- Amiről a régészet mesél
   
Előző fejezet Következő fejezet

Amiről a régészet mesél

 

A legtöbb város vagy falu történetét akár azzal is kezdhetnénk, hogy területén már az ősember is megtelepedett. Az egymást követő nemzedékek ugyanis, ha lakóhelyet kellett választaniuk, ugyancsak hasonló szempontok alapján döntötték el, hogy hol telepszenek le. Távoli őseink a vízpartokat, a termékeny völgyeket vagy éppen az ilyen vidékeken emelkedő magaslatokat részesítették előnyben, amikor szálláshelyet kerestek maguknak. Korunk embere is igyekszik ilyen környezetben lakni, noha ma már nem annyira a megélhetési és védekezési lehetőségek vonzzák a dombvidékekre, mint inkább a kikapcsolódás, a pihenés vágya. A lakóhely vagy éppen a lakott hely tehát gyakran örök. Csupán a generációk és a népek változtak az évszázadok során.

Arra utaló jelet, hogy Andocs mindig is ezek közé a lakott helyek közé tartozott, először 1906-ban találtak a helybeliek. Ekkoriban a falu határában a neolitikum idejéből származó kőbalta került elő a földből. Az újkőkor „andocsi” embereinek életéről azonban semmit sem tudunk. Még az is lehet, hogy csupán egy magányos, tévedésből erre a vidékre vetődött kőkori ember elveszített eszköze az itt talált kőbalta. Ha nem erről van szó, akkor talán a régészek által az úgynevezett vonaldíszes kerámiát alkotó népcsoport tagjai lehettek az itt élők, hiszen kerültek elő ilyesfajta cseréptöredékek is a falu határában. Amennyiben így van, akkor hiába is keresnénk házaik nyomát a közel hétezer éve itt élőknek, életrendjükre az állandóan vándorolás volt a jellemző. Sehol sem maradtak sokáig, nem építettek tartós szállásokat maguknak. Csupán temetőik voltak földrajzilag biztos pontjai életterüknek. Egy-egy temetkezési helyre több generáció is temetkezett, persze csak addig, amíg vándorlásaik során nem vetődtek túl messzire onnan. Az ősidők embere tehát valószínűleg csupán „átutazóban” állhatott meg errefelé.

A történelem folyamán oly gyakran a népek országútjának bizonyult külső-somogyi tájon az évezredek múltával is csak keveseknek volt elég idejük és erejük arra, hogy igazán maradandó emléket hagyjanak örökül az utódokra. A Pannóniát egykor évszázadokon át uraló rómaiak erős helyőrségeket és csodálatos villagazdaságokat hoztak létre a Dunántúlon. Talán éppen egy ilyen villagazdaság urának emlékét őrzi egy, a mai Nagy-Toldipuszta vidékén talált kőszarkofág. A lankás vidék azonban ismerős lehetett a római katonák és kereskedők számára is, hiszen nem messze Andocstól haladt el a Sopianae (Pécs)–Tricciana (Ságvár)–Arabona (Győr) útvonal. A rómaiak dicsősége azonban a Krisztus utáni V. század végére lehanyatlott Pannóniában. Előbb Attila, a hunok nagykirálya vette birtokba az andocsi területeket is, majd, halála után újabb barbár népek hada özönlötte el a vidéket. A hunokat 455–456 között a gótok, majd 516–568 között a gótokat a longobárdok kergették el a Balaton vidékéről. Róma bukása után hosszú időnek kellett eltelnie, míg egy népnek, az avarnak, ismét sikerülhetett tartósan megtelepednie a Kárpát-medencében.

A kitűnő harcosok hírében álló avarok a VI–VIII. század folyamán uralmuk alá hajtották az egész Kárpát-medencét. Végül olyan erős államot sikerült kiépíteniük, hogy annak megdöntésére az újabb keleti nomád népek már képtelennek bizonyultak. Az avarok büszkeségének letörése Nagy Károly frank király és római császár feladata maradt, aki több hadjáratban zúzta szét Duna-völgyi államukat, mígnem végül 796-ra a Dunántúl egésze frank uralom alá került, és utat nyitott a szláv népek bevándorlásának vidékünkre. A történelem forgatagában elmerült avar nép egyik temetője ma Andocs legértékesebb régészeti emléke.

1893-ban Németsürüpusztán tíz VII. századi sírt tárt fel a régészek ásója. Az ekkor előkerült bronzveretek és vashegyű lándzsák már sejtetni engedték, hogy településünk környékén jelentős leletanyag pihenhet a föld alatt. Ekkor még nem tudták eldönteni, hogy a leletek miféle népről árulkodnak. Az egykori ásatás emlékét már régen kitörölte az idő a falu lakóinak emlékezetéből, amikor 1962-ben a helyi honismereti szakkör tagjai Hoppár Sándor általános iskolai tanár vezetésével felfigyeltek arra, hogy a Temető (ma Kossuth Lajos) utca 18. szám alatti telken emberi csontok, edénytöredékek, fémeszközök maradványai bukkantak elő a földből. A Temető utca 18. a XIX. században a falu gulyásainak szállása volt. Az épületet az 1940-es éveiben elbontották, a lakosság azóta hordta a megüresedett telekről a földet kisebb-nagyobb építkezésekhez, feltöltésekhez. A földelhordás mérete azonban csak 1962-ben érte el azt a szintet, aminek hála kiderült: a Temető utca ugyancsak rászolgált a nevére.

Draveczky Balázs, a Somogy Megyei Múzeumok régésze a honismereti szakkör felfedezése kapcsán kezdett hozzá az ásatásokhoz. Először 1962. októberében végzett feltáró munkát, majd az eredményen fellelkesedve a következő év nyarán folytatta az ásatást. 1963. július végén hirtelen kiderült, hogy még egy avar temetőt rejt a föld mélye Andocson. A helyi termelőszövetkezet ekkoriban látott hozzá a ma is meglévő halastó kialakításához. Az első kapavágások nyomán itt is a Temető utcaihoz hasonló leletek kerültek elő. Az építkezést már nem lehetett leállítani, az ásatóknak mindössze két éjszakájuk maradt arra, hogy hevenyészett vázlatokat készítsenek a nem kevés – szám szerint 27 – újabb sírról.

A falu lakói örültek a régészek feltűnésének, a gyerekek és fiatalok szívesen hallgatták az ásatók történeteit, magyarázatait a leletekről. Mert, mint kiderült igencsak gazdag együttes rejlett a Temető utcában. A feltárt nyolcvan sírból bronz karperecek, csatok, fülbevalók, amulettek, vas lándzsahegyek, díszítő ezüstlemezek és rátétek bukkantak elő. No és gyönyörű, gyöngyökből fűzött nyakláncok, melyek közül a legpompázatosabb 61 gyöngyszemből állott. Hamarosan azonban az is kiderült, hogy a múzeum régészei egy kicsit elkéstek az ásatással, a sírok többségét ugyanis kifosztva találták meg. A rablást nem jelenkori műkincstolvajok, hanem az eltemetettek közeli leszármazottai követték el. Az ásatók késése tehát nem néhány nap vagy hét volt, hanem több mint ezer esztendő! Hogy miként ügyködtek az egykori sírrablók? Általában olyanok nyughelyét fosztották ki, akiknek hozzátartozóit ismerték, hiszen éppen a leszármazottak jómódú élete kelthette fel érdeklődésüket az eltemetett ős iránt. Tehát szó sincs arról, hogy idegenek, kóborlók zavarták volna meg az elhunytak nyugalmát. A sírrablás virágzó iparágnak számított akkoriban. A Temető utcai sírokat a temetés után harminc–ötven évvel fosztották ki. Mégpedig igencsak sietve, hiszen akadt olyan sírrabló, aki még az ásóját is bennfelejtette a sírban. Így történhetett, hogy az avar kori feltárást végző régészek gyűjteményét egy korabeli fosztogató vasásója is gazdagította.

A sokféle fémtárgy mellett az egyik sír egyéb meglepetéssel is szolgált. Mint kiderült, egy avar nőt nagy mennyiségű gyalogbodzával beborítva temettek el. Máig megválaszolatlan kérdés, hogy miért. Vannak, akik a népi gyógyászatban keresik a titok nyitját, hiszen a gyalogbodza nemcsak vízhajtóként ismert, de a hiedelmek szerint méreganyagot is tartalmaz. Ha így van, akkor lehet, hogy gyógyszernek szánták a túlvilági életben, de az is lehetséges, hogy épp ellenkezőleg, egyfajta átokként, halála után is mérgezni akarták az elhunytat. Az is lehet, hogy a magyarázat sokkal prózaibb. Hiszen ha az avar asszony egy bőrműves felesége volt, aki nagy mennyiségben használt ilyen növényt festéshez, akkor az is elképzelhető, hogy egyszerűen a számára oly drága növénnyel borította be testét. Akár így történt, akár másképp, az andocsi avar asszony máig őrzi titkát.

Az új halastói és a Temető utcai két temető az avar uralom más-más korszakához kötődik. A halastó melletti a korábbi. Valószínűleg a VI–VII. század fordulóján, az Avar Birodalom születésének korszakában használták. Az avarok 568 körül vették birtokukba a Dunántúlt, elűzve onnan a longobárdokat. Birodalmuk kiépítése és belső rendjének megszilárdítása azonban további harcok árán valósult csak meg. A harcokból bőségesen kivehették részüket az új halastói, katonai jellegű település lakói is. Ez a korai avar falu valószínűleg a 630-as évekig állt fenn. Megsemmisülése a birodalmat a VII. század első harmadában sújtó lázadásoknak, a velük együtt járó fosztogatásoknak a következménye.

A vészt hozó évtizedek után azonban alig húsz évvel ismét telepesek érkeztek a vidékre, akik az új halastóiakkal együtt alkottak új közösséget. Ennek az egészen a IX. századig fennállott településnek a temetőjére bukkantak rá az ásatók a Temető utcában. Falujuk jelentőségét mutatja, hogy az avar kagán, a korábbi, a mai Csepel-szigettől délre elhelyezkedő vezéri székhelyét 670 körül Andocshoz csupán egy-két napi járóföldre, a Kapos és a Sió öszefolyásához helyezte át. Vagyis az itteni avar település néhány évtizedre a birodalom centrumának közelébe került.

Az avar temető választ adhat és adott is arra, hogy mennyien és kik éltek a VIII. század folyamán a mai Andocs vidékén. Mesél arról is, hogy milyenek voltak használati tárgyaik, viseletük. Arról azonban, hogy hogyan éltek, sajnos, csak kevés információval szolgál. Az andocsi avar telep lakóinak sírjai leginkább afféle katonatelepülés nyomait mutatják. Talán ezzel függ össze, Garam Éva régész véleménye szerint, hogy a temetőhöz tartozó, valószínűleg a Koppány-patak mellett állt lakóhely elnéptelenedése a Nagy Károly által indított támadások idejére tehető. Ami még sejthető a település egykori lakóiról, az az, hogy a módosabb férfiak valószínűleg többnejűek voltak, mivel egy-egy gazdag férfisírt több, hasonlóan jelentős leletanyagot tartalmazó női sír vesz körül. A temető rendje tehát visszatükrözi az egykor itt élőknek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét. A gazdag férfiakat körülvevő gazdag nőket ugyanis a szegények sírjai veszik körbe, mintegy őrzik a betolakodókkal szemben.

Amint a fentiekből is kiderült az andocsi föld rendkívül gazdag leleteket rejt a népvándorlás korából. No és a későbbi korok emlékei? Itt már bajosan akadhatunk hasonlóan jelentős leletegyüttesre.

A magyarországi régészet hajnalán, a XIX. század második felében, a kutatók többnyire a jelentősebb emlékek számbavételével, feltárásával voltak elfoglalva. Sok úgynevezett szórványleletre nem fordítottak figyelmet. A földel való folyamatos munka során azonban itt is kerültek elő kisebb Árpád- és török kori leletek. Ajándékozás útján többnyire a Somogy Megyei Múzeum Egyesület gyűjteményét, a mai Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának elődjét gazdagították.

Egyes feltételezések szerint, melyeket elsősorban az ilyen, azóta is előkerült, szórványleletekre alapoznak, az Árpád-korban gerendákkal megerősített földvár állt az andocsi határban, nagyjából ott, ahol ma Nagy-Toldipuszta terül el. Az első tudatos Árpád-kori feltárásra azonban már 1927 szeptemberében sor került Andocson Benedeki Rezső nyugalmazott ipariskolai tanár vezetésével. A budapesti tanár afféle műkedvelő régészként járta a környéket, és hol itt, hol ott végzett néhány napos, esetleg egyhetes ásatásokat. Vállalkozását az andocsi Öreg-hegyen siker koronázta. Ráakadt a tatárjárás előtt épült Árpád-kori templom maradványaira. A korabeli megyei sajtó tudósításai szerint a templom tizenkét méter széles és nyolc méter hosszú volt egykor, a félkör alakú szentély átmérőjét pedig négy méterre becsülték. A szegényes tárgyi leletek között jelentősnek számított két kőoszlop, valamikor talán a templom kapujában állhattak. A maradványok minden bizonnyal az elpusztult Egyházas-Andocs egykori templomának romjai lehettek. Sajnos Benedeki Rezső munkáját azóta sem folytatták, ki tudja, itt-ott talán még mindig kisebb Árpád-kori falmaradványokat rejt az egyszer már vallatott föld mélye.

Néhány andocsi avar kori lelet rajza
 
Néhány andocsi avar kori lelet rajza
 
A sírrablók ásója
 
Az avar temetők elhelyezkedése a község területén

 

   
Előző fejezet Következő fejezet