A magyar romlásnak századában

Nem egykönnyen lehetne elmondani, mennyi csapással sújtotta az országot a háború, az éhínség és a járvány, ez a három nyavalya —jellemezte a XVII. század viszonyait egy erdélyi krónikaíró.

A tizenöt éves háború (1593-1606) súlyos és maradandó károkat okozott Magyarországnak. Nem sikerült visszafoglalni Budát, Temesvárt, elesett Eger, Nagykanizsa. 1596 októberében Mezőkeresztesnél ezeknek az éveknek a legnagyobb ütközetét veszti el a Miksa főherceg és Báthori Zsigmond vezette szövetséges sereg. A háború tizenhárom éve alatt bekövetkezett és ide visszanyúló etnikai, demográfiai és gazdasági változások évszázadokig kihatottak a magyarság sorsára.

A háborúskodás rengeteg pénzbe került. Pénzügyeinek rendbetétele céljával a Habsburg-udvar fiskális pereket indított a magyar magánbirtokosokhozjutott kincstári jövedelemforrások visszavétele végett. Az ellenszegülőket felségsértés vádjával perbe fogta, elítéltette, vagyonukat lefoglalta. Különösen elmérgesítette az udvar és a rendek viszonyát, hogy a protestáns vallási sérelmeket felhánytorgató 1604. évi tavaszi országgyűlés végzéséhez az uralkodó önkényesen egy, a vallásügyek tárgyalását örökre eltiltó pontot csatolt.

A régen érlelődő elégedetlenség fegyveres felkeléshez vezetett. 1604 őszén Giacomo Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány támadást indított Bocskai István bihari várai ellen. A később erdélyi fejedelemmé választott fóúr visszavágott: ezzel megindult a magyar rendek első fegyveres mozgalma, a Bocskai-felkelés.

Göncről hívja hadba Magyarország és Isten egyházai védelmére a kassaiakat 1604. október 28-án Bocskai vezére, Lippai Balázs, „a magyar keresztény vitézlő rendek főkapitánya". Lippai összegyűlt seregével arra törekszik november elején, hogy megtisztítsa a vidéket a császári katonáktól. „A hajdúk Tállya, Szántó és Gönc körül sok németet levágtak, amellett fosztogatnak is, és nagy rémülést okoznak" - olvashatjuk egy Kassán 1604. november 8-án kelt levélben. November 30-án „Bocskai Gönczre szállá táborban az hajdúság mellé gyülekezék". Nemcsak a hajdúk erősítik azonban: csatlakoznak hozzá Abaúj, Torna és Zemplén rendjei is. A három megye rendjeinek hadba állása jelzi azt az általános elégedetlenséget, amelyet a császári katonák fosztogatásai, önkényeskedései váltottak ki. Bocskai hamarosan elfoglalta egész Felső-Magyarországot. Hajdúi májusban már Alsó-Ausztriát, Morvaországot és Sziléziát dúlták. Csakhamar a felkelők kezére került a Dunántúl is. Az erdélyi rendek 1605. február 2-án fejedelmükké választották Bocskait, aki azonban nem Gyulafehérváron, hanem Kassán rendezte be udvarát. így fordulhatott elő, hogy a gönciek az új fejedelemmel is megerősíttették a Rudolf királytól 1559-ben kapott kiváltságukat.

A Bocskai-felkelést a bécsi, a tizenöt éves háborút a zsitvatoroki béke zárja le 1606-ban. Sem a békék, sem Bocskai halála után nincs nyugalma azonban a városnak: 1607 novemberében a hajdúk, az év végén a hajdúk mozgalmának visszaszorítására törekvő Forgách Zsigmond felső-magyarországi biztos és Báthori Gábor, a Habsburg-barát későbbi fejedelem (1608-1613) seregei táboroznak Göncön. Lakóinak esdeklő kérelmére ugyanez a Forgách Zsigmond országbírói minőségében mentesíti Göncöt a katonabeszál-lásolás alól 1613-ban.

Nemcsak a táborjárások terhelik azonban a várost. A hadak mozgásával összefüggésben az itt lakók kötelessége az utak és a hidak rendben tartása. Ezt a kierőszakolt szolgáltatást gyakran szabotálták, sőt előfordult, hogy kerek perec megtagadták. Változatlanul veszélyeztették Göncöt a török betörések is. Ez lehetett a legfőbb oka annak, hogy palánkkal erősítették meg a várost.

A gönciek mindig igyekeztek az éppen hatalommal rendelkezőktől kieszközölni a katonabeszállásolások alóli mentesítést. így történt ez 1622-ben is, amikor Bethlen Gábor fejedelemhez járultak kérelmükkel. Érdemes idézni a miskolci levéltárban található mentesítő levél egy részletét, amely utal a település - már korábban is említett - sajátos geopolitikai helyzetére. „Meghtekintvén Göncz városának ighen útban való létét, ami miatt igen sok kárvallás és fogyatkozás érte őket, megparancsoljuk mindenféle katonai hatóságnak, hogy senki az my rendelésünk kívül zászlóval vagy csoporton-kint Göncz városára ne szálljon, a várost pénz nélkül való gazdálkodásra ne erőltesse és őket javaikban ne háborgassa."

A török martalócok betörései és sarcolásai okozzák Abaúj vármegye és Gönc dolgos népének a legtöbb kártételt az 1630-as években is. 1633 szeptemberében Forgách Miklós felső-magyarországi főkapitány Abaúj vármegyét hadba is hívja a „nagy csintalanságot, égetést, rablást és insolentiakat" művelő törökök ellen, és a csapatok gyülekezőhelyéül Göncöt jelöli meg.

Jól érzékelteti a török támadásokkal szemben védtelen és kiszolgáltatott nép elkeseredettségét a gönci városkönyv 1634. április 12-i bejegyzése. „Mi geöntzi feő biró Kovács Szabó András, esküt polgár társaimmal, az beöczülleteös tanácsall s községgel! egietemben, nagy giakorta tapasztalván Istennek eő fölségének sullios ostorát rajtunk az mi bűneinkért, melliekkel ő szent fölségét nagy giakorta megh szoktuk bántani, az többi között ez is nem dicséretes dologh, hogy mi geöntziek alföldi szőleinkben, sokadalomban, malomban és egiéb dolgainkra is vasárnap szoktunk az városból ki mennie, az melliekkel Istennek ostorát szoktuk magunkra vonnia."

Istennek súlyos ostora nem más, mint a fosztogató, rabló török ármádia. Érdekes az idézet abból a szempontból is, hogy a polgárok éppúgy a bűnökkel és eltévelyedésekkel magyarázzák a csapásokat, a török pusztítást, mint ahogy azt Károlyi Gáspár „Két könyvé"-ből megismerhettük. Nem állítjuk ezzel azt, hogy Károlyi könyve közkézen forgott volna a gönciek között, de az bizonyos, hogy Károlyi szemlélete meghatározta prédikátorutódainak a nézeteit, akik alapvető hatást gyakoroltak az istentiszteleteken az egyszerű nép gondolkodására.

A törökök visszatartására nincsen saját ereje a városnak. A hevenyészett védművek sem jelentenek különösebb akadályt a be-betörő ellenségnek, a két szembenálló birodalom között pedig katonai erőegyensúly áll fenn, így hát nem nagyon remélhetnek külső védelmet sem. Mit tehetnek egyebet: megpróbálják kiengesztelni a rájuk oly sok csapást mérő Istent: „...ennek utánna senki az göntzi lakosok közzül, sem alföldi szőlejükben, sem sokadalomban, sem malomban, se szekérrel, se gialogh ne merészölljön az göntzi határból kimennie, biró hire (informálása) nélkül, hanem ha valakinek oly el múlhatatlan dolga volna, az mely más napra nem maradhatna, avagy atyafiának betegsége, avagy oly fön álló pörei volnának, az melyből nagy kára következnék, akkorbeli feő bírót keresse megh és így megengedtetik, ha ki pemgh ez végzés ellen(ére) el menne, elseőben egy forint leszeön az büntetése, annak utána, ha ugian vakmerőségnek vetné magát s el menne, 12 forintval büntettetik megh."

A török veszedelem ezután sem csökken. Bizonyítja ezt az, hogy Abaúj vármegye kénytelen volt a betöréseik ellen Forró tájékán száz lovast állandóan fegyverben tartani és gyakorta általános felkelést hirdetni. így történt ez 1636 novemberében is, amikor Homonnai Drugeth János országbíró hirdet hadba szállást Göncre. Mivel az idő hamarosan hidegre fordult, s télen a törökök sem szoktak mozgolódni, decemberben Drugeth elrendeli, hogy a vármegye katonasága térjen téli szállására.

1639. május 7-én egy kisebb német egység vonul át a városon. Ellátására kapunként négy-négy kenyeret, az egész városra egy hordó bort és egy ökröt vetett ki a vármegye, ezenfelül minden második kapu tartozott egy-egy fuvart adni.

1644 elején I. Rákóczi György erdélyi fejedelem elhatározta, hogy visz-szaszerzi és a fejedelemséghez csatolja a felső-magyarországi hét vármegyét, a Partiumot. Növelte a kísérlet sikerének esélyét, hogy a Habsburg Birodalom a harmincéves háborúval volt elfoglalva. A fejedelem a török porta engedélyét is megkapta vállalkozásához, és az év tavaszán harmincezres seregével benyomult a királyságba. Ez a hadi vállalkozás is érintette Göncöt. A fejedelem március l-jétől a hónap végéig innen irányítja az eseményeket. Az év nyara III. Ferdinánd (1637-1657) és I. Rákóczi György hadai közötti folytonos csatározással telik Abaújban. Kemény János (a későbbi fejedelem), Rákóczi fővezére szinte állandóan városunkban vagy környékén tartózkodik, ez hadműveleteinek az egyik fő támaszpontja. Május 30-án azt írja a fejedelemnek, hogy „tanáltak ugyan valami elmaradozott hitvány németeket tegnap is, az éjjel is, de Göncznél tovább nem mehetnek, [mert] az ellenség a hidakat őrzi".

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem

Kassát ekkor már ostromolják, de Kemény János hadai Gönc, Eperjes, Varannó felől megakadályozzák a németek élelemhez jutását. A hosszú hadakozás során az erdélyi seregek is ellátási nehézségekkel küszködnek. A fővezér szeptember 22-én Vámosújfaluból azt írja a fejedelemnek, hogy „nem continuálhatjuk [folytathatjuk] az itt léteit sokáig, se széna, se abrak, Gönc felé talán jó lenne [a hadakat összevonni, mert arra] mindenki felé vigyázhatnának". Az idézet utolsó része alátámasztja azt is, amit korábban Gönc geostratégiai jelentőségéről megállapítottunk.

I. Rákóczi György törekvéseit siker koronázta: az 1645-ben megkötött linzi békében III. Ferdinánd átadta a Partium hét vármegyéjét az erdélyi fejedelemnek, és beleegyezett abba, hogy a szabad vallásgyakorlást a jobbágyokra is kiterjesszék. A pozsonyi országgyűlés 1647 júniusában cikke-lyezte be ezeket a vívmányokat.

Mintegy másfél évtizedig Gönc református népe mentesül az országos politikában vagy a hadi eseményekben való híresüléstől. A békés építkezést már csak a város földesurának, gróf Csáky Istvánnak mértéktelen kapzsisága akadályozza.

Panaszlevél a német katonaság pusztításairól miatt 1662-ből (a SÓBA gyűjteményéből)

A Wesselényi nádor vezette rendi szervezkedés, a felső-magyarországi Habsburg-ellenes felkelés elbukott 1668-ban, illetve 1670-ben. I. Lipót (1657-1705) úgy nyilatkozott, hogy ezzel Magyarország eljátszotta a jogot önmaga igazgatására. A megtorlás elől sokan menekültek Erdélybe, illetve Erdély hódoltsági előterébe. Számukat növelte, hogy 1672-ben Bécs szélnek eresztette a megbízhatatlannak minősített végvári katonaság jelentős részét.

A bujdosók már 1672 augusztusában a Felső-Magyarországon állomásozó német csapatok ellen vonultak: Kassától a Szepességig hódoltattak, és ott látták el élelemmel magukat, ahol tudták. Göncöt öt csapatuk is megsarcolta 1672-ben. A Hegyalját 1674-ben támadták meg, de városunk sem maradt ki a hadak járásából. A bujdosók Dózsa kereszteseit idézve ekkor kezdik kurucoknak nevezni magukat. Mozgalmuk 1678-ban kapott új lendületet, amikor Thököly Imre az élükre állt. A kurucok a huszonegy éves gróf vezetésével rövid idő alatt elfoglalták a Felvidéket és Göncöt is.

Komisz idők következnek a városra. 1678-ban császári hadak szállásolnak, 1680 őszén a kurucok égetik fel a Hernád hídját. 1681-ben Suhajda kuruc vezér hadai szálljak meg, 1682-ben verik ki őket a császáriak. 1683 nyarán ismét Thököly hadai élik fel a település javait.

Jól érzékelteti a pusztulás mértékét, hogy a városnak a Csákyak tulajdonában lévő része korábban 15 964 forintot, 1687-ben már csak ötszáz forintot ért. „A mi elpusztult és elrongyolódott szegény városunknak siralmas állapottya és lakosaink számának igen megapadása, úgy annyira hogy akar ki is ha elnézi harmad részében ez házaknak alig tartózkodnak lakosok" -jellemzi helyzetüket az a kérelmező levél, amelyet a gönciek a szepesi kamarához intéztek adójuk elengedése érdekében. Megfogyatkozott, lepusztult, keserű város várja tehát a jobb jövőt a romlás századának végén.