Előző fejezet Következő fejezet

Pusztulás és újjászületés

 

A tatárjárásról a falu egyik krónikása, Seper Károly úgy beszél, hogy a település, nyugati fekvésének köszönhetően, elkerülte a pusztulást. Az állítás minden bizonnyal igaz, egyetlen ismert adat nem támasztja alá az ellenkezőjét. Mégis érdekes jelenség, hogy a Csigabiga, gyere ki… kezdetű mondókát – az utóbbiak gyakran a legősibb és legvalóságosabb lenyomatot hordozzák a nép közösségi élményeiből – a következő változatban is énekelték az alsóőriek: Csigabiga, gyere ki, / jönnek a tatárok, / malom alá tesznek, / ott majd összetörnek, / csigabiga, gyere ki.

A tatárok tehát megjelennek az alsóőri népi kultúrában, méghozzá nagyon határozott, fenyegető, erőszakos elemként, amely elől ugyanúgy menekülni kell, mint az égő házból. Mindez önmagában természetesen csak feltételezésekre ad alapot. A mondóka elvben érkezhetett a betelepülőkkel is, más településről, más vidékről. Érdekesen rímel az alsóőri Csigabigára a felsőőri változat: Csigabiga, gyere ki, / ég a házad ide ki, / ha nem jössz ki házadból, / összetörlek házastól.

A felsőőri változat első két sora ugyan valamivel jobban hasonlít a közismertté vált tejes-vajas változatra, de a második két sorban a tej és vaj kínálása helyett a kegyetlenség jelenik meg. Ez szavakban is nagyon hasonló ahhoz, amitől az alsóőri csigabiga retteg, a teljes összezúzatástól. A kettő együtt egy olyan gyermekmondókára emlékeztet, amelyben az egyik csoport a támadó tatárokat jeleníti meg, a másik pedig a védekező helybelieket, akik felelgetnek egymásnak. Elképzelhető, hogy a két változat valaha összetartozott, miként az is, hogy egymás közelében maradtak fönn. Ez viszont a két Őr nevű település hajdani összetartozását bizonyítja. Sőt az is kiolvasható belőlük, hogy a tatárjárás mégiscsak pusztulást, menekülést hozott az Őrségben lakókra, aminek azonban csak a mondókában maradt fenn az emlékezete.

Az Őrség – így Alsóőr falu – első nagy katasztrófáját a történetírás általában több mint fél évszázaddal későbbre, a XIV. század elejére teszi. Ekkor – más hazánkbéli tartományurakkal együtt – Németújvár ura, Henrik is fellázadt a királyi hatalom ellen. A hatalmaskodó főnemes azért tört rá az Őrségre, mert az őrközségek hűek maradtak az uralkodóhoz. Az itt élők állítólag ekkor szóródtak szét az ország más részeibe. Károly Róbert király, miután leverte Henriket, összegyűjtötte és visszahelyezte őket nemesi jogaikba. A németújváriak pusztítása és az újratelepítés között feltűnően kevés idő is telt el ahhoz, hogy válság alakuljon ki, és megkérdőjeleződjön az őrök nemessége.

A tatárjárás – és e korszaknak már az egész országra érvényes üzenete – bebizonyította a régi magyar védelmi rendszer elavultságát. Ezért épített IV. Béla király kőből új várakat, erődöket, amelyeket a biztonság alapjának szánt. A tatárjárás után az Őrség korábbi szerepének a felélesztése okafogyottá vált, s ezzel válságba került a katonafalvak – köztük Alsóőr – élete. Feltehetően ekkor kezdett az őrségi társadalom a korábbi hadi jelleg helyett, illetve mellett agrárarculatot (is) ölteni.

Az őrök különféle környékbeli várak szolgálatába szegődtek, de új helyzetükben gyakran megkérdőjelezték nemességüket. Először IV. Béla, majd 1270-ben V. István király adománylevélben kellett megerősítse az őrségiek nemesi jogait, megvédve az őröket a várurakkal szemben. Ily módon biztosította hűségüket a királyi hatalomhoz. Ezek a donációk nem maradtak fenn, de későbbi oklevelekből tudjuk: mindkét király foglalkozott a Pinka völgyében lakó őrök ügyével.

A helytörténetírás azért tartja jelentősnek Németújvár urának fentebb említett lázadását, mert arra hívta föl a figyelmet: a számos várral, erősséggel ellátott tájon nagy szükség van egy olyan társadalmi rétegre, amely hűséges marad a magyar királyi hatalomhoz. A tartományurak pártütéséből kiderült, hogy IV. Béla tatárjárás előtti politikája részben helyes volt, mert az ország pusztulása utáni szükségszerű váltás is súlyos következményekkel járt. A főúri kézben lévő várak ugyanis nemcsak a külső támadás ellen védelmezték az országot, hanem belpolitikai küzdelmeikhez is alapul szolgáltak. Ezért voltak képesek a központi hatalom elleni zendülésre. Az ország védelmi rendszerének az átalakítása tehát a király számára nem tette fölöslegessé a régi őröket, mert ellensúlyozni tudták a várurak önálló hatalmi törekvéseit. Ezt ismerte föl Károly Róbert király, és 1327-ben visszatelepítette az Őrségbe az elvándorolt népességet. Nemcsak megerősítette nemesi kiváltságaikat, hanem saját igazgatással rendelkező és saját országgyűlési képviselőt állító országos nemesi közösséggé minősítette őket. Az Őrséget egy őrnagy vezetése alá rendelte, akit az idegen nyelvű oklevelek kapitányként említenek. Mindez megerősítette az országrész önállóságát, és jó időre kizárta függését a környékbeli váruraktól. Így ért véget az őrközségek, köztük Alsóőr tatárjárás utáni válsága.

Károly Róbert uralkodásától csaknem egy évszázadon át, 1428-ig nyugalmas időszak köszöntött vidékünkre. Nemcsak az őrközségek területe, hanem azok tágabb határa is királyi birtok volt, szüneteltek a jogviták az őrök és a környékbeli földbirtokosok között. Ez az állapot 1428-ban szűnt meg, amikor Zsigmond király a Garai családnak adományozta az itteni királyi uradalmakat. A Garaiak ekkor már negyedszázada sajátos védnökséget gyakoroltak az őrök felett. E változás tette szükségessé, hogy az őrök katonai szervezete közigazgatási és érdekképviseleti szerepeket is fölvegyen, és nemesi közösségként igazgassa a községeket, többek között Alsóőrt is. A XV. században a patronátus és a környék több ízben változott attól függően, hogy mikor melyik főúri család szövetkezett a királyi hatalommal vagy lázadt föl ellene. Az őrök az uralkodó erősödésének, az ellenségeskedő főurak elkergetésének általában a haszonélvezői voltak.

Az itt fekvő erdők Mátyás király kedvelt vadászterületei közé tartoztak már csak a nyugatra tekintő külpolitikai és diplomáciai szempontok folytán is. Alsóőr határában, a Berda-hegy oldalában az uralkodó vadászkastélyt építtetett, amelyet később a törökök romboltak le. A romokat azonban senki sem takarította el. A helybeliek Halomnak nevezték el a rétet, ahol az épület valaha állt. A név napjainkig fennmaradt.

Településünket a XV. századtól említik az oklevelekben a többi őrközségtől különállóan, innen számíthatjuk az önálló alsóőri történelem kezdetét. Mindez feltehetően annak volt a következménye, hogy a római katolikus egyház felállította az alsóőri plébániát, s így a falu közigazgatási szempontból is függetlenné vált. Az autonóm egyházközség később – a reformáció vagy a török pusztítás következtében – megszűnt. Néhány helyi elnevezés, illetve kegytárgy azonban – mint a falu egyik krónikásától, Bertha Józseftől tudjuk – megőrizte emlékét. Nem véletlen, hogy a XVIII. század végén, a ma is működő plébánia létrehozásakor több ízben a parókia újjászervezéséről beszéltek.

Az 1526. évi mohácsi vész után a magyar birodalom hanyatlása és a Habsburgok öröksége hamar éreztette hatását a falu mindennapjaiban is. I. Ferdinánd a Pinka völgyét és az őrközségeket 1530-ban a Christoph és Pantaleon von Ehrenreich testvérpár birtokába adta katonai szolgálataik ellenében. Az őriek az ősi magyar alkotmányra hivatkozva sikerrel tiltakoztak a döntés ellen a pozsonyi országgyűlésen. A diéta 1547-ben elismerte az őriek nemességét, és megtiltotta nemesi jogaik megsértését. Ezt követően II. Rudolf állított ki 1582-ben adománylevelet az alsóőriek számára, amelyet 1611-ben II. Mátyás király is megerősített. Ezek kiadásában a jogszerűségen kívül valószínűleg ismét az játszott döntő szerepet, hogy a Bécs elleni ostromok során, illetve a törökkel folytatott háborúk miatt kialakuló politikai nyugtalanság idején a bécsi udvar biztosítani kívánta a katonai hagyományú népesség hűségét.

A Kőszeget 1532-ben ostromló török hadak pusztításai viselték meg a leginkább a Pinka völgyét. Alsóőrről nincs feljegyzés, de tudható, hogy Pinkafőt például földig rombolták. A monda szerint özvegy Léb Marinka három lányát vesztette el ekkor: Léb Piroskát meggyilkolták, Katát és Ilonát pedig elragadták a törökök.

Az Őrvidék XVI–XVII. századi históriájára jelentős hatást gyakorolt, hogy Németújvárat II. Lajos király 1524-ben a Batthyány családnak adományozta. Batthyány Boldizsárt az 1560–1570-es évek fordulóján Pistolocius lutheránus hitre térítette, majd 1576-ban Beythe István meggyőzte a kálvini tanok igazságáról. (Az ő unokája, Batthyány Ádám 1630 körül azonban rekatolizál Pázmány Péter és II. Ferdinánd király hatására.) Batthyány Boldizsárt követve a felsőőriek és az őriszigetiek áttértek protestáns hitre. Felsőőr a németújvári várurat a kálvinizmusba is követte, Őrisziget viszont megmaradt evangélikusnak. Arról, hogy Alsóőrre milyen hatást gyakorolt a reformáció, nincs adatunk. Tény, hogy Kazó István vasvári archidiakónus 1696-ban az itt tartott canonica visitatio alkalmával már – vagy még – színtiszta katolikus községet talált, ahol az iskolát is az egyház működtette. Meg is jegyezte: „Hála Istennek, mindnyájan katolikusok.”

Valóban lehetséges, hogy az alsóőriek végig kitartottak a vallásuk mellett, bár a falu krónikásai, Seper Károly és Bertha József inkább azt a nézetet képviselik, hogy egy rövid református időszak után elsőként tértek vissza katolikus hitre. Ezt a föltételezést az egykori templom kazettás mennyezete is megerősíteni látszik. Batthyány Ádám református udvari prédikátora, Lóny Mihály követte urát a rekatolizálásban, ki is nevezték felsőőri plébánosnak. A XVII. században ez egyszersmind alsóőri plébánosságot is jelentett. Valószínűleg ő térítette vissza – ha ez történt – a katolikus felekezetbe az alsóőrieket. Akár volt azonban egy rövid református szakasz a falu történetében, akár nem, a reformáció kétségtelenül jelentősen hozzájárult az alsóőri azonosságtudat kialakulásához. A vallási eltérés ugyanis gyökeresen megkülönböztette Alsóőrt a közeli Felsőőrtől, illetve a másik vetélytársától, Őriszigettől.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1620 októberében Rohoncon tartózkodott. Seper Károly szerint feltételezhető, hogy meglátogatta az ekkor még – a szerző szerint – református vallású, magyar nyelvű Őrséget, erre azonban nincs bizonyíték.

A XVII. század végi általános magyar politikai elégedetlenség Alsóőrt sem kerülte el. Az újkori nemzet formálódásának első jele is megmutatkozott abban, hogy Alsó- és Felsőőr egyaránt a kuruc mozgalommal rokonszenvezett. A Rákóczi-szabadságharc alatt, 1704. augusztus 24-én Kulcsárfalunál (ma Allersdorf) háromezer császári katona tört be hazánkba Stájerországból. A magyar oldalról főként őriek vettek részt abban az ütközetben, amelyet Alsólövőnél vívtak egymással. Az osztrák történetírás feljegyezte mindkét fél különösen kegyetlen hozzáállását a harchoz – csonkítások, megvakítások, gyújtogatások –, amelyet a környék lakosságából elsősorban Alsólövő népe szenvedett meg, ekkor a falu jelentős része elpusztult.

Hasonló kegyetlenkedésekre, rablásra emlékezik az osztrák történetírás annak kapcsán, hogy egy évvel később, 1705. szeptember 13-án mintegy ezer katona – Alsóőr, Felsőőr, Őrisziget, Őrszentmárton, Alsó- és Felsőlövő, valamint Vasjobbágyi őrei – ütött rajta az osztrák oldalon fekvő Lafnitz községen. Mintegy negyven lovat és háromszáz marhát hajtottak el, még átutazóban lévő horvát kereskedőt is megzsaroltak. Az őriek részvételét a rajtaütésekben az osztrák történelemírás előszeretettel úgy magyarázza, mint gazdasági kényszert: a rossz termőterületek lakói érdekeltek voltak az anyagi haszonnal járó hadi portyázásokban. Ez azonban nem valószínű, hiszen mind Alsó-, mind Felsőőr – éppen a szegény termőföldek miatt – önmagához képest kiterjedt kereskedelmet folytatott. Minden bizonnyal inkább a hagyományos katonai kötelességtudat, illetve a visszavágás vágya vezérelte őket, hiszen először az osztrákok törtek be az ő területükre.

A megtorlás amúgy is rendszeresen napirenden volt, s ettől a Felső-Őrség is sokat szenvedett. Hannibal Heister gróf 1706 februárjában II. Rákóczi Ferenc fejedelem egységeinek felszámolására érkezett a térségbe. Sikertelenül járt, mert a kurucok elillantak előle, de Sámfalva (ma Hannersdorf) térségében elfogta Petrakovics Istvánt, aki a környékben harcoló felkelők parancsnoka volt. A nála talált levelek azt bizonyították, hogy az őriek erőteljesen támogatták a Rákóczi-szabadságharcot, ezért Heister – jobb híján – ellenük kezdett büntető hadjáratot. Az ütközetre az őrökkel a Felsőőr melletti Kurucvölgyben és Vörös-dombon került sor, ahol az őrségiek vezére és számos helybeli elesett. Heister állítólag a lakosságon nem állt bosszút. Az éjszakát csapatai Alsóőrben és Felsőőrben töltötték, s reggel eloltották azt a tüzet, amely éppen akkor ütött ki a faluban.

A Heister-féle akció sem maradt persze válasz nélkül: az őriek szeptember 26-án rátörtek az ausztriai Friedberg és Pinggau településre. Az összecsapásban ketten elestek, számosan megsebesültek. A magyarok sok jószágot elhajtottak, de érzékelve, hogy erejük kevés egy nagyobb ütközetre, Pinkafőnél visszatértek Magyarországra.

A Rákóczi-szabadságharcban való részvétel feltehetően nem tett jót a többségében német környezetben fekvő falunak, amit az jelez, hogy a XVIII. század első felében nem találkozunk gyarapodására utaló adatokkal. Valószínűleg az osztrák örökösödési háborúval, a híres „vitam et sanguinem” felajánlással függhetett össze, hogy Mária Terézia 1747-ben megerősítette az őrközségi nemesek kiváltságait. Az oklevél eredeti magyar fordítását a falumúzeum őrzi. Feltűnő, hogy egy-két évtizeddel ezután több látványos fejlesztésre is sor került a településen, ez mindenekelőtt a templom építését, majd szépítését jelentette.

Az őrvidéki gyerekek ma is jól ismerik a Csigabiga mondókát

 

  
Előző fejezet Következő fejezet