Elszámolások és örökvallások

Korábban már szóltunk arról, hogy a XVII. század rengeteg szenvedést hozott Göncre: lakóinak száma megcsappant, kereskedelme lehanyatlott, gazdasága megrendült, megalázták hitében. A Rákóczi-szabadságharcot követő békésebb évtizedekben azonban mezővárosunk kiheverte a súlyos csapásokat, gazdaságilag megerősödött. Fejlődése most sem volt törésmentes: hol a víz, hol a tűz pusztította, máskor a belső békétlenség zavarta meg nyugalmát.

A település gazdasági fellendülése szorosan összefügg a gyümölcs- és szőlőtermelés XVIII. századbeli előretörésével. Városunk nagyrabecsült mo-nográfusa, Iványi Béla azt írja, hogy Gönc lakói már a középkorban inkább szőlőműveléssel foglalkoztak, és a földművelésnek másodrendű jelentősége volt az itt lakók életében. Véleménye szerint nem változott a helyzet a XVI—XVIII. században sem. Igazának bizonyítására a régi földrajzírók műveit hozza fel. Azt kell mondanunk: nincs igaza Iványinak. A hivatkozott földrajzírók csupán regisztrálták a tényt, hogy a gönciek foglalkoznak szőlőműveléssel, és jó bort készítenek, de arra semmiféle utalást nem tesznek, hogy a városnak melyik ágazatból származik nagyobb haszna.

Iványi Béla a XVI. század közepétől vizsgált tizedlajstromok adatai alapján véli bizonyítottnak, hogy a város elsődleges jövedelme a szőlő- és gyümölcstermesztésből származik. A korrekt összevetést azonban szinte lehetetlenné teszi a mértékek rendkívüli változatossága. A termelési szerkezet meghatározását nehezíti az is, hogy hiányos ismeretekkel rendelkezünk a szőlő, a bor, a különféle gyümölcsök, a búza és más gabonafélék korabeli áráról. A tizedlajstromokban szereplő adatok kritikus értékelésére ösztönöznek bennünket az egymást követő évek terméseredményeinek rendkívül nagy eltérései is. Nehezen képzelhető el például, hogy az 1585. és az 1586. évi bortermés között ötszörös vagy az 1608. és 1609. évi gabonatermés között kilencszeres volt a különbség. Legfeljebb valami nagyon jelentős természeti csapás szolgálhatna erre magyarázatul, de ilyenekről a városkönyv nem tesz említést az adott években.

A gazdasági ágazatok arányainak megítéléséhez fogódzót egyedül az jelenthet, ha a kortársak ránk hagyott összevetéseit tanulmányozhatjuk. Ilyen forrásunk a városkönyv 1640. évi összeírása. Az elöljárók az említett esztendőben felmérték a határt, és megállapították, hogy mennyi pénzadó jár a szántó és a szőlő után, amelyből a földesúri cenzust és a város egyéb kiadásait fedezhetik. A kiszabott pénzösszeg ténylegesen lehetőséget nyújt a különböző gazdasági ágazatok jelentőségének összehasonlítására.

Református konfirmandusok 1932-ben

Nos, 745 adózó családfőt írtak össze (nemcsak férfiakat kell értenünk az adózó családfő fogalmán, hiszen számos asszonyt is találunk a listán). A családok adójának alapja a köbölben meghatározott telek nagysága volt. (Mai pontos mértékre váltani a köböl területnagyságát teljes képtelenség, hiszen a köböl eredendően űrmérték volt, így nevezték magát a mérőedényt is. Azt viszont, hogy a gönciek által használt köböl hány liter lehetett, nem tudjuk. A terület nagyságát aszerint határozták meg, hogy bevetéséhez hány köböl vetőmagra volt szükség. Egyköblös föld után általában négy dénár adót szabtak ki. Ugyancsak bizonytalan, hogy milyen terméket mértek sza-puban, és azt sem tudjuk, hogy mekkora űr- és területmértéket jelentett. Az viszont biztos, hogy csak csekély jövedelem származhatott a termeléséből, hiszen az utána kivetett adó - egy batka - igen kis értékű pénz volt.)

Az összeírás alapján a gönciek szántója 3826 és háromnegyed köböl volt, mely után 15 229 dénárt, a további 68 és fél szapu föld után pedig 137 bat-kát adóztak. A szőlő után 9199 dénár adót vetettek ki, amely ugyan nem érte el a szántók után fizetett adó kétharmadát, de jelzi az ágazat fontosságát. Szőlőterülettel 586 adózó rendelkezett. 291-en szántóval és szőlővel, 44-en csak szántóval, 295-en csak szőlővel bírtak. Ezekből az adatokból kiviláglik, a bortizedet fizetők nagyobb számából nem szabad olyan következtetést levonni, hogy a szőlőtermelés fontosabb szerepet játszott volna a szántóföldi gazdálkodásnál településünk életében.

Az 1640. évi összeírás szerint száztizenöt gönci lakos nem adózott városának, és harmincketten alig egy forintot meghaladó összeget fizettek. Ebből a város társadalmának jelentős differenciálódására következtethetünk. Tovább színezi a helyi társadalom képét a város határában földet használó, de máshol lakó birtokosok jelenléte. Számuk ötvenkettő volt az adott évben, ez a gönci lakosok hét százaléka. Ők birtokolták viszont a szántók közel tíz százalékát: 375 köblös föld után 1487 dénár adót fizettek. Köztük van Gönc legnagyobb adófizetője is, Hopossorum András, aki százöt és fél köblös földje után négy forint huszonhárom dénár adót fizet.

A fenti adatok alapján megállapíthatjuk: Gönc elsődleges jövedelme a XVII. században nem a szőlőből, borból és a gyümölcsből származott, hanem a szántóföldi gazdálkodásból. Pedig a városnak lehetősége lett volna a XVII. században a termelési szerkezet átalakítására. A szerémségi borvidék ugyanis — amely a középkori Magyarország legjelentősebb szőlőtermelő régiója volt - az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került. A kuszáit viszonyok, a táborjárások azonban Gönc határában nem kedveztek sem a szőlő-, sem a gyümölcstelepítésnek. A nagyarányú telepítésekre, bizonyos szerkezetváltásra csak a Rákóczi-szabadságharcot követő békeidőszak nyújtott lehetőséget. Ennek következményét már valóban megörökítették a földrajzírók, akiknél ilyen megállapításokat találunk Göncről: „bona vina producunt", azaz jó bort termel, vagy „Oppidum celebre est a fructuum copia", azaz a város híres a gyümölcsökben való gazdagságáról. Vályi András is megemlíti Gönc jó borait, Abaúj vármegye bemutatásakor ezt írja 1796-ban: „A különbféle javai között jó borok is teremnek e' Vármegyében, melyek között legnevezetesebbek a' Szikszói, Hetzei, Göntzi és Boldogkői borok; melyek valóban jó asztali borok."

A XVIII. század gazdálkodásáról sokat elárul a Mária Terézia-féle úrbéri rendezést előkészítő kérdőív negyedik pontjára adott válasz. „Minemű haszon vételei vágynak ezen Helységnek, és Határjának a' vagy ellenben mi-nemű károk szokták közönségesen érni őtet, és Határját?" - szól a kérdés. A gönciek válasza ekképpen következik: „Haszonvételeink ezek: Szántó földjeink három nyomásnak bővek, és termékenyek, minden féle életet meg teremnek, sőt harmadrészi ollyan, hogy tíz esztendeig sem kell trágyázni. Rétjeinknek is harmad része jó és termékeny. Piatzunk vagyon Városunkban, az hol holmit el lehet adnunk. Kassa városa is jó útban circiter [körülbelül] 5 órányira vagyon tőlünk. Szőlőink alatt vágynak szép gyü-möltsöseink, melyekbűi, ha gyümőlts terem pénzt szerezhetünk."

A válaszban első helyen a szántóföldi gazdálkodás körülményeit jellemzik a gönciek, minden más csak ezután következik. Ez a sorrendiség tükrözi a gazdasági ágazatok fontosságát. Ami feltűnő: az állattenyésztés jelentőségéről és szerepéről nem esik szó. Több adat arra utal - ahogy erről már szóltunk -, hogy ennek az ágazatnak a város szűk legelőterülete szabott korlátot: „Minthogy az Város nagyon panaszolkodik, hogy az Határnak, s legelő mezőnek szűk voltát az számossabb juh még inkább szoríttya, nem gondolván abbúl lehető hasznommal, meg-engedem könnyebb voltokra, s kérésekre, hogy az juhokat tartó, s közjót egy néhánynak hasznára szorított Gazdáknak ki-mondassék itt legeltetése Juhainak, s másutt keressenek Juhainak legelő mezőt." E sorokat a város zálogbirtokosa, báró Dessewffy Sámuel 1763-ban írta, de visszaidézhetjük az ifjabb Csáky Istvánnal 1690-ben kötött urbárium szövegét is, melyben a földesúr egyenesen megtiltja a határban ajuhtartást.

A XIX. századi leírások már egyértelműen kiemelik Gönc szőlő- és gyümölcstermesztését és annak színvonalát. Magda Pál 1819-ben megjelent munkájában azt írja, hogy „jó boraiból és a' kereskedésből szép jövedelmet vészen" a város. Fényes Elek is elismerőleg ír a gönci borról: „A boldogkői, gönczi hegyek nem vétetnek ugyan fel a Hegyalja nevezet alá, de terméseik igen jelesek, s a hegyaljaikkal vetélkednek." Megörökíti a rendkívül jelentékeny gyümölcstermesztést is: „A gyümölcs termesztésnek mint mondani szokták, fészke Göncz. Hiteles összeírás után mondhatni, hogy volt év, midőn 30 000 puttony cseresznye került ki Gönczről. A sárgabarackot leginkább Lengyel honba hordják, de e gyümölcs kívánt mennyiségben mindeddig nem termesztetik." Mindezek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a helység gazdálkodásában a szőlő- és gyümölcstermesztés mindig jellemző volt, de meghatározó szerepet csak a XVIII. században játszott.

A település XVIII. századi gyarapodását erősen hátráltatták a természeti csapások. 1726-ban egy Takács István nevű személyt azzal gyanúsítanak, hogy felgyújtotta a parókiát. A bizonyítás sikeréről nincs adatunk, mint ahogy arról sem, hogy ha nem ő követte el a gyújtogatást, megtalálták-e a tettest, és mi volt a büntetése. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy az elkövető egy sértett református gönci lehetett. 1727-ben Lakatos István házát gyújtotta fel valaki, de ennek az ügynek sem ismeretes a kimenetele.

1730-ban a Hernád öntötte el a település határát. A domborzati viszonyok miatt magát a várost még a legnagyobb árvizek sem fenyegették, de a szántóterületeken jelentős károk keletkeztek, még ha a víz visszavonulta után az áradás termékenyítő hatását is élvezhették adott esetben a gönciek. (Ezért említ az 1772-es urbárium olyan földeket, amelyeket tíz évig sem kell trágyázni.)

Az 1730-as árvíz elvitte a Hernád hídját, amelyet a település a maga erejéből nem tudott helyreállítani. így a város számára a XVIII. században is oly fontos átmenő kereskedelem jövedelmétől esett el. Nemcsak Göncnek volt azonban fontos a híd megépítése, hanem azoknak a régióknak, városoknak is, amelyek termékeiket ezen az úton szállították Lengyelországba, Oroszországba, Bécsbe. Az útvonal fontos volt a királyi állam számára is.

Iványi Béla kutatásai alapján ismerjük azt a hosszas levelezést, amely a híd helyreállítása végett a helytartótanács, a megye és a földesúr, Gróf Csá-ky Zsigmond között zajlott. Csáky a híd helyreállításának terhét a városra akarta testálni, de az, lepusztult voltára hivatkozva, kitért ezalól. A helytartótanács ezután Abaúj és Sáros megyét próbálta rávenni, hogy állják a költségeket. Abaúj megye azt hangoztatta, hogy a hídon főleg királyi sót, bort, dohányt és terményt szállítanak, tehát a kincstár feladata az állandó kőhíd megépítése. Sáros megye felajánlott ugyan kétszáz forintot, de úgy érvelt, hogy a helyreállítás elsősorban Abaúj megye és Gönc érdeke, tehát nekik kell megcsináltatniuk a hidat.

1744-ig 1090 forint gyűlt össze. Ekkor bekapcsolódott az ügybe Gróf Csáky Miklós váradi püspök, aki településünk földesura: 2334 forint 15 krajcár befizetését vállalta a „hídalapba", ha elkészülte után vámszedési jogot kap rá. Úgy látszik a tekintélyes és ügyes püspök bízott a nagy forgalomban, ha ilyen nagy pénzt megért neki a vámszedési jog. A helytartótanács elfogadta a püspök pénzét és ajánlatát, és tizennégy évi huzavona után végre megkezdődött az építés. A helytartótanács kidolgozta a királynőnek a vámtarifa-ajánlatot, és nyolc—tíz lovas vagy igás rakott szekér után harminc, négy lovas vagy igás könnyű szekér után húsz, üres szekér után két, lovas ember után három, gyalogos után egy, nagyobb háziállat után két krajcár vám fizetését javasolta. Mária Terézia elfogadta az ajánlatot, és Gróf Csáky Miklósnak vámszedési privilégiumot adott. A gönci híd 1748-ban több mint nyolcezer forint és négy ember élete, illetve testi épsége árán készült el. A híd a kor legjobb építési színvonalát képviselte. A korabeli földrajzi írók a város nevezetességeként emlegették, mint olyan alkotmányt, amely még a legnagyobb árvizeknek is ellenáll.

A Hernád azonban 1772 nyarán ismét győzött a híd felett: árvize annyira megrongálta, hogy a postát Szináról Vilmány felé csak gyalogos emberek szállíthatták. A helytartótanács a rendszeres postajárat fenntartása végett most azonnal intézkedett a helyreállításáról.

A század utolsó harmadában a vörös kakas többször pusztított a városban. 1785. október 16-án délelőtt tíz óra tájban ifjú Vadas Gábor gönci nemesember házában tűz támadt, amely csakhamar annyira elharapódzott, hogy hetvenkét ház és húsz csűr, valamint a benne tárolt termény odaégett. A kár olyan nagy volt, hogy Abaúj vármegye arra kérte a helytartótanácsot, a szerencsétlen károsultak számára gyűjthessenek adományokat. Az akció sikerességéről nincs információnk.

1789-ben kétszer is pusztított a tűz Göncön. Ezt olvashatjuk a városkönyv egyik bejegyzésében: „Anno 1789. die 18. junii kívántuk pro futura can-tela protocolálni (a jövő számára jegyzőkönyvbe venni), hogy városunkban minémű sok és tetemes Károk történtének tűz által. 1-mo a Szántainé csűritől támadván, melly tűznek alkalmatosságával 34 házak csűrökkel és istálókkal együtt megégtek. Ismét azon esztendőben 2-ik octobernek napján Szosághi Pálné házátul támadván a kéményénél fellobbant, akkor 47 házak istálókkal és megrakott csűrökkel edjütt elpusztultak."

A bejegyzésnek ez a része utal a korabeli tűzvészek leggyakoribb okára. A szabad kéményes, szalmatetős házak száraz időben akár egy szikrától is igen könnyen lángra kaptak, és szeles idő esetén a tűz terjedésének szinte semmi akadálya nem volt.

Csontos Pál nótárius jegyzőkönyvi bejegyzése a XVIII. század legsúlyosabb tűzvészét így örökíti meg: „az 1791-ik esztendőben 18-dik júniusban az Kántor Istvánné házátul támadott a tűz, melly által 184 házak és a sok csűrök úgy istálók elpusztultak, mely pusztulásnak alkalmatosságával még a nagy templom 's torom és a két nagy harangok is elolvadtának, melytől az Isten ezután őrizzen meg." Kérelmező körlevelek és adománygyűjtő gönciek kelnek útra, hogy a nagy csapás következményeinek felszámolásához segítséghez jussanak, de elsősorban csak magukra számíthatnak: templomukat még a tragédia évében kijavítják, 1792-ben iskolájukat építik fel, 1793-ban pedig harangot öntenek és haranglábat építtetnek.

A mezőváros gazdálkodásáról, a gönciek életviszonyairól sokat elárulnak azok az elszámolások, amelyeket a jegyző, majd a városgazda készített a bíró és a város hites polgárai számára. A fennmaradt elszámolások közül most csak kettőt emelünk ki. Göndör György, a település nótáriusa 1729. február 7-én tételes elszámolást készített arról, hogy mit fizetett ki a várostól előző évben felvett pénzekből.

A jegyző először azt a tizenkét máriást, azaz négy forint nyolc dénárt említi meg, amelyet az év elején juttatott két diáknak. A máriás a Rákócziszabadságharc után elterjedt ezüst váltópénz volt. Más váltópénzekhez viszonyított értéke azonban területenként változott. A jegyző elszámolásából megtudhatjuk, hogy az ezüstmáriás Göncön harmincnégy dénárt ért. A diákok a Sárospataki Református Kollégium hallgatói lehetettek, akik iskolájuk fenntartásához gyűjtöttek adományokat. A tizenkét máriást nagyvonalú támogatásnak mondhatjuk: egy másik tétel tanulsága szerint három borjú árával ért fel. A elszámolásból az is kiderül, hogy a város minden jelentősebb ünnepen hasonló nagyvonalúsággal támogatta a pataki kollégiumot.

A Vámos Szabó Jánosnak egy hordó boráért kifizetett tizenkét forint viszont a bor komoly értékét jelzi a XVIII. században.

Kölböl András bíró egy farkasbőr vételére egy forint harminchat dénárt kapott. Nem tudjuk, miért kellett a bírónak a farkasbőr, talán „ruhapénznek" tekinthetjük: a város első emberének méltó megjelenéséhez a közkasszából is hozzá kellett járulni.

Az adót városunkban az egzekutorok szedték be, akiknek minden megmozdulását a település fedezte: Szinyei András például a nála elszállásolt adószedő ellátásáért egy rénes forintot kapott. Nótáriusunk egy „kívül járó exequtor" étkezésére további tizenkét dénárt fizetett ki Szinyei Andrásnak.

Az adószedő foglalkozás nem lehetett egyszerű az 1700-as években: a behajtás biztonságos lebonyolítása érdekében négy dragonyos kísérte, akiknek az ellátására tizenkét dénárt biztosított a jegyző. Ami szembetűnő: a katonák ellátására nagyságrendekkel kisebb összeg járt, mint magának az adószedőnek.

Ha a város tisztségviselői elhagyták a települést, ellátásuk, utazásuk költségeit a város kasszájából fedezték. Amikor például Göndör György pénzt vitt Kassára (a város megyei adóját vagy Kassa város zálogbirtokos adóját fizethette ki), és két napot töltött Pányban (a földesúri adót rendszeresen Pányba vitték a gönciek, mert itt lakott a földesúr kamarása), egy forint tizennyolc dénárt számolt el magának.

Ugyancsak járt a költségtérítés a megyegyűléseken való részvételért. A gönci bíró és jegyző állandó résztvevője ezeknek az eseményeknek, ami a korabeli rendi keretek között városunk meglehetős jogképességét bizonyítja. A bejegyzések arról is tájékoztatnak bennünket, hogy a megyegyűléseket szükség szerint hívták össze: 1729 márciusában például kétszer is. A nemes vármegye március 1-jei gyűlésén való részvétel költségeire két forint ötven dénárt számolt el a jegyző, a március 17-én Szinán tartott másiknak a költségeire pedig további egy forintot.

A jegyző feladata volt a bevásárlás is. A „göntzi Sz. Pál napi vásáron vöt-tem Galitz követ" — írja a nótárius az elszámolásban. A gálic vásárlása arra utal, hogy a szőlőtermelésnek már a XVIII. században is része volt a vegyszeres növényvédelem. A gombamegbetegedésekre leghajlamosabb szőlőkre fröcsköléssel juttatták ki a gálic levét. A jegyző rendszeresen látogatta az állatvásárokat, és szinte mindegyiken vett egy-két borjút a városi gulya gyarapítására.

Az adószedők mellett az összeírok ellátásáról is a városnak kellett gondoskodnia. Az ellátásukra a bírónak átadott tíz forint húsz dénár nagyon jelentős összeg volt. Különösen igaz ez, ha tudjuk: az ispotály építésére — két részletben — hét forint negyven dénár jutott. Pedig a betegház létesítése a járványokkal sújtott XVIII. században különösen fontos volt: már a betegek elkülönítése is sokat javított a kiszolgáltatott emberek helyzetén. Az ispotály létesítéséből arra is következtethetünk, hogy a XVII. század végén teljesen elpusztult Gönc az új század első negyedének végére újra a térség egyik jelentős alközpontjává erősödött.

Mai szóhasználattal élve reprezentációra is gyakran fizetett a település. A megyéről, a szepesi kamarától érkezők megvendégelését, az adóhátralék kiegyenlítése után az egzekutorokkal elfogyasztott egy-egy pint bor költségét is a város kasszájából fizették.

Szegény jegyzőnknek igen fordulatos napja volt augusztus 31. Miután kifizette az adószedőknek a város kilencvenhat dénáros adóhátralékát, Pányba utazott, ahol a földesúr kamarásának számolt le ötven dénárt. Míg a jegyző Pányban tartózkodott, újabb négy egzekutor jelent meg Göncön az adóhátralékért, és nem tágítottak, míg ki nem fizették nekik is a kilencvenhat dénárt, sőt úti borukat is kikövetelték hat dénár értékben.

A városnak - mint közösségnek - saját állatállománya, legelője és szántója is volt a XVIII. században. Nincs viszont a közösség tulajdonában elegendő rét, ezért a jegyző gyakran kényszerül arra, hogy szénát vásároljon az állatállománynak. Az erdő sem elegendő a disznók makkoltatására. Ezért az 1690. évi contractus szerint - megfelelő fizetségért- igénybe vehették a disznók hizlalására a földesúr erdejét. A makkoltatás engedélyezését évről évre meg kellett újítani, szeptemberben ezért utazott a jegyző Tállyára. Két nap kellett ahhoz, hogy megegyezzen a földesúr intézőjével az 1729. évi makkoltatás feltételeiről. A Tállyán töltött napok költségeire el is számolt a derék jegyző egy forintot - saját magának. A városnak, mint kommuni-tásnak nem volt szőlője, mert akkor nem lett volna szükség arra, hogy a nótárius közösségi célokra két-három pintenként, esetleg hordószámra bort vásároljon.)

Sajnos a községi gazdálkodás részleteiről nincsenek adataink, de az elszámolás kifizetéseiből annak jelentőségére következtethetünk. No meg arra is, hogy a gazdálkodás egy-egy sikeres akciója után a bírónak, jegyzőnek kijárt az áldomás - fejenként egy-egy icce bor, iccénként kilenc dénárért. Valószínű, hogy „Szolgabíró Szentmártoni Uram" megvendégelésére jobb bort vitetett a jegyző, mert annak tizenként dénár volt iccéje. Szeptember 22-én a vármegye Göncön tartotta gyűlését. A „Nemes Vármegye Tisztei Bíró uramnál vatsorálván" ugyancsak a jobb borból kaptak: tizenkét dénárt fizetett ki iccéjéért a jegyző. A megyegyűlés másnap Kassán folytatódott: a bíró és a jegyző egy forint harminchat dénárt kapott a költségeire.

A gönci bíró és a jegyző rendszeresen találkozott különféle hivatalos személyiségekkel. Maguk is elmentek deputációba Ruszkára, Zsujtára, Tornyosnémetibe, Szikszóra. Itt is mindig elköltötték egy-két forintot. Szikszóra például a „Kapitány [a megyei hajdúk vezetője] udvarlására menvén estig ott várakoztunk" — írja a nótárius. Bizonyára megszomjaztak, mert megittak várakozás közben egy icce bort, amelyet annak rendje-módja szerint el is számolt a jegyző. A találkozás végül létrejött, és érdemes is volt várakozni a kapitányra, mert a tárgyalás után egy meszely borral vendégelték meg.

Göndör György jegyző uram elszámolásában gyakran szerepel, hogy valaki „ polgárságáért" vett fel pénzt a közös kasszából. A városkönyv tanúsága szerint ez az összeg a város „hites polgárainak" járt. Az esküdteket a gyűléseken való részvételükért ugyanis díjazás illette meg. A felvett összegekből viszont kiderül, hogy az esküdtek nem azonos aktivitással vettek részt a közügyek intézésében: Szántai András három forint hatvan dénárt, Laczkó János négy forintot, Papp András öt forint hatvan dénárt, Papp János tizenkét forintot, Szünyei István tizenhárom forint nyolcvan dénárt kapott „polgárságáért".

A kimutatás annak az ötvenhat gönci polgárnak a felsorolásával fejeződik be, akiknek összesen ötvennégy forint negyvenkilenc dénár restanciája van a várossal szemben.

Joggal felvetheti az olvasó: a hivatal ügymenete nem járt költséggel? De igen: a jegyző papírosra is kifizetett két forint ötvenkét dénárt.

Kölböl András bíró és a hites polgárok nagyon elégedettek voltak a jegyző elszámolásával. Véleményükből a nagy fokú bizalom is kitűnik: a nótárius nem tudott elszámolni minden kezébe kapott pénzzel, de hátralékának kiegyenlítésére ugyanúgy haladékot kapott, mint az ötvenhat adós, akikről korábban már szóltunk.

A város levéltárában több hasonló elszámolás is megtalálható, nem sokban különböznek az 1728. évitől. Ezt tapasztaljuk egy jó száz évvel későbbi elszámolással is. A legnagyobb különbség talán csak annyi, hogy a mindennapi apró munkát — bevásárlást, könyvelést, kifizetést — már nem a jegyző, hanem a városgazda végzi.

Korábban láttuk, hogy a település közösségének tulajdonában két, nagyvadakban gazdag erdő is volt. Felismerték a vadásztatás hasznát: a XIX. században megjelenik „az Vad nyomozásra kivolt tíz ember utána való nap a Városbul valló Puskások, és a községbeli emberekbül egy semorság - és borra két nap" címszó alatt elszámolt költség is.

A XIX. század első felében óriási mértékben megszaporodik az örökvallások száma a városban. Mai értelmezésünk szerint ezt a fogalmat a szerződés szó fejezi ki leginkább. A fülünk számára ma már szokatlan szó a középkorijogrendszerben fogalmazódott meg. Amikor a szerződő felek valamire kötelezték magukat a különböző jogügyletekben, a szerződések érvényesíthetősége és bizonyíthatósága miatt ezeket valamilyen fórumon bevallották, és a vallomást megörökítették. A helyi ingatlanokkal kapcsolatos ügyletekben ez a fórum Gönc város tanácsa volt, amely ily módon nemcsak bírósági, hanem közjegyzői funkciót is betöltött: a főbíró és a tanácsbeli esküdt polgárok aláírásukkal hitelesítették a létrejött szerződéseket.

A takarékpénztár az 1920-as években (AM adattára)

Az örökvallástételeket a városkönyvbe írták egészen az 1820-as évekig, majd külön kötetekbe foglalták őket, mert olyannyira megnőtt a szerződések száma, hogy már nem volt hely az egész várost érintő ügyeket megörökítő városkönyvben a bejegyzésükre. 1836-ban például harmincegy adásvételt rögzít az örökvallások kötete.

Felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy a város méretéhez viszonyítva ilyen sok az ingatlaneladás? Kitetszik a válasz a szerződések szövegéből: Göncön az adásvételi szerződések nagy száma a töredék telkes mezővárosi polgárok és nemesek eladósodásával függ össze. A folyamat kezdete városunkban az összeírások tanulsága szerint már a korábbi években megkezdődött, de csak a XIX. század első felében teljesedik ki, és okát a bekövetkezett gazdasági változásokban kell keresnünk. A mezőgazdasági termékek iránt olyan mértékben megnövekedett a piac igénye a XVIII. század második felétől, hogy azt a mezőgazdaság az addig művelt területeken és a korábban alkalmazott technikával már nem tudta kielégíteni. A magyar földbirtokosok a konjunktúrát a majorsági birtokok erőteljes kiterjesztésével akarták kihasználni, ez pedig együtt járt a jobbágyok földtől való megfosztásával és a robotterhek növekedésével.

Gönc lakói - településük mezővárosi státusa miatt - most is élveztek némi előnyt a falvak jobbágyaihoz képest, de az erőteljes földesúri törekvések miatt elaprózódott, eladósodott telkek megtartása itt is lehetetlenné vált. A telkek elaprózódását — az örökvallások bizonysága szerint — a halálba készülők gyakran úgy akarták megakadályozni, hogy birtokukat egy gyerekükre hagyták, a többit pedig kizárták az örökségből. Szemléltetésül Papsamu András végrendeletét idézzük.

„Végrendelet. Melynek következése szerint egéséges testei és ép elmével a város Házánál megkeresvén az érdemes Tanácsot vagyonom iránt a következően rendelkezek:

1ör: A felső Mezőben a nagy kereszt úti sorba egy vékás szántó földemet Szacsvai István és Mérai család szomszédsági között — szinte a Patak felet két vékás földemet Ns. Vass István és öz. Ns. Köteles Andrásné szomszédsági között hasonlóul a Rétemnek felét Fekete család és az én saját szomszédságomba mellyek az atyámról testamentaliter szállottak reám, és a Kővágói Szőlőmet mint saját szerzeményemet hagyom örökösen Papsamu Erzsébet leányomnak s férjének Bártfai János vömnek tapasztalt hűségekért többi gyermekeimet kizárván ezen javakból.

2or: Minthogy a felső Mezőbe a Kenderföldek megett Bertóti család és Ns. Szombati János szomszédságába egy vékás szántó földemet Püspöki és Mészáros család szomszédsági között szinte egy vékás földemet, a szabadföldön Bodnár István szomszédságába három vékás földemet - és a Rétek fölötti Mezőben is több földemet Erzsébet leányom és Bártfai János vöm saját pénzeken váltották magokhoz, ezért ezennel rendelem, hogy azokkal csak akkor osztozhassanak többi gyermekeim, ha azokon fekvő sumákat nevezett leányomnak és vömnek többi gyermekeim egészen kezébe fizetik.

3or: A Kapui Mély Útnál Bertoti család szomszédságába félvékás földemet — a Kőhídnál B. Satsuri András és Ns. Fúk János szomszédsági között egy vékás földemet és a Potyogóban B. Satsuri András és öz. Asztalos Andrásné szomszédságában másfélvékás földemet hagyom Erzsébet leányomnak és vömnek Bártfai Jánosnak oly megjegyzéssel, hogy engemet holtomig illendő lakással, ruházattal, élelemmel ellásson ápollyon és tápláljon, holtom után pedig soromhoz képest illetően temettessen el...

4er: Az Igei szőlőmbe lévő nyolcz vagy kilencz Kajszi barack oltványaimat a Református Egyház részére hagyom, hogy azokat Parochiális kertbe ültessék. A többi meg nem nevezett fekvő vagyonaimmal gyermekeim minyájan egyformán osztozzanak. Mely végrendeletemet saját kezem kereszt vonásommal megerősítem Gonczon Matius 13-án 1818. / Fő Bíro Bártfai János / Hadnagy Ns. Wass János / Hvesznigh Jakab jegyző // Öreg Papsamu András keze + vonása."

A Pálffy-kastély az 1920-as években (AM adattára)

Láthatjuk a végrendeletből, hogy öreg Papsamu András minden ingatlanának lánya, illetve veje az egyetlen örököse. Bármennyire is sérti igazságérzetünket a gyerekek ilyen megkülönböztetése, azt kell mondanunk, hogy a telkek további aprózódását csak így lehetett megakadályozni az adott időszakban. A gyermekek többségét kisemmiző végrendelkezési gyakorlatnak viszont az lett a társadalmi hatása, hogy nagymértékben megszaporodott a föld nélküli, nincstelen zsellérek száma. A lecsúszottaknak 1848 előtt a földesún majorságban vagy a Hegyalja szőlőiben végzett napszámosmunka nyújtott nyomorúságos megélhetést. A nincstelenek helyzetét tovább rontotta, hogy korszakunkban megkezdődött a hegyaljai szőlőtermelés hanyatlása is. Ilyen gazdasági-társadalmi előzmények után találta Göncöt az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc.