországon. Ausländische Keramikfunde des XIII-XVI. Jahrhunderts in Ungarn. BudRég 16 (1955) 147-197.

    HOLL 1976 HOLL, I.: Angaben zur mittelalterlichen Schwarzhajherkeramik mit Werkstattmarken. Mitt ArchInst 5 (1974-75) 1976,129-150.

    HOLL 1990 HOLL, L: Ausländische Keramikfunde in Ungarn (14-15. Jh.). Acta ArchHung 42 (1990) 209-267.

    HORVÁTH 1975 HORVÁTH F.: Szer plébániatemploma és a település középkori története. Die von Szer und die Geschichte der Siedlung im Mittelalter. MFMÉ 1974/75-1 (1975) 343-374.

    HORVÁTH 1978 HORVÁTH F.: Álló és feltárt középkori templomok Csongrád megyében. Doktori disz-szertáció, kézirat, Szeged 1978.

    HORVÁTH 1991 HORVÁTH F.: Történeti és régészeti adatok a város és vidéke középkori történetéhez. In: Kistelek története. Szeik: Blazovich L. Szeged 1991,59-64.

    INCZEFI 1960 INCZEFI G.: Szeged környékének földrajzi nevei. NytudÉrt 22 (1960) 1-108.

    KERAMISCHE BODENFUNDE Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter-Neuzeit. Red.: Ortolf Harl. (Katalog) Wien é. a

    KIES é. n. KIES, A.: Die Töpfermarken des Wiener Raumes. In: Keramische Bodenfunde aus Wien. Mittelalter-Neuzeit. Red.: Ortolf Harl. (Katalog) Wiené. a 25-30.

    KISS 1988 KISS L.: Földrajzi nevek etimológiai szótáraiII Budapest 1988.

    KRISTÓ 1986 KRISTÓ GY.: Az Árpád-kor háborúi. Budapest 1986.

    KRISTÓ 1987 KRISTÓ GY.: A korai feudalizmus (1116-1241). In: Magyarország története 1/2. Előzmények és magyar történet 1241-ig. Szerk.: Székely Gy.-Bartha A. Budapest 1987, 1007-1417.

    KRISTÓ 1988 KRISTÓ GY.: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest 1988.

    KULCSÁR 1983 KULCSÁR P.: A szabad királyi város (1498-1543). ln Szeged története 1. Szerk: Kristó Gy. Szeged 1983,445-480.

    KÜRTI 1987 KÜRTI B.: Algyő története I. Régészeti emlékek In: Algyő és népe. Szerk.: Hegyi A. Szeged 1987,57-30.

    MÁLYUSZ 1971 MÁLYUSZ E.: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest 1971.

    MIHALIK 1915 MHALIK J.: A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége hatáskörébe tartozó közgyűjtemények fejlődése az 1914. évben. MKÉ 9 (1915).

    ORBÁN 1889 ORBÁN B.: Torda város és környéke. Budapest 1889. Hasonmás kiadás: Békéscsaba 1984.

    PARÁDI1965 PARÁDIN.: Későközépkori feliratos díszű cserépedények. Spätmittelalterliche Tongefässe mit Inschrift. FolArch 17 (1965) 155-168.

    PETROVICS 1983 PETROVICS I.: A királyi város (1242-1543). I. Az egységesülés útján (1242-kb. 1440). In: Szeged története 1. Szerk.: Kristó Gy. Szeged 1983, 347^t23.

    PriTIONI 1974 PITTIONI, R.: Schwarzhafnerei aus dem Stift Heiligenkreuz bei Baden, NÖ. 1. Die Funde bei der Bernhardikapelle 1969. ArchAust 56 (1974) 37-52.

    PITTIONI 1976 PITTIONI, R.: Schwarzhafnerei aus dem Stift Heiligenkreuz bei Baden, NÖ. II. Die Funde aus dem Konventgebäude 1970. ArchAust 59-60 (1976) 175-222.

    PITTIONI 1979 PITTIONI, R.: Spätmittelalterliche und jrühneuzeitliche Keramik von der Taverne Oberrain, K G. Unken, p. B. Zeil am See, Land Salzburg. Arch Aust63 (1979) 83-137.

    REIZNER 1899 REIZNER J.: Szeged története I. (A legrégibb időtől a XVIII. század végéig) Szeged 1899.

    REIZNER 1900    REIZNER J.: Szeged története IV. Oklevéltár. Szeged 1900.

    ROSKOSNY 1969 ROSKOSNY, J.: Töpfermarken auf Schwarzoder Eisentonkeramik. WG 24 (1969) 449-455.

    SEBŐK 1987 SEBŐK F.: Algyő története II. A középkor évszázadai. In: Algyő és népe. Szerk.: Hegyi A. Szeged 1987,81-85.

    SÖRÖS 1912 SÖRÖS P.: Az elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedek rend története XU/B. Budapest 1912.

    SZAKÁLY 1983 SZAKÁLY F.: A török megszállás alatt. I. XVI. század. In: Szeged története 1. Szerk: Kristó Gy. Szeged 1983,535-663.

    SZEGFŰ 1983 SZEGFŰ L.: A város kialakulása II. Eltérő közjogi állás és szigetszerű, szórt településszerkezet (kb. 1030-1242) 5. A só. In: Szeged története 1. Szerk.: Kristó Gy. Szeged 1983, 332-337.

    SZEREMLEI 1901 SZEREMLEI S.: Hód-Mező-Vásárhely története 11. Budapest 1901.

    TÖMÖRKÉNY 1906 TÖMÖRKÉNY L: Ásatások Al-Győn. ArchÉrt 26 (1906) 441-445.

    TROGMAYER-ZOMBORI 1980 TROGMAYERO-ZOMBORI L: Szer monostorától Ópusztaszerig. Budapest 1980.

    VÁLYI 1986 VÁLYIK.:Árpád-kori falusi építmények a szeri monostor területéről. ■Arpadenzeitliche Landbauten aus dem Gebiete des Klosters von Szer. ArchÉrt 111 (1986)224-236.

    VÁLYI 1986a VÁLYI K.: Szer középkori településtörténete a régészeti leletek tükrében. Die mittelalterliche Siedlungsgeschichte von Szer im Spiegel der archäologischen Funde. In: Fah/ak, mezővárosok az Alfóldöa AJMK 4 (1986) 117-129.

     

      
    Előző fejezet Következő fejezet