A régészeti leletek tanúsága szerint a mai Gyönknek helyt adó erdős dombok és tiszta vizű patakokat rejtő völgyek minden időben letelepedésre csábították az alkalmas lakóhelyet kereső embert.
A csiszolt kőkorszaki jelenlétre csupán néhány kőeszköz és kerámiatöredék utal, de tudjuk, hogy a község határában állott például az őskor bronzkori időszakában épített gerenyási földvár is, ahol a megye régészetének alapjait megvető Wosinsky Mór már 1890-ben végzett feltárásokat. Szép számban kerültek felszínre leletek a vasat és fazekaskorongot vidékünkön elsőként használó kelták időszakából, s a település mai belterületén, a rómaiak után itt megtelepedett germán longobárdok – egyébként meglehetősen ritka – temetőrészlete is napvilágra került. Ugyanitt több száz síros avar temetőt tártak fel a régészek 1968–83 között. A sírok nagy száma és a bennük rejlő leletek alapján arra lehet következtetni, hogy a mai település területén hajdan egy népes avar közösség művelte szorgalmasan a határ földjét és legeltette állatait. Arra nézvést nincs biztos adatunk, hogy az avar birodalom felbomlása után itt továbbélő avarok megérték-e a magyarok érkezését. A terület északkeleti részén előkerült X–XI. századi köznépi magyar sírok azonban azt bizonyítják, hogy nyugtalan eleink már viszonylag korán megtelepedtek e vadban, vízben bővelkedő vidéken. Keresztény hitre térésük szép emléke egy Gyönkön előkerült román kori bronz corpus – a Megváltó keresztre feszített teste –, melyet a szekszárdi múzeumban őriznek.
Sajnos nem tudjuk, hány nemzedék és milyen lélekszámú közösségekben élte életét itt a következő három évszázad során. Az első fennmaradt levéltári adat ugyanis csak 1313-ból való, s nem valószínű, hogy az megegyezik a község létrejöttének időpontjával. Sőt az Árpád-kori települések nagyságát ismerve valószínű, hogy a mai község belterületén több apró falvacska is meghúzódott. Mivel az írott források hallgatnak erről az időszakról, bizonyosságot csak a majdani régészeti leletektől remélhetünk.
Akárcsak a régészeti leletekre, a község írott emlékeire is a véletlenszerűség a jellemző. Háború és tűzvész s nem egy esetben gondatlanság vagy éppen szándékos pusztítás miatt számos irat enyészhetett el. Pedig az általuk nyújtott ismeretek még akkor is rendkívül fontosak az utókor számára, ha keletkezésüket eleink esetleg negatív élményként élték meg. Nem volt kellemes például az adófizetés, de csak az adójegyzékek ismeretében lehet fogalmunk arról, hogy adott helyen és időben hány család élt, hogy hívták a földesurat, kinek földjét művelték, mennyi pénzbeli és természetbeni járadékot fizettek, heti hány napot robotoltak. Ezekből a nyilvántartásokból ismerhetjük meg eleink falubeli vezetőit, azt, hogy miből származott a lakosság jövedelme, kik voltak iparosaik, s nem utolsósorban fogalmat alkothatunk arról, hogy vonzásközponti, avagy periferikus szerepet tölthetett-e be a község. Nem kisebb szerep jut e tekintetben forrásaink között a peres iratoknak sem, melyekből szintén keletkezett az évszázadok során elég.
Az erényes életnek – mondják – nincs hírértéke, ugyanis azt a közösség és az egyház egyszerűen mindenkitől kötelezően elvárja. Hírértéke mindenkor csak a botrányos életvitelnek van: amikor tetten érik a házasságtörőket, amikor megcsípik a tolvajt, amikor törvényszék elé kerülve az erőszakoskodások körülményeiről vesznek jegyzőkönyvbe tanúvallomásokat. Nos, Gyönk múltjában viszonylag kevés a folt, de a hétköznapi életre vonatkozó feljegyzések is hézagosak. Tallózzunk hát a kevés fennmaradt között!
Az avar kortól a magyar középkorig nem maradt fenn nyom a község lakott voltáról. Az első adatunk 1313-ban keletkezett, amelyből megtudjuk, hogy Gyönki László anyja, Balog Kata után jutott két baranyai falu (Boia és Bolcha) birtokába. A Gyönki család egyébként csak 1446-ig fordul elő az oklevelekben. Így például 1438-ban Gywnki Gál részt vett egy ozorai birtokiktatáson, Gywnk Gál pedig – aki ugyanazon személy is lehet –a fehérvári keresztesek tolnai birtokáról tanúskodott 1446-ban.
Gyönk egyik részbirtokosa, Maróti Mátyus 1476-ban utód nélkül halt meg, ezért Mátyás király Pyber Andrásra ruházta azt. 1483-ban Gyönkön részbirtokossá válnak: Czobor János, Czobor Imre és Czobor Márton. 1497-ben Györkönyi Pyber Zsigmond a gyönki részbirtokot húga, Anna és férje, Tolnai deákra ruházta át, s ezt az ügyletet Ulászló király 1500. június 21-én megerősítette. A szobi illetőségű Kaptáros Márk 1501. augusztus 23-án átadta gyönki és szabatoni részbirtokát fivére, Pyber András lányának, Annának. Ulászló király ekkor utasította a szekszárdi konventet, hogy a fehérvári káptalan előkészítése nyomán iktassa vásárolt birtokaiba a nevezetteket. Azaz: „A káptalan tehát Doroghi Pállal István papot küldötte, akik visszatérve jelentették, hogy Szent Lőrinc mártír ünnepe (augusztus 10.) előtti vasárnap Nagyszabaton és Gyönk birtokot beiktaták Kaptáros Márk birtokaiba Pyber Annát, jelen lévén Doroghi Mihály, Szabó Benedek, Kéri Albert és mások. Ellentmondás nem volt. Amiről a konvent ezen kiváltságlevelet adja.”
A Gyönk és Regöly között fekvő Csernéd (ma Szakályhoz tartozó puszta) volt a középkori Tolna vármegye egyik jelentős törvénykezési központja, egyúttal a nádori vándorbíráskodás fóruma, így a Gyönk térségére vonatkozó középkori iratok nagy része is innen származik:
Kammerer Ernő, a megye egykori tudós történetírója ezeket írja Csernel/Csernéd szerepéről a sajnos soha el nem készült megyei monográfiájához készített feljegyzéseiben: „A megye itt tartotta gyűléseit, melyeken a főurak, nemesek lovastól, családostól jelentek meg. Egy-egy gyűlés legtöbbször százakra menő tömegek összejövetelére adott alkalmat. A székhelyen működött állandóan a megyei bíróság.
Az alispán, a szolgabírák, esküdt társaik és a jegyző minden hétfőn, és ha kellett, a következő napokon törvénykeztek. A hatalmaskodások, birtokháborítások letűnt századaiban a pereskedéseknek vége-hossza nem volt, sokszor egy kérdésben a tanúk, szomszédos nemesek, honoráciorok (vagyis tisztségviselők) és jobbágyok százai rendeltettek össze, nagy volt tehát a megyei székhelyen a forgalom és így fejlődésnek indult mindenek előtt a korcsmaipar. Kézművesek települtek meg és a kereskedelem is föllendült. A XV. század vége felé egy Csernel birtok a megyei összejövetelek, bíráskodások helye.”
A XV. században többnyire két alispán szerepel itt, 1432-ben még három, majd nem sokkal később már négy szolgabíró, akiknek, mivel szinte állandóan itt tartózkodtak, Csernelen lakásuknak, szálláshelyüknek kellett lennie.
Kammerer Ernő így folytatja leírását: „Mikor a nádor, vagy országbíró, néha maga a király is Tolna megye rendeivel bírói széket és nagy gyűlést tartott, az nem Csernéden, hanem a sok ember elhelyezésére alkalmas szakáli mezőn történt. Így Garai Miklós nádor alatt a latrok, tolvajok, hamis pénzverők, pecsétkészítők ellen 1351. november 7-én, így Maróthi János bacsói bán idejében 1399. augusztusban. Ezen évben Tolna megye tisztikara ugyanegy napon állít ki okmányt egy nagy vizsgálatról Szakálban és egy másik hivatalos ténykedésről Csernéden.”
1543-ig Csernőd (ekkor már így írják a nevét) a megye központja. A törökök betörésével nagy pusztulás érhette, mert 1573–74-ben a török adóösszeírók már csak hat adózót írtak be a defterbe. 1581-től pedig Csernédet a szinte minden pusztává lett magyar faluban megjelent rácok lakták.
A Csernéden született oklevelek abból a szempontból is figyelemre méltóak, hogy ezekben jelennek meg első ízben a birtokeladási ügyletek mellett a birtokháborítások is. Az 1419. július 3-án kelt oklevél arról tudósít, hogy Mandi László és Almási László tolnai alispánok, valamint a szolgabírák tanúsítják: „Albert vránai perjel officiálisai és familiárisai (közigazgatási és gazdatiszti feladatokat ellátó alkalmazottak): István és Miklós, uruk nevében, előttük eltiltották Pwsthawarast (Varasdpuszta) és Gerenyas possessiokban (falvakban) levő Archa nevű földrész valamennyi szomszédját mindennemű haszonvételének elbirtoklásától.”
Csernédre hívták össze 1495. április 14-én a fehérvári keresztes konvent Gyánt, Gerenás, Varasd és Fadd nevű faluinak szomszéd birtokosait. A szép számban megjelent birtokosok keserűen vették tudomásul Tolna vármegye törvényszékének ítéletét, mely a fehérvári konventet visszahelyezte a megnevezett falvak, köztük a Szent János lovagrend gerenási várának birtoklásába. Erről tanúskodik az Ulászló királynak címzett 1495. május 4-i keltezésű jelentés.
Elődeink nevét és cselekedeteit többnyire a periratokból ismerhetjük meg, kiváltképp, ha olyan messze kell visszamennünk, mint a Mohács előtti korok. Álljon előttünk néhány példa.
Csernéden 1501. április 19-én Byzygh András és Morgai Mihály tolnai alispánok és a szolgabírák tanúsítják, hogy Uzdi Gáspár kérésére kiküldték Szabadi Balázs deák szolgabírót, hogy vizsgálja ki az Uzdi Gáspár-féle kúria felprédálását. Szabadi Balázs körültekintő nyomozása eredményeként az alábbi rablótörténet tárult a törvényszék elé.
Egyházi földesurak, nevezetesen a nyulak-szigeti apácák, Zsigmond pécsi és Báthori Miklós váci püspök jobbágyai „éjnek évadján fegyveres kézzel Gáspár Wzd-i (úzdi) kúriájára törtek, és onnan összes dolgait és javait, köztük szárnyasait elvitték”.
A fegyveres rablás gerenyási résztvevői név szerint a következők voltak: Warga András, Fekethe Demeter, Zykra Benedek és György, Zykra Gál és Tamás, Szabó Benedek és Lukács, Szabó György és Márkus, Kevély Máté, Tamás kovács és Byroth Gergely.
A Mohács előtti évtizedek zűrzavaros közállapotának egyik kísérőjelensége az önbíráskodás elharapózása volt. Egy ilyen eset kapcsán rendelt el vizsgálatot a vármegye Matucsinai János, Alsógyönk földbirtokosa ellen:
A Csernéden ülésező bíróság előtt Morgai Mihály a vármegye „ügyvédvalló levelével” perbe fogva Matucsinai Jánost, s a következőket adta elő: 1518. október 4-e körül lovai véletlenül Matucsinai alsógyönki birtokára tévedtek be. Erre Matucsinai ispánja, egy Espán Mihály nevezetű nemesember megparancsolta embereinek: Bothos Sebestyén, Morocz Márk, Harangi Kelemen, Darnay Lukács és Benedek, Kis András, Berencsy György, Razday Gál gyönki jobbágyoknak, hogy tereljék be a lovakat az uraság karámjába. A befogott lovakat mindaddig nem kapta vissza a tulajdonosa, míg le nem szurkolt értük ötven dénárt. Az uralkodó 1521. december 27-én kelt parancsában – az alperes ügyvédje kívánságának eleget téve – arra kötelezte a vármegyét, hogy: „a pert jelen állapotában, bírói levéllel együtt, minden bírság és akadályozás nélkül – az ügy jobb megértése végett – tegye át a királyi kúriába”. Végül is a Morgai kontra Matucsinai per eredményét sohasem ismerhetjük meg, mivel országos mozgósítás miatt az összes per tárgyalását felfüggesztették mind a kúriai, mind a vármegyei törvényszékeken.
A Gyönk közeli Gerenyás – vára révén – már 1305-ben feltűnik Gerenás néven egy oklevélben. A várhoz nemcsak Gyönk, hanem a közeli Szakadát és a kissé távolabb eső Szakály területén is tartoztak birtokok. Tulajdonosai elég gyakran változtak, közülük nevezetesek voltak: a györgyi Bodók, a fehérvári Szent János lovagrend, a fehérvári keresztesek konventje, Ozorai Pipo özvegye, Borbála, a Hédervári család, a Bosnyák család, a Sziget-Fejes és a Mérő család. Ugyancsak a Csernéden ülésező törvényszéken tett panaszt 1539-ben a gerenyási vár egyik kései birtokosaként Morgay Ferenc a mözsi illetőségű Gyulay György „hatalmaskodása” ellen, aki az elmúlt években a gerenyási várban szolgálatot teljesítő Bodon Gergelyt és Lőrinczi Pétert – Morgay embereit – elvitette.
E szórványos adatokból is kiderül, hogy a korábbi torzsalkodásoknak a török közelsége sem vetett véget. Amikor a megye keleti felében lévő Duna melléki utakon rendre fel és alá vonulnak a török csapatok, a belső részeken lakó birtokosok a kettős királyválasztás nyomán keletkezett zűrzavart egymás birtokainak felprédálására, jobbágyainak elrablására használták fel. A hatalmaskodások, mint láttuk, Gyönk közvetlen környékére is kiterjedtek, és nincs okunk feltételezni, hogy magát a települést elkerülték volna, legfeljebb nem maradt írásos nyomuk.
1543 után Tolna vármegye területén már nem volt magyar őrség. Werbőczy Imre, aki éveken át mindent megtett, hogy a területet megvédje, reményét veszítve Erdélybe vonult vissza, és a további harcokban nem vett részt. A török defterekben pedig már ott sorakoztak az „újonnan elfoglalt” várak. A hajdan virágzó falvakra és a közeli mezővárosokra „az európai feudalizmusnál pusztítóbb hatású török gazdasági-társadalmi rend éje borult”.
Ezüst övveretek és bizánci fülbevaló a gyönki avar temetőből |
Longobárd ruhakapcsoló tű (fibula) Gyönkről |
Eredetileg Paksról származik a bikaölő Mithrast ábrázoló római dombormű, melyet a gyönki Magyari Kossa-kastély falába építettek be. Ma a szekszárdi múzeum kőtárában található (Gaál Attila felvétele) |
Román kori bronz corpus Gyönkről. Ma a szekszárdi múzeum állandó régészeti kiállításán látható |