Függelék

I. Pátfalviak

APÁTFALVI MIKLÓS. 1408-ban tagja volt a csanádi székeskáptalannak, helynöke Marczali Dózsa csanádi püspöknek, aki később kinevezte aradi főesperessé. Amikor Marczali püspök ezt másnak adományozta, 1418. január 19-én a Szentszékhez folyamodott, hogy helyezze vissza e javadalmába. Ezt aligha foglalhatta el, mivel 1418. július 12-én Ötvényi Domokos volt ennek birtokában. Apátfalvi Miklós a székegyház Szent György-oltárának az igazgatója. 1420. augusztus 12-én a káptalani kiadványokon előfordult „Miklós főesperes", aki azonos lehetett Apátfalvival. Neve szerepelt 1427. április 13-án a székeskáptalan azon oklevelén, mellyel végrendelkezési jogot adott jobbágyainak; továbbá az 1427. június 29-i oklevél záradékában, mellyel a székeskáptalan előtt Csáky György főispán és Nagymihályi Albert vránai perjel egyezséget kötött.

BENŐ JÓZSEF. 1873-ban született Nagybecskereken. A középiskolát szülővárosában, a teológiát Temesvárott és Bécsben, a Pázmáneumban végezte. Néhány éves vidéki szolgálat után a püspök Temesvárra hívja; itt püspöki levéltáros, szertartó, a Szent Imre Intézet fölügyelője, szentszéki ülnök, teológiai tanár. Az első világháborúban tizenhat kórház lelkipásztora. 1916-tól 1922-ig apátfalvi plébános. A Tanácsköztársaság alatt szenvedélyesen agitált Kun Béla és terroristái ellen. A román megszállás idején utcahosszat összekötözve kísérték, puskatussal és vízbe mártott kötéllel verték. Az ütlegektől kapott vesebajban 1922. január 27-én halt meg. Síremlékének fölállításához a képviselő-testület 1922-ben tízezer koronát szavazott meg. Megkapta a Pro piis Meritis és a Patriae ac humanitati érdemkeresztet.

BORBÉLY ANDRÁS. Apátfalvi hivatalsegédből lett karmester. Magánúton képezte magát. Nemzedékeket tanított a községben a zenére. Az 1930-40-es években a helyi leventezenekart vezette, 1964-től a községi zenekart. Tanítványai közül sokan választották élethivatásul a zeneművészetet. Fia az Operaház klarinétművésze lett. 1995-ben Apátfalva posztumusz díszpolgári kitüntetéssel ismerte el munkásságát.

GELLÉRI MÓR. Közgazdasági és ipartörténeti szakíró. 1854. január 14-én Apátfalván született, meghalt Budapesten 1915. szeptember 1-jén. A szegedi Általános Takarékpénztár, majd az Általános Biztosító Társaság gyakornoka. Szerkesztette 1873-ban a Képműiparosok Lapját, 1879-től a Magyar Ipar és Kereskedelmi Lapot, majd a Magyar Iparosok Lapját, a Magyar Ipart. Kezdeményezte a kereskedelmi múzeum létrehozását, kidolgozta első szabályzatát. 1880-ban az Országos Iparegyesület titkára, 1893-ban aligazgatója, 1896-tól igazgatója. 1889-ben a szabadkőműves nagypáholy főtitkára; 26 évig szerkesztette a nagypáholy lapját, a Keletet. Számos ipartörténeti szakmunka szerzője.

HERCZEG ISTVÁN. 1887. december 7-én született Apátfalván. A magyar tornászcsapat tagjaként az 1912. évi stockholmi olimpián második helyezést ért el. 1905-től a Szegedi Torna Egyesület tagja, 1920-tól főtitkára. Az 1912-ben megjelent első szegedi sportlap alapítója. 1949. július 3-án halt meg Szatymazon.

IMRE JÓZSEF. 1891. október 19-én született Tornyán. Középiskoláit és az állami tanítóképzőt Aradon végezte. 1910-ben lett Apátfalván tanító. Önkéntes szolgálatának elvégzése végett a gyulai 2. Honvéd gyalogezredhez vonult be. Itt érte a hadüzenet, és minden szabadságolás nélkül az orosz frontra került. 1918-ban tartalékos főhadnagyként szerelt le. Apátfalváról nősült; 1920-ban feleségül vette Szabados Károly molnármester Margit nevű leányát. 1929-től 1948-ig a húsz tanerős iskola igazgatója volt. Iskolán kívüli népművelő és műkedvelő előadásokat szervezett; énekes és hangszeres előadásokra készítette elő a fiatalságot. A versmondást is népszerűsítette. Eredményesen támogatta az avar kori régészeti emlékek megőrzését. Leánya, Margit a Szívgárda vezetője volt, fiai okleveles gépészmérnökök lettek: József a Ganz Villamos Művek osztályvezetője, László műegyetemi tanár. 1945-ben igazolták ugyan, de alattomos támadásokat indítottak ellene. A nép mellé állt, és a Nemzeti Bizottság állásában megtartotta. Mivel felesége négy testvérével édesapjuk helybeli kis malmát örökölte, kuláklistára került. Kérésére a Legfelsőbb Államügyészség vizsgálatot indított, és ennek eredményeként törölték a listáról. A zaklatások Imre József egészségét aláásták, 39 évi szolgálat után nyugdíjazását kérte, és felesége szülőházába vonult vissza. Az üldöztetések folytatódtak, és házát állami tulajdonba vették. Egy újabb legfelső szintű vizsgálat megállapította, hogy az államosítás jogtalan volt. A községből Hódmezővásárhelyre költözött. Makón halt meg 1973. július 21-én.

IMRE LÁSZLÓ. Apátfalván született 1929. augusztus 4-én. A makói gimnáziumban érettségizett 1947-ben, a Budapesti Műszaki Egyetemen 1951-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. Az egyetem különböző tanszékein tanársegédi, adjunktusi, docensi, egyetemi tanári beosztásban dolgozott. 1987-től a Hő- és Rendszertechnikai Intézet professzora, igazgatóhelyettese, 1992-től az energetikai tanszéken egyetemi tanár. Munkásságának egyik fő jellemzője az oktató- és kutatómunka szerves egységének megteremtése. Tizenkét egyetemi jegyzetet írt. Kutatási eredményeit nemzetközi konferenciákon, szakfolyóiratokban és szakkönyvekben tette közzé. Publikációinak száma kétszáz fölötti. A hazai és nemzetközi szakmai-tudományos közéletnek tevőleges résztvevője. A Nemzetközi Napenergia-társaság regionális igazgatója, a Magyar Napenergia-társaság elnöke, az MTA Megújuló Energetikai Technológiák Albizottság elnöke. A budapesti Műszaki Egyetemen 1993-ban megszervezett napenergia-világkongresszus és világkiállítás elnöke. Tizenhét nemzetközi társaság és intézmény tagja. Az UNESCO napenergia világprogram keretében a magyar részvételi program kidolgozója, elindítója és irányítója. A Nemzetközi Biográfiai Központ (Cambridge) a XX. század kiemelkedő személyiségei közé sorolta. KARDOS ISTVÁN. 1897. december 18-án született Apátfalván. Szülei tanyásbéresnek mentek Őscsanádra. Elvégezte az elemi népiskola hat osztályát. 1915 októberében behívták katonának, megjárta az orosz és az olasz frontot. Mint szabadságos katona 1917-ben feleségül vette Baka Juliannát, aki nemcsak munkában, de táncban és dalolásban is méltó társa volt. Néhány holdnyi saját földhöz mindig béreltek valamennyit, így nyolc-tíz holdnyi területen gazdálkodtak. 1960-ban belépett a termelőszövetkezetbe, ahol később éjjeliőr volt a lóistállóban. A község minden idők legnagyobb vőfélye volt, 1922-től évente mintegy harminc, életében ezerkétszáz lakodalmat bonyolított le. Szeretett énekelni és táncolni. Szigeti György négyszáz népdalt, népies műdalt gyűjtött tőle. Fáradhatadanul járta az apátfalvi lippentőst, marsot és frissest. Táncairól készült filmfelvételeket az MTA Zenetudományi Intézet néptáncarchívumában őrzik. Nála a rigmus, az éneklés és a tánc sajátos egységet képezett. A művelődési miniszter 1971-ben Népművészet Mestere címet adományozott részére. 1984. október 1 -jén nagy részvét mellett temették el.

DR. KATONA ISTVÁN. Nagykátán született 1928. október 3-án tízgyermekes család ötödik gyermekeként. A fiatalon megözvegyült édesanya rendkívüli áldozatok árán nevelte föl gyerekeit. Középiskoláit Nagykátán és Szegeden végezte. A szegedi teológián tanult, 1953-ban szentelték pappá. Káplán volt Újszegeden és Kiszomboron, önálló lelkész Klárafalván. Közben elvégezte a Budapesti Hittudományi Akadémiát. 1970-ben summa cum laude eredménnyel teológiai doktorátust szerzett. Apátfalvi plébánosként (1970-1987) a hitélet erősítését tűzte ki célul. Süttői vörös márványból kialakíttatta a templom új liturgikus terét. Új káplánlakás és százhúsz négyzetméteres egyházközségi ház épült. Megoldódott a templom fűtése. A temetőben elkészült a szabadtéri oltár a kereszttel, a Feltámadt Krisztus-emlékmű, és fölállították a Mária-szobrot. Gyulay Endre püspök 1987-ben Szeged-Rókus plébánosává nevezte ki. 1989-től Vác segédpüspöke, 1997-től Eger segédpüspöke. 1996-ban Apátfalva díszpolgárává avatták. 1992-től 1996-ig a Katolikus Iskolák Főhatóságának püspökelnöke. Eredményes munkásságát a püspöki kar Pro Paedagogia Christiana kitüntetés arany fokozatával ismerte el.

KELEMEN ANDRÁS. 1878. december 6-án született Kunágotán. Apja szorgalmas kovácsmester volt, aki hat gyermekét vidéken taníttatta. Középiskoláit Szabadkán, teológiai tanulmányait Temesvárott végezte. Káplánként különböző helyeken működött. Apátfalvára 1923. április 25-én érkezett. Hívei osztatlan szeretettel vették körül. 1917-ben esperessé, 1922-ben szentszéki bírónak, 1929-ben pápai kamarássá nevezték ki. Alkotó személyiségként zarándoklatokat, népmissziókat, lelkigyakorlatokat szervezett. Irányításával fontos közművelődési szerepet töltött be a leányegylet és a legényegylet. 1932-ben bővítette a templomot, amely fölért egy új építésével. Az ő nevéhez fűződik 1939-ben a magyarcsanádi templom építése is. Közreműködésével jött létre a községben a polgári iskola. Az apátfalvi kaszinó, a helyi Hangya és Hitelszövetkezet, valamint az iskolaszék elnöki tisztét töltötte be. Látása 1948-tól romlani kezdett, rövidesen teljesen megvakult. Utoljára 1952 nagypéntekén prédikált, utolsó szentmiséjét 1956 karácsonyán végezte. 1958. január 31-én hunyt el.

KERESZTÚRI ANDRÁS. 1904. szeptember 7-én született Királyhegyesen földműves családból. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit Batto-nyán, a tanítóképzőt Szegeden végezte. Tanítói oklevelet 1927-ben szerzett. Még abban az évben az apátfalvi belső tanyai iskolában kapott állást, 1932-ben a község iskolájába helyezték. 1943-tól katonai szolgálatot teljesített Szegeden, Pankotán és Újvidéken. Fogságba esett, a sopronkőhidai fogolytáborba került, 1945. július 26-án szabadult. Még ebben az évben falunapot szervezett Apátfalván, amelynek hangulatát a helyi színpompás népviselet, lakodalmas tánc és dal adta meg. Ehhez mezőgazdasági bemutató is kapcsolódott. A község önkéntes tűzoltótestületének 1957-ig volt parancsnoka. Az 1956-os forradalom idején kezdeményezte a Forradalmi Nemzeti Bizottság megválasztását. Neki köszönhető, hogy a községben szélsőséges események nem történtek. Amikor a volt párttitkárt és tanácselnököt tettlegesen is felelősségre akarták vonni, lecsillapította a hangoskodókat. A forradalom leverése után a megtorlás mégsem maradt el, 1957 márciusában nyolc karhatalmista a makói rendőrségre hurcolta, de ezúttal még hazaengedték. Március 12-én ismét letartóztatták, több apátfalvi társával Kistarcsára szállították. Március végén hazaengedték, de továbbra is szigorú rendőri fölügyelet alatt állt. Közben - tanítónő feleségével együtt - állásától megfosztották. Budapesten az építőiparban segédmunkásként dolgozott. 1960-ban rehabilitálták, Eperjesre helyezték. Népművelő előadásokat tartott, tanított az esti iskolában, színjátszó csoportot, fölnőtt és diák tűzoltócsapatot szervezett. Rendkívüli előléptetésben és kitüntetésben részesült. 1967-ben nyugállományba vonult, és feleségével Rákoscsabára költözött. Hosszú szenvedés után 1974. március 23-án halt meg. A Rákoskeresztúri temető 48-as parcellájában temették el. Emlékére 1998. október 13-án egykori iskolájának homlokzatán (Templom u. 67.) emléktáblát helyeztek el.

KOVÁCS MIHÁLY. 1810-20 táján született Apátfalván. Kivándorolt Amerikába, ahol a rabszolgák felszabadításáért folytatott 1861-65-ös amerikai polgárháborúban az egyik északi sereget vezette. A híres magyar származású amerikaiak között tartják számon.

LUKÁCS BÉLA. 1877-ben született Mezőkovácsházán. Középiskoláit Szegeden, a jegyzői tanfolyamot Budapesten végezte. Közigazgatási pályája Apátfalvához kötődik. 1895-ben gyakornok, 1903-tól adóügyi jegyző, 1910-től főjegyző. A román rekvirálást követő vérfürdő után túszként elhurcolták, közel egy esztendeig fogva tartották, internálták. Kezdeményezte az első világháborús hősi emlékmű fölállítását. Tagja volt a vármegyei törvényhatósági bizottságnak, helyettes elnöke az apátfalvi Hangya szövetkezet igazgatóságának és az apátfalvi Hitelszövetkezetnek. Az egyházközség világi elnöke. 1960. szeptember 18-án hunyt el.

SÜMEGHY DEZSŐ. 1882. január 6-án született Apátfalván, apja a község nagyra becsült igazgatótanítója volt. Középiskoláit Székesfehérvárott és Veszprémben végezte, az egyetemet Budapesten. 1907-től Csanád megye főlevéltárosa. Zenei érdeklődéséből következett, hogy Makón zenekart szervezett, amellyel szép sikert aratott. Barna Jánossal megírta Nemes családok Csanád vármegyében című könyvét (Makó, 1913). A Révai lexikon számára elkészítette Csanád megye történetét. 1923-ban Sopron megye főlevéltárosa lett. Egyéni levéltári rendezési módot dolgozott ki, amelyre a szakemberek is fölfigyeltek. Középkori oklevelek címmel 1928-ban kiadta a Sopron megyei levéltár középkori okleveleit. Nyugállományba vonulása után a soproni egyetem bányatörténeti kutatásokkal bízta meg. 1957. április 11-én hunyt el Sopronban.

SÜMEGHY ISTVÁN. Budai alkalmazás után 1875-ben vállalt Apátfalván tanítói állást, 1876. október 1-jétől igazgatótanító. Harminchét évi nevelői munkájával fejlődött az iskola tíz tanerőssé, az Eötvös-féle népiskolai törvény helyi megvalósítója, tevékenységével közmegelégedettséget és megbecsülést vívott ki magának. Az apátfalvi millenniumi ünnepség egyik szervezője, az emlékirat társszerzője. Elhunyt 1912. április 2-án.

DR. SZABADOS JÓZSEF. Apátfalva jeles plébánosa Szegeden született 1818. március 17-én. A gimnáziumot Szegeden, a teológiát Bécsben, a Páz-máneumban végezte, ahol 1841-ben növendéktársaival megalapította a Magyar Önképző és Olvasókört. A Csanád egyházmegyei papnevelő intézetben tanulmányi felügyelő lett. Lonovics József püspök tanácsára itt is létrehozta az Önképző Magyar Egyletet. Pesten bölcsészeti doktorátust szerzett. 1848-ban Szegeden plébánoshelyettes. 1849. március 15-én tízezer fegyverben álló nemzetőr és temérdek nép előtt a Mars téren buzdító egyházi beszédet mondott, amelyet Kőrösi József nyomtatásban is megjelentetett. E beszéd miatt 1851. szeptember 23-án Temes-várott haditörvényszék elé áhították. A továbbiakban lelkipásztorként működött. Apátfalvi plébánosként 1864-től 1876-ig. Megalakította a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Szent Szívének Társulatát, amely 243 családfő tagot számlált. A társulat meghatározott napokon a templomban ájtatosságokat végzett. 1869-ben a Boldogságos Szűz tiszteletére május havi ájtatosságot tartott. A templom részére keresztúti képeket vásárolt. 1871-ben megírta Apátfalva krónikáját, amelyet a Csanád egyházmegye történeti adattárában tett közzé.

SZIGETI GYÖRGY. 1918. június 1-jén született Apátfalván, Tanya 369 alatt. Elemi iskoláit helyben, a polgárit Makón, a tanítóképzőt 1939-ben Szegeden, a tanárképző főiskola magyar-történelem szakát 1952-ben, az ének-zene szakot 1955-ben Szegeden végezte. 1939-től Szegeden, Makón és Cegléden orgonista kántorként szolgált. Néptanító 1940-42-ben a Gömör megyei Méhiben, 1943-44-ben a Szatmár megyei Erdődön. Közben tiszti iskolát végzett, frontszolgálatra hívták be. Hadifogságából 1947-ben tért haza. Apátfalván tanító 1947-től 1950-ig, általános iskolai tanár 1951-től 1966-ig. Négy évig Kiszomboron tanár. 1970 és 1978 között Szegeden a megyei továbbképzési és módszertani intézet előadója. Fáradhatatlanul kutatta Apátfalva néprajzát. Az önkéntes néprajzi gyűjtők pályázatára mintegy 38 pályamunkát küldött el. Mint a megye legeredményesebb helyismereti gyűjtője, megkapta a Sebestyén Gyula emlékérmet, Apátfalva díszpolgára (1995). Néprajzi tanulmányai a Móra Ferenc Múzeum Évkönyveiben jelentek meg. 1999-ben adták ki Apátfalva néprajzáról írt munkájának első kötetét.

DR. TAKÁTS ENDRE. 1907. július 27-én született Apátfalván. Az elemit és a gimnázium első két osztályát Jászberényben, a többit Makón végezte jeles eredménnyel. Gimnáziumi tanulmányait Makón, a teológiát Bécsben, a Rudolf Tudományegyetemen végezte. Hittanár lett 1930-tól a szegedi felsőkereskedelmi iskolában. 1934-36-ban Pallavicini Alfonz Károly őrgróf fiainak: Károlynak és Frigyesnek volt a nevelője. 1937-től a szegedi Baross Gábor Gyakorló Gimnázium hittanára. Tanítványa, Péter László így emlékezett rá: „Nem láttam papot, aki összeszedettebben celebrálta volna a szentmisét, mint ő." Vinkler László 1938-ban - Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján - a szegedi Dóm téren lévő egyetemi Szent Imre Kollégium kápolnájába szekkó technikával festett oltárképén Szent Imre arcvonásait Takáts Endréről, a kollégium prefektusáról mintázta. 1941-ben történelem-földrajz szakon középiskolai tanári oklevelet szerzett, ezután szaktárgyait tanította. Bölcsészdoktori értekezletét gróf Nádasdy László csanádi püspökről írta. 1943-ban egyházi fölötteseitől kérte fölmentését egyházi szolgálatai alól, amit a coelibátus kivételével meg is kapott. 1943-ban pályázat útján elnyerte Baja város főlevéltárnoki állását. 1944. október 19-től 1945 nyaráig polgármester, a szovjet csapatok megbízásából a bajai kerület kormányzója. Öt évig a város kulturális életében tevékenykedett, 1947-ben megszervezte a múzeumot. 1950 és 1957 között Sopron levéltárának igazgatója. 1951-ben polgári házasságot kötött Varga Rózsával. 1956. október 27-től a város Ideiglenes Nemzeti Tanácsának vezetője, novembertől városi elnökhelyettes. A stuttgarti pedagógiai könyvtár vezetője, Peéry Dezső „ércből való, pompás és okos ember"-ként jellemezte. 1957 márciusában fölmentését kérte, ismét levéltári föladatot látott el. 1957. október 17-től 1958. június 10-ig vizsgálati fogságban volt. Átmenetileg a szegedi és a szombathelyi levéltárban, 1960. január 16-tól - a legfölsőbb pártvezetés engedélyével - ismét a soproni levéltárban dolgozhatott. 1961-ben ügyében törölték a hátrányos megkülönböztetést, majd 1961. október 1-jétől a Levéltárak Országos Központja megbízta a veszprémi állami levéltár vezetésével. 1968-ban VI. Pál pápa a coelibátus alól is fölmentette, egyházi esküvőjét a budai krisztinavárosi templomban tartotta. 1973-ban történt nyugdíjazásakor műemlékvédelmi és népművelői tevékenységéért Veszprém városért és Veszprém megyéért érdemrendet kapott. Közreadta Veszprém megye legjelentősebb XVII-XVIII. századi összeírásait, valamint Bél Mátyás Veszprém megye leírását. 1984. szeptember 21-én Veszprémben halt meg, Apátfalván nyert végső nyughelyet.

TAKÁTS LAJOS. 1879. január 27-én született Apátfalván szegényparaszti családban a 136. számú házban. Makón, Szegeden és Egerben járt gimnáziumba. 1907-ben a kolozsvári egyetem bölcsészeti karán magyar, latin, görög, történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Gyakorló tanárként már 1906 őszén a szamosújvári főgimnáziumban tanított. Itt ismerkedett meg a debreceni Svetits-intézetben nevelkedő, örmény származású Veverán Annával (1889-1967), akit feleségül vett. 1911-től a jászberényi kir. kat. főgimnáziumban tanított. Az első világháborúban végig katona. 1918 őszétől a makói főgimnázium tanára. A trianoni békediktátum hatására hazafias nemzeti szellem tör ki belőle. Fiatalon verselgetett, egyetemi hallgató korában költeményei a Magyar Szemlében, a Magyar Géniuszban, pályakezdő tanárként a marosvásárhelyi Egyetértésben és a makói lapokban láttak napvilágot. 1900-ban Makón Rózsaborkor címmel verseskötete jelent meg. 1909-ben a Magyar Nyelvőrben Az igeragozás a csanád-apátfalvai nyelvjárásban címmel tanulmánya jelent meg. 1926-ban könyvet írt Az apátfalvi nyelvjárás címmel, amelyet a Magyar Nyelvőr szerkesztője, Balassa József gondos leírásként jellemzett. Több nyelvészeti tanulmánya a Népünk és Nyelvünkben látott napvilágot. 1931-ben jelent meg a Csanád vármegyei könyvtár sorozatban Csanád vezér című tanulmánya. A makói Honvéd városrészben napközi otthont létesített. 1931-től 1939-ig szegedi gimnáziumi tanárként dolgozott. 1955-ben hunyt el, az apátfalvi temetőben nyugszik

DR. TARI JÁNOS. 1926-ban Apátfalván született. Középiskoláit a makói gimnáziumban, egyetemi tanulmányait a szegedi egyetemen végezte, ahol magyar-történelem szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Előbb függetlenített pártmunkásként mint az egyetem csúcstitkára dolgozott. Ezt követően Szeged Város Tanácsának elnökhelyettese, 1959-től a fölújított Szegedi Szabadtéri Játékok első igazgatója. 1970-ben hunyt el, a szegedi Belvárosi temetőben díszsírhelyen temették el. Síremlékének tervére a szegedi Tömörkény István Gimnázium képzőművész tagozatos diákjai között pályázatot hirdettek. Az akkor végzett tanuló, Lantos Gyöngyi munkája valósult meg. A száz centiméter magas mészkő domborművet Gyászoló címen 1971-ben avatták föl. A Dóm tér színpadánál 1978. július 20-án emléktáblát állítottak tiszteletére. A rajta elhelyezett bronz dombormű Kalmár Márton alkotása.

VARGA ANDRÁS. 1928-ban Apátfalván született. A makói gimnáziumban 1947-ben érettségizett. Színi tanulmányait 1947-től 1949-ig a Gobbi Hilda vezette Horváth Árpád Kollégium tagjaként végezte. 1949-től a Szovjetunióban tanult. Az Operaházhoz szegődött, ahol Wagner, Britten és Ravel műveiben ért el sikereket. Később dalénekesként vált népszerűvé, kellemes bariton hangjával a Magyar Rádióban gyakran énekelt apátfalvi népdalokat. 1994-ben Budapesten halt meg.

VARGA SINKA JÓZSEF. 1918. szeptember 8-án született Apátfalván kisparaszti családból. Apja - három hónappal fia születése előtt - a háborúban hősi halált halt. Az özvegy négy gyerekét hihetetlen áldozatvállalással nevelte föl. József Apátfalván és Makón polgári iskolát végzett. Két évig napszámba járt, majd 1934-39-ben Szegeden tanítói oklevelet szerzett. Átmenetileg a községházán kisegítőként dolgozott, majd katonai szolgálatra vonult be. A községi iskolaszék 1941. február 17-én tanítónak választotta meg. 1942-ben megnősült. Többször behívták katonának, 1945. április 8-án tért haza. Tanít, sportegyesületet szervez, a labdarúgócsapat igazolt játékosa. A pécsi főiskola levelező tagozatán 1953-ban testnevelő tanári oklevelet szerzett. 1959. szeptember 1-jétől az iskola igazgatóhelyettese, 1962. szeptember 1-jétől igazgatója. Több ciklusban a tanács végrehajtó bizottságának tagja volt. Kiemelkedő munkásságáért többször részesült kitüntetésben. Tölgyes István tanácselnök támadta a hittanosok magas létszáma miatt. 1972-ben lemondott igazgatói beosztásáról, nevelőként nyugállományba vonulásáig, 1981-ig tanított. Rövid betegség után, 1987. december 24-én hunyt el. Temetésén több mint ezren adták meg a végtisztességet. 1994-ben posztumusz díszpolgári kitüntetéssel ismerték el életművét. 1995-től minden évben megrendezik a róla elnevezett kispályás labdarúgótornát.

Tizenhét személy életrajzát közli a Vermes Ernő szerkesztésében megjelent kötet (Csanád vármegye tíz évvel Trianon után. H. n. 1929. 145-154.). Takáts Endréről Péter László összegző méltatást közölt (Egy huszadik századi regényhős. Emlékezés Takáts Endrére. = Péter László: Szegedi sereg-szemle. Szeged, 1999. 282-300.), melegen emlékezett meg róla Preéry Dezső (Requiem egy országrészért. München, 1984.

II. A házak lakói 1851-ben (vö. Halácsy Imre Apátfalva belterületi térképével)

III. A legelő elkülönítésének módjáról 1863. szeptember 22-én népgyűlésen határoztak

1. A község minden birtoka meghagyassék, megjegyezvén, hogy amennyiben a Tárnokhajlás a tjkv-ben kevesebb terjedelműnek jegyeztetett be, kiigazíttassék.
2. Egyházak egyházi személyek jelenlegi birtoka meghagyassék.
3. A közös legelőből két tanító részére egyenként fél, összesen egy telki állomány a legelő járandósággal együtt kiadassék.
4. Minthogy a lakosoknak az úrbér szerint tűz és épületi fájuk volt és azt gyakorolták is erdőbeli illetékül, minden telki állományra a szecsői erdőből 11/2 hold adassék.
5. A szilvások a lakosok birtokában maradjanak, de a rajtok fekvő terheket megváltják.
6. Minthogy a szőlők úrbéresek, a nyolcad dézsma megszüntettessék, fenntartván magoknak a lakosok a volt földes uraság által 1848 év óta szedett dézsmának vissza térítése iránti követelési jogát.
7. Oskolai alapítványokra a közlegelőből 50 hold kivágattassák.
8. A mostani temető 10 holddal megnagyobbíttassék.
9. Tégla, cserép égető, vályogvető és földhordó helyül 40 hold, homok hordó helyül pedig 10 hold a közös legelőből kivágattassák.
10. Községi alapítványul a közköltségek fedezésére a közös legelőből 100 hold kivágassék.
11. Epreskert és faiskolának a közös legelőből 10 hold kivágassék.
12. A káposztás és kender földek minthogy a telki állományba beszámítván a lakosoknak birtokában maradjon.
13. A helység körül 20 öl szélességű út kivágassék.
14. A védtöltések kiigazítására az egész töltések mentében mindenütt 10 öl szélességű térség hagyassák ki.
15. A közlakosok birtokában lévő szilvásokon keresztül menő Maros át­metszés mellett szükségelt törvényes mértékű út az egyeseknek kárpótoltassék.
16. Hol a volt jobbágyi birtok a Maros folyót érinti, ottan a Maros part a községé legyen, kihagyatván a közös legelőből a hajóhúzó lovak számára fölsőbbi rendeletek értelmében a 10 öl szélességű út.
17. Kiszolgált vagyon nélküli Cs. Kir. katonák számára a közös legelőből egyenként 200 nagyszögöl házhelynek kivágassék.
18. Az uraság által a közlegelőből tett foglalások ún. dohánykertek, takarmánykert, magtár nelletti térség, nagyvendéglő beltelke a volt földes uraság birtokában maradjon, de úgy, hogy legelő járulékába beszámítassék.
19. Az uraság a mérnöki munkálatot adja át a községnek.
20. A legelőből a lakosok minden telki állományra 19 holdat kívánnak, melybe a haszonvehetetlenségek be nem számíttathatók.
21. Az uradalom legelő illetőségébe a Püspök ugarbeli szántót vegye át.
22. Hogy minél fog az érdekelt lakosság egy egész kültelek után követelendő holdak száma tekintetéből megállapodni, s mennyit fog egy kültelek után ad minimum kérni, ezen nyilatkozatot fönntartja magának a Magas Kir. Kincstár: kiküldött úrral leendő egyezkedés alkalmára.

IV. Szigeti János visszaemlékezése a román vérfürdőről

Első nap a granicsár őrmester hívatta a főjegyzőt, Lukács Bélát. Az méltatlankodott, hogy őt csak úgy odacitálja az oláh őrmester. Közben beszólt Fandler Gusztáv kereskedőhöz, hogy az tud románul, elhívta azt is. Ez egy órakor volt, a csendőrőrmester azt mondta Lukácsnak, hogy három órára építse föl a telefont, mert a vörösök elrontották. „Ha, nem annyiból áll ám az!" — mondta a főjegyző. „Mit mond?" — kérdezte az őrmester. Fandler tolmácsolt. Erre az őrmester káromkodott egyet, és a főjegyző 18 botot kapott, a tolmács meg huszonötöt. Ettől kezdve azt beszélték, hogy az oláhok kétszáz embert fognak összeszedni túsznak. A gazdák elbujdostak a tanyákra. Mindent be kellett jelenteni, nemcsak az összes állatokat, hanem a szerszámokat is, meg a lovakat is. Erre ment mindenki jelenteni, mert féltek, napirenden volt a verés. A nép nagyon unta őket, elkezdték beszélni, hogy ezek az oláh katonák nem hadsereg, a román hadsereg nem is felelős értük, ezt meg kék támadni. Az oláhok kihirdették, hogy szombaton vigye mindenki az állatait rekvirálni. De szombaton csak Magyarcsanádon rekviráltak, ott sok volt az oláh, és onnan nem vittek el sokat.

Itt végül is hétfőre maradt a rekvirálás. Addigra kiélesedett a helyzet. Azt hitték, a vöröst is ők űzték ki. Csikota Andrásnál összejöttek és elhatározták, hogy nem adják az állatokat. Szigeti János bácsi, aki szombaton lovon ment be a tanyáról, mesélte, hogy a faluban azon tanakodtak, hogy panaszt kéne tenni Szegeden a franciáknál, hogy a románok harácsolnak. Szigeti János bácsi el is ment Kiszomborig, de ott szétzavarták őket a románok. Kerülő úton jött ki a tanyára, a lova meg Apátfalván maradt. Úgy fogadott vasárnap reggel két szegény fiút napszámba, hogy hozzák ki lovát a tanyára. Azok éppen nagymise végére értek be a Kossuth utcába, és hogy elkerüljék az embereket, a tizedik háznál bementek az egyik fiú nagybátyjához, Kardos Mihályhoz. Amikor űk ott benn álltak az udvaron, benyitott egy ember, Csikota András és odakiáltott Kardos Mihályhoz: Gyere már ide, hallod, csinálni kellene már evvel az olájjal valamit, hát, mindenünket elviszik. Kardos Mihály szegény volt, nem volt semmije, leütötte a fejét, oszt nem szólt.

Csikota András a templomból hazamenet többekkel beszélt, délután aztán kimentek hozzá a tanyára vagy öten megbeszélésre. Ezután jöttek oszt lovon, és sorra beszóltak a tanyákra: mindenki jöjjön el holnap reggel, mert aki el nem jön, annak rossz lesz. Így aztán egymástul való féleimibe - meg a kíváncsiság - majdnem mindenki elgyütt. Csikota András tanyáján egész éjjel fönn voltak az emberek, de én nem mentem virrasztani. Hét civil ember már vasárnap összeütközött két román huszárral, és elvették tőlük a fegyverüket. Én vasárnap délután kimentem a tanyárul a bekai pusztára, volt egy szép üsző borjúm, azt megnézni. Mikor hazaértem, hallom, hogy itt járt Oláj Ferus, lóháton gyütt és mindenkinek parancsot adott, hogy holnap be kell menni. Szigeti János bácsinak már volt fegyvere, a veje vette el az egyik román katonától. Jani bácsi is azért hítta össze a tanyasort, hogy többen legyünk, mert félt. A többiek elmentek, egész éjszaka virrasztottak, hogy hátha jönnek a románok a fegyverekért, és akkor ők ellenállanak.

Hétfőn gyönyörűen fölgyütt a nap reggel. Csikota András tanyájához csoportosultak hétfőn reggel a tanyaiak. Aki nem jön, azzal a civilek majd aztán végeznek. Három volt köztük, akinek volt fegyvere, a többinél leginkább kapa, mintha dologba menne. Hétfőn reggel oszt én mentem velük: mék hát, mit mondanak, ha nem mék. Tíz-tizenöten mentek egy csoportban. Annyira ment a tanyai nép, voltunk vagy kétszázan. Szigeti Imre bácsi is ott volt. Közben megálltunk, elkezdtek tanakodni. Volt, aki azt mondta: nem ér ez semmit, fegyveres emberekkel szembeszállni. Ijedt vagy, mindig is ijedt voltál, gyáva. Közben gyütt az országúton egy kocsi, román tiszt ült benne. Egy azt mondta: el kell fogni, mit uralljunk rajta. Több azt mondta, be kell menni Makóra és kérni, hogy ne rekviráljanak. Ekkor valaki ráfogta a fegyvert a kocsira és agyonlőtték a kocsist. Az belebukott a kocsi elejibe, de a tiszt elvette a gyeplőt, és tovább hajtott. Langó Tóni azt mondta: csináljunk három csoportot, és három felül támadjuk meg a vasútállomást. Az első a falu szélső utcájában, a második az országúton a temetőnél, a harmadik a tehénjáráson keresztül menjen, és támadjuk meg a vasútállomást. A románok az állomáson az elrekvirált eszközöket rakták teherkocsikba. Az állomás mellett vagy huszonöt román huszár reggelizett, azok akkor gyüttek, hogy majd segítenek a rekvirálásnál. A mieink eloszlottak három csoportba. Szigeti Jóskánál volt egy német katonafegyver, avval annyira lőtt a temetőből a vasútállomásra, hogy piros lett a puskacsöve. A többi oldalról is lőttek. Militar puska, kiáltották a román csendőrök és szétszaladtak. Azt hitték, a vörösök jöttek vissza. A huszonöt román huszár is szertefutott, ki lovon, ki gyalog, a lovak meg szaladtak katona nélkül, mert a nyereg szíjazata föl volt tágítva.

A magyarok is a huszonöt román katonából levettek kettőt, és agyonverték őket, mivel hogy azok a felkelők közé lőttek is egyet. Sóki Sarajkó Andrást, új házas embert halálra sebesítették. Így vettük be a vasútállomást.

A vasúttól a csendőrlaktanyába mentünk. Húsz hadbavonult magyar berohant, a csendőröket - kilencen lehettek - lefegyverezték, az asszonyokat nem bántották. Innen a Maros hídfőhöz mentek. Útközben kiabáltak: Aki nem velünk, az ellenünk, azzal majd végzünk. A hídfőnél is lefegyverezték a román őröket. Közben két román huszárt ütöttek agyon a Kossuth utcában éppen az elemi iskola előtt. Egy román katona befutott a Pikali kovács házába, és a kerteken át a Templom utcába szaladt. Ott Szabó Nyíri Péterné egy vasvillával fejbe ütötte, a román katona lebukott, a többiek agyonverték. Össze-vissza darabolták a fejét. El köll ezt ám temetni, ne lepjék a legyek, meg ne irtózzunk tőle. Rájuk hányták a földet. Aztán eltalálták az okosabbak, hogy mégiscsak el kék ezeket valahová temetni innen. Kivitték a három katonát a község kocsiján, de nem a temetőbe, csak a falu déli részére, a szőlőföldek végihön.

A civilek most már megerősödve kivonultak a csatornához. Addigra gyüttek már Makóról a románok. A magyarok fölfejlődtek - most már lehetett vagy tizenöt puska közöttük -, fölvették a harcot a félszázad románnal. A csatornában tíztől kettőig lövöldöztek, a mieink között lett egy pár sebesült, azokat bekötözték kötőkkel, amivel tudták. Két óra tájban a románok a magyarokat szétugrasztották, mert jött az erő. A muníció elfogyott, egyik erre szaladt, a másik arra, mindenki menekült, amerre látott. Akkor aztán lett olyan csönd, hogy még a kutyák sem ugattak.

A románok elsőbb golyószórókat állítottak minden utcasarokra. Először lövöldöztek, aztán indultak be, mikor látták, hogy nincs visszalövés. Mindenki elbújt ólakba, kertekbe, padlásra, árnyékszékbe. Első a vót, hogy tíz embert agyonlőttek, de aztán a makói román ezredes kérte a parancsot Nagyszebenből, és azt a választ kapta, hogy nem szabad lőni, hanem mindenkit össze kell fogdosni és kivizsgálni. Összesen negyvennégy halott lett, ebből három román katona és az a kocsis, aki az országúton a román tisztet vitte.

Én avval a tudattal mentem bele, hogy majd megszökök, mikor nem látnak. El is mentem az édesanyám házához, fölmentem a kéménypadlásra, de a szomszédasszony megfigyelte, hogy nem jöttem ki, és elkezdett kiabálni. Erre kimentem és Mihály bátyámhoz mentem, aki a vejével Mátó (Pájó) Jóskával lakott egy házban a Kossuth utcán. Mihály bátyám szívbajos ember volt, és mikor megtudta, mibe fogtak a mieink, rosszul lett és elájult. A Pájó Józsi meg a ház előtt szaladgált, arra jött egy öreg ember, és egy fegyvert adott neki. Józsi behozta, mire Mihály bátyám újra elájult. Én fogtam a fegyvert és a kanálishoz szaladtam vele, hogy bedobom, de egy fiatalember elvette. Közben elkezdtek lövöldözni a románok. Mindenki menekült. A házak teteje csak úgy porzott. Egy öreg ángyomhoz futottam, de a kerteken átugrottam egy másik rokonomhoz. Ott egy fiatal és egy öreg asszony volt csak. Bementem a sötét kiskamrába, ott vártam aztán végig az egészet két-háromig. Akkor doboltatták az ügyetlenek, hogy vigye mindenki a párnáját a községházára. Senki sem vitte, nem mertek mozdulni. Ahun én elbújtam, az a ház közel volt a templomhoz. Egyszer csak kinyílt a kapu, hallom, hogy jönnek a románok. Én mindig olyan őszinte voltam, olyan gyáva, kimentem elébük, nehogy elbújva találjanak. Akkor oszt hozzáfogtak pofozni, fejbe verni, puskatussal kilöktek az utcára és hajtottak a vasútállomás felé. Éppen előttem lükték ki az utcára Medve Sándort, térgyre esett, akkor a román ráfogta a puskáját, de csak a fülit lőtte keresztül. Az országút tetején tizenöt-húsz ló állt. Négy román katona vigyázott rájuk, azok odakiáltottak. Erre engem odahajtottak, azok ott kantárszárral, nádpálcával vertek, az állomásig mindig lökdöstek, rugdostak. Ott kétszer pofon vágtak, egy a fejemet hajamnál fogva a lába közé szorította, és úgy verte az ülepemet. Azután belöktek a váróterembe. Összeszedtek minden férfit. Tele lettek az iskolák, a várótermek, a községháza istállója. Azt az éjszakát átélni! Hétfőtől péntekig aztán mindenki ott volt. Kedden kezdték a vizsgálatot.

Szerdán délután megengedték az asszonyoknak, hogy hozzanak enni. Addig se nem ültem, se nem aludtam, de olyan erős voltam, hogy se éhes nem voltam, se álmos. Gyüttek a románok, mindig dühösebbek, péntekig folyton vertek bennünket. A községházán agyonlőttek egy Kakas nevűt, mert egy oláj katona felismerte. Pénteken délután azt kiadták, hogy hazamehet mindenki, csak akire a nyom rávezet, hogy benne vót, az nem. Szombaton oszt mindenkinek be kellett vinni az állatait. Vittük, de hogy vittük, csak az életünket hagyják. Hétfőtől péntekig szabad rablás volt. Mindent kihánytak, és az asszonyokat is verték. Ki volt dobolva, hogy a lámpának minden házban égni köllött, és a kapunak nyitva lenni. A magyarcsanádi románok lettek az orgazdák, azok is jöttek rabolni. Szombaton huszonnyolc embert bűnösnek találtak, elvittek Békéscsabára. Azt gondoltuk, megszűnt a baj. Kihirdették, akinek a neve ki van írva, gyűjjön be. Egyszer csak ki volt írva a nevem. Tévedés volt, Szigeti József fia, Mihály volt, én meg Szigeti Mihály fia, János voltam. Én a sületlen bevallottam, mikor kérdeztek, hogy vittem egy puskát.

Először elvittek huszonnyolcat, második szombaton ötvennyolcat. Egy hónap múlva meg kettőt hoztak. Ezeket az irigy magyar asszonyok jelentették fel. Névtelen leveleket hánytak be a román csendőröknek. Ilyen csúnya ez a magyar fajta, ilyen irigy. Ott is úgy voltak, hogy föllázadtak, hogy űk bejelentsék a hadbírónak, hogy ki volt még benne. Hogyha ű ott van, az is legyen ott. Csabán voltunk hat hétig, augusztus 14-ig. A gimnázium épületében egy tanteremben százharminchatan. Sorba feküdtünk olyan szorosan, hogy a lábunkat egymásra kellett tenni. Nagyon csöndbe kellett lenni, mellettünk volt a hadbíró irodája, pisszenni se volt szabad. Vizet egyszer adtak naponta. Hat hétig minden nap paszurt ettünk. Abban a csajkában kellett a vizet is tartani. Mosakodni sem lehetett egyszer sem.

Ott volt köztünk a bíró, Sóki Mihály; a törvénybíró, Tóth B. Mihály; a jegyző, Lukács Béla. Szentesi Ferenc százötven botot kapott, mert fegyvert dugott el a kertjében, és részeg volt mindig. Ez a kovács volt. Milyen bátor és hidegvérű volt, noha buta, mert nem sajnálta, hanem nevette azt az olájt, mikor verték, aki mellette tanúskodott, hogy ő nem is volt Apátfalván, amikor a lázadás kitört. [A magyarcsanádi román kovács tanúsította, hogy Szentesi Ferenc nála volt vasárnaptól kedd reggelig. Erre Szentesi házát mentesítették; ő patkolta a román hadseregnek a rekvirált lovakat. De végül minden kiderült, és a román kovácsot összeverték, és napokig fenyegették, hogy agyonlövik.]

Össze voltunk úgy barátkozva, mint a disznó az ólban. Szentesinek is volt egy barátja, Kutik András; annak éppen a legénykorát mesélte - megszokja az ember a bajt -, jártam én Veréb Katicához, azt akartam én elvenni, de édesanyám nem engedte. Egyszer csak kinyílik az ajtó, három román tiszt - mind szép, válogatott ember volt - gyünnek be, oszt Szigeti Ferenc tudott csak románul. Kérdezik, ki tud románul? Ferenc föltápászkodott, kérdezi, mit akarnak? Mutasd meg a Szentesi Ferencet, Pintér Andrást, Szabó Nyíri Pétert. Mikor kimentek, Feri csak mondta tovább Veréb Katicát. Kérdezi a jegyző, mit mondtál nekik? Azt mondtam, hogy elmenekültek a Tiszán túlra. Hát ilyen hidegvérű volt Szentesi.

Munkára hajtottak bennünket, nem mindenkire került a sor, és az intelligencia nem dolgozott. A Lukács [főjegyző] dolgos ember, szereti az asszonyi munkát, mindnyájunk nadrágját megfódozta.

Békéscsabán a verés megszűnt. Július 5-től augusztus 14-ig voltunk ott. 14-én délután bejött egy őrmester, és kiadta a parancsot, hogy öt perc múlva mindenki készen legyen. Nyíregyházán 17-ig voltunk, és Debrecenbe mentünk. Ott 18-tól szeptember 20-ig voltunk. A harmadik emeleten kisebb termekbe voltunk szétosztva, és összekevertek bennünket szabolcsiakkal, hajdúságiakkal. A 16. hadosztálybíróság volt Debrecenben. A kosztunk nagyon rossz volt: rántott leves, délben zöldbableves kétszer egy héten, egy kis hús benne, vacsorára krumpli héjában és fél kiló komisz kenyér. (Majd így élek, hazamék, oszt majd meggazdulok.) Germán Traján nevű magyar születésű román ügyvéd és tartalékos tiszt (tüzér főhadnagy, gyönyörű ember, magas, vállas) különösen jó ember volt, mintha csak szeretett volna minket; az apátfalvi csoport megfogadta, hogy ügyünket mozgassa és védje. Följött és megegyeztünk vele százezer koronába. Ez meg is mozgatta: megkezdődött a kihallgatásunk. Mikor az elejit hallgatták, a főbűnö-söket kihallgatták, lett oszt kuruc világ, azok oszt véresen gyüttek vissza, megverték őket. Nem tudtunk aludni, féltünk, kire kerül a sor másnap. Egy nap csak hat-nyolcat hallgattak ki. Később már elment a mérgük. A hadbíró óromán volt, a tolmácsa egy kolozsvári ácslegény volt, nagyon kegyetlen volt, jobban vert minket, mint a hadbíró. Nagyon gyűlölt bennünket, mert a három katona olyan csúful meg lett csonkítva. (A Szentesi és Sóki S. Mihály, akinek az öccsét ott lőtték agyon az utcán, a bátyját meg a tanyán, beteg volt és elbújt az ólba, s ott szúrták agyon.)

Mikor a kihallgatás befejeződött, addigra Békéscsabán megfogyott a fogoly, visszatettek bennünket, mert katonailag oda tartoztunk. Szeptember 20-án indultunk vissza, ott akkor egy selyemfonó gyárba voltunk, de ott nagyon hideg volt. Egy darabig senki se törődött velünk, akkor Lukács főjegyző elhívatta Korek Aurél ügyvédet, a sógorát, hogy mozgassa meg az ügyünket. Az elgyütt, és ű meg az apátfalvi zsidók kidolgozták, hogy megvesztegetik a hadbírót: Peszkár nevűt. - Perlusz Adolf zsidó vitte el Peszkár apjának, a hadbíró nem vette kezébe a pénzt. Csend lett körülöttünk, november 25-ig nem tudtunk semmit, akkor reggel begyütt hozzánk az őrség, és azt kiáltotta, hogy öt perc múlva megyünk a hadbíró úrhoz. Sorba álltunk, elkísértek bennünket a hadbíróság udvarába, sorba állítottak bennünket. Homályos, hűvös, borongós, saras nap volt. Kitettek egy asztalt, két karszéket. A hadbíró és az ácsmester leültek, s olyan furcsa volt, hogy azelőtt olyan goromba, vadak voltak, s akkor barátságosan szólt hozzánk: önök nem mind bűnösek, három éjjel, három nap tanulmányoztam az ügyüket és megállapítottam, hogy egyrészt Apátfalván olyan román biztosok nyomoztak, akik nem tudtak magyarul, csak tolmács útján kapták a szót. Tehát majd akinek a nevét szólítom, álljon félre. Nyolcvannyolc közül harmincegyen maradtunk, s a többieknek azt mondta, önök visszamennek a helyükre, fogva maradnak, kihallgatom önöket, és lesz még önök között is ártatlan. Bonyolult az ügyük. Minket elengedtek, tehát önök harmincegyen megszabadulnak. (Milyen hosszú a nap meg az éjszaka, mikor az ember mindig azon gondolkodik, mi lesz velünk.) Délután négykor állítom ki az útlevelüket, de amazokkal nem szabad szót váltani.

Nem mertünk szólni, dehogy mertünk. Nem tudták, mér kényesedtünk el. Szidtak bennünket. November 26-án este hazajöttünk, de a főjegyzőnek egy hónap után vissza kellett menni, mert Peszkár hadbírót elbocsátották (gyanúsították, hogy meg lett vesztegetve), s egy nagy-romániai jött hozzájuk, az visszavitette Lukács főjegyzőt, s mi is féltünk, hogy visszakerülünk, de ránk nem lett szükség.

Üket csak elvitték Gyulafehérvárra, ott befejezték a tárgyalást, és ítéletet hoztak. Akik ott maradtak négy-nyolc-tizenkét-tizenöt-húsz évet kaptak.
(Gyűjtötte Bibó Irén 1938-ban. A makói múzeum néprajzi adattára: 134-90.)

V. Apátfalva demográfiai adataiból

Nemzetiségi megoszlás

(Forrás: Blazovich László (szerk.): Csongrád megye helységnévtára. Bp., 1995)

A jobbágyság rétegződése Makón és Apátfalván (1779)

A telkes jobbágyok rétegződése Apátfalván (1779)

Apátfalva össznépessége

(Blazovich László kötete Csongrád megye statisztikai adatairól. Bp., 1995)

Gyermekhalandóság 1881—1890-ben

(Forrás: Historia domus, Apátfalva)

A népesség fogyása 1977-1981-ben

Apátfalva és Csongrád megye birtokmegoszlása 1949-ben (%)

(Forrás: Halász Péter: A termelőszövetkezeti mozgalom története Apátfalván)

VI. Dr. Ponjrácz Lóránt lelki végrendelete

Kedves Hívek!

Amikor 1958 októberében e plébánia vezetését átvettem, az volt az óhajom, hogy a rámbízottaknak szolgálatára legyek az üdvösség útján, és egy perccel se maradok itt tovább, mint amíg használni tudok.
Az Úr Jézus Krisztus, akinek annak idején fiatalon szolgálatába szegődtem, és akinek ügyét szívvel-lélekkel előmozdítani akartam, most véget vetett sáfárkodásomnak.

Eletem végén még egyszer hálát adok Istennek mindenért. Főleg a létezés, a megváltás, a keresztényi élet és a papi hivatás kegyelméért. Hálát adok Istennek, hogy e földön élnem és az Ö országáért dolgoznom engedett és minden méltatlanságom ellenére annyi kegyelemben és jótéteményben részesített.

Külön is megköszönöm a Szűzanyának, hogy engem, a csípőficammal született gyermeket, pártfogásba vett és az Úr Jézushoz vezetett.
Köszönöm Istennek, hogy szüleim szigorú, de szeretetteljes és gondos nevelésben részesítettek és mindig jó példát adtak. Ezzel öntudatlanul is alapját vetették későbbi papi hivatásomnak. Köszönöm, hogy jó iskolázásban részesültem, és alapos tanulmányokat végezhettem a jezsuita atyáknak pécsi Pius főgimnáziumában nyolc éven át, és majdnem ugyanannyi időn át az ő vezetésük alatt álló innsbrucki egyetemen, majd - amikor a német nemzetiszocializmus vallásellenes vezetősége ezt megszüntette - a svájci pápai fakultáson.

Többek között ennek az alapos tudományos kiképzésnek is köszönhettem, hogy Istenbe, Jézus Krisztus isteni voltába és az egyház krisztusi küldetésébe vetett hitem soha nem rendült meg, pedig láttam nagy mozgalmakat hatalmas erővel az egyház ellen támadni. És köszönöm Istennek azt a belátást és tapasztalatot, amire későbbi életem és papi működésem folytán egyre jobban rájöttem: egy magatartás van, amit az embernek élete folyamán soha nem kell megbánnia, ha t.i. igazán a Krisztus által kijelölt úton iparkodik járni. - Kérem is kedves Híveimet, őrizzék meg mindhalálig keresztény katolikus hitüket, tartsanak ki hűségesen az Istenember, Jézus Krisztus által alapított római katolikus Anyaszentegyház és Krisztus földi helytartója, a római pápa mellett.

Köszönöm apátfalvi kedves Híveimnek is a személyemmel kapcsolatban megnyilvánult sok szeretetüket, bizalmukat és támogatásukat. Más vidékről, merőben más környezetből és más munkakörből kerültem ide. Talán nem feleltem meg úgy az igényeknek, ahogy kellett volna és magam is szerettem volna. De mindig a jóakarat és a kötelességteljesítés vezetett. Mind a mellett, ha bárkit megbántottam vagy igazságtalanul megszomorítottam volna, ezért most végórámban még egyszer nyilvánosan bocsánatot kérek; ha pedig akadt volna valaki, aki engem megbántott, annak teljes szívemből megbocsátok. - Kérem, imádkozzanak értem, szegény bűnös emberért, akinek utolsó órámban egyetlen reményem és bizodalmam: Jézus Szentséges Szívének nagy irgalma és a Szűzanya pártfogása.

A halált már most - amikor e sorokat írom - elfogadom utolsó teremt-ményi hódolatként a legnagyobb készséggel és megadással Isten kezéből: akkor, amikor, ott, ahol és úgy, ahogy az Élet Ura, Isten Szent Fölsége rendeli. Istenem, legyen meg mindenben a Te szent akaratod! És irgalmazz nekem a Te nagy irgalmasságod szerint!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Apátfalva, 1966. április 27-én, Kaniziusz Szent Péter ünnepén.

(Forrás: Szolgálat. Papok és szerzetesek ma. 1971. Húsvét. 9. sz.)

VII. Apátfalva plébánosai

(Forrás: Historia domus, Apátfalva)

VIII. Adatok az iskoláról

A tanulók megoszlása az 1885/86. évi tanévben

A tanulók és a hittanra beiratkozottak létszáma

Az iskola igazgatói