Előző fejezet Következő fejezet

Tipold Antal

ezredes

 

Az 1848-49-es szabadságharc hőséről minden évben megemlékeznek a geszti iskolások és a felnőttek. A régi temetőben nyugszik Tipold (Dipold) Antal ezredes. A márc. 15-i ünnepség után nemzetiszínű koszorúval a sírhoz vonulnak kicsik és nagyok. így megy nemzedékről nemzedékre, amíg csak magyar él ezen a földön.

Fejfáján a felirat:

„Itt nyugszik Tipold Antal Honvéd ezredes és dandárparancsnok.

Az 1848/49-diki magyar szabadság harcznak egyik nemes áldozata.

Szül: Pápán 1814. okt. 14-én.

Megh. Geszten 1868. február 15-én."

 

Ki volt Tipold Antal honvéd ezredes?

 

Nevét a lexikonban hiába keresnénk, a Hadtörténeti Intézet levéltárában azonban több dokumentum található, melyek segítségével rekonstruálhatók voltak életrajzának fontosabb mozzanatai. Ezek közül a legfontosabb az a periratcsomó, amely közvetlenül a szabadságharc leverése után keletkezett, s melynek iratai Aradon történt elítélésére vonatkoznak. Tipold Antal ugyanis a szabadságharcot megelőzően császári-királyi tiszt volt, és így osztoznia kellett annak a mintegy 700 volt császári-királyi tisztnek a sorsában, akik szolgálatot vállaltak a magyar honvédseregben, és akiket 1849 őszén a császáriak hadbíróság elé állítottak. A hadbíróságok Aradon és Nagyszebenben - e két helyen ítélték el a volt tisztek mintegy háromnegyed részét - valamint Pest-Budán, Pozsonyban, Kassán és Nagyváradon működtek.

Tipold Antal 1849. augusztus 13-án Világosnál tette le a fegyvert, s a Feldunai hadsereg tisztjeivel együtt az aradi császári-királyi rendkívüli katonai hadbíróság elé került. 1849. szeptember 4-én az aradi várban történt első kihallgatását így őrizte meg a jegyzőkönyv:

„Nevem Tipold Antal, Veszprém megyei, veszprémi születésű vagyok, 35 éves, katolikus, nőtlen, főhadnagy voltam a Kress könnyű lovas ezredben. 1829-ben, mint hadapród beléptem az 5. tüzér ezredbe, elvégeztem a bom-bászkari iskolát, majd 1832-ben önköltségen szolgáló hadapród lettem, a Kress könnyű lovas ezredben. 1840-ben ugyanitt tisztté, 1846-ban főhadnaggyá léptettek elé.

1848. június 1-én István főherceg századossá nevezett ki a 6. honvéd zászlóaljhoz, ahol - mint az a mellékelt okmányokból is kitűnik - Mészáros hadügyminiszter előbb őrnaggyá, majd 1849. január 1-én alezredessé, végül Görgey 1849. július 16-án kelt napiparancsában ezredessé léptetett elő.

Zászlóaljam először Bechtold altábornagy parancsnoksága alatt és Szenttamásnál részt vett a rácok elleni harcokban. Később a magyar kormány által kinevezett Bakonyi vezérőrnagy hadtestéhez tartozott és a Bács megyei Óké-ren állomásozott. Esterházy gróf parancsára innen 1849 januárjában Péterváradra meneteltünk, hogy részt vegyünk a Karlóca ellen tervezett támadásban. Péterváradra érve azonban azt az utasítást kaptam, hogy zászlóaljammal maradjak vissza a vár biztosítására, de egy Don Miguel gyalogezredbeli zászlóalj hamarosan felváltott bennünket, és Verbászra, majd Óbecsére rendeltek minket, ahol Lenkey dandárába lettünk beosztva. Január végén a hadosztályparancsnokságot Esterházy gróftól Vécsey ezredes vette át és én természetesen az ő alárendeltségébe kerültem. Vécsey hadosztályával részt vettem a Szolnokon lévő császári-királyi csapatok megtámadásában. A csata után zászlóaljammal együtt áthelyeztek a Klapka vezette 1. hadtestbe, melynek kötelékében harcoltam a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói csatában, részt vettem Komárom felmentésében, az ácsi csatában és Buda ostromában. Harcoltam később a második és harmadik komáromi csatában, az oroszokkal vívott váci és debreceni ütközetben, végül a Vinga melletti összecsapásban, ahol újra császári-királyi csapatokkal kerültem szembe. Ez utóbbi említett csatákban, illetve ütközetekben egy 3 zászlóaljból 2 huszár osztályból és egy ütegből álló dandár parancsnokaként vettem részt. A fegyvert hadtestemmel együtt Világosnál tettem le.

A honvédseregbe történt átlépésemet azzal indokolom, hogy egy felhívás jelent meg a német ezredekben szolgáló magyar tisztekhez, hogy lépjenek, magyar szolgálatba, és én, mint magyar ennek eleget tettem.

A császári-királyi katonaság ellen ezért harcoltam, mivel a magyar alkotmányra és az V Ferdinánd magyar királyra letett eskümhöz hű akartam maradni."

A katonás rövidséggel és szakszerűséggel előadottak több ponton magyarázatra, illetve kiegészítésre és kiigazításra szorulnak.

tt van mindjárt a név kérdése: Tipold vagy Dipold Antal?

A Hadtörténeti Levéltár 1848/49-es gyűjteményében fennmaradt néhány aláírását őrző iratának és az aradi hadbírósági peranyag dokumentumának tanúsága szerint Dipold, ám sírfelirata szerint Tipold, és ilyen néven közli halálhírét 1868-ban a Hazánk s a Külföld, valamint a Vasárnapi Újság is. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy - valószínűleg az 1860-as években - vette fel a magyarosabb hangzású Tipold nevet, hiszen a személyazonosság kétségtelen.

Születéséről, származásáról csak keveset tudunk. Ö maga a hadbíróság előtt tett vallomásában veszprémi születésűnek mondja magát, sírfelirata szerint viszont Pápán született. Persze az előbbi lehet elírás is, hiszen Aradon nem a személyi adatok pontossága volt a fontos, hanem az, hogy bebizonyosodjék a vád: az illető „felségáruló és lázadó". Származását tekintve vagyontalan polgári - azaz nem nemesi - családból született, aki számára a korabeli viszonyok között az egyik lehetőség a tiszti pálya volt. Így került 15 évesen a császári-királyi 5. tüzér ezred katonaiskolájára, majd Bécsben elvégezte a magasabb katonai - ma tematikai - képzettséget adó kétéves bombászkari iskolát. Innen kikerülve 1832-ben hadapród, ahogy akkor nevezték „hadfi" lett a 7. Kress altábornagy nevét viselő könnyű lovas ezredben. Önköltséges hadapród, ami azt jelentette, hogy egyenruhájáról, mind katonáskodással együtt járó kiadásáról magának kellett gondoskodnia. Mindez nem kis anyagi megterhelést jelentett, hiszen ez az állapot kerek 8 éven át tartott: csak 1840-ben kapta meg a hadnagyi kardbojtot és a vele járó szerény fizetést. E hosszú várakozás különben nem volt egyedi eset, inkább nagyon is jellemző. Oka abban rejlett, hogy a reformkori Magyarország elszegényedő nemességéből és feltörekvő polgárságából származó ifjak az 1830-as, 1840-es években egyre nagyobb számban léptek be a Habsburg-birodalom hadseregébe. A feudalizmus válságának súlyosbodására visszavezethető mozgás eredményeként az 1840-es években már gyakori volt az eset, hogy egy-egy ezredben a 100 főt is elérte a tiszti rendfokozatra váró hadapródok száma, amikor erre évente csak 2-3 főnek volt reális kilátása.

Dipold Antal 1846-ban azonban már főhadnagy lett, sorsa tehát egyenesbe fordult. 1848 tavaszán ezredével - melynek legénysége a Habsburgbirodalom olasz tartományainak területéről került ki, s mely ezred különben 1848. szeptember közepén csatlakozott Jellasicshoz - Móron állomásozott.

Itt érte a Batthyány-kormány május 21-én megjelent proklamációja, amely az alakuló első 10 honvédzászlóaljhoz való átlépésre szólította fel az országban állomásozó császári-királyi csapatok magyar tisztjeit.

Dipold az elsők között jelentkezett, mire június 19-én századossá nevezték ki a Veszprémben alakuló 6. honvédzászlóaljhoz. Részt vett alakulata megszervezésében és kiképzésében, majd július 28-án elindultak a Bácskába, ahol már folyt a harc a kormányhű katonaság és a szerb felkelők között. A zászlóalj Székesfehérváron, Dunaföldváron, Kiskőrösön és Kisteleken keresztül kocsikon tette meg az utat Szegedig, ahol augusztus 4-én került sor az ünnepélyes zászlóavatásra. Innen hajón Óbecsére, majd gyalogmenetben Hegyesen át Óverbászra mentek, ahol csatlakoztak a bácskai-bánáti hadtesthez.

Alig néhány nap múlva, augusztus 19-én Szenttamás felkelő táborának második ostroma alkalmával a zászlóalj már át is esett az első tűzkeresztségen, s a harcban Dipold is részt vett. A csatában a zászlóalj több halottat és sebesültet vesztett, ami elkerülhető lett volna, ha a felsőbb vezetés nem küldi indokolatlanul és meggondolatlanul ágyútűzbe a katonákat. Ennek oka részben abban rejlett, hogy a délvidéki magyar sereg magasabb parancsnokai - maga a Dipold által is említett br. Bechtold Fülöp altábornagy, hadtestparancsnok - császári-királyi tábornokok és ezredesek voltak, akik lassan kezdtek rájönni, hogy mit is várnak tőlük Bécsből.

1848 nyarán a Batthyány-kormány és az udvar viszonyának egyre feszültebbé válásából e császárhű tisztek számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a szerb felkelés esetleges leverése egy magyarellenes, forradalomellenes szövetségesétől fosztaná meg az udvart. S a hadműveleteket ennek megfelelően vezették.

A sikertelen támadás után Dipold zászlóaljával Ókérre vonult vissza. A helység helyőrségeként nap-nap után kisebb-nagyobb összecsapásokat, előőrsi csatározásokat vívtak a szenttamási tábor és a római sáncok védőivel. 1849. januárjáig mindössze egy nagyobb méretű vállalkozásra került sor: Szenttamás harmadik ostromára, szeptember 19-én. Ez alkalommal a szeptember 7-én eltávozott Bechtold helyett a csapatokat Mészáros Lázár hadügyminiszter vezette. Egész napon át folyó küzdelem során a tábort azonban ezúttal sem sikerült bevenni.

1848. szeptember utolsó, október első napjaiban a politika síkján döntő fordulat következett be. Jellasics támadása, majd annak napfényre kerülése, hogy erre az udvar beleegyezésével, sőt támogatásával került sor, nyílt konfrontációba torkollott. Bekövetkezett a szakítás az udvar és a magyar országgyűlés között.

Az új helyzet választásra, döntésre késztette a katonaságot és a tiszteket. A forradalom győzelmét követően - 1848 nyarán a császári-királyi hadsereg.

Magyarországon állomásozó részét, valamint az ekkor szervezett honvéd alakulatokat V Ferdinánd magyar királyra és az 1848. áprilisi magyar alkotmányra eskették fel. Ez az eskü most, októberben azonban két részre szakadt. V Ferdinánd proklamációi ugyanis a császári-királyi zászló alá való visszatérésre szólították fel, a magyar alkotmányra tett fogadalom viszont arra ösztönözte őket, hogy annak védelmében vállalják a harcot éppen V Ferdinánddal szemben, aki a bécsi udvar, a kamarilla eszközeként ennek az alkotmánynak a megsemmisítésére tört. Jogilag megoldhatatlan helyzet volt ez, a döntés azonban kikerülhetetlen. Annak eldöntését, hogy ki-ki katonai esküjének melyik részét tekintette érvényesnek, számos tényező befolyásolta, és a választás eredménye is különböző volt.

Az országban állomásozó és magyarországi sorozású császári-királyi csapattestek - szám szerint 25 gyalogos zászlóalj és 8 huszárezred - valamint 2 olaszországi kiállítású zászlóalj legénysége a magyar forradalom mellé állt. Hasonlóan cselekedtek a már fennálló honvédzászlóaljak katonái is. A tisztikar esetében azonban már jóval szerényebbek voltak az eredmények. A Jellasicsot megverő és a határig üldöző feldunai hadtest, valamint a bánáti és bácskai hadtest főbb tisztjei október folyamán sorra eltávoztak, és a csapattisztek jelentős része is „visszatért az uralkodó hűségre".

Dipold Antal azok közé tartozott, aki aláírta a magyar forradalmi kormánynak, a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmánynak feltétlen engedelmességet fogadó új esküt, illetve írásbeli nyilatkozatot, s mint későbbi tevékenysége bizonyítja, ezzel végleg elkötelezte magát a hazája szabadságáért folytatott harc mellett. A fenti nyilatkozatot már, mint őrnagy írhatta alá, miután érdemeiért október közepén a 6. zászlóalj parancsnokává léptették elő. (Az alakulat korábbi parancsnoka, Szabó Zsigmond őrnagy ugyanakkor alezredes és dandárparancsnok lett.)

A patriotizmus, a haza szeretete azonban nem mindenkinél bizonyult olyan mélynek és erősnek, mint Dipold Antalnál, miként az általa szintén említett Bakony Sándor bárónál sem. Bakonyi mint a császári-királyi 2. gyalogezred ezredese 1848 nyarán bátran és vitézül harcolt a Bácskában, különösen kitűnt Szenttamás szeptember 19-i ostromakor. Októberben ezredével csatlakozott ugyan a honvédsereghez, és honvéd tábornoki rangban a bácskai hadtest parancsnoka lett, azonban ettől kezdve teljes érdektelenségével tűnt ki. Noha kiváló, harcban edzett csapatok álltak a rendelkezésére, egyetlen komoly kísérletet sem tett a bácskai felkelő táborok felszámolására. Végül december közepén szabadságoltatta magát, s többé nem tért vissza szolgálati helyére.

Utódjává a kormány gr. Esterházy Sándort nevezte ki, e választás sem bizonyult azonban szerencsésnek. 1849. január középén, amikor a Debrecenbe menekült kormány arra utasította a Bánátban és a Bácskában állomásozó hadtestet, hogy a Tiszántúl biztosítása érdekében vonuljon fel a Közép-Tisza vonala mögé, Esterházy a parancs teljesítése helyett tiszti gyűlést hívott össze Verbászra. Ezen kijelentette, hogy csak a „szerb lázadók" ellen hajlandó harcolni, majd Vécsey erőteljes opponálása után elhagyta az ülést. Vécsey pedig, akit a másik hadosztályparancsnok, a Galíciából a haza védelmére beszökött huszárszázad parancsnoka, Lenkey János, ekkor már honvéd ezredes is hathatósan támogatott, átvette a hadtest vezetését. Esterházy több tucat tiszt kíséretében átszökött a császáriak táborába.

Minderről Dipold Antal Aradon persze csak így nyilatkozott: „...a hadosztály-parancsnokságot Esterházy gróftól Vécsey ezredes vette át és én természetesen az ő alárendeltségébe kerültem". Igen, számára ez volt a természetes. Pedig dönthetett volna másként is, mint Esterházy, akit tettéért a császár ezredessé, majd tábornokká léptetett elő, ha összefér a becsülettel és a hazaszeretettel. Dipold azonban inkább engedelmeskedett Vécseynek, akinek hadtestével - mint láthatjuk, immár alezredesként Lenkey János hadosztályában - Szegedre, majd Törökszentmiklósra vonult. Ide, a Közép-Tisza vonalához érkezett be hamarosan Damjanich is a Bánátból kivont csapatok élén.

Közben, 1849 telének végére az általános katonai helyzet is alaposan megváltozott. Erdélyben Bem csapatai egyre inkább fölébe kerekedtek a császáriaknak. A Felső-Tiszánál egyesült Görgey Windisch-Grátz elől visszavonuló feldunai, Klapka felső-tiszai és a bácska-bánáti csapatok beérkeztéig a szol-nok-debreceni út fedezését ellátó Perczel, most Répásy tábornok hadteste. E sereg élére Dembinszki altábornagy került, aki offenzívát indított. A szemben álló császári fősereget erős megosztásra kívánta késztetni, ezért utasítást küldött Damjanichnak, hogy Vécsey csapataival közösen intézzen tüntető támadást a Szolnokon lévő császáriak ellen. Damjanich azonban nem az a katona volt, aki beérte volna egy egyszerű látszattámadással. 1849. március 5-én hajnalban átkelt a Tisztán és Vécseyvel karöltve elsöprő erejű támadást intézett Szolnokra. A vakmerő vállalkozásból a szabadságharc egyik legfényesebb győzelme született: a szemben álló császári dandár nagyobb része menekült, illetve fogságba esett.

A diadal részese volt a zászlóalja élén Dipold Antal is. Feltehetően ennek volt köszönhető, hogy aradi vallomásával ellentétben nem csak egyszerűen áthelyezték a Klapka parancsnoksága alatt álló 1. hadtestbe, de mindjárt egy dandár vezetésével is megbízták. Dandára a 6., 26. és 52. honvéd zászlóaljból, a 14. Lehel huszárezred 1 századából és egy gyalogos ütegből állt.

A március 5-i szolnoki diadal a győzelmes tavaszi hadjárat bevezetője lett. A hó végén a feldunai hadsereg Görgey vezetésével lendületes támadó hadjáratot indított és egy sor csatában, illetve ütközetben megverte a császáriakat Hatvantól Komáromig. Ennek az útnak Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló és Komárom voltak a közismert állomásai, s a hatvani csata kivételével dandára élén ott küzdött mindegyikben Dipold Antal is. A győztes csaták során persze akadtak, adódtak nehéz percek, súlyos helyzetek is. Az április 4-i tápióbicskei csata például éppen a Dipold-dandár megszaladásával kezdődött. Az eset a következőképpen történt. Április 4-én délelőtt Klapka hadteste Nagykátáról Bicske felé indult. Az elővédet Dipold dandára alkotta. A Tápió folyócska hídján átkelve a dandár harcrendbe fejlődve megindult a falu felé, ahol a hírek szerint Jellasics hadtestének néhány utóvéd osztagának kellett lennie. Hamarosan szembe is találkozott a Jellasics nevét viselő huszárezreddel - melyet a magyar huszárok már ismertek és „Jézus Mária huszárai"-nak hívták (Jézus Mária! Ez is huszár?!) -, mely ezúttal is megfelelt hírnevének. Rövid összecsapás után megszaladt. A siker azonban elbi-zakodottá tette a csapatokat és a dandárparancsnokot, aki elmulasztott felderítőket küldeni a szemre elhagyatottnak tűnő faluba. A honvédek énekelve vonultak be a helység közepéig, itt azonban elszabadult a pokol. A házakban elrejtőzött két császári határőr zászlóalj katonái öldöklő golyózáporral fogadták, majd megrohamozták Dipold mit sem sejtő dandárát. A dandár futásnak eredt, a pánik pedig átterjedt a második lépcsőben közeledő Bobich-dandár-ra, majd Klapka egész hadtestére. Szerencsére a legválságosabb pillanatban érkezett Damjanich 3. hadteste, amely aztán az időközben rendbe szedett Klapka-hadtest támogatásával végül is kiverte a császáriakat Tápióbicskéről.

Április 26-án Komáromnál viszont éppen Dipold dandára volt az, amely elhárított egy súlyos következményekkel járó támadást. A csata folyamán a magyar hadközép túlontúl előre merészkedett huszárezredét a császári lovasság oldalba kapta, majd megfutamította, és üldözése során a hadközép bal szárnyát fedező 47. honvéd zászlóaljat is letiporta. Ennek következtében a magyar centrumot az a veszély fenyegette, hogy arcvonalát a császári lovasság felsodorja. Ekkor azonban Dipold parancsra sem várva a dandárhoz tartozó 26. honvéd zászlóaljjal a jobbszárnyról a hadközép fedezésére sietett, és csapatát egy tömegbe állítva hatásos tűz alá vette, majd hátrálásra bírta a császári lovasságot. Komárom felszabadítása után Dipold dandárával részt vett Buda várának május 4-től 21-ig tartó ostromában, s ebből az időszakból fenn maradt az a hadrend is, amely dandárának május 20-án kelt létszámát tartalmazza.

A tavaszi hadjárat folyamán került sor a magyar országgyűlés április 14-én kiadott nyilatkozatára, amely trónfosztottnak nyilvánította a Habsburg-dinasztiát. A lépés kétségtelenül megosztotta a véleményeket. A tisztikarban, különösen a főbb tisztek között sokan akadtak, akik nem értettek egyet a függetlenség deklarálásával.

Vajon Dipold hogyan vélekedett?

Ezzel kapcsolatban 1849. október 29-én kelt másodszori kihallgatásának jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk:

„Komárom felmentése után Bobichot ezredessé akarták előléptetni, ő azonban ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy engem is nevezzenek ki ezredessé. Ez ügyben beszélt Görgeyvel is, de Görgey azt felelte, hogy engem nem fognak előléptetni. Azt hiszem, ennek az volt az oka, hogy én nyíltan kimondtam ellenvéleményemet az országgyűlés április 14-i határozatával kapcsolatban. Bobich megerősítheti, hogy én ellene voltam az országgyűlés április 14-i döntésének..."

Ez az állítás azonban több vonatkozásban is sántít, és a körülményeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. A második kihallgatásra ugyanis akkor került sor, amikor a honvédsereg 12 tábornokát és 3 ezredesét stb. már kivégezték! Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy aki hadbíróság elé került, annak az élete forog kockán. Ennek következtében Dipoldhoz hasonló értelemben nyilatkozott kivétel nélkül mindenki. Annál is inkább, mivel az, hogy az illető április 14. után is szolgált a honvédseregben, külön és az egyik legfontosabb vádpont volt. Másrészről éppen az ellenkezője az igaz annak, amit Dipold állít, ti. példák sokaságával bizonyítható, hogy Görgey éppen azoknak a tiszteknek az előmenetelét segítette, akik nem értettek egyet a függetlenségi nyilatkozattal. E tekintetben a hadbírósági vallomás tehát nem lehet mérvadó, hiszen - ismétlem - életét kellett mentenie. Lehetséges, hogy valóban azok közé tartozott, akik nem értettek egyet a Habsburg-ház trónfosztásával.

Az embereket azonban végül is a tetteikből ítélhetjük meg, s a tettek Dipold Antal esetében is beszélnek. Mert hiszen lehetősége lett volna fél-reállni, mint azt például Gáspár András tábornok tette április 14. után. Jelenthetett volna beteget, vagy kérhette volna áthelyezését „béke állomásra", hogy valamely város térparancsnokaként ne kelljen fegyverrel harcolnia a császári csapatok ellen -jó páran megtették ezt. Ő azonban az utolsó pillanatig, egy nap szabadság nélkül hadtesténél maradt. Küzdött a június közepi Vág-menti harcokban, harcolt július 2-án és 11-én Komáromnál, ott volt a július 16-i és 17-i váci csatában, és augusztus 2-án Debrecennél. Július 16-án kelt ezredesi kinevezését tehát a harctéren érdemelte ki. Sőt, amikor az augusztus 2-i debreceni csatában Bobich János megsebesült, ő vette át az 1. hadtest egyik gyalogos hadosztályának vezetését, és irányította azt az augusztus 10-i vingai utolsó ütközetben.

Tevékenységét a fentiek alapján ítélte meg a császári hadbíróság is. A november 8-án kelt ítélet Dipold Antalt bűnösnek mondta ki „felségárulás és fegyveres lázadásban való részvétel" vádjában, ezért megfosztotta császárikirályi főhadnagyi rangjától, elrendelte minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását, és golyó általi halálra ítélte. Az ítélet megerősítése végett Haynau elé került, aki azt szabályszerűnek és méltányosnak találta, azonban kegyelmet gyakorolt, és a golyó általi halál büntetését 18 évi vasban letöltendő várfogságra változtatta. A fenti ítéletet november 17-én hirdették ki. A 18 évből végül azonban csak 7 lett, miután Dipold - a 48-as szabadságharcban való részvételért elítélt tisztek zöméhez hasonlóan - 1856-ban kegyelmet kapott.

Az aradi várbörtönből kiszabaduló 42 éves Dipold, aki mint volt honvédtiszt álláshoz nem jutott, vagyona pedig nem volt, a Tisza családnál Geszten kapott menedéket. Feltehetően annak a Tisza Lászlónak volt a vendége haláláig, aki 1848-49-ben honvéd huszár százados volt, és a december 30-i móri csatában súlyosan megsebesült.Dipold Antal tehát bátor, elkötelezett katonája volt az 1848-49-es magyar szabadságharcnak, sírja megérdemli a gondozást. Ezt kívánja tőlünk az elődeink iránti tisztelet és a nemzeti kegyelet.

 

Dipold Antal ezredes

 

Jegyzetek

  1. Hadtörténeti Levéltár (a továbbiakban HL). Aradi hadbíróság 113/3 2/239 b - Dipold Antal peranyag.
  2. Hazánk s a Külföld 18. 8. 9. szám. Vasárnapi Újság 1867. 17. szám.
  3. Kinevezést közli a Közlöny 1848. 13. száma. Eredetiben fennmaradt szá zadosi oklevele hadbírósági peranyagában található.
  4. Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Bp. 1973. 259. o.
  5. Uo. 321. o. A császári-királyi tisztek kilépésére, illetve csatlakozására, valamint ennek okaira; Bona Gábor: Az 1848-49-es szabadságharc katonai vezetésének nemzetiségi összetételéről, Valóság 1978. 7. szám és: Új legenda születik  (Kritikai  észrevételek Nemeskürty István  1848-as könyvéről). Századok, 1979. 4. szám.
  6. Közlöny 1848. 135. szám, kinevezési oklevele szintén fennmaradt per iratai között.
  7. Bakonyi 1849. január elején Pesten jelentkezett Windisch-Gratznél, aki hadbíróság elé állíttatta. Előbb kényszernyugdíjazták. 1851-ben meg fosztották császári-királyi  ezredesi  rangjától.   (Kriegs Archív Wien: Militar Gouwernement zu Wien 1849-1852. 984.)
  8. Az esetre részletesen: Gelich Richárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben, Bp. é.n. 2. köt. 276-277. o. és B(reit) J(ózsef): Magyarország függetlenségi harcának katonai története, Bp. 1897. I. kötet 122. o.
  9. Alezredesi kinevezése a Közlöny 1849.  11. számában. Az „Altiszai mozgó sereg" itt közölt hadrendje a HL 1848-49-es gyűjtemény 11. dobozában található 191. szám alatt.
  10. Breit i. m. 2. köt. 36. o.
  11. Uo. 54-55. o.
  12. Uo. 102-105. o.
  13. HL: 1848-49-es gyűjtemény 29. doboz 158. sz.
  14. V ö.: 1. sz. jegyzet
  15. „Harcrendje  az  első magyar mozgó  hadseregnek  1849-ik évi  8. Augusztus havára." (HL: 1848-49-es gyűjtemény 42. doboz 204. szám)

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet