Előző fejezet Következő fejezet

A hit ünnepei

 

Hitéletüknek legfontosabb kultuszhelye - nem pusztán megszokásból, de tényleges belső lelki szükségből - a templom. 1916-ban följegyezték: „A jámbor hívek oly nagy számmal látogatják, hogy be sem tudnak szorulni, azért a templom előtt buzgólkodnak még télidőben is." Mélységes vallásosságukra néhány példa. 1926-ban P. Bakács Lőrinc és Jeney Rafael domonkos rendi atya népmissziót tartott. Az áldozáshoz 2400 lélek járult. Húsvéti áldozók száma 1933-ban 3479, 1939-ben 5169, tehát a község szinte teljes katolikus népessége. A község hitéletében a XX. század első évtizedeiben meghatározó szerepet töltött be a Langó-kápolna.

Fontos ájtatossági helyek voltak a keresztek. A község belterületén két fakereszt, három vaskereszt, a külterületen négy vaskereszt áll. A fakeresztek keletkezéséről a szóbeli emlékezés mit sem tud. Legrégibb a Templom utcai fakereszt. Ezen a környéken már az 1783-ban készült I. katonai térkép is föltüntet egy útszéli keresztet. Ehhez a pap vezetésével még az 1930-as években is jártak májusi ájtatosságra. Vittek feszületet, lobogót és virágot. Útközben imádkoztak és énekeltek.

A másik fakereszt a Rákóczi utca elején áll, a Kereszt utcánál. Itt búzaszentelést tartottak. A Kereszt utcai kereszt 1988-ban díszkerítést kapott. Elbontott temetői sírrácsból Varga József készítette, halványzöldre festette.

A templom előtti kereszt 1962. június 21-én veszélyes helyzettől mentette meg a híveket. Egy részeg kocsis megvadult lovaival az úrnapi körmenet résztvevői felé vágtatott, de csodával határos módon sebesülés nem történt, a kocsi a keresztnek ütközött, azt ledöntötte. A korpusz sértetlen maradt, de a keresztet negyven helyen kellett meghegeszteni.

A község keleti határánál, a Széchenyi utca végén, közvetlenül Magyarcsanádnál lévő kereszt ma már elhanyagolt, pedig ezen a környéken a II. József kori katonai fölvétel jelöl egy keresztet. Amikor még gyalog jártak a radnai búcsúba, itt mindig megálltak imádkozni.
A település nyugati szélén, az országút kezdeténél lévő Antal-keresztet Antal Márton állította az 1863. évi nagy aszály után. Az 1928-ban született Mátó Mihályné az Antal-kereszthez fűződő emlékét így idézte föl: „Amikor első osztályos voltam, mint szívgárdista mentünk oda Szent Márk napján (április 25.) búzaszentelésre. Reggel indultunk a pap vezetésével. A keresztet fiú vitte, a három-három kis lobogót és a két nagy lobogót lányok. Útközben imádkoztunk, énekeltünk. Előre vágtak le búzát, azt a pap megszentelte.

Antal-kereszt (Tóth Ferenc felvétele)

A földre le volt téve, abból lehetett vinni egy kis marékkal." (Most a pap a templomban szenteli meg a Márk napjához legközelebb eső vasárnap a műanyag ládában bevitt, lekaszált búzát.)

Mély vallási buzgalom hozta létre a királyhegyesi és csanádpalotai út találkozásánál a Langó-keresztet. Langó Mihály és felesége, Balog Anna Isten dicsőségére 1866-ban állíttatta. Szűcs János plébános szerint Langó Mátyás jóravaló, buzgó katolikus, aki fél éjszakákat is elimádkozik a tanyája sarkán lévő kereszt előtt, sőt a tanyai nép a Langó-kereszt előtt végez ájtatosságokat, különösen pénteken és vasárnap is, mikor az utak állapota miatt vagy más okból misére nem mehet.

A makói országút mentén, a Csorgón túl áll a Kiss Lajos-féle kereszt. Továbbhaladva, a makói műút mellett van az egykori Macsán-tanyánál a Macsán- vagy határkereszt. A Királyhegyes felőli út közelében áll a Kardos Noé-féle kereszt, ezt a község egykori bírája emelte. Mindhármat ma is gondozzák. A keresztjáró napokon az 1940-es évek végéig könyörgő körmenetet tartottak.

A Kereszt utcai, továbbá a faluvégi és a temetői keresztekhez mentek. Ezeken az iskolás gyerekek éppúgy részt vettek, mint a búzaszentelő körmeneteken.

Az apátfalviak rendszeresen látogatták a búcsújáró helyeket. A legemlékezetesebbek a radnai búcsúk voltak. Ma is büszkén emlegetik, hogy a radnai kálvária első stációját ők emelték. Trianon után már nemigen mehettek. A 81 éves Langó Mátyásné a két háború közötti emlékeit így idézte föl: „Radnára jártunk, ott voltak rokonai az uramnak, és búcsúra az összes rokonság odagyűlt, ott találkoztunk. Abban az időben még a templom is nagyon szegény volt, mert innen vittem a szidolt, hogy a feszületet és a gyertyatartókat ki tudják tisztítani. Ahol aludtunk, az egy nővér volt, ott dolgozott a plébánián. Volt átjárási könyvünk. Nagylakig mentünk vonattal, ott átszálltunk, és onnan Aradig, Aradtól Radnáig. A vonaton nem volt ének és ima. Ünneplőruhában mentünk, végig avval voltunk. Olvasót, imakönyvet vittünk magunkkal, meg keresztet, avval jártuk végig a golgotát. Minden stációnál imádkoztunk. A reggel ezzel kezdődött.

Aztán következett a mise. Nagyon sokan voltunk. Volt úgy, hogy nem fértünk be a templomba. Ilyenkor mindenki magába szállt és meggyónt, ott mindenki áldozott, a románok is. Volt egy hosszú folyosó, ott voltak a gyóntatószé-kek. Sok nyomorék gyerek ült a lépcsőn, kéregettek. Aztán mentünk a búcsúba, sok szentképet árultak, és onnan a szállásra. Az asszony egy ebédet mindenkinek adott, akik ott aludtak."

1933-ban ötszáz Csanád megyei búcsús indult el Mária-Radnára, de a román határőrök csak százötven búcsúst voltak hajlandóak átengedni. A járási főszolgabíró telefonon érintkezésbe lépett a bukaresti román hatóságokkal, mire az engedélyt késő este megkapták. A nagylaki határátkelő megnyitásának évében, 1968. szeptember 6-án Mária-Radnára Sóki G.József egyházközségi elnök vezetésével huszonöt személy ment el autóbusszal.

„A makói Szent István-napi búcsúba - idézi föl Langó Mátyásné - gyalog mentünk. Ötvenen-hatvanan jöttünk össze. Az énekes emberek szervezték és vezették. Ezek jártak az olvasóba [Rózsafüzér Társaságba], ezek az énekes emberek olvasták föl az imát. Elöl a kereszt, utána két kislobogó, két nagylobogó. A kislobogót az asszonyok, a nagylobogót az emberek vitték. Hátul volt a kocsi, erre tettük föl az ennivalót. A parasztkocsira senki nem ült föl, csak aki hajtotta. Útközben nem álltunk meg, végig imádkoztunk és énekeltünk. Makón mise volt, aztán a jó melegben [augusztus 20.] vissza." Az 1930-as évek végétől a gyöngyösbokrétásokat a falubeliek fölkísérték a budapesti Szent István-ünnepségre.

A szegedi Havi Boldogasszony-napi búcsúra augusztus 4-én, a reggeli mise után indultak. Szegeden a templom körül egész éjjel imádkoztak és énekeltek. A nagymise után indultak vissza. A kiszombori iskolánál aludtak, harmadnapra érkeztek meg. Amikor a faluhoz közeledtek, megszólaltak a harangok. Az itthoniak a Templom utcai nagykeresztig elébük mentek, és együtt jöttek be a templomba.

Mivel a Langó-kápolnát szintén Havi Boldogasszony tiszteletére szentelték föl, ennek a búcsúja a szegedivel egybeesett. Ezt tanyai búcsúnak nevezték, mivel döntően a tanyai lakosság vett rajta részt. Augusztus 5-én kerülő úton, a Kardos Noé-keresztet útba ejtve indultak, közben folyamatosan csatlakoztak hozzájuk a tanyaiak. A kápolna mögötti sátorban este tanyai bált is tartottak. 1999-ben jubileumi előbúcsút rendeztek, ezen mintegy ötszázan vettek részt. A szentmisét terménymegáldás követte, az egyházközség gulyáslevessel vendégelte meg a résztvevőket.

Rendszeresen jártak - szintén gyalog - a szomszédos falvak búcsúira. Május 3-án Királyhegyesre, a Szentkereszt feltalálása napi búcsúba, amelyet tréfásan salátásbúcsúnak is mondtak; Nagyboldogasszony (augusztus 15.) ünnepén Kiszomborra; Mária nevenapja alkalmából, szeptember 12-én a kövegyi, a kuvityi búcsúba; Szentkereszt felmagasztalása (szeptember 14.) ünnepén Bökénybe; Gellért (szeptember 24.) napján 1940-től a magyarcsanádi búcsúba.

Mátraverebélyi zarándoklaton Nagyboldogasszony tiszteletére 1971. augusztus 15-én kilencvenhat, 1972-ben százötven személy vett részt. A máriagyűdi zarándoklatra 1974. augusztus 18-20-án száz hívő ment el.
A templomi Szent Mihály-búcsú ma is lázba hozza a község lakóit. Erre hetekkel korábban készülnek. Meszelnek, takarítanak, sütnek, főznek. Mára szakrális jellege elhalványult

A népi vallásos imádságok máig élnek. Eredetük a középkorba nyúlik vissza, egészen az Ómagyar Mária-siralom forrásvidékére. Ezeknek van egy záradéka: aki azt az imádságot elmondja, hétnapi búcsút nyer, a pokol tüzétől megmenekül. Apátfalván a legtöbb népi imádságot Polner Zoltán gyűjtötte. Egy ilyen általa lejegyzett esti imádság:

Templomi búcsú
Paradicsomba csendítenek,
az angyalok ott lévének.
Angyal őriz engemet,
neked adom lelkemet,
fekete földnek testemet.
Kakas megszólal,
Máriát kiáltja.
Kelj föl, Mária, kelj föl,
megfogták Krisztus Urunkat.
Keresztoszlophoz kötözték,
keresztfára szögezték.
Ahány csepp vér elcsurdult,
az angyalok fölszedték,
Krisztus Urunk elébe vitték.
Krisztus urunk szószóláván mondja,
aki este-reggel elmondja
mägidvezül.
(Adatközlő: Tódor Jánosné)

Erdélyi Zsuzsanna jegyezte le a Sírva ríva imádkozik változatát.

Én lefekszek én ágyamba,
Mint Úrjézus koporsóba,
Istennek adom lelkemet,
Fekete földnek testemet,
Menny el gonosz sátán, ne kísérts engemet,
Van énnékem fejem az az én Istenem
Ma holnap halálom órája történik,
Álom bírja testemet
Ő pedig a lelkemet.
Egy piros szép hajnal mikor felkelek,
Felnézek a magos mennyországra
Ott látok egy szűz koronát,
Kívül aranyos, belül irgalmas
Amellett ül Szűz Anyánk, Máriánk,
Szent könyv a kezébe,
Abból sírva ríva imádkozik,
Arra megy Szent Péter és Szent Pál, kérdi mér sírsz, mér rísz
Szűz Anyánk, Máriánk?
Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor teljes napja nem
láttam szent fiamat.

Ereggy a Sínai hegyekre,
Ott meglátod,
A zsidók típván, szaggatván,
Mély gödörbe taszítván,
Így mondván:
Ánafa letelepedett,
Ánafa szülte ágát,
Ága szülte bimbóját,
Bimbója szülte virágát,
Virága szülte szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte szent fiát,
Kakasok szólalnak, Máriát kurjantanak
Kejj föl, Mária, kejj föl!
Nézd mit visznek!
Viszik Krisztus Urunkat,
Kínzó házbam,
Kínzó udvarba,
Kő(j) oszlophoz kötözik
Vas dárdával szúrkálják,
Ahol egy csepp vér elcseppent,
Az angyalok cintányérba szedik,
Krisztus elé viszik,
Krisztus urunk azt mondja:
Aki ezt az imáccságot legalább pénteki napon elvégzi,
A legkisebb körmét se hagyja vétekben, ámen.
(1972. dec. 3., Antal Angéla)

A szocialista korszak egyházellenes harcának meglett a következménye. Pongrácz Lóránt plébános már 1964-ben a Historia domusba azt írta: „Hitéletileg a falu most van a mélyponton. A szokás hordozta vallásosság megszűnőben van." És azóta 35 év telt el! A csíksomlyói búcsún részt vevő apátfalviak sírva mondják, mi is olyan vallásosak voltunk, mint a székelyek, de hol van ez már.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet