Előző fejezet Következő fejezet

Palóc ház, palóc ember

 

Gyöngyöspata azon kevés település egyike a Mátraalján, mely sosem néptelenedett el, a lakosság ittléte folyamatos, a belső területek utcáinak, házainak nyomvonala sokszor még késő középkori gyakorlatot, építészeti megoldásokat követi. A jelenlegi településkép kialakulásában korántsem elhanyagolható tényező, hogy az erdőségek közelsége okán, végig az évszázadok alatt a faépítkezés dominált. A XVIII. század végén például a kántor és a harangozó lakása is sövényfalú volt a mezővárosban, csakúgy, mint az iskola. Az emlékezet szerint 1920-ban bontották le az utolsó zsilipek boronafalú faházat, helyi kifejezéssel kantolt házat. Rá pár évre elbontásra került az utolsó gerendavázas, külső ágasos sövényfalú épület is, az úgynevezett fonásház.

Régi hidas ól rőzsével fedve

A kőépítkezés megjelenése a népi építészetben csak a XVIII. századra tehető, s bár Pata ennek a nyersanyagnak sincs híján - hála a közeli kőbányáknak, patakmedreknek -, mégis a faanyag háttérbe szorulásával inkább a föld- és főleg a vályogfalazatú házak kerültek előtérbe. Kőből inkább csak az 1920-as évektől emelnek falat, téglát pedig 1950 óta használnak. A múlt század legvégén néhány gazdag paraszt épített csak teljesen kőből házat magának, melyeknél a patakkő, a terméskő és az úgynevezett cserkő egyaránt felhasználásra került.

A település magja a patai Vár-hegy irányából délkelet felé folyó Danka- patak melléke, azaz Gyöngyöspata igazi patak menti utcás település. Ennek északnyugati részét hagyományosan Főszögnek, délkeleti részét Alszögnek nevezik. Ezek amolyan halmazos részek lehettek, közöttük, mellettük feltehetőleg szérűskertekkel. A XVIII. században még a két beltelkűség nyomai is megvoltak. A Főszögön és Alszögön belül különül el a Váralja, a Templom sor, a Nagy sor (jó ideje Iskola sor néven) és a Kis sor. A község dél­nyugati része a Tobán, keleti a Partalja. Ezek a falurészek már a legkorábbi ábrázolások (II. József-korabeli térképezés) szerint betelepültek, világosan kivehetők, jól elkülönültek.

A telkek - a hajdani zsellértelkek kivételével - mind szalagtelkek, gyakran százötven-kétszáz méter hosszúak. Általánosan a telek az egyik úttól a másikig ért, s a múlt században a lakóház még az egyik végében, az istálló a másikban állt. A telkeknek ezt az alsó végét szérűskertnek nevezték, legtöbbször fűzfavesszőből font kapu zárta le a hátsó út felé. Általában a gabona lóval nyomtatása is itt a telek végében történt, ezért egy szemfészernek nevezett takarmányos is helyet kapott. Az emlékezet szerint a második világháború végéig volt több „kettes porta" a faluban, ahol két, egymás után épült lakóház helyezkedett el külön istállóval.

A legalaposabban felmért lakóház a Tobánban állt, a Bajcsy-Zsilinszky utca 38. szám alatt. A klasszikus szalagtelken, fésűs beépítéssel, az ól, fészer, kamra hajdan egy „haj" alatt volt a házzal, s a figyelem középpontjába ez az épület azért is kerülhetett, mert a keresztgerendáján jól látható volt az építés évszáma: 1857. A felméréskor a lakók úgy emlékeztek, hogy a nyeregtetős, szarufás-kakasülős épület 1910-ig zsúppal volt fedve. Az eredeti oromzat igen díszes, két-két kehely és egy-egy hatágú rózsa ékítette, oromdíszként kovácsoltvas kereszt szerepelt. Alaprajzi elrendezése hagyományosnak tekinthető, lényegében a kamrás-pitvaros háztípus lehet az elődje. A házban állt a boglya alakú búbos kemence, sárból készült ülőpadkával.

A határt valamikor a sok tanya jellemezte. Ezek a beltelektől átlag két- három kilométerre levő tanyák amolyan tartozéktelepülésként tekinthetők, melyek részben a volt földesúri majorságok épületeit foglalták magukba, részben gazdag paraszti tanyák voltak a XIX. században. Még 1936-ban is húsz külterület volt lakott a patai határban: Beöthy-tanya, Csákberektanya, Csurgó, Elek-tanya, Farkas-tanya, Fencel, Földestanya, Hidegkút, Kahán-tanya, Kálmán-tanya, Kozma-tanya, Középbérc, Magostanya, Medgyes-tanya, Nagyparlag, Osváth-tanya, Pusztacserepes, Rády-kastély, Szurdok és Vadalmás.

Nádkunyhó a szőlőben

A legtöbbet csak tavasztól Őszig használták, az állatokat tartották kint, de az első világháborúig sokszor kint is nyomtatott, aki tehette. Az 1960-as években még nyolc tanyát laktak, napjainkra azonban az utolsó is elnéptelenedett, legtöbbnek csak egy-egy dűlőnévben él tovább az emléke.

A faluban most álló legrégebbi lakóépületek alapanyaga a vályog. Sajnos, a XIX. században épített házak falazata alá kőalapozást nem alkalmaztak, így a korabeli vályogház élettartama meglehetősen rövid volt. Eltűnésükhöz a modernebb építési anyagok elterjedése, de az is hozzájárult, hogy a faluban a vályogház, mint egy korábbi, alacsonyabb szintűnek tartott életmód jelképe, értékét vesztette, nem is próbálták megmenteni. A ma található legöregebb lakóházak 1890 tájáról valók, de vizsgálódásunkat az 1950-es években elkezdett felmérések segítségével még fél évszázaddal kitolhatjuk. A falu legtöbb régi lakóháza a palóc háztípusba sorolható, igaz, de az Alföld közelsége miatt a középmagyar háztípus néhány hatása is megfigyelhető. Így keletkeztek bizonyos sajátos változatok, átmeneti formák. Például a szabad kéményes elrendezés.

A tipikus patai palóc ház udvarán a nagyvízvezetős, füstlyukas, kürtős kemencés boronaház, a kontyos boronapajta és boronaól harmonikusan kapcsolódtak egymásba. Valamikor csak a kemencés szobában fűtöttek, itt folyt a sütés, főzés is. Idővel aztán a kemence fölé kürtő vagy síp került. Már a továbblépés, a modernizálás eredménye volt, hogy a kétosztatú házban a kemence száját a pitvarba fordították, elébe tüzpad került, s ezen főztek. A következő lépés a pitar megbontása lehetett a főzési, fűtési céllal lefalazott konyhára és a csökkenő alapterülettel megmaradó pitvarra. A ház pitvarából nyíló kamrán túl legtöbbször megtalálható volt még egy külső, gabonáskamra is, s azt követte sorban az istálló, a faragókamra. Az udvar végén keresztben épült fel a pajta és a kocsiszín. A lakóháztól sokszor távol eső istállókat általában le is padlásolták, de szinte mindegyikben volt nyoma a tűzlyuknak, mert a béres, esetleg maga a gazda is leginkább ott aludt.

A modem technika: cséplőgép a határban az 1930-as években

Ha volt rá hely, a lakóházzal szemben szívesen alakítottak ki fészert, gyakori nevén favágófészert, melyben a kendermorzsoló, a szerszámok, a szekér, de mindenek előtt a borsutú is helyet kapott.

Az alapelrendezés számtalan változata megfigyelhető, divatok, átmeneti hatások eredményeként. Voltaképpen a népi építészet az egyik külső lenyomata a lakosság régebbi családi életközösségének, a hadas családnak, a hadas elrendezésnek. A fiatalok általában nem költöztek külön, s így néhol húszan, huszonöten is laktak egy házban. A család feje a legidősebb férfi és nő: ők parancsoltak, a többiek pedig a termelőmunkában vettek részt. Ha aztán túlságosan felszaporodott a ház népe, néhányan kiváltak a családi közösségből, esetieg a telket megosztották, és annak végében építkeztek.

A falu az első világháborút követően a kor embere szemében „már nem volt a régi". A zsúptetőket pala váltotta föl, a zsindelyt cserép. Több helyen villanylámpa égett, csordást fogadtak, s nem családonként kellett azok állatait kihajtani a legelőkre. A népességnövekedésnek hála a lakott terület határa is jócskán kitolódott. 1920 táján a Nyitra-kertet osztották szét házhelynek, majd Eresztvényt mérték ki első világháborús katonák részére. Mivel e parcellákon a legtöbben új telepítésű szőlőket létesítettek, s ez akkor jól fizetett, az Eresztvény nevét Úrrá teszi-nek keresztelték át a nép­nyelvben. Az Újtelep nagyjából 1927-re épük be, míg az Oncsa a Felső- birtokon, az akkori falu szélén az 1930-as években keletkezett. A Gyöngyös felöl befutó út két oldalán lévő Báró-kert 1932-33 között épült be. Már ekkor elkezdődött, de még a front után is tartott az Előmály és az Oncsán felüli területek belakása.

A két világháború között a község lakóházainak uralkodó típusa a szarufás-törökgerendás, nyeregtetős, vízvetős, deszka vértelkes, háromsejtü - azaz szoba, pitar, kamra beosztású - boglyakemencés ház volt. Úgy látszik, hogy a korábbi ágasfás, szelemenes szerkezetek a XIX. század végén eltűntek, a mestergerendás födémmel együtt. Már csak titokzatos emléke él a bódoganyának, vagy bódogasszony fájának, mely a korábbi házaknak nemcsak középoszlopa volt, a ház mestergerendájának megtartója, de lakberendezési, kultikus és egyéb célokat is ellátott. A sokszor díszített oszlop számos funkciója közül általánosnak tűnik, hogy ráakasztották a mécsest vagy a lámpát, a ruhaneműk közül a kalap, kabát, suba, tarisznya, törülköző, sőt még a tükör is itt kapott helyet. A gyerekek ebbe kapaszkodva tanultak meg állni, később ekörül imádkoztak a kicsinyek, sőt van rá adat, hogy büntetésből is mellé kellett térdepelniük.

A XIX. század elejéig a pitarból, kamrából és az úgynevezett tiszta házból álló palóc ház meglepően dísztelen lehetett. Az összes kezdetleges berendezést házilag készítették, majd csak a kapitalizálódással, a XIX. század második felében színesedett ki az élet. Ekkortól tűntek föl a festett, leg­többször rózsákkal díszített felszerelési, berendezési tárgyak, mint ahogy ekkortól lett színpompásabb és vált sokszoknyássá a népviselet is.

Kivetkőztek a népviseletből

Külön világ volt - és maradt is - a borospincéké. Mint már említettük, a hajdani falu szélén, csoportosan, négy nagyobb gócban helyezkedtek el: a Vár alatt, a Kecskekő alatt, a Pipis-hegyen és az Alszögben. A földrajzi adottságok itt voltak megfelelőek a pincék köbe vájásához. Mára a falu belterületébe tagozódtak. Ezek a présházas és épület nélküli lyukpincecsoportok néhol soros, néhol halmazos elrendezésűek. A borospincék előtt többnyire kis gádor van, és itt ásták ki a körte alakú gabonásvermeket. A legnagyobb tárolók, az egyik uradalom vermei viszont külön helyen, az úgynevezett Nyitra-kertben voltak.

Szerencsés körülmény, hogy a település népességének összetételét nem­csak levéltári, históriai, névtani vizsgálatok alapján tudjuk megközelíteni, hanem hivatkozhatunk embertani kutatások adataira is. Láttuk már, hogy Pata a török hódoltság idején, sőt még a felszabadító hadjárat során sem néptelenedett el, sőt a mezőváros a XVII. század végén, a XVIII. század elején Heves megye második legnépesebb települése volt. Kizárólag ma­gyarnak vallott és mondott lakosai szívósan helyükön maradtak.

1972 nyarán Henkey Gyula a palóckutatási program keretében Gyöngyöspatán etnikai embertani vizsgálatokat végzett egy tüdőszűréssel párhuzamosan. A faluban 302 olyan, 24-60 életév közötti lakost vizsgált meg, akiknek családneve mindkét ágon szerepelt az 1828. évi összeírásban - azaz törzsökösnek tekinthetők -, s ez a létszám az említett korcsoport legalább negyedét jelentette akkor. A vizsgált személyekről úgynevezett Martintechnikával a következő méreteket vették le: testmagasság, ülőmagasság, fejhossz, fejszélesség, homlokszélesség, járomívszélesség, morfológiai arcmagasság, állkapocsszöglet-szélesség, orrmagasság, orrszélesség. A szemszínt és a hajszínt is tudományosan kidolgozott táblázat alapján osztályozták.

A helybeli cigányzenekar
 
Gyöngyöspatai arcok: turanid (13.), pamíri (14-16.), dinári (1 7.) és mongoloid (18.)

A vizsgálatok alapján a gyöngyöspatai 24-60 éves férfiak és nők átlagos termete nagyközepes, bár a férfiaknál a magas termetcsoport is gyakori. (Az átlagos testmagasság férfiaknál 169,28, nőknél 157,07 centiméter volt.) A fejhosszúság a nőknél a középhosszú és hosszú határán mozog, míg a férfiaknál egyértelműen hosszú, a fejszélesség, homlokszéiesség mindkét nemnél széles. A járomívszélesség kiugróan nagy mindkét nemnél, s főleg a gyöngyöspatai nők járomívszélessége olyan számértékű, hogy országosan is ritkaságszámba megy. A morfológiai arc magasságnál a középmagas arc a jellemző, ugyanakkor az orr adataira, az állkapocsszöglet-szélességre nézve Gyöngyöspatán a népesség több mint 95 százaléka rövidfejű. Mindkét nem­nél feltűnően magas a barna szemszín aránya és csekély a világos szemszín gyakorisága. (A térségben, az egész Palócföldön kimutatható egyébként, hogy a szlovák eredetű családnevek szaporodásával párhuzamosan nő a világos szemszín előfordulása.) A hajszínnél pedig kilencven százalék felett volt a barna-fekete hajszín gyakorisága.

Mindezen vonások alapján összegzésül azt lehetett mondani, hogy a patai lakosság körében a turanid, a pamíri és kis részben a dinári embertani neveken ismert típusoknak van lényeges szerepe. Ez a kép erősen emlékeztet a honfoglaló magyarokéra, ahol a leggyakoribb két típus ugyancsak a török réteggel kapcsolatba hozható turanid és pamíri volt. Ezzel szemben a honfoglalóknál 15,6 százalékban kimutatható urali típus, mely őseink finnugor rétegéhez kapcsolódott, a palócoknál csak 0,1 százalékban volt jelen. A szomszédos községekben ugyanakkor sokszor a szlávokra jellemző keletbalti típus hatása jelentős, ez Gyöngyöspatán nem kiugró, csak 6,3 százalék körüli. A turanid és a pamíri népesség után a leggyakoribb a dinárié: 8,3 százalék (ez az alánok, szarmaták, balkáni illírek és trákok fő tipológiai összetevője volt).

Embertani szempontból mindenesetre a falu lakossága törökös jellegű, leginkább a többi - ugyancsak kevésbé elszlávosodott - palóc településéhez hasonlítható. Maguk a palócok pedig általában embertani megoszlás szempontjából a Vas és Szatmár megyei őslakos népességhez állnak közel. Az azóta befejeződött regionális palóckutatás, mely több mint negyven településre terjedt ki, arra mutatott, hogy a palócság embertani képe az egész térségben hasonló a pataihoz.

A palóc népcsoport kialakulásának vitatott kérdésében több régész és tör­ténész perdöntőnek tartja a honfoglalás utáni kabar szállásterület és a palócok újkori településhelyének feltűnő földrajzi megfeleléseit. A palóc nép név a nyelvtudomány szerint a szláv poiovec (=kun) szóból eredt, és nem lehetetlen, hogy amikor Anonymus a kunokról írt a honfoglalás idején, akkor a kabarok elhalványult nyomait örökítette meg. A kabarság vegyes eredetű néptöredék volt, de a törökös elemek meghatározóak lehettek közöttük, s hozzájuk sodródhattak iráni (alán, szarmata) csoportok is. Az embertani vizsgálatok eredményei tehát nem mondanak ellent a magyarságba gyorsan beolvadó kabarok és a palócság távoli rokonításának. Hozzá kell tenni: számos tekintélyes kutató nem ért egyet ezzel a feltevéssel.

A községben járva nem lehet nem észrevenni azt a sajátos ízt, azt a sajátos többletet, mely az itt élők szavainak dallamából árad. Tetszik, nem tetszik, a pataiak tájszólással beszélnek, melyet az elmúlt időkig illett levetkezni, ha valaki kiemelkedett, elkerült vagy csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő más, mint a többi. A nyelvészek napjainkig nem tudtak megállapodni abban, hogy ez az ízes nyelv a palóc nyelvjárás része, vagy csak palócosnak tekinthető. Félő, hogy mire íróasztalaik mellett döntésre jutnak, az egész jelenség megszűnik létezni, mint ahogy ez a veszély fenyegeti min­den más táj szólásunkat is.

Hogy a patai emberek beszédmódja nem tűnik el nyomtalanul, arról Fülöp Lajos tanár úr gondoskodott, aki még az 1950-es, 1960-as években elkezdte gyűjteni a helyi nyelvjárási jellegzetességeket. Azóta a köznyelv hatása a faluban igencsak erősödött, vele párhuzamosan pedig a nyelvjárási sajátosságok gyengültek, napjainkra szinte teljesen átadva a helyüket a regionális köznyelvűségnek.

Gyöngyöspata a palóc nyelvjáráson belül a mátraalji nyelvjárástípushoz tartozik, bár ennek egységessége ugyancsak viszonylagos a szomszédos községek közös és eltérő vonásai miatt. A patai kiejtés az „á, a, á hangokat nem ismeri ugyan, de magán viseli a palóc nyelvjárások számos jellemző sajátságát..., ugyanakkor környezetétől eltérően erősen i-ző", ezért a falut Imre Samu nyelvjárásszigetnek minősítette. Ezzel a megállapítással azért kell vitába szállni, mert a Patára jellemző fellelhető különbség semmiképp sem magyarázható településtörténeti okokkal, inkább nyelvi-nyelvjárási belső fejlődés eredménye. A már múlóban lévő í-zést a szomszédos községek nyelvhasználatában is megtaláljuk.

A patai nyelvjárásra hangtani szempontból a zárt e általános használata jellemző (csepp, seper, vele). Emellett gyakran előforduló hangeszköz a nyílt hosszú é (en, fel, prés) és az ó, ő, é helyén fellépő záródó kettőshangzó (báróu, időü, kéik). Tipikus jelenségnek számít az í-zés (felesig, kukoríkol, törvíny), s mértéke az itteni nyelvjárásban viszonylag erős. A mássalhangzók közül az ly jelentkezik fonématöbbletként (lyány, pályinka).

A mesemondó asszony
 
Libapásztor kislány 1920 táján

A hangváltozások jellegzetes csoportja, hogy a hosszú ú, ű helyén (szóvégen) olykor ó, ő fordul elő, vagyis nyíltabbá válás következik be (gyűsző, keserő, koszoró), hangsúlytalan helyzetben viszont megtalálható a zártabbá válás is (embereket, magos, Pestrül). A váltótövű főneveket a második szótagban rendszerint rövid hangzóval ejtik (fonal, kötel, szemet). Magánhangzó után és mássalhangzó előtt az l gyakorta kiesik, és pótlónyújtás következik be (elindút, főd, ótás). Ennek éppen ellenkezője - magánhangzók között - az l megkettőzése (figyellem, kerüllő, vasalló), de kettőzésnek lehetünk tanúi a c, cs, j, ly, s, sz végződésű szavak birtokos személyjeles alakjaiban is (fortéllya, gyújtóssa, tüzellője). Szintén kettőzés jelentkezik az ilyen esetekben: helyenn, osztenn, télenn. Főként idősebbek és nők nyelvhasználatában olykor erős hasonulás tapasztalható (meffog, mehhal, mevvót, bossó, nyess, salló), ugyanakkor viszont a -val, -vel határozórag v-je nem hasonul (házval, kötísvel, uramval). Feltűnő az i és ü hangok előtt a d, l, n, t lágyított ejtése (alyig, elmennyi, ütyi, pegyig, tetyű), és sajátos jelenség a hangátvetés is (csana vagy csanál=csalán, eslejt=selejt, petlórerum=petróleum).

Adatközlő az 1970-es években

Ugyancsak a gyöngyöspatai nyelvjárás alaktani sajátosságai közé tartozik - ismét az idősebbek és nők ejtésében -, hogy a rövidebb igealakok múlt idejét előhangzó nélkül képezik (ett, itt, nyitta, sütte), az érdemelni, fürödni, söpörni típusú igék múlt ideje pedig így alakul: érdemiettük, fürdöttem, söprötte.

A t végű igék használatában gyakran előfordul a felszólító mód jelentkezése kijelentő közlésben (majd aratás után felszántsuk aszt a kis fődet; ezek mindég olyan nagyra tartsák magokat; sose tanítsa meg főznyi a lyányát). A jelenség oka bizonyára az lehet, hogy a felszólító forma hangsúlyosabb, határozottabb jelentésű, a beszélő pedig igyekszik hathatósan kifejezni magát.

A névszók ragozásakor az itteni ember - különösen az idősebb generáció -, elhanyagolja a ragok végső mássalhangzójának ejtését, azaz gyakoriak a -ho, -he, -hö, -bú, -bü, -tú, -tű típusú megoldások (vasútho, mesterhe, szőlőhö, vározsbú, erdőbű, iskolátú, menyítü). A -vá, -vé eredményhatározói rag v nélkül és magas magánhangzós formában ma már viszonylag ritkán jelentkezik (clbizakodotté lett, halotté vát, lóé változott). Ezekben az esetekben - történeti szempontból - a magas magánhangzós változatok az eredetiek, s a jelenséget megőrzött régiségnek minősíthetjük. A mai köznyelvi alakokban a v betoldása már újabb fejlemény, amely hiánytöltő hangból lett a határozórag első elemévé. Az említett nyelvjárási jelenség mellett eredményhatározói funkcióban találkozhatunk a -nak, -nek ragos megoldással is (jedzőnek nevesztík ki). Az ilyen esetekben azonban többnyire állapothatározói vagy célhatározói funkció vegyül az alapalak jelentésébe.

Különösen érdekes, bár ma már ritkább a melléknévi felső- és túlzófok alakjának használata (letnagyobb, letrosszabb, letésletszébb).

Gyöngyössolymoson és Gyöngyös tarjánban már korábban felfigyeltek a birtokos névmás ragozásának sajátos eseteire, az enyim, etted, ezövé, emménk, ettétek, ezövék formára. A jelenség Gyöngyöspatán is megtalálható - mint az ez közeire mutató névmásnak és a birtokos névmásnak az elhomályosult összetételcs formája -, s ezek az alakok az idősebb nemzedék nyelvhasználatában birtokos jelzőként is szerepelnek (ez az ette bajotok).

A birtokos személyjel egyes szám harmadik személyű alakja magas hangrendű névszók esetében az -e: bele, keze, telke, a többes szám harmadik személyű alak pedig sok esetben nemcsak kettős, hanem hármas változatokat is mutat (cipőjök, házok, tetejek). Újabban azonban gyakoribb a köznyelvi kettős megoldás.

Beszélgetés a tisztaszobában
 
Patai díszruha ezüstpitykékkel 1930 táján

Ugyancsak alaktani sajátosság a szóösszetételek kedvelése. Közöttük egyik-másik ma már elhomályosult Összetételnek számít, bár eredetüket -jelentésük alapján - nem nehéz kikövetkeztetni. Gyöngyöspatai házassági szokások táj szójegyzékéből való például a kására főnév, amelynek jelentése: 'esküvő utáni vasárnap a lányos háznál tartott lakoma, amelyen az új pár és a szűkebb rokonság vesz részt'. A vacsorára kása is kerül terítékre, amelynek felszolgálása előtt a konyhából csörömpölés hallatszik, s a szakácsnő bekötött kézzel hozza a vendégsereg tudomására, hogy leforrázta a kezét. Nagy fakanálra vagy tálba pénzt kér orvosságra. Ez tulajdonképpen a kása ára, amely a szakácsnőt illeti meg. A kísérő tréfás versikét a vőfély mondja el.

Érdekes eredményre juthatunk a helyi mondattani vizsgálatok során, mert bár általánosságban igaz, hogy a magyar nyelvjárások elsősorban a hang- és alaktan terén mutatnak lényegesebb eltéréseket egymástól és a köznyelvtől, a patai sajátosságok ebben a tekintetben is elég jelentősek. Terjedelmi okok miatt most csak az alany és az állítmány néhány jellegzetességét emelem ki.

Az alany határozatlanságát határozatlan névmással fejezik ki legtöbbször (valaki járt a kertek ájjan), vagy az állítmány többes szám harmadik személyű alakjával jelzik (nem hallod, szóták; híták-e tikteket á lágzibá). Jóval ritkább, sőt ma már teljesen visszaszorulóban van az -ódik, -odik képzős állítmány az igealany határozatlanságának a kifejezésére (készítőgyik-e ma a vocsorá; szedőgyik-é fű a malacoknak). Ez a szerkesztésmód általában akkor használatos, ha nem akarják vagy nem tudják megjelölni a cselekvő személyt. (Olykor azért, mert maga a beszélő nem szívesen vállalja a cselekvést.) Stilisztikai szempontból a homályos, köntörfalazó fogalmazás eszköze.

A szükségesség kifejezésére megtalálható a muszáj + főnévi igenév fonna (muszáj vót dógoznyi betegen is), a kell segédige főigeként, de csak alanyi ragozásban (mék csák te kelletté vóná ide), valamint a szokik segédige (jelen és múlt időben egyaránt) + főnévi igenév (á roz gyerek ki szokott kápnyi). A felsorolt jelenségek visszaszorulóban vannak, stilisztikailag semlegesek.

Az iskola negyedik osztálya 1954-ben
 
Első áldozó kislány 1955-ben

Inkább az idősebbek és a nők nyelvhasználatában figyelhető meg az a jelenség, hogy ha az alany az egy birtokos több birtok jelével van ellátva (-i), az állitmány egyes számban áll. Igei állítmánnyal: megmerett áz újjái neki; ennek vót á letnágyobb tövei. Névszói állítmánnyal: á szüleji a hibás ijje- néknek; nágyon génge á belei neki.

Előfordul egyes számú állitmány olyan többes számú alany mellett is, amely -k többesjellel van ellátva. Igei állítmánnyal: lészárátt mindenfele a fürtök; hámár elmút áz ünnepek. Névszói állítmánnyal: ázé nem jó áz a hosszú téli esték; gyönyörű áz á szép tájak. A kihalóban lévő jelenség magyarázata az, hogy a beszélők ezekben az esetekben a többes számot még kollektívumként (csoport vagy egész szerepében) fogják fel, és az egységes tömeg szemlélete vezet az egyes számú állítmányhoz. Használatában itt semmiképpen sem figyelmetlenségre, pongyola mondatszerkesztésre, hanem az értelemszerű szóegyeztetés miatt megőrzött régiségre kell gondolnunk.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet