Előző fejezet Következő fejezet

Az Öreg- és a Keleti-Bakony határán

 

Az ide érkező látogatónak első hallásra talán szokatlan név: Dudar. Dornyai Béla a még ma is gyakran forgatott Bakony című útikalauzában a falu nevét és lakóit is szláv eredettel ruházta fel. Holott a dudariak és a környező falvak lakói régóta őrzik a hagyományt, hogy településük tősgyökeres magyar falu, melynek múltja a középkorban gyökeredzik, s az itt élők ereiben bizonyos keleti, „tatár” vér is csörgedez. Mindezzel kapcsolatban a történeti forrásokban fellelhető tényeket, a belőlük kovácsolható érveket, ellenérveket a későbbiekben fogjuk sorra venni. Elöljáróban annyit mondhatunk, hogy bár a település múltjának szálai a napjainktól való időbeli távolság növekedésével egyre jobban elvékonyodnak, s néha szakadni is látszanak, mégis, a Kárpát-medence szívében, a Bakony északkeleti szegletében megbúvó Dudar története a magyarság örömökkel, szenvedésekkel, ünnepekkel és hétköznapokkal teli ezer évének lenyomatát adja.

A természetföldrajzi szakirodalom Magyarország tájföldrajzi felosztásakor a Dunántúli-középhegységen, mint nagytájon belül elhelyezkedő Bakony-hegységet Bakonyvidék néven a középtáj kategóriába sorolja. Határait délen a Balaton medencéje és a Mezőföld északnyugati peremvidéke képezi. A Keleti-Bakony és a Súri-Bakonyalja elnevezésű kistájaktól keletre a Móri-árkot találjuk, amelynek túloldalán már a Vértes vonulatai fekszenek. Északról a Bakonyt a Komárom-Esztergomi-síkság határolja, nyugaton a még a Bakonyvidékhez tartozó Badacsonyon, Tapolcai-medencén s a Keszthelyi-hegységen túl a Marcal völgye és a Zalai-dombság terül el.

A Bakonyvidék tizenhat kistája öt csoportot alkot, amelyek közül az Északi-Bakonyt kell közelebbről megvizsgálnunk ahhoz, hogy a Dudar községet magába foglalóhoz, az Öreg- vagy Magas-Bakonyhoz eljuthassunk. A különböző hegyképző erők hatására a földtörténeti harmadidőszak végére kialakult Északi-Bakony egyértelmű határokkal különül el környezetétől. Ezt bizonyítja keleti oldalán a Móri-árok vagy a délin a Veszprém–Devecseri-árok.

A szubrégió domborzati képére jellemzők a különböző magasságú sasbércsorok, mint a Kőris-hegy, a Som-hegy vagy az előzőeknél jelentősebben lecsonkolódott dudari Sűrű-hegycsoport, melynek tagjai: a Sűrű-hegy (431 méter), a Kopasz-domb vagy Kopasz-hegy (376 méter), a Magos-hegy (385 méter), a Nyires- és a Dudar-hegy vagy Borda-hegy (415 méter).

A sasbércek között a fő törésvonalak mentén hegyközi medencék helyezkednek el, amelyek morfológiai szempontból igen figyelemreméltó kettős medencesort képeznek. Az északi sor a Bakonyjákói-medencétől Bakonybélen át a Porva–Borzavári-medencéig, a déli Csehbányától indulva Pénzesgyőrön, a Zirci- és a Dudar–Bakonynánai-medencén át egészen a Móri-árokig húzódik.

Ha figyelmünket most már Dudar közvetlen környezetére irányítjuk, láthatjuk, hogy a Sűrű-hegycsoport csúcsai egy fennsík jellegű területet fognak közre, mely a földtörténeti középkorban szárazulatként emelkedett ki a környező tengerből. A mintegy 250–450 méter közötti, erdővel borított terület meredek törésvonalakkal különül el a tőle délkeletre fekvő Dudari-medencétől. E két jellegzetes és helyenként élesen elváló domborzati formát, a határukat képező esztergár-dudari törésvonal mellé települt, illetve a Borda-hegy és a Magos-hegy közti kisebb magaslatot körülfogó falu tette szerves egésszé.

A Bakonyt kőzettani szempontból főként a triászkorban, tehát mintegy kétszázmillió éve keletkezett fődolomit és dachsteini mészkő alkotja. (A dachsteini mészkő Dudar határában néhol már tizenöt méter mélységben fellelhető, s a Magos-hegy déli oldalán a felszínen is megmutatkozik.) Ezekre a kőzetekre tengerelöntések következményeként különböző, többnyire jól karsztosodó mészkőtípusok telepedtek, melyek közül a falu környékén a felszín közelében leginkább a nummuliteszes mészkő tűnik fel. A település területét jelentős kiterjedésben lösz és alatta az úgynevezett „csatkai kavics formáció” fedi (ez utóbbin homokos, kavicsos, kovásodott fatörzsmaradványokat magában foglaló, agyaggal kevert folyóvízi üledéket kell érteni). Tomor Thirring János az általa Dudar-hegykőnek nevezett Borda-hegyet egyenesen „vastag kavicskúpként” jellemzi.

A fennsík jellegű területen az erdőtakaró és a csapadékviszonyok a vékony löszből agyagbemosódásos barna erdőtalajt hoztak létre, míg a medence lejtőin vastagabb lösztakaró biztosítja a nem túl termékeny szántóföldet.

A lösztakarótól mentes területeken a kemény alapkőzeten (leginkább mészkövön) vékony, humuszos és morzsás termőréteg, a rendzina keletkezik, ez szántóföldi gazdálkodásra nem alkalmas.

Az Északi-Bakony a karsztosodásnak, azaz a karbonátos kőzetek oldódásos eredetű pusztulásának hatására gazdag formakincset mutat. A felszíni karsztformák kevésbé feltűnőek a hegység fedett karsztján, mely elrejti a szem elől a más karsztvidékeken megszokottnál kisebb töbröket, dolinákat, víznyelőket. A karsztos mélyedésekhez társulhatnak árvízi tavak is, melyek többnyire csak időszakosan vannak vízzel telve, mivel forrás nem táplálja őket. E tavak emlékét számos dűlőnév őrzi. Látványosabbak a felszín alatti karsztformák, a barlangok.

„…Dudaron … a lelkész úr, dacára rendkívüli gyengélkedésének, kikísért a messzire látható, félórányinál hosszabb pénzige-mészkőgáthoz – mely meredek s rétegekre hasadt sziklatömegeivel e helyet geologicus nevezetességgé teszi. Ezen roppant falnak megfelel hátul az Oszloptól (Bakonyoszlop) nyugotnak eső ugynevezett Ördögárok, a víz és tán földrengések borzasztó remekműve, nevének tökéletesen megfelelő vihartól felizgatott kőtenger” – száznegyven évvel ezelőtt Rómer Flóris így írta le a Magos-hegynél és az Ördög-árokban látott karsztjelenségeket, s megjegyzi még, hogy – „most oda nem mehetvén” – csupán kísérőjétől, Hőbe József tiszteletestől értesült arról, hogy a dudari határban található barlangban „koponyákat, arany hajtűket, késeket is találtak”. Ez a barlang feltételezhetően a Sűrű-hegy és a Kopasz-domb között, a Gizella-átjáró közelében található Ördöglik (vagy más néven Ördöglyuk) lehetett.

1860 óta a bakonyi barlangok és karsztjelenségek körében végzett tudományos kutatások természetesen komoly eredményekkel bővítették a fenti romantikus, „vadregényes” képet. A bakonyi bemélyülő völgyeket – amilyen a Dudar nyugati határán, a Nagyerdő szélén húzódó Ördög-árok is – a bennük folyó vizek mélyítik, s miközben felnyílnak a karsztvíz által a kőzetbe vájt üregek, a völgyek szurdokká válnak. Az Ördög-árok meredek, sziklás oldalfalában a völgyoldal pusztulása során mennyezetüket elveszítő barlangmaradványok száma több százra vagy ezerre is tehető. A különböző típusokba sorolható, barlangnak nevezhető üregekből mintegy negyvenet számolhatunk itt össze. Ebből Veress Márton tanulmánya szerint a legtöbb (tizenhárom) változatos alaprajzú, csőszerű képződmény, ezek leginkább az Ördög-gát környékén lelhetők fel, és feltehetően egyetlen barlangrendszer maradványai. Ezeket a kis nyílású, szűk, vízszintesen haladó, folyosószerű üregeket a népnyelv méltán nevezi rókalyukaknak. Népi eredetű az Ördöglik neve is: ördöglyuknak vagy zsombolynak a kis nyílású, aknaszerű, függőlegesen terjedő üreget – a forrásbarlangot – nevezik. A további típusok kifejtésére itt természetesen nem vállalkozhatunk, ellenben feltétlenül szólnunk kell még a Magos-hegyi nummuliteszes mészkőben található, először Laczkó Dezső által a Veszprémvármegyei Múzeumegylet 1911. évi jelentésében megemlített barlangról. Leírása szerint ez huszonöt méter magasságban nyílik a sziklafalban, nyílásának szélessége három méter, legnagyobb magassága bő egy méter. Tizenhét méternyi bejáró után két ágra oszlik, s a kereszteződésben három-négy méter magasságú és ugyanolyan szélességű üreg van. Azután az egyik ág még tizenkét méter, a másik ág pedig huszonnyolc méter hosszan folytatódik, s az egyes ágak végén a kereszteződésnél található üreghez hasonlók találhatók. A barlang környékén széles bejáratú kőfülkék bújnak meg a sziklafalban, amelyeknek mélysége alig egy-két méter.

A község környékét, illetve a külterületeket is ábrázoló térképekre tekintve a figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy Dudar körül több vízfolyás kezdi útját a különböző égtájak felé igyekezve. Egy részüket a Gaja, míg másokat a Cuha-Bakony-ér gyűjti egybe. A Telekitói dűlőben eredő Dudari-patak a Sűrű-hegycsoport fennsíkját keletről megkerülve Bakonyoszlop előtt egyesül a fennsíkot nyugatról, az Ördög-árkon keresztül megkerülő másik ágával, és azután északnak tartva belefut a Cuhába. (A Dudari-patakot valaha hívták Teleki-tói folyónak is, de leginkább csak „a folyónak”.) Keletre indul a Kisréti folyó (ma Malom-patak), délkeletnek a hajdani Kisbükki folyó (ma Bírósági-ág), az előbbi Jásd, az utóbbi pedig Bakonynána határában éri el vízgyűjtőjét, a Gaját. Pontosan a település közepén, a már említett fennsík szélén – az északkelet-délnyugati irányú törésvonalakkal párhuzamosan – húzódik a Bakonyt kettészelő vízválasztó vonala. A karsztos felszín itt alacsony hozamú vízfolyásokat eredményezett, amit tovább fokozott a közelmúlt bányaművelése miatti szivattyúzás. Így vált időszakossá tizenöt évre a Dudari-patak. (Szárazabb nyarakon még ma is végigsétálhatunk az Ördög-árokban végighúzódó patakmederben anélkül, hogy vizet találnánk benne.) Kevés ezen a területen az aktív forrás is. A környék ellátásában ugyanakkor nagy szerepet játszott a bányaművelés előtti időkben az a homokkal kevert, üledékes kavicsréteg, melyből a dudari kutak vize is származott.

A terület alapvetően a mérsékelten hűvös, mérsékelten nedves éghajlattípusba tartozik, amely kiegyenlített klimatikus viszonyokkal jár együtt. 9,5 Celsius-fokos évi középhőmérséklet mellett a januári középhőmérséklet -2,5 Celsius-fok, az áprilisi középhőmérséklet 9,3, a júliusi középhőmérséklet 19,5 és az októberi középhőmérséklet 9,5 Celsius-fok. Az évi csapadék mennyisége 653 milliméter, ami viszonylag egyenletes havi eloszlásban (45–90 milliméter) jelentkezik. Az évi napfénytartam 1950 óra (nyáron 760–770 óra, télen 220 óra). Így a térség, amely növényföldrajzilag a magyar flóratartomány (Pannonicum) dunántúli-középhegységi flóravidékének (Bakonyicum) a Bakony nagy részét és a Vértest magába foglaló veszprémi flórajárásába (Vesprimense) illeszkedik, gazdag növénytakarót hordoz.

Az erdőborítottság a fennsík jellegű területen körülbelül ötvenszázalékos, és külön értékelésre méltó az a tény, hogy az erdő szinte teljes egészében őshonos fafajokból áll. Megtaláljuk itt a gyertyánelegyes bükkös, a gyertyános kocsánytalan tölgyes, cseres-tölgyes növénytársulásokat is. A Magos-hegy északi lejtőjén a bükkössel együtt jár a cserjeszint hiánya, ugyanakkor olyan lágyszárú növényekkel találkozhatunk, mint az orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis), odvas keltike (Cordyalis cava) vagy a védett szártalan kankalin (Primula vulgaris). A vízfolyások mentén kialakult öntéstalajon égerligetek, füzek is előfordulnak.

A természeti adottságok változatossága miatt a gerinctelen állatok faunája igen gazdag. Elsősorban meleg- és szárazságkedvelő, valamint a zárt erdőövre jellemző fajok telepedtek meg: lepkék (Lepidoptera), tegzesek (Trichoptera), recésszárnyúak (Neuroptera), egyes légycsaládok (Syrphidae, Bombylidae) és bogárcsaládok (Cerambycidae, Chrysomelidae). A gerinces állatok közül a legtöbb, a Bakonyban elterjedt faj megtalálható itt. A dudari Nagyerdőben van a védett alpesi gőte (Triturus alpestris) Magas-Bakonyon belüli legkeletibb ismert előfordulási helye. A madarak közül említést érdemel az utóbbi években meg(esetleg vissza-)telepedett holló (Corvus corax), mely itt sajátos módon bükkfára rakja fészkét. A nagyvadakat a gímszarvas, az őz és a vaddisznó képviseli ezen a vidéken is.

A ma és a közelmúlt állatvilága mellett említést érdemelnek a már csak kőbe zárva fellelhető, több százmillió éve itt élt fajok. A földtörténeti középkorban errefelé hullámzó tenger lerakta mészkőben számos tengeri állat nyomát találhatjuk meg. A Sűrű-hegy vagy a zirc–dudari országút melletti dachsteini mészkő gazdag a Megalodus genusba tartozó kagylókban, melyek közül a képen látható példány pontos rendszertani elnevezése Dudar nevét is megörökítette e szaktudomány körében: Megalodus complanatus novae variationis dudarensis. A bőséges tüskésbőrű fauna és a számos rákfaj mellett az eocén korú nummuliteszes mészkőben a nummulinák különböző fajai azonosíthatók. Ezeket a lapos lencse-, illetve korong alakú kövületeket a dudariak Szent László pénzének vagy kőpénznek nevezik.

Látkép a Magos-hegy tetejéről (Hodák Sándor felvétele)
 
A Gizella átjáró (Hodák Sándor felvétele)
 
Az Ördöggát (Hodák Sándor felvétele)
 
Dudar és környezete a József-kori katonai felmérés térképén (Hadtörténeti levéltár)
 
Kövületek Dudar környékéről (Tomor Thirring János: A Bakony dudar-oszlopi „Sűrű” hegycsoportjának…, Bp., 1934.)

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet