| |
A XVII. század első harmadában - mint korábban láttuk - a hadak járása, a különféle fegyveres kompániák, a kóborló katonák fosztogatása sok nyomorúságot zúdított a felvidéki falvakra. Amíg a mezővárosoknak volt némi lehetőségük az önálló védekezésre, a beszállásolások alóli mentesítő levelek kijárására - bár Gönc esetében láttuk, hogy ezeknek nem sok foganatjuk volt -, a falvak jobbágyainak szinte a parasztvármegye intézménye jelentette az egyetlen esélyt az önvédelemre. Ennek jogát törvények is biztosították. A parasztvármegyék hadnagyokat, kapitányokat, a kisebb egységek élére tizedeseket választottak, és első fokon ítélkezhettek is fosztogatóik-ellen.
Nem véletlen, hogy a parasztvármegyék legjelentősebb megmozdulása is a zsoldoskatonák visszaélései miatt bontakozott ki, és a Császár Péter-féle felkelés kizárólagos célja kezdetben a fosztogatások megakadályozása volt. A parasztlázadás fo bázisát a felső-Tisza-vidéki helységek népessége alkotta, de kapcsolódott hozzá a Sajó-, a Bódva-, a Hernád-völgyi és a csereháti falvak jobbágy lakossága is. Az egymással kapcsolatot tartó települések felfegyverkezett népe először Garadnán gyülekezett, de a falu kicsinek bizonyult a több ezerre duzzadt tömeg befogadására, így tovább vonultak Göncre, ahol többnapos gyűlésük 1631. augusztus 15-én kezdődött.
A parasztvármegye kereteit fenntartva egységüket azzal is kifejezték, hogy megalakították a kapitányok tanácsát. Főkapitánynak Császár Péter bükka-ranyosi bírót választották meg. Rangban utána a gagyvendégi Nagy Ambrus következett. A város korábbi megpróbáltatásainak ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a helybeliek közül számosan csatlakoztak a gyűlésező paraszttömeghez, sőt nemes Madár Ambrust még a parasztkapitányok tanácsába is beválasztották.
A felső-magyarországi parasztvármegyék felkelése az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen toborzott, Bornemissza János vezérelte nádori seregeit veszélyeztette a leginkább. Az összegyűlt, elkeseredett és felbőszült parasztok a több, egymással összeköttetésben lévő táborban mintegy tízezren lehettek. Bár felszerelésük meglehetősen gyenge volt, de így is jóval nagyobb hadi erőt jelentettek annál, mint ami Bornemissza rendelkezésére állt. A nádori sereg parancsnoka ezért tárgyalóküldöttséget menesztett a gönci táborba. Lánczy alispán vezetésével érkezett azonban egy másik deputáció is Göncre, melyet a Garadnán gyülekező nemesi vármegye delegált.
A településünkön ülésező parasztság mindkét küldöttségnek megfogalmazta követeléseit. Dekrétuma első helyén legnagyobb sérelmét és legfontosabb törekvését fogalmazta meg: „Mivel régtől fogva sok ínséget szenvedtünk az országban lévő hadak miatt, és a sok panaszok után mindeddig is semmi könnyebbítésünk nem lőtt, kívánjuk, hogy afféle rend nélkül és istentelenül élő hadak ne legyenek."
A zsoldosok viselkedésével foglalkozik a követelés második pontja is: „Mivel tudjuk, hogy őfelsége, koronás király urunknak országait haddal kell oltalmazni, ha azért őfelségének hadfogásra szüksége leszen, ilyen Isten igazságán kivül való levéllel és hadkiáltással hadat ne fogadjanak, hanem csendben, helyben éljenek, nem úgy, mint ekkoráig."
A harmadik pontban garanciát kérnek a parasztok a megmozdulásban részt vevők büntetlenségére: „Hogy ez mostani kéntelenség alatt való felkelésért senki, kicsitől fogva nagyiglan, közülök sem személyekben, sem marháj okban, sem titokban, sem palatínus [nádor] urunktul ő nagyságáiul, sem ő felsége után való felső és alsó rendben nem bántódnak, se meg nem károsíttatnak." A dekrétum negyedik pontja arra utal, hogy a parasztvármegyék eddigi gyülekezése sem volt konfliktus nélküli, mert a földesurak, illetve a vármegye vagy a császár katonái elfogtak néhány csatlakozó jobbágyot. Ezért megfogalmazói követelik: „Hogy a minémő paraszt embereket az minap megfogtanak, mindjárást elbocsássák."
Bornemissza szorult helyzetében elfogadta a feltételeket, s valóban nem érte bántódás a hazatérő parasztokat, de visszahúzódását csak pillanatnyi gyengesége, nem pedig valamiféle belátás motiválta. A gönci dekrétumot végül is nem tartották be. Az egyezmény megsértése miatt a parasztok szeptemberben újra gyülekeztek, fegyverkeztek. A megmozdulás tragikus, de törvényszerű végének kezdetét Császár Péter tőrbe csalása jelentette: For-gách Miklós főkapitány tárgyalni hívta Kassára, majd elfogatta. Szörnyű kínzásoknak vetették alá, és 1632. március 4-én Kassán testét felnégyelték. A vezér halála azonban csak olaj volt a tűzre. A fóvezérséget Nagy Ambrus vette át, s a felkelés rövid idő alatt átterjedt Zemplén, Ung, Sáros és Szepes vármegyére is.
A nemesi vármegyék Kassára küldött követei rávették Forgách főkapitányt, hogy teljesítse a parasztok legfőbb kívánságait: intézkedjen személyesen a katonai garázdálkodások megszüntetésében, vállaljon garanciát az eddig elfogott parasztok szabadon bocsátásáért, a felkelők büntetlenségéért. A parasztkapitányok többsége elfogadta Forgách feltételeit. Az összegyűlt hadak szétoszlottak, leadták fegyvereiket: az élet rendes menete helyreállt Felső-Magyarországon.
A radikális Nagy Ambrus azonban továbbra is egyben tartotta a maradék paraszthadakat, és a hajdúkkal keresett kapcsolatot. Igyekezett a mozgalmat I. Rákóczi György fejedelemnek a felvidéki vármegyék megszerzésére irányuló törekvéseihez kapcsolni. Egykori tárgyalópartnereinek - Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István - hadai azonban 1632. április 10-én Nyírbátornál meglepték a parasztsereget. A gyengén felfegyverzett felkelők elszántan és hősiesen küzdöttek, de amikor Zólyomiék bevetették tarackjaikat, egyre többen dőltek ki a harcoló parasztsereg soraiból, mások fegyvereiket eldobálva a menekülést választották. A parasztokra kíméletlen megtorlás várt: „Kevés szaladhatott ... épségben, hogy orrát, vagy fülét el ne metszették volna." Nagy Ambrus kivágta magát az ellenség gyűrűjéből, de hamarosan belehalt sebeibe.
1683-ban a török Bécset ostromolja. Az egyesült császári bajor-szász hadak szétverik az ostromló török sereget, és 1684-ben megkezdődik a török kiűzése Magyarországról. 1686-ban felszabadul Buda a száznegyvenöt éves török uralom alól. A szerémségi Karlócán 1699-ben megkötött béke után csak a Temesköz és a Szerémség egy része marad török fennhatóság alatt.
Magyarországot - magyar közreműködéssel - idegen hadak tisztították meg a megszállóktól, ami felerősítette a Habsburgok abszolutisztikus törekvéseit. A magyar nemességnek az az elképzelése, hogy az ország berendezésében a rendeké lesz a döntés joga, semmivé lett. Bécs nem állította helyre az országrészek egységét, Erdélyt katonai közigazgatás alá helyezték, sőt a déli határvidéken még egy elkülönített tartományt alakított ki az udvar.
Bécs sorozatos alkotmánysértései ismét Habsburg-ellenes felkeléshez vezettek. A nemesség és a parasztság egyaránt elégedetlen volt az új század elején: a nemességet előjogainak megsértése, a parasztságot a súlyos adóterhek, a beszállásolási rendszer és a hadsereg számára teljesített hosszú fuvarok terhe állította szembe a bécsi udvarral. II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án érkezett Magyarországra, és a népi felkelés élére állt. Ezzel megkezdődött a Rákóczi-szabadságharc, amelyhez csatlakozott Gönc a XVII. századi sok megpróbáltatás után.
A maradék város közönsége rövidesen már a fejedelemhez intézi kérelmét. „Mivel tekéntetes Praefectus Szirmai Péter úr őkegyelme, mind a tavallyi esztendőbeli Taxának Restantiáját [hátralékát], s mind ez esztendőbelit egészlen igen szorosan követi [követeli] tüllünk... Holott pedig kegyelmes urunk helyünknek szegény lakossal ez igaz ügy mellett fegyvert kötvén, kik ezen Nagyságod, kik méltóságos Groff urunk Ő Nagysága táborában, kik Szendrő, Cassa [Kassa], Eperjes alatt lévő hadakban szenvednek."
Arra is hivatkoznak, hogy az otthon maradt feleségek és családtagok „az hadak intentiojára limitált victuálét mindenkor praesentállyák", azaz a hadakat a meghatározott norma szerint élelmezik. Csak a város igazgatását intéző személyek maradtak otthon, ezért a gönciek alázatosan esedeznek azért, hogy „megtekintvén helyünk [helységünk] lakossainak ez ügy mellett való hasznos fáradozásokat s szenvedéseket", méltóztassék a fejedelem a taxát elengedni.
 |
| A gönciek adóelengedési kérelme II. Rákóczi Ferenchez |
Tudjuk, nem üres hivatkozás az sem, hogy a „szegény helynek lakossai a felsőbb [előző] évekbeli keserves sánczoltató Portiozásban úgy el szegényedett s [megfogyatkozott, hogy az evő kenyere is alig alig volt". Felhozzák érvként még, hogy ők kiváltságuk szerint tulajdonképpen ezzel az adóval nem is tartoznak, „hanem erővel és hatalommal a Földes Urak vetették Privilégiumuk ellen[ére] nyakunkban". Az esdeklő kérelem ez alkalommal nem maradt eredmény nélkül: a fejedelem elengedte a kuruc seregben szolgáló gönciek adóját.
1705-ben ismét adóügyben folyamodnak a gönci katonák és hadnagyaik Bercsényi Miklóshoz. Azt kérik, hogy azokat, akik a fejedelem seregében hadakoznak, a szokott adón felül senkinek ne engedtessék meg a várost robottal terhelni.
A táborjárások a Rákóczi-szabadságharc idején sem maradnak el. 1706 szeptemberében Károlyi Sándor tartózkodik hadaival Göncön, majd Bercsényi szállásol a városban. A kuruc seregek itteni tartózkodásáról nem maradt fenn panaszos hangvételű forrás, pedig az ő ellátásuk is nyilván nagy terhet rótt a városra. Rabutin labanc generális hadainak dúlását azonban részletesen megörökítette a jegyző a városkönyvben: „In anno 1706. esztendőben, második Rákótzi Ferencz kegyelmes urunk őfelsége országunk szabadsága mellett lett megindulásának alkalmatosságával, Rabutén generál Erdélybül in septembri mintegy 20 ezred magával felette sok szekerekkel Kassa alá ment és azt tizenkét napokig éjjel és nappal szünetlenül lőtte és bombázta és három nevezetes és erős ostrom tétele után... az gönczi mezőkre szállott, az felső malom gyalog uttol fogva egész az Nagy kertig az egész mezőségen feküdt negyed napig."
A labanc hadak pusztítását jól érzékeltetik a következő sorok: „Az gönczi és ruszkai szőlő hegyeket annyira megemésztette, hogy egy fürt szőlő kivált az egész gönczi határban nem találtatott, az rejtek helyeket, pintzéket úgy felásta, hogy igen-kevés maradott az búzás vermeket fel fedte és az szalmás életekkel tellyes csűröket, aztagokat és széna kazalokat annyira megemésztette, hogy felette nagy szükségre kellett ott hetek után viszsza szálla-nunk puszta szénnel és hamuval tellyes városunknak; mert negyed napra, hogy megindult innét az város mellől, az egész várost úgy felégette", hogy a város minden háza elporladt „a parochiák, scholak és templomon kívül, melyeket az jó Isten maga dicsőségéért megtartott".
Ezt a nagy pusztítást igyekszik orvosolni Rákóczi az 1706 novemberében Rozsnyón kiállított oklevéllel, melyben hajdúvárosi kiváltságot adományozott Göncnek. A szabadságharc hátralévő idejében annak ellenére érvényesül ez a kiváltság, hogy a kapott előjogokkal sem a vármegye, sem Kassa nem értett egyet. Településünk földesúri járandóságainak élvezője ekkor ugyanis Kassa volt: a város harmincezer forintért megvette a szorult anyagi helyzetbe került Csáky Istvántól Gönc adóit 1695-ben.
Kassa konviktusa (tanácsa) a szabadságharc éveiben is szeretne hozzájutni a földesúri jövedelmekhez. Ezért 1708-ban részletes kimutatást készített Gönc 1704 óta fennálló tartozásairól. A kimutatás szerint a legnagyobb ösz-szeget az itteni adóköteles nemesek taxatartozásai teszik ki, de adós a település a malom-, a kocsma- és a vásártartás után járó bérlettel, a disznótartás után járó kilenceddel is, összesen 4819 forint tíz dénárral.
A két város közötti vita eldöntésére a fejedelem Bercsényi Miklóst jelölte ki. A fógenerális mindvégig a gönciek pártján állt, mert nagyra értékelte „a mostani Nemzettséges felfegyverkezésünk alkalmatosságával Gönc Várossá Lakosainak" érdemes cselekedeteit és hazafiságát. Ezért Bercsényi azt javasolja Kassa tanácsának 1709 augusztus végén, hogy az egyezség szerint a nekik járó erdők egy részét engedje át a göncieknek „épületekre, s hordók Csináltatására". Javaslata azért volt fontos településünk szempontjából, mert a város újjáépítéséhez elengedhetetlenül szükség volt a faanyagra. Bercsényi leveléből ugyanakkor az is kiderül, hogy a tokaji bor kereskedelme a szabadságharc idején sem szünetelt: az új gönci hordókra a borok szállításához volt szükség, érlelésre, tárolásra a régi hordók is megfeleltek volna.
A hosszas jogi huzavona csak 1710 februárjában ért véget, amikor Bercsényi Miklós úgy intézkedett, hogy maradjon meg Gönc mentessége, de Kassát se érje kár. „Gönc várossának mostani nemzetséges fegyverkezésünk ideje alatt contestált [tanúsított] dicséretes érdemeit tekintetbe vévén, hajdúvárosi szabadságnak collahtiojával [adományozásával]... s az által az földesúrhoz való kötelességektül, és szokott censualis adózástul" felszabadította a fejedelem, hogy azonban a birtokos Kassa városának kára ne legyen, az ország jövedelméből évi ezernyolcszáz forintot rendel kiadni a gazdasági kamarának.
II. Rákóczi Ferenc pártfogásnak is köszönhető, hogy a felégetett város lakói újjáépítették városukat 1707 nyarán. A szabadságharc eseményei során a fejedelem is többször megfordult Göncön.
A hadjárásokon kívül más súlyos csapások is érték a települést a szabadságharc éveiben. 1707 májusában a Hernád árvize pusztította el határát, 1709-ben pedig Göncön is szedte áldozatait a gyilkos kór, a pestis.
A szabadságharcban kifáradt ország békére vágyott. Az ország problémáinak békés rendezéséről Károlyi Sándor generális és Pálffy János császári főparancsnok vezetésével megkezdődtek a tárgyalások. A konföderált rendek is a békekötés mellett szavaztak, és felhatalmazásukkal Károlyi 1711. április 30-án aláírta az okmányokat. A szatmári béke után Magyarország — bár a Habsburg-monarchián belül, Habsburg-uralkodók alatt - megkezdhette a gazdasági-társadalmi felzárkózást Európához.
A Rákóczi-szabadságharcot követő tartós béke Gönc városának a túlélést jelentette: regenerálódott és megújult.
| |