Előző fejezet Következő fejezet

Török előtt, török után

 

A XVII. században, 1604–1686 között, vagyis amikor Bihar vármegye megszakítás nélkül Erdélyhez tartozott, leginkább az erdélyi fejedelmek kegyeltjei s az ottani közéletben szerepet vitt családok tagjai szereznek új birtokokat a vármegyében. A régi uradalmak, települések többször cseréltek gazdát, részben családok magvaszakadtával, örökösödés, házasságkötés révén, részben politikai okok következtében. Álmosd birtoklástörténetében is számos változásra utaló adatot találunk. Feltűnik például a Sennyei család, amely számos más település mellett Álmosd részeit is bírta. Sennyey Borbála után, aki Károlyi Mihály felesége lett, e birtokok a Károlyi családra szálltak, tizedjövedelmüket 1614-ben Bethlen Gábor Károlyi Mihálynak adományozta. 1648-ban a település birtokosai között említik Károlyi Ádám nevét.

Az ippi és érkeserűi Fráter családnak – ősét már 1265-ben nemességre emelte V. István király – a XVII. század elejétől kezdve jelentős birtokai voltak Bihar megyében. Fráter II. György Veér Annával kötött házassága révén kapta Álmosd egyötöd részét, melyet e nejétől született egyetlen leánya, Fráter Mária után a Péchyek örököltek. Fráter Máriának az 1690-ben született Péchy Mihállyal kötött házasságából öt gyermeke született.

Bornemisza Annának (1630 körül–1688) is volt Álmosdon részbirtoka, erről tanúskodik az a saját kezű aláírásával és ép pecsétjével ellátott írás, amely szerint férje, Apafi Mihály, a későbbi erdélyi fejedelem kiszabadítására kénytelen volt annak idején elzálogosítani a Bihar megyei álmosdi porcióját számos Máramaros megyei részbirtokával egyetemben. A kényszerítő körülményről ekképpen szól: „…ez el mult esztendőkben ennek az hazanak, Uri, Fő Nemes es Vitezlő rendei az Tatatarok keserves rabsagaban esven az én Szerelmes uramis mostan ennek az hazanak Fejedelme, de akkor mas rend beli allapotban való tagja esett volt azon keserves rabsaghban Kinek szabadulasara akkori rendem s allapotom szerint kinszerittettem volt Nemzetes Pekri Ferencz Uramtól és Felesegitől Fekete Clara Aszontol kerni Szaz Aranyat.”

Ez a jóval későbbi keltezésű, 1668-ban keltezett okmány tulajdonképpen annak igazolására, biztosítására született, hogy az ekkor már fejedelemaszszony a kölcsön ellenében az elzálogosított birtokokat soha vissza nem váltja a Pekri családtól.

1660-ban Bihar utolsó erőssége, Várad is török kézre került. Ez az idő volt a vármegye „nagy futása”. Ahogy a korabeli partiumi állapotokat értékelte az egyik kortárs: „Várad elvesztésével immár mint az kertben kerített nyulak, olyak vagyunk.” Magát Váradot 32 évig tartotta megszállva a török. A lakosság, menekült, pusztult, s az egész vármegye török uralom alá került, így Álmosd is.

1692-ben Váradot visszanyerik a császári hadak, s vele mint a Tiszántúl legfontosabb várával katonai központjával jelentős terület szabadul fel Erdély és a török hódoltság ütközőterületén. A töröktől visszafoglalt magyarországi területek a felszabadító háborúk korában s még utána is néhány évtizedig a bécsi udvari kamara igazgatása alatt állottak. „Újszerzeménynek” (neo-acquisitum) nevezték és tekintették a felszabadított országrészt, s az volt róla a bécsi udvari körök felfogása, hogy mint fegyverrel szerzett területek, azok jog szerint a császárt illetik. A magyar kormányzati szervek kizárásával szervezték meg az új szerzemények gazdasági és polgári igazgatását.

Várad török uralom alóli felszabadulásának évében, 1692-ben készült az a nagy jelentőségű összeírás, amely egész Bihar vármegye lakott és lakatlan helyeit felsorolja, közli a lakosok nevét és vagyoni, gazdasági viszonyait. Arról, hogy milyen siralmas állapotban kerültek vissza a török uralom után ezek a települések, az 1692. évi összeírás ad képet. A négy járásra tagolt megyében, az első járás területén, ahová vizsgált településünk Álmosd is tartozott, az 1692-es összeírás tizenhárom lakott helységet és tizenhét lakatlan települést írt össze, ez utóbbiak közé tartozott a miénk is, mely már harminc év óta lakatlan, holott termékeny földjei lennének – jegyzi meg az összeírás. Földesuraként báró Horváth szerepel. (Horváth János egyike a nagyobb bihari földbirtokosoknak. A család különben már a középkorban is birtokos Bihar megyében. A török uralom végén Horváth János, a katonaság ezredese, Bakonszeg földesura, számos falu részbirtokosa.)

Valószínűnek tarthatjuk, hogy az élet folytonossága Álmosd esetében nem szakadhatott meg soha teljesen. Az 1692-ben, harminc éve lakatlannak írott faluban ugyanis jó minőségűnek mondja az összeírás a szőlőket (márpedig köztudott, hogy a művelést nélkülöző szőlőskert hamar elvadul). Ugyanakkor a szomszédos, erősen megfogyatkozott Bagamérban, ahol tizenegy egész telkes jobbágyot írtak össze és 123 köböl őszi vetést, silány, az idő szerint elpusztult szőlőket említenek.

Az 1692. évi összeírás adatai azt tükrözik, hogy a szőlőket a török hódoltság utolsó szakaszában is a régtől fogva virágzó szőlőműveléssel rendelkező bihari területeken sokkal inkább karbantartották, mint a szántóföldeket.

Álmosd elnéptelenedése semmiképpen nem tarthatott olyan hosszú ideig, mint ahogy az elemzett összeírás állítja. Erre utal az is, hogy 1678. november 27-én iktatták be a faluban Kövi Ferenc lelkészt, vagyis életképes volt református egyháza is. Csethe Dániel református lelkész Álmosd históriája című, 1832-ben írt kéziratos munkájában (mely 1908-as másolatban maradt fenn) említést tesz egy 1680-ból való, „Johann Sarmas” feliratú, meglehetős nagyságú csengettyűről, amely a hagyomány szerint a falu korabeli birtokosának adománya.

A szatmári békét (1711) követően egyre több forrásban bukkan fel Álmosdnak és urainak a neve. A Veér család tagjai közül találkozunk Madarassy Lászlóné Veér Mária nevével 1722-ben, akit falunk része mellett herpályi birtokába iktattak be. 1727-ben felbukkannnak a Guthyak, Sándor és Miklós, mint Álmosd részbirtokosai. A település neve rendszeresen szerepel a XVIII. századi adóösszeírásokban, egyre gyarapodó népességgel. Jobbágytársadalmának jogállása szabad menetelű. 1715-ben tizenkilenc szabad menetelűt és három zsellért, 1720-ban egy nemest és 41 taksást vettek számba, 1728-ban pedig 35 lakott telket írtak össze. 1767-ben 75 szabad menetelű jobbágy nevét rögzítették.

Álmosd újranépesedésének és egyre inkább konszolidálódó viszonyainak bizonyítéka egyre sűrűsödő egyházi adatainak sora. 1702–1705 között Makó János volt a papja, 1710. november 2-án Solymosi Péter lett a közösség református lelkésze, 1712. szeptember 28-án Ürmendi Pál.

1727-ben újra megállapították a lelkész járandóságát: harminc florenus készpénz, minden ágytól egy-egy véka búza, fél-fél véka alj gabona (a régi nagy vékával mérve), mindeniktől egy kövér disznó, egy kő só, egy öreg icce méz, vaj is ugyanannyi. Tíz kaszást ad a falu, s amit vágnak, fel is gyűjtik, be is hordják. Kilenc zsák búza őrletése. Négy köböl búzát elvetnek a prédikátor búzájából. „Tengeri búza földet” vagyis kukoricaföldet is szántanak (ezzel az 1633-as prédikátori díjlevélben még nem találkoztunk, hiszen a török közvetítéssel megjelent kukorica az Alföldön a XVII. század végén hódított teret a földművelésben a gabonatermesztés mellett). Továbbá elegendő fa, valamint a stóla: prédikációs temetésért, házasságkötésért egy florenus, keresztelésért tyúk, kenyér vagy nyolc poltúra. Csak a paraszt község adja, a nemesek ezen felül fizetnek. Ugyanekkor meghatározták a tanító díjlevelét is (jóval kevesebb foglaltatott benne, mint a lelkészében).

Bár a lelkészek névsorát még csak hiányosan ismerjük a XVIII. század első feléből, 1720-ban a Debreceni Kollégium legációs névjegyzékében felsorolt 49 település egyikeként már Álmosd is szerepel. Vagyis egyházközsége már annyira erős volt, hogy a kollégium nagyobb ünnepekre (karácsony, húsvét, pünkösd) kiküldött diákját (legátusát) fogadni tudta, számára legációs jövedelmet biztosított, cserébe az ünnepi szolgálat, vagyis prédikáció teljesítéséért.

A tiszántúli református egyházkerülethez tartozó egyházközségekben a legkorábbi forrás szerint az 1763-as összeírásban foglalták jegyzékbe a gyülekezetek ingó és ingatlan javait. A következő összeírás Álmosd esetében, akárcsak az egyházkerület többi református egyházközségében, 1809-ból való. Sokkal részletesebb azonban Csethe Dániel már említett álmosdi históriája. Az ebben számba vett úrasztali eszközök, egyházi javak a település református hitközségének fennállását, folyamatos működését és donátorainak bőkezűségét bizonyítják.

Ma is a falu református egyházának klenódiumai között szerepel az az ónkanna, amely, felirata szerint, Fekete István ajándéka 1694-ből. Vagyis két évvel azt követően adományozta, hogy néptelennek mondta az 1692-es összeírás Álmosdot, ahol ekkor már bizonyíthatóan működött az egyházi élet. Még régebbi a Veér család nagylelkű egyháztámogató szándékát bizonyító másik ónkanna az álmosdi egyház tulajdonában. Kettős felirata szerint köröstacsai Veér Mihály 1646. március 31-én kelt adományára 1725. november 22-i dátummal leszármazottai, Veér Anna és György neve is felkerült, minden bizonnyal ekkor reparáltatott. Az 1725-ös ajándékozás dátumát viseli „BL”, „VL” monogrammal Balku László és Veér Anna máig megmaradt ónkannája. Csak Csete Dániel leírásából ismerjük e bőkezű álmosdi földesúri házaspár további adományát, akik az úrvacsoraosztás két elengedhetetlen edényével tisztelték meg templomukat 1712-ben: egy ezüst talpas pohárral és ugyancsak e nemesfémből készült kenyérosztó tányérral.

Hasonlóképp ismeretlen sorsra jutott a Csethe által leírt: „Egy más aranyozott talpas pohár: Tekintetes Félegyházi K. Pál Ur conferálta az álmosdi R. Ekkla ususára 1718.” , valamint „Ehhez is egy nagyobb ezüst pohár tányér. Nzetes Félegyházi Kultsár Pál Uram Házastársa N. Szabó Judith Asszony az álmosdi sz. Ekklesia ususára tsináltatta: 1719.”

Kölcsey Ferenc édesapjának nagybátyja, Kölcsey Sámuel és felesége, Félegyházi Julianna hosszas gyermektelenségüket követően megszületett Borbála leánykájuk keresztelőjére 1765-ben egy ezüst keresztelő kannával és egy óntállal ajándékozták meg a református eklézsiát.

Az álmosdi gyülekezet ma is meglévő, legrégibb, datált úrasztali terítője 1728-ból való. Patyolat, aranyfonállal hímezve, szélén keskeny aranycsipke. A négy sarkában erősen stilizált gránátalma tagolja a körbe varrott hosszú feliratot, a 23. zsoltár szövegét: „Az Úr énnékem őriző Pásztorom Azért semmiben meg nem fogyatkozom Gyönyörű szép mezőn engemet éltet és Szép kies folyóvízre legeltet Lelkemet megnyugottya Szent nevében És vezérl engem igaz ösvényében Ha a halál árnyékában járnék is De nem félnék még ő setét völgyén is.” A négy sarokban „BL VA” névbetűk és „Isten Dits”. Közepén kettős körben két virág között „Jahve” héber írással és „Anno Domini: 1728” .

Az úrasztali kendő leírása Csethe históriájában is szerepel. Bár ő sem oldja fel a monogramokat, tudjuk, ezt a jeles ünnepeken, az úrvacsoraosztás alkalmával az úrasztalát díszítő terítőt Balku László és házastársa, Veér Anna adományozhatta egyházának. A tiszántúli református egyházkerület 1809-es összeírásában „egy Arannyal varrott Patyolat Takaró” néven szerepel az álmosdi egyház javait összeíró leltárban a textiliák között, melyek sorában még a következők találhatók: „Abrosz van egy sáhos, kettő gyolcs. Keszkenő 4.” A sáhos abrosz szerepel egyébként a leggyakrabban az összeírásokban, az átlagosnál finomabb lenből készült, damaszt szövéssel.

A XVIII. század első felében öntötték a templom két harangját. A latin felirat szerint a kisebbiket 1717-ben készíttette az álmosdi református egyház, a nagyobbikat pedig 1743-ban, Félegyházi Ferenc főkurátorsága alatt. Ez utóbbin a latin nyelvű felirat mellett szereplő német szöveg azt is tudtul adta, hogy Isten dicsőségére öntetett 1743-ban, Erlauban (azaz Egerben), Josef Antoni Lampert harangöntő által. Minden bizonnyal a fekete halálnak, dögös mirigynek nevezett pestisjárványtól való megszabadulás Isten iránti hálájának kifejezését is szolgálta.

Álmosd történetének XVIII. századi fekete lapjai közé tartozik az elmúlt századok hatalmas járványai közül az 1738-ban kezdődő és 1743-ig többször új meg új erőre kapó pestis. Az áldozatok számát tekintve a legnagyobb pusztítást éppen Bihar megye szenvedte. Álmosd a járvány második hullámában fertőződött meg, 1742–1743 folyamán 417 személy halt meg pestisben. A település korabeli becsült lélekszámának megközelítőleg az egyharmada.

Ebből a korból már teljes rendszerességgel ismerjük a település lelkészeinek nevét. Kolozsvári István 1740-ben került a faluba, Töltési Ferenc 1748-ban. Töltési prédikátorsága alatt kezdődött meg a református eklézsia anyakönyveinek vezetése, a születések (keresztelések), házasságkötések, elhalálozottak adatai sorra feljegyeztettek. Őt Medgyesi György követte 1749–52 között. Ekkor készült el, 1751-ben, a templom fatornya. 1752– 55 között Makodi János a lelkész. Vintze Ferenc helyett, aki az álmosdi eklézsiából néhány hónapos szolgálatot követően külföldi egyetemre ment, időközi lelkész volt Bitskei Szőke István. Egyéves külföldi útjáról visszatérve Vintze Ferenc 1762-ig maradt Álmosdon, majd Diószegre költözött. Sülye Komáromy Pál 1762–1776-ban a falu lelkésze, majd Nemes Koss János 1776–1790 között, közben Tamási Jánost 1787. április 21-én prédikálásra felhatalmazták. Vernyika János 1790-től, 1803-ban bekövetkezett haláláig volt Álmosd prédikátora. Álmosdi lelkészsége idején nyert nemességet, 1793-ban. Betegsége idején mint káplán Virág Ádám végezte a szolgálatot. Utána Sülye Komáromi Pál, az egykori hasonnevű álmosdi lelkész fia következett a templomi katedrán 1804-től, amit 1806-ban a hajdúböszörményi tanári katedrával váltott fel. 1806–1847 között Nemes Németh István, majd Kovács József (1847–50) Álmosd lelkésze.

1756. július 4-én kelt a helybeli földesurak adománylevele az egyház részére akkor juttatott, a határ Sziget nevű részének elején, a Kis-kútnál lévő rétről, s ekkor foglalták írásba az egyházközség tulajdonába adott korábbi földeket is: „…ezen rét oldalt, vagy kaszállót, melly a kis ivó-kúttól fogva fel nyul és megyen a Sziget föld osztályáig, ugymint a Mélt. Gróf Sziki Teleki László Úr ő Nagysága szélén levő Lineájáig; Délről pedig a Létára és Sárfű felé menő Ut megyen fel mellette egészen végig.

Lévén immár másutt is az Álmosdi Nemes Ekklésiának földje, ugymint a Kismezőn a Ludas mellett circ. 3 ‘sáhos föld. – A Selindi utnál ismét Mélt. Gróf és Veér Mihály Ur ő Nagysok Lineájok széliben circ. 3 ‘sahos. Nem különben Néhai Tettes Nemzetes Debreczeni István ur successori Lineájok széliben 3 ‘sáhos, vagyis 4 köblös föld; ez is ugyan azon Selindi utra dűl, egymás végiben vagynak. Nem különben ezen föld végétől fél düllő más Járásban vulgó Székelyhidban levő 4 köblös föld, mellyel tavaly őssel a Ns Ekkla és a Nemes Debreczeni Collegium számára ketten Tettes Nzetes Félegyházi Ferencz és Dobsa István Uraimék bé vetettek vala. Dobsa István Ur maga földje szomszédságában lévén mindvégig és az Álmosdi gyep föld, ki eddig szántásba nem vala, megyen fel mellette. – Nem különben a Csokaji és Székelyhidi határokban a Sós utnál vagyon még egy darab régi töretlenségben való gyep föld.”

Az adományozólevelet Balku Zsigmond, Költsei Sámuel, Rácz Zsigmond, Csengeri P. Gergely, Gulácsi Sándor, Tolnai István, Félegyházi Ferenc, Pécsy Borbála, Dobsa István, Guthy Sándor, Guthy János, Harmathy Imre, Guthy Erzsébet a saját aláírásával és pecsétjével hitelesítette.

Az álmosdi református egyház korabeli nagylelkű patrónusa, gróf Teleki László nem szerepel az aláírók között, nem élvén a településen, amint azonban az adományozólevélben szerepel, a gróf úr tisztjeihez írásban küldött utasítására született meg ez a dokumentum: „a Nemes Ekklnak meg maradására ugy a Lelki Tanitók és Isten szolgái subsistentiajara”.

A gróf életében a határ mind három fordulójában járásonként hat-hat köblös földet biztosított az egyház számára számtisztjeinek adott utasítás értelmében. Ezt később a Teleki-birtokot megszerző Péchy Imre is megerősítette. Amikor 1826-ban megvásárolta gróf Teleki László birtokát örök áron, ami egy ideig árendaképpen volt birtokában, „az eklézsia virágzása iránt való jóindulatjából” ígéretet tett az egyháznak, hogy amíg Német István a lelkipásztor és Nemes Székely János az oskolarektor, csupán ezek részére, az eddig volt adományt nem fogja megvonni.

Álmosd XVIII. századi társadalmi és vagyoni állapotáról, gazdálkodási szokásairól, telki és jogállásbeli tagozódásáról, a falu lakóinak úrbéri kötelezettségeiről, életmódjáról rendkívül fontos forrásul szolgálnak a Mária Terézia által 1767-ben kiadott úrbéri rendelet nyomán született dokumentumok. Az úrbérrendezést, vagyis a földesúr és a jobbágy közötti viszony országos érvényű, állami szabályozását – amelynek elsődleges célja az állami adóalap, a jobbágytelek szabályozása és védelme volt – sokoldalú felmérés előzte meg. Minden helységben jegyzőkönyvezték az úgynevezett kilenc kérdőpontra adott jobbágyválaszokat, és rögzítették a jobbágyok külső és belső telkeit, a rajta lévő terhekkel és kötelezettségekkel együtt. A kilenc pontból álló kérdőív kitöltésére településünkön 1770. február 24-én került sor. Az összeíróbiztosok: Buday László, Lakatos Imre, ifjú Baranyi Gábor. A jegyző Virág László. Az álmosdiak nevében Baranyi Pál főbíró, Bányai György, Szilágyi István, Bétak Milos, Nagy János, Horváth Ferenc válaszolt a kérdésekre.

Az első kérdésre adott válaszból megtudhatjuk, hogy nincs urbáriuma a falunak: „Emlékezünk ugyan arra, hogy ezelőtt mintegy 10 esztendővel a t[ekin]t[e]tes n[eme]s vármegye őfelsége parancsolatjából bizonyos urbáriumot currentáltatott, de mi nem aszerint tractaltattunk.” Azelőtt tíz évvel, az egész helység osztatlan lévén, régi szokás szerint minden házhelyes gazda csak két rénes forint taksát fizetett, és semmi szolgálattal nem tartozott. A taksán a helység földesurai adózóik arányában osztoztak. Szokásban volt viszont a pázsitpénz, melyet a földesúr tavasszal, a disznókonda kihajtásakor szedetett: sertésenként négy poltúrát.

Az 1770-es összeírásból tehát kiderül, hogy a jobbágy-szolgáltatásokról írott szerződés nem volt, hanem azokat mintegy tíz esztendő óta következők szerint végezték: évente tizenkét napot szolgált minden telkes gazda, felét a marhával rendelkezők marhával, másik felét gyalogosan teljesítették. Ez a szolgálat sem volt egységes, mert a Fényes György úr részén lakók, akiknek marhájuk volt, mind a tizenkét napot igás robottal végezték.

Voltak olyanok, akik nem természetben, hanem pénzzel váltották meg szolgálatukat. Így a Török József successori (örökösi) részén lévők évente öt-öt váltóforintot fizettek a taksa és egyéb szolgálat pénzbeli megváltásáért. Bármelyik uraság birtokán lakó házhelyes gazda egy rénes forint taksát fizetett. Némelyik uraság minden háztól egy-egy tyúkot szedetett, de voltak olyanok, akik csak azoktól, akiknek volt. Ezenkívül a földesurak egyes alkalmakkor, amikor Álmosdon mulattak, akkor is szedettek néhány aprómarhát (baromfit). A törvényes kilencedet régi szokás szerint teljesítették. Egyéb ajándékot vagy adományokat nem követeltek tőlük.

A föld kövér, s kétszeri szántással közepes esztendőben is az elvetett mag hétszeresét-nyolcszorosát termi. Az egész határ majorságbeli földekből áll, így a házhelyes gazdáknak a belső telek után nincs szántóföldjük, hanem akinek négy-öt vonómarhája (igásökre) van, vagyis, aki egész telkes gazdának tartatik, annak a földesurak tizenhat-tizenhét köböl alá való szántóföldet szoktak adni az egész határon, mind a három fordulóban. Pusztatelke a településnek egy sincs. A szántást és a nehezebb szállítást négy vonómarhánál kevesebbel nem szokták végezni, ezért akinek kevesebb ökre van, az mással szokott összefogni.

A településnek nem volt bőven legelője. Kaszálója pedig semmi sem, így más határról, a többi uraság földjéről igyekeztek a szükségletet beszerezni. A falu határában nem volt tűzifa sem, így másfél mérföldnyi távolságban lévő másik uraság erdejéből szoktak maguknak tűzifáról gondoskodni. Bár három hónapi korcsmáltatási joggal rendelkeztek, nem sok hasznát látván, nem igen éltek vele. Bőven termeltek viszont dohányt, mely jó minőségű termést hozott.

Munkaalkalmat a szegény ember helyben is talált a határban lévő földesúri gazdaságokban, akárcsak a közeli diószegi és székelyhidi szőlőhegyeken. Heti- és országos vásárokra a falu lakói az egy mérföldnyire lévő Diószegre és Székelyhidra, valamint a három-három mérföldnyire lévő Debrecenbe és Margittára jártak.

Szárazmalom a helységben öt is volt, ahol őröltethettek, illetve vízimalom is volt a környéken mintegy másfél mérföldnyire. Az itt élők valamenynyien szabad menetelűek, nem örökös jobbágyok, vagyis a költözködés szabadságával rendelkező úrbéres személyek voltak, akiknek szolgáltatási kötelezettségei közül a robot pontosan meghatározott és jelentősen kisebb, mint az örökös jobbágyoké.

Az előzetes felmérések alapján került sor a nyomtatott urbárium kiadására, amelybe a helységre jellemző adatsorokat kézzel írták be. Az 1773-ban kiadott álmosdi urbárium lényegében a kilenc pontot foglalta magában. Csatolták hozzá az úrbéri tabellát is. Ez utóbbi tartalmazta a földesúr, a jobbágyok, a zsellérek nevét, telekállományukat, a belső telkek kiterjedését, az évi szolgáltatások mennyiségét és összetételét. Az ekkor megállapított normák a jobbágyfelszabadításig, közel egy évszázadon át alapját képezték a paraszti élet rendjének.

Álmosd úrbéri tabelláját vizsgálva szembetűnő, hogy nagyon kevés föld volt a közrendűek használatában. Egyetlen egész telkes jobbágyot sem írtak össze, a legnagyobb jobbágytelek hatnyolcados volt, ilyenből is mindössze kettőt találunk. Leggyakoribbak a negyedtelkesek (tizenhárom) és a nyolcadtelkesek (nyolc). Nem volt önálló földtulajdona a községnek sem.

A teleknagyság szerinti differenciálódás az úrbéri tabella adatai alapján

Jobbágyi

kategóriák

Adózók száma

Telkek száma

Jobbágytelke nagysága

Jobbágyhelynek mivolta

8/8

7/8

6/8

5/8

4/8

3/8

2/8

1/8

Házhely

(p. mérő)

Szántó

(hold)

Rét

(e. vágó)

Sz. m. jobbágy

25

9 4/8

 

 

2

2

1

3

11

6

37 2/4

261 1/2

119

Sz. m. külső telkes

6

 

 

 

 

 

1

1

2

2

 

66

17 4/8

Zsellér

39

 

 

 

 

 

 

 

 

 

57 1/4

7 6/8

 

Házatlan zsellér

4

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3 2/8

 

Mindösszesen

74

9 4/8

 

 

2

2

2

4

13

8

94 3/4

338 1/2

136 4/8

(A tabellában sz. m.= szabad menetelű, p. mérő = pozsonyi mérő, e. vágó = embervágó)

 

Bihar megyében, s így Álmosdon is a szilárd telekrendszer csak az úrbérrendezéstől vált általánossá, az igaerő birtoklása volt az alapja a faluhatár szántóföldi művelés alá vont területéből való részesedésnek. Az igaerő általában az ökörállományt jelentette, az igásökrök birtoklása tehát alapjában meghatározta a jobbágy teherbíró képességét, kijelölte helyét a jobbágynépesség társadalmi tagolódásában. Amint az ökörtartó gazdák összeírásából látjuk, a többség Álmosdon az igavonó állatokat nélkülöző jobbágyok sorába tartozott, 1743-ban és 1763-ban a jobbágyok háromnegyedét tették ki.

Az ökörtartó gazdák száma és megoszlása

Év

Ökrök

mind

össze-

sen

Igaerővel

nem

bírók

száma

1 ökrös

száma

2 ökrös

száma

3 ökrös

száma

4 ökrös

száma

5 ökrös

száma

6 ökrös

száma

7 ökrös

száma

8 ökrös

száma

1723

81

42

4

23

3

4

0

1

0

4

1735

61

38

0

8

0

10

0

4

0

1

1743

47

36

0

7

0

2

0

2

0

0

1753

53

37

0

7

0

6

0

2

0

1

1763

96

73

0

12

0

9

0

1

0

1

 

A kárpátaljai írtásfalu, a Verhovinai-havasok alatt fekvő, mostoha természeti adottságú Iszka község lakóinak az úrbéri bevallás kilencpontos kérdéseire adott ruszin nyelvű válaszából érdekes kapcsolatra derül fény a Bihar megyei Álmosddal. A III. pont kérdésére, amely arra kereste a választ, hogy a település jobbágyainak, zselléreinek miből áll az adózása, kötelessége, és mikor vezették be, az örökös jobbágyfalu lakóinak egy része, akik gróf Teleki Lászlónak szolgáltak, többek között a következő választ adták 1771-ben: „Teleki gróf úr jobbágyai két évben Dolha határában 8-8 hetet robotolnak, a harmadik évben a tavaszi és őszi robotmunkákat szintén Dolhán végzik, s aratni Álmosd községbe járnak, ahol négy-öt hétig, olykor ettől is tovább időznek.” Bár a jelenleg rendelkezésre álló források nem utalnak rá, de talán mégis megkockáztatható a feltételezés, hogy a rideg természeti viszonyok között élő Iszkáról – melynek határában a zabon kívül más nem termett, legfeljebb a kiadós trágyázást követően nagyon kevés tavaszi búza és árpa – Teleki gróf az álmosdi majorsági birtoka munkaerő-szükségletének biztosítására néhány családot ide letelepített. S ez magyarázattal is szolgálna Álmosd XVIII. század végi kisszámú ruszin lakossága eredetét illetően.

A település népességének összetételét mind nyelvi, mind vallási tekintetben jól tükrözik a Bihar megye és a Hajdúság történeti helységnévtárában (1773–1808) szereplő adatok. Ezek szerint Álmosd pagus (falu) birtoklási, gazdálkodási formái között elsőnek a közbirtokosságot jelöli meg, vagyis a közös, osztatlan tulajdonban lévő birtokok együttes használatát jelentő földbirtokosok társulását, de birtokosaként említi Csanády Istvánt, Csanády Györgyöt, Mihályi Sándort, „gróf Teleki urat és Péchy urat” is.

Statisztikai adatokként az első magyarországi népszámlálási adatokat közli: 218 házában háromszáz háztartás (család) található. A népesség száma: 1393 fő. Különösen fontos a vallási megoszlást tükröző adatsor. Eszerint az elenyésző, mindössze öt főt számláló római katolikusok a nagyváradi püspökség érmelléki esperességébe tartozó Érkeserű filiáját képezték. A 273 főnyi görög katolikus népesség a nagyváradi görög katolikus püspökség laksági esperességében anyaegyházat alkotott. A reformátusok létszámát nem tünteti fel, de az 1804-es felekezeti összeírás szerint számuk 1046 fő volt Álmosdon. Anyaegyházuk a tiszántúli egyházkerület érmelléki egyházmegyéjébe tartozott. Meglepően magas a településen élő izraeliták száma: 39 háztartásban 187 főt tartanak számon. Egyházi hovatartozásukról nem történik említés. A településen beszélt nyelvként valamennyi forrás egyöntetűen a magyar nyelvet jelöli meg.

A zsidóság korai megjelenésére Álmosdon már egy 1752–53-as összeírás is utal. Ekkor a településen négy adófizető izraelitát írtak össze. A falu életében egészen a második világháborúig jelentős szerepet játszottak mint kereskedők, mesterek s a helyi földbirtokosok bérlői, zálogosai. Az érmellyéki járás zsidóságának 1829. szeptember 20-án Csokaj községben készült összeírása szerint a legtöbb zsidó lakosa Álmosdnak volt (35 háztartás). Ezután Mihályfalva következett (34 háztartás), majd Margitta (13 háztartás). Számuk 1836-ban százharminc főt tesz ki Álmosdon, 1840-ben 159-et, s a dualizmus elején, 1870-ben már 197 főt.

A XIX. század első felében bizonyosan volt itt templomuk is: egy 1836-os telekhasználati ügy kapcsán említődik a Csengeri Károly és Chernel József közbirtokosok által közösen bírt osztatlan udvarú két zsidóház szomszédságában lévő zsidó templom. A település 1888-as határleírásában a beltelkek között említődik az izraelita hitközség adómentes imaháza. Az álmosdiak szerint a másik világháború előtt a Piac téren volt egyházi épületük, melyet a község 1951-ben bontott le. A zsidó temető pedig a Bereknek a Bagaméri úthoz közelebb eső részén feküdt. Területe a már említett 1888-as határleírás szerint 662 négyszögöl volt. Az izraelita anyakönyvek csak 1842-től lelhetők fel, szembetűnő azonban az anyakönyvi kerületek változása. Álmosd község zsidósága hol az álmosdi, hol a sámsoni anyakönyvi kerülethez, hol pedig a székelyhidihez tartozott.

A cigány lakosság korai megjelenése is kimutatható a faluban. Egy 1768-as Bihar megyei cigányösszeírás név szerint tudósít három Álmosdon élő cigány családról. Mindhárom családfő foglalkozása kovács, vallásukat tekintve reformátusok. Börvej Dávidnak két fia volt: a tizenhét éves Mihály és a tizenöt esztendős József. Boros Mihálynak két lánya, a három esztendős Sára és az egyesztendős Rebeca. Juhász Péternek pedig hatesztendős volt akkor István fia. Az 1742– 43. évi pestisjárvány álmosdi áldozatai között mintegy másfél tucat cigány neve található, köztük a kiterjedt rokonságú Börvej család tagjaié is. Az anyakönyvekben is rendszeresen találkozunk cigány családok adataival, akik gyakran tapasztók, sármunkások, s muzsikus foglalkozásúak.

A görög katolikus népesség megjelenése a településen valószínűsíthetően a XVIII. században a nagy pestisjárványt követő időre tehető, a Kárpátaljáról és az észak-erdélyi hegyvidékről történő bevándorlás révén. Glück Jenő közleménye szerint – időpont megjelölés nélkül – „Álmosdról a hívek összetételének kapcsán jelentették, hogy az uradalom munkáskéz- szükségletét román és ruszin ‘servi' jövetelével oldotta meg”.

Egy 1810-es összeírás szerint, amelyben Tóth János az álmosdi görög katolikus egyház híveinek név szerinti összeírását közli, ötven család neve szerepel 257 főnyi lélekszámmal. Közöttük származásukat tekintve öt ruthén és 45 valach (román) család nevét tünteti fel. Egy részük magyar nevű, s valószínűleg a többiek is magyar nyelvi környezetből jöttek Álmosdra, hiszen a XVIII. századi fentebb már ismertetett adatok szerint is a magyar nyelv általános használata jellemezte Álmosdot. Ha betelepedésükkor használták is a román és ruszin nyelvet, minden bizonnyal hamar áttértek a magyar nyelv használatára. A helyzetet jellemzi, hogy 1820-ban az álmosdi parochus is azt jelenti, hogy hívei között uralkodó a magyar nyelv és mellette a román és ruszin.

A görög katolikusság szegénysége miatt, minthogy az önálló iskola fenntartásainak terheit nem voltak képesek viselni, az 1823-as canonica visitatio szerint gyermekeik a református iskolába jártak, vagyis nyelvi akadályok nem lehettek. A már korábbi népességtől mindenesetre jól elhatárolhatóan, a Nagygát út másik oldalán telepedtek le az új jövevények. Ezt a falurészt az idősebb nemzedék ma is Oláhfalu néven emlegeti, megkülönböztetve az egykori őslakosok lakhelyéül szolgáló Magyarfalutól.

A görög katolikus lakosságról készült 1835-ös újabb kimutatásban szereplő 62 családfő foglalkozásának megjelöléseként többnyire földművest, zsellért találunk. Meglepően sok a juhászok (opilio) száma: tíz fő, köztük még egy elszegényedett nemes is ezt a foglalkozást űzte. Kerültek ki közülük marhapásztorok, disznópásztorok, még egy csendbiztos (persecutor) és egy 69 esztendős kiszolgált katona (emeritius miles) is akadt. Három családfő pedig molnár (molitor) volt: Zahari Péter és az ötgyermekes 35 éves Rácz Ferenc, valamint a 25 éves, nyilván még gyermektelen Rácz György. Az összeírásban egy családban sem szerepel öt gyermeknél több, bár ebben, a korabeli viszonyok ismeretében, jelentős szerepe lehetett a gyermekhalandóságnak.

Az egyház szervezésének dátumát 1780-ban jelölik meg a különböző források. De van olyan pecsétje is (valószínűleg a XX. század elejéről), melyen 1788-as dátum szerepel. Egy 1896-ban készült összeírás – mely összefoglalja a magyar vallási alap kegyurasága alá tartozó álmosdi görög szertartású katolikus egyház jövedelmeit és kiadásait – 1789-ben jelöli meg az egyházközség alapításának idejét. 1930-ban az akkori, igen tevékeny lelkész Nádasy Béla, új pecsétet készíttet, melynek feliratán az 1790-es évszám szerepel. Rákerült az álmosdi görög katolikus egyház két védőszentjének, Szent Mihálynak és Gábriel arkangyalnak az alakja is.

Glück Jenőnek a nagyváradi görög katolikus püspökség iratanyagainak ismertetéséről megjelent közleménye arról tudósít, hogy már 1768-as egyházi segélyezés elszámolásában megtalálható Bagamér, Nyíracsád, Kokad, Nagyléta román parochusai mellett az álmosdi is. Sőt segélyezésben részesült kántora is ekkor. S mint a szegény parókiák közé tartozó, később rendszeresen szerepel a vallásalap segélyezettjei között.

Az egyházközség 1912-ig a nagyváradi görög katolikus püspökséghez tartozott, mely 1777-ben jött létre. Első püspöke 1777–1787-ig Drágossy Mózes nagyváradi esperes volt. Halála után, mint az 1777-ben kezdett álmosdi anyakönyv egyik román nyelvű bejegyzése jelzi, a hívek azon tanakodtak, hogy visszatérnek az ortodoxiára. Falunk görög katolikus papjainak névsorát csak 1780-tól ismerjük, Cosma Jánossal (Joan Cosma) kezdődően.

Az első időkben valószínűleg csak egyszerű kis kápolnája lehetett az egyházközségnek. Templomának felépültét egyes források 1850-re teszik. Glück Jenő forráskutatásai szerint ehhez a belényesi püspöki uradalom biztosította a fa- és vasanyagot, Samuil Vulcan püspök (1807–1839) jövedelméből fedezték a tetőzet elkészítésének munkadíját.

A népesség összetételének megfelelően Álmosd meghatározó egyháza a református maradt a későbbi évszázadok folyamán is. Szervezeti életében nagy jelentőségű előrelépés volt a tiszántúli egyházkerület rendelésének megfelelően 1765. január 20-án megválasztott eklézsiai tanács vagy presbitérium, melynek tagjai voltak: a főkurátor, a földesurak, négy taksás nemes, négy közrendű lakos, ideértvén mindenkor a község bíráját, ezenfelül a helység nótáriusa (jegyzője).

Az eklézsia tagjainak akaratából a főkurátor tekintetes Péchy Imre lett, miután régtől való kurátora, tekintetes Félegyházy Ferenc, nagy betegsége miatt, lemondott tisztéről. A földesurakon kívül – akik valamennyien az egyháztanács tagjai sorába tartoztak – a nemesi rendből (ez utóbbi alatt a taksás, armalista nemesek értendők, akik eleve csak armálist kaptak, de mellé földadományt nem) megválasztották nemzetes Bihari Ferencet, Bihari Jánost, Székely Istvánt, Rátonyi Pétert. A közrendűek soraiból az akkori bíró, Menyhárt János és nótárius Vétsey Sámuel mellé Nagy Jánost, Bányai Györgyöt, Baranyi Pált. Az egyházfi Szabó László lett.

A presbiterek valamennyien a következő esküszöveggel iktattattak be tisztségükbe:

„Én N. N. ki ezen Reformata Álmosdi Eklésiának, nem tsak egyik Tagja, hanem Isten méltóztatásábul egyik Választott Igazgatója is vagyok; Szentül felfogadom, hogy valamint az én Istenemhez, és az ő Ditsősségéhez, ugy az ő Anyaszentegyházához, és az ő ditsősségének Eszközeihez, igaz tökéletes hűségű leszek. Nevezetesen ezen Álmosdi Eklesiának meg-maradását, virágzását, lelki és testi békeségét és boldogulását tellyes tehettségem szerént munkálódom: annak mind titkon mind nyilván jó-akarója leszek. Ennek dolgai felől tartandó Gyűlésekbe hivattatván, valamikor tsak tőlem ki-telhetik, meg-jelenek; másokkal együtt tanátskozni kész lészek; az itélet-tételben és vox-mondásban, nem a' magam ideig való hasznát vagy könnyebbségét, sem egyéb akármi atyafiságot és világi tekintetet; hanem egyedül az Isten ditsősségét, a' közönséges jót; az Eklesiának és ebben az Isten népének lelki hasznát és elő-menetelét fogom nézni, és ezek szerént Lelkem-isméretinek dictálását fogom követni. Az itt tejendő végzéseket a' mennyiben azok én reám is fognak tartozni, serényen és igaz hűséggel, ‘s a' magam ideig való hasznomnak ha a' szükség ugy hozná magával, félretételével véghez vinni igyekezem. Az eklésia titkait ki-nem-hirdetem. Az Eklesiában szakadást vagy támadást nem inditok; sőt ha kiket erre hajlandók[na]k tapasztalnékis tsendesitem; és valamit az Eklesia békesége ellen valónak észre veszek, bé mondom. Másokkal semminémű gonoszságban meg-nem egyezek; sőt az én hitbéli Atyámfiát tévelyegni tapasztalván, szeretettel meg intem, és mind kérésemmel, mind jó példaadásommal Istenemnek meg-nyerni igyekezem.

Mindezekben a' mennyire az Emberi erőtelenség engedi, és az Isten kegyelme segit, jó Lelki-esméretel el-járni igyekezem. Isten engemet ugy segéllyen.”

Mivel számos olyan földesura volt a településnek, akik nem laktak itt, („külföldi uraságok”) a faluban lévő számtisztjeiknek „mint uruk képét viselőknek” kötelességévé igyekezett az egyház tenni az egyházi szolgálatok teljesítését. De akinek ura semmit sem tesz az egyház érdekében, annak számtisztjeit a közrendű lakosokkal egy sorba veszik, mert „az nem lehet, hogy sem ura, sem maga ne segítse az eklézsiát”. A földesurakon kívül az eklézsia tagjai, akár zálogos, akár taksás telken lakó nemes, valamint az egyházi szolgálatokat mellőző nemesek ispánjai az eklézsia közrendű tagjaival egyezően szolgálnak. Aki az eklézsia kötelességeinek teljesítése alól kivonni igyekszik magát, „mint az eklézsiának megrothadt tagja, hogy több tagokra is a rothadtság ki ne hasson, jövő Szent György napig a helységbül ki menjen, különben ha itt marad, kötelesnek tartsa magát a földesurak és az ekklézsia elöljáróinak ezen végzéséhez”.

Ennek érvényt is szereztek, s ráadásul nemesekkel szemben. Minek utána Nemes Bihari Gergely és Mihály „minden tehetségekkel ellene szegezték magokat az Ecclesiai Rendtartásnak […] és sok ízben declarálták hogy eö Kegelmek Senkinek sem engedelmeskednek”, 1767 januárjában összegyűlvén a földesuraság és a presbitérium, s „a földesuraknak meg egyezett akarattyából állandóul és megmásíthatatlanul végeztetett, hogy ezen Álmosdi Hellységbeli lakástól meg fosztassanak, és az itt való lakás soha többé eö Kgelmeknek meg ne engedtessék”. Amennyiben pedig a megszabott határidőre ki nem mennek, „akkor szekérre rakatnak, és a' falu határárul ki küldetnek”.

Az egyházi és világi hatalom erőteljes összefonódását, pontosabban a világi hatalom körébe eső számos problémának is az egyház hatáskörébe vonását tükrözi, hogy míg másutt „bíró híre nélkül” nem történhetett a településen jó formán semmi lényeges dolog, például nem fogadhattak be idegent, Álmosdon ez a kurátor hatáskörébe utaltatott: „Mivel ezen helységben mindenféle személyeknek, jónak, rossznak egyenlőképpen lakásra szabad jövetele vagyon, és az akárki legyen, gyakran eklézsián kívül való személyek is, vagy olyanok, akik gonosz cselekedetekért más helységbül kiverettettek (…) tehát megegyezett akaratbul a földesurak által végeztetett, hogy ezután sem közülünk senki, annyival inkább más lakosok, semmi némü idegen embert addig bé nem fogad, mig az ekklésia kurátoránál magát testimoniálisan nem legimitálja, hogy ő nem eklésián kivül való és máshunnan ki nem verettetett, hanem jámboréletű személy, ha pedig azt elmulatná legyen szabadságában a kurátornak azt mindjárt a helységből kiveretni, kommunikálván a több földesurakkal a dolgot és konsensust vévén iránta.”

A világi és egyházi hatalom e sajátos összefonódásához hozzájárult az is, hogy földesurai között magas egyházi és világi tisztséget betöltő személyeket találunk.

Mivel Álmosd gazdagnak mondható egyházi forrásai mellett nem rendelkezünk csak rendkívül szórványos, esetleges, világi iratanyaggal, a falu életének, társadalmának, közigazgatásának sajátosságait ebből a korból főként az előbbiek segítségével körvonalazhatjuk.

A nemesek felett a nemesek hadnagya, a parasztközség felett a bíró ítélkezett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nemeseken csupán az armálissal rendelkezőket, a taksás nemeseket kell értenünk, s nem az egzisztenciális hatalommal, földbirtokkal is bíró nemeseket, a földesurakat, akiket mindig külön kategóriaként kezelnek a rendelkezésünkre álló álmosdi források. Az igazságszolgáltatás fontos szerveként szolgált a feudális hatalmat megtestesítő úriszék, ahol a földesurak ítélkeztek, s olyan sajátos konstellációban, hogy az uraság egyszerre lehetett felperes és bíró. Ezért volt rendkívül fontos az 1836. évi 10. törvénycikk, amely kizárta a földesurat az úriszéken saját perében, és a vármegye által kiküldött bírák feladatává tette az ítélkezést.

Az álmosdi presbiteri jegyzőkönyvekben csupán véletlenszerűen találunk néhány utalást a kétfél-tanács működésére. Ennek a kontúrjait máshonnan is sajnálatosan csak egészen vázlatosan ismerjük: néhány mezővárosban és az Alföld keleti zugában és a bihari részeken. A kétfél-tanács működése azt jelentette, hogy a helységben tulajdonképpen két fél szűkített létszámú tanácsot szerveztek: a nemtelenek, vagyis „a parasztközség”, és egy másikat a nemesek számára, melyek bizonyos közös érdekeket illetően együtt hozták meg határozataikat. A sajátos álmosdi helyzetet még tovább árnyalja, hogy a XIX. század első harmadában már jelentős számban megtelepedett zsidóság belső, egymás közötti ügyeinek intézésére külön „Sidó Birót” is választott.

A viszonyokat jól jellemzi a következő eljárási mód, amelynek során az egyház magtári tartozásainak behajtására sokszoros kísérlet után a következőképpen határoz: „Az illető bírák által mihamarább hajtasson be oly formán, hogy a Tekintetes Földesurakat a Tekintetes Fő Gondnok Úr, [aki mindig valamelyik földesúr volt] a nemeseket a nemesek Hadnagya, a Nem nemeseket a helység Fő bírája törvény szabta úton szorítsák tartozások teljesítésére.” A földesurak esetében a leghatékonyabb módszernek a cél elérésére mindig az bizonyult, ha a lelkész a superintendentia, vagyis az egyházkerület elé adást helyezte kilátásba, az álmosdi földesurak közül ugyanis jó néhányan magas egyházi és világi méltóságot töltött be, s egy ilyen, ellenük benyújtott panasz szégyenteljes lett volna számukra.

Bornemisza Anna oklevele álmosdi és számos Máramaros megyei birtoka örökös zálogba adásáról Pekri Ferencnek és feleségének, Fekete Klára asszonynak, Beszterce, 1668
 
A református templom erődítésfala
 
Az álmosdi református egyház úrasztali edénye 1725-ből
 
Úrasztali terítő közepének és sarkának díszítőmotívuma. A terítőt Balku László és házastársa, Veér Anna adományozta 1728-ban az álmosdi református egyháznak
 
Az 1742–1743. évi pestisjárvány álmosdi áldozatainak lajstroma (részlet)
 
A református egyház prédikátorának díjlevele, 1790. március 8.
 
A görög katolikus parókia híveinek összeírása 1810. május 20-án (részlet)
 
A görög katolikus templom az egykori Sziget utcán (ma Táncsics Mihály utca)
 
A görög katolikus templom belseje
 
A Rétay és Benedek cég számlája az álmosdi görög katolikus egyháznak templomi kellékekről, kegytárgyakról (köztük a templom külső falának fülkéjében lévő lourdes-i Mária-szoborról) – Budapest, 1911. augusztus 22.
 
Az álmosdi görög katolikus hívek hazatérése a máriapócsi búcsúról. Háttérben a református templom (1940 táján)

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet