Gyönk népe s gyülekezetei

Településünk társadalma XVIII. század eleji újratelepítésének első percétől kezdve magyar, német, katolikus, evangélikus, református, később növekvő számú zsidóságból állt egészen a második világháború végéig. A magyarok lélekszáma csak az 1947-es betelepítések óta emelkedett számottevően. A zsidók 1944. évi deportálása gyakorlatilag megsemmisülésre ítélte a két évszázadon át virágzó ortodox árnyalatú hitközséget.

Községtörténetünk eddigi részeiből is jól érzékelhető, hogy az eltérő gazdálkodási, nyelvi és vallási hagyományok birtokában megtelepülő népcsoportok között a múltban az ellentétek parazsa mindig csak rövid időre szunnyadt a hamu alatt, hogy az első kínálkozó alkalommal lángot vessen. Állandósult a „ki kit győz le” vetélkedés, vallási és nemzetiségi színezete volt olykor a földek „elszerzésének”. Áthidalhatatlannak bizonyuló ellentétet szült a magyar és német mentalitás különbözősége is. A gazdálkodásban alulmaradó és lecsúszó egzisztenciájú, kényelmes, a mának élő, néha szilaj magyarok többségét irritálta a svábok sótlansága, takarékos életmódja, kielégíthetetlen birtokszerzési vágya. Pedig a XVIII. század történelmén végigsöprő protestánsüldözés, a falu református földbirtokosainak, a Sándor, Magyari-Kossa, Vizsolyi és Hajós családoknak köszönhetően jótékonyan elkerülte Gyönk társadalmát. Azt hihetnénk, hogy szerencséjének örülve ez a hegyháti község a boldogság szigete volt, és felekezeti béke honolt falai között. S ezzel szemben mit látunk? A magyar református szülő nem küldi gyerekét a német reformátusok iskolájába. Ugyanezt csinálják az evangélikusok is. Sőt! A vallás ünnepein is kerülik egymást, még az úrvacsorához sem járulnak együtt. Nézeteltéréseiket nem restellik kivinni az utcára, prédikátorok és tanítók bevádolják egymást feletteseiknél, csak hogy elnyerjék állásukat. A községi képviselő-testületekben nem a rátermettség, hanem a felekezetek súlya dönti el, hogy hányan lehetnek a magyarok, németek, evangélikusok vagy reformátusok. A falu földesurai sem voltak hibátlanok e tekintetben. Szívükhöz közelebb álltak a magyar reformátusok. Ez nem mindig bizonyítható, de a másik oldalon állók szívesen érveltek ezzel.

Horvát Sámuel 1787. évi felekezettörténetében leírta, hogy Gyönkön az evangélikusok már 1723-ban különváltak magyar és német eklézsiára. Két imaházat építettek, de csak egy prédikátor eltartására futotta jövedelmükből. Valószínűleg azzal a Jeremias Schwarzwälderrel azonosíthatjuk, aki a hallei egyetemen szerzett felsőfokú teológiai képesítést, s mielőtt Gyönkre került, Varsádon és Majoson lelkészkedett, de szerencsétlenségére a protestánsüldözés vihara őt is utolérte.

A levéltári iratok tanúsága szerint vesszőfutása már első állomáshelyén, Varsádon megkezdődött. A pécsi püspök (egyúttal Tolna vármegye főispánja) utasítására elfogták, börtönbe csukták, s aláírattak vele egy nyilatkozatot: többé nem fejt ki lelkészi tevékenységet az egyházmegye területén. Varsád községet pedig megbírságolták, mert Jeremias állítólag istenkáromlást követett el. Ám a lelkészt kemény fából faragták, 1722-ben a tilalom ellenére megjelent Majoson. Ott azonban csakhamar rá kellett jönnie, hogy nem lehet maradása, viszont Gyönkön megüresedett az evangélikus lelkészi hivatal, ezért 1723-ban odaköltözött. (Mint jeleztük, Gyönkön nem volt bántódásuk a protestánsoknak, mivel a magyar királyi kamara és a budai katonai kormányzó, valamint a református földesurak védelmét élvezték.) Jeremias német anyanyelvén kívül Körmöcbányán a szlovák nyelvet is elsajátította, s ezek birtokában jól elboldogult korábbi állomáshelyein, de gyatrán beszélt magyarul. A magyar evangélikusok kénytelenek voltak megbarátkozni azzal, hogy a templomban, gyerekeik pedig az iskolában alig értették meg papjukat. Hétévi szolgálat után távozott a faluból.

Jeremias utóda, akit Richard Rudolfnak hívtak, hesseninek vallotta magát, s elődjéhez hasonlóan lelkész és tanító volt egy személyben. Kétévi szolgálat után őt egy Walter nevű prédikátor váltotta fel, akivel úgy tűnik, egy ideig, nem volt semmi baj, de végül is – az egyháztörténet krónikása szerint – „némelly dolgáért igen sok ellenségei támadtak”, így innen Tormásra ment. E néhány példából is kiderül, hogy a XVIII. század közepéig ritka eset, ha egy lelkész huzamosabb ideig megmarad egy helyen. Az is igaz, hogy amikor az állandó mozgás és helykeresés a falusi társadalom más rétegeit is ugyanígy jellemezte, miért lett volna kivétel ez alól a falusi értelmiség?

Hosszú várakozás után, 1681-ben törvényben jelölték ki azokat a községeket, ahol – mint Gyönkön is – a protestáns hívek nyilvános vallásgyakorlatot folytathattak. Ezekre a helyekre azután már bátran érkezhettek a lelkészek, tanítók (például Gyönkre Heilmann Konrád Varsádról, Mathias Dienstbruch Hidegkútról és Udvariból), de más helyeken továbbra is csak a magán-vallásgyakorlatot tűrték meg. Jeremias példájából érzékelhettük, hogy a pécsi püspök-főispánnak hatalmában állt a kijelöltek között nem szereplő helyeken engedély nélkül fungáló prédikátorokat kiutasítani, egyben a helybéli katolikus plébános joghatálya alá rendelni az egész falut. Az 1731. évi Carolina resolutio ezt a gyakorlatot rendeletileg is jogszerűvé tette, és a Tolna megyei főispán, ha lehetett, élt is ezzel a lehetőséggel. A Gyönkkel szomszédos Hidegkúton például egy lutheránus prédikátor nemcsak azzal hozott bajt a maga fejére, hogy nem tudott németül, de „feslett élete” folytán ürügyet szolgáltatott arra, hogy eklézsiáját a katolikus pap joghatósága alá rendelték, azaz minden stólajövedelem hozzá vándorolt, „köszönhetvén egyetlen, magát nem tartóztató személynek”. Ezek után annak is örülniük kellett a hidegkútiaknak, ha egyáltalán valaki a lelkészi állásra jelentkezett, hiszen a keresztelési, esküvői és temetési szertartásért járó stólapénzt nem vehette fel törvényesen, az a katolikus pap kaszszáját illette. Ezek után még azt is megköszönhették a hidegkútiak, hogy gyönki hittestvéreik saját szabójukat, Johann Hartmannt ajánlották nekik oskolamesternek, amikor a szóban forgó állás betöltésére került sor.

Az evangélikus gyülekezethez hasonlóan a gyönki reformátusok is egy-egy magyar, illetve német eklézsiába tömörültek, s hosszú ideig hallani sem akartak az egyesülésről. Végül a földesuraknak elfogyott a türelmük, s 1794-ben arra kényszerítették a feleket, hogy osszák meg egyházi javaikat fele-fele arányban, s ehhez tartsák magukat az adózással is. Ám a közös teherviselés gondjai már az egyesülés mézeshetei alatt jelentkeztek. „Az egyesülés lélekben soha nem történhetett meg” – panaszolta Mányoky Tamás, a gyönki egyesült református egyház lelkésze az egyházkerületi gyűléshez intézett 1861. január 31-i levelében, melyben ezernél több református hívő lelki békéje érdekében emelt szót a református magyar földesurak által kikényszerített egyesülés ellen. Úgy látta, hogy a magyar reformátusok különleges előjogokat élveznek, pedig mint írta: „Krisztus egyházában hasonló kötelesség mellett hasonló jognak kellene lenni…”

Az történt, hogy az idők folyamán a német egyház számban és vagyonilag növekedett, a magyar egyház megfogyott olyannyira, hogy a német egyháznak át kellett vennie a közterhek kétharmadát oly kikötéssel, hogy: „ám menjenek vasárnaponként mindig először a magyarok az istentiszteletre, de az úrvacsorával felváltva éljenek. E naptól fogva Gyönkön – ahol ágostaiak, zsidók, római katolikusok is laknak – titkon és nyíltan, paplakon és utcán kellemetlen jelenetek játszódtak le a reformátusok között. Ezért református egyházunkon mulatta magát a vidék… Minthogy közös hajóban ül a két testvér egyház, a Magyari által elnyomott magyar gyülekezet közeledését elfogadtuk, s mire elérkezett a papválasztás napja, egyetértés született.” A reformátusok elnyomójaként említett Magyari nem más, mint Magyari-Kossa Sámuel földbirtokos, akivel elkeseredett küzdelmet folytatott a magyar református egyház iskolaháza és telkeinek elsajátítása miatt.

Mányoky Tamás örült, hogy az eddigiektől eltérően nem kapott, hanem a gyülekezet maga választhatott magának papot. A német reformátusok is örvendeztek ezen a fordulaton, de Gángol János esperes keresztezte a felek együttműködését. Nem erősítette meg hivatalában a magyarok és németek által közösen választott lelkészt. Végül is a magyarok fújtak visszavonulót, mert nem érezték magukat elég erősnek Gángollal, de főként Magyari-Kossával szemben, aki makacsul ragaszkodott a maga választotta paphoz. Ezért a magyarok, engedvén a nyomásnak, lemondtak szabad papválasztási jogukról. „Mi németek sajnáljuk ezt, de a német nem óhajt újból lelki rabságba esni, s inkább vállaljuk a külön utat.” A nyilatkozatot a most már elégedett Magyari sem hagyta válasz nélkül: „Jó, váljanak el a németek, nekik nincs templomjok, nincs parochiájok, nincs semmijök.”

A földesurak „az egyházi egységről lemondtak, s az isteni tiszteleten három éven át meg nem jelenvén a Krisztusi elvekkel ellenkező példájukkal a nép kegyes érzelmét rongálták” – írta Mányoky, s kifejti, hogy a közösen épített templomban joga lesz a mindössze 250 főt is alig számláló és egyre fogyó magyar mellett a csaknem ezer lelket kitevő s növekvő német gyülekezetnek is helyet kapnia. A magyarok oly szegények, hogy paróchiájukat három dúc támogatja, az övék viszont lakható. A német egyház újbóli önállósításának egyik legfőbb indoka az volt, hogy a több mint 160 német házaspár minden nehézség nélkül képes eltartani lelkészét. De vallási szempontból is fontos, hogy végre vasárnap délutánonként ifjúsági istentiszteletek legyenek, mert eddig ebben megakadályozták őket, s ha ez továbbra is így marad, „ifjaink felnőnek vallásilag elparlagulva”. Önállóvá akart lenni a németség már csak azért is, hogy „önválasztott lelkésze ajkáról hallgathassa a szent Igét, mert elveszti áldásos erejét az ige hirdetése, ha oly lelkész hirdeti azt, kit a gyülekezet nem vallhat övének. Az eddigi gyakorlat szerint pedig már oly lelkészt is akartak nyakunkra tolni, ki itteni káplánkodása alatt valódi szörny volt, s ki később Somogyban papi hivatalából ki is taszíttatott”.

Felekezeti adatok 1836–1890 között

Nemzetiségi és felekezeti adatok 1900–1949 között

A település látképe az evangélikus és a református templommal (Lönhárd Ferenc felvétele)

A protestáns temető egy részlete (Gaál Attila felvétele)

Peremartoni Nagy Zsigmond református esperes pecsétjének lenyomata

Nőthling Dániel református tanító síremléke 1893-ból (Gaál Attila felvétele)