Isaszeg kiváló természetföldrajzi adottságainak köszönhető, hogy már több ezer évvel ezelőtt megtelepedett ezen a tájon az ember. Az újkőkortól kezdve szinte folyamatosan éltek itt különféle népek, amelyeknek az emléknyomait a föld mélye rejti. A földmunkák során az emberi és állati maradványok, az eszközök, a tárgyak, a különböző alkotások a felszínre kerültek, ám e régészeti leletekre csak a XIX. század második felétől kezdve figyeltek fel a múlt iránt érdeklődők. Az akkori Gödöllői járásnak éppen ebben a szegletében – ahová Isaszeg község is tartozott – akadtak olyan kiváló férfiak, akik a régmúlt emlékeit tudatosan gyűjtötték. Amikor aztán
a magyar régészettudomány első kiemelkedő személyisége, Rómer Flóris a Magyarországon, 1876-ban megrendezésre kerülő VIII. őstörténeti és embertani kongresszus alkalmával felhívással fordult az ország népéhez, hogy a nemzetközi eseményre tervezett régészeti kiállítás céljára adják át tárgyaikat, erről a vidékről is előrukkoltak a gyűjtők gazdag és szép emlékanyagukkal. A tudományos világ figyelme a Gödöllőn és környékén kibontakozó amatőr régészeti mozgalom felé fordult, melynek tagjait Rómer arra buzdított, hogy egyesületbe tömörüljenek. Így került sor 1875 végén a Gödöllő és Vidéke Történelmi és Régészeti Múzeum Egylet megalakulására. Létrehozói között találjuk Dobozi István maglódi, Závodszky István hévízi, majd valkói jegyzőt, Huber Béla valkói erdészt, akik gyűjteményeikben számos, Isaszeg határában gyűjtött tárgyat őriztek.
Az egylet 1877. június 16-án megtartott második közgyűlésén hangzott el Dobozi István titkár előadása Isaszeg, Pécel és Maglód történelmi és régészeti szempontból címmel. S bár e tanulmány megállapításain a tudomány már túllépett, fontos mérföldkő mégis a helyi régészeti kutatás történetében.
A község maga mindig fogékony volt a történelmi értékeinek megmentésére, ám e nemes indíttatásában régebben a szegénység gátolta. Ezt tudjuk meg a helyi képviselő-testület 32/1911. számú rendeletéből, amelyet az alispánnak a vármegye régészeti bizottságának a pártolása tárgyában küldött leiratára válaszolt. A dokumentumból azt is megtudjuk, hogy kilencven évvel ezelőtt a falu vezetőinek milyen ismeretei voltak a településben és határában előkerült leletekről. Továbbá, hogy a közbiztonság a XX. század elején sem volt tökéletes:
„A képviselő-testület sajnálattal jelenti ki, hogy az egyébként igazán közhasznú s hazafias tevékenységet kifejtő bizottságot anyagilag támogatni nincs módjában, mert a község kárára elkövetett betörés oly súlyosan károsította a községet, hogy még egyéb vállalt kötelezettségei teljesítésével is zavarba jutott.
Azonban tekintettel arra, hogy a község határának több részén találtak is már honfoglalás és az azt megelőző korból számos tárgyakat, azon helyeket, hol az esetleges ásatások eredménnyel kecsegtetnek az alábbiakban soroljuk fel:
A békás-tói vasúti átjárón innen, a szántóföldek felé egy lovas sírt sejtető halom, mely körül egy alagút szerű pince is volt.
A Kender-földek vasúton túli részén Ilkamajor felé több cserépdarab kerül az eke alá, miből egy volt lakott helyre lehet következtetni.
A Katonapallagi-erdőben Locsod felé a Kóczán-, Fuchs- és Ragács-féle birtokok találkozásával szemben az erdőben »tatárhányás« név alatt ismeretes dombsorozat, melyek természetes folytatásának látszik lenni a nagy hegy alatti, ugyancsak a katonapallagi erdőrészben levő, Középső-hegynek nevezett emelkedés is, mely alatt állítólag pince van. Lakott helyre enged következtetni, ennek lábánál elterülő s majd a Rákos-patakig lenyúló völgy is, hol már több agyagedényt szántottak ki.
Ezeken kívül a szentgyörgyi erdőrészlet 9-ik nyiladékánál egy templom romjai vannak, mely alatt vagy mellett volt pince még ma is jó állapotban megvan.”
A település határában az elmúlt évtizedekben több ásatás is zajlott, melyeknek eredményeit ismertetjük. Fontos volt a Falumúzeum megalakulása is, mert buzdítólag hatott a leletbejelentések megtételére, és így sok emlék megmenekült az elkallódástól. A legátfogóbb feldolgozást a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete és Pest megye régészei végezték, amikor is a Magyarország régészeti topográfiája című program munkálatai során minden addig megtalált leletet ismét megvizsgáltak, továbbá a települést és határát a régészeti terepbejárás eszközével módszeresen átkutatták. Mindezek eredményeként több mint negyven, a településhez kapcsolódó lelőhelyet tartanak nyilván, amelyeknek csupán a vázlatos felsorolására szorítkozhatunk.
Isaszeg területén a legkorábbi emberi megtelepedés nyomai az újkőkorba (neolitikumba – Kr. e. a VII. évezred vége, V. évezred közepe) vezetnek vissza bennünket. Az ebben a korban élők már az ősi élelemszerző tevékenységek, vagyis a gyűjtögetés, halászat, vadászat mellett állatokat tenyésztettek, földet műveltek, sőt ismerték a szövés-fonás technikáját és az agyagedények készítését.
A község határában két újkőkori nép (kultúra) emlékei kerültek elő. E korszak kezdetén Közép-Európát az úgynevezett vonaldíszes kerámia kultúrája uralta. Ennek magyarországi megfelelője a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája, amelynek kiterjedése – a legújabb kutatások szerint – nem zárult le a Duna vonalán, elterjedt a Gödöllői-dombság és a Cserhátalja térségében is, egészen a Zagyva folyóig. Isaszeg határában a Cinkotai út mellett, 1984-ben árokásás alkalmával kerültek elő vonaldíszes edénytöredékek, majd terepbejárás során egy mintegy kétszázszor hatvan méteres területen elszórtan, más korszakokhoz tartozó edénytöredékek társaságában többet is megtaláltak a régészek.
A vonaldíszes kerámia kultúráját az idők múlásával mások, fiatalabb kultúrák váltották fel. Ezek közé tartozik a zselízi kultúra, melynek emlékanyaga településünk határában a Bikas-tó dűlőrészben került elő. Itt mintegy százszor négyszáz méteres területen találhatók a jellegzetes kerámiatöredékek. E területhez viszonylag közel, a Pécelre vezető út mentén, a Cinkotai út után postai kábel fektetésének földmunkái bolygatták meg a zselízi kultúra népének egykori telepét.
Újkőkori – ám pontosan meghatározásra nem alkalmas – cseréptöredékeket ástak ki még a Rákos-patak jobb parti részén, a péceli határ közelében, a Bikas-tó dűlőrészben, valamint a Rákos bal parti részén, a péceli határ közelében, az egykori homokkitermelő területén.
Az újkőkort a Kárpát-medencében a rézkor (a Kr. e. V. évezred második fele–Kr. e. III. évezred közepe) követte. Ekkor ismerte meg a kor embere a fémet, mely új távlatokat nyitott az eszköz-, a fegyver- s az ékszerkészítésben. A Vadátjáró néven ismert határrészben, a Felső-Tápió forrásvidékének vizenyős területéből kiemelkedő dombon ötaszázszor száz-száznyolcvan méteres területen kerültek elő a rézkor késői szakaszának, a délről bevándorolt bádeni (más néven éppen a szomszédos település nevét viselő: péceli) kultúra népének kerámiatöredékei. Szórványleletnek minősül, de mindenképpen meghatározó értékű az a középső rézkorhoz tartozó rézcsákány (jászladányi típus), melyet a Wesselényi utcában találtak meg, és Sári János szolgáltatta be a múzeumnak.
A rézkort a bronzkor (a Kr. e. III. évezred közepe–Kr. e. I. évezred eleje) követte, mely kornak az ón és réz ötvözetéből készült fém, a bronz a jellemzője. A korszak végéről a halomsíros kultúrához tartozó kerámiatöredékeket találtak a Bikas-tó dűlőrészben, a Pécelre vezető műút közelében. Ugyancsak késő bronzkori leletek jöttek elő a Pesti úti dűlőhöz tartozó, a Rákos-patakra meredeken lejtő homokdombnak négyszáznegyvenszer száz méteres területén és a már említett Cinkotai úti lelőhelyen. Kevésbé jellemző, de mindenképpen a bronzkorhoz tartozó kerámiatöredékek a határ más részein, valamint 1969-ben a község belterületén, a Móricz Zsigmond utca 4-6. számú telken is előkerültek.
A bronzkort követő vaskor (a Kr. e. VIII. századtól időszámításunk kezdetéig) több szempontból is fontos számunkra. Mindenekelőtt az emberiség ekkor ismerte meg a legsokoldalúbban használt fémet, a vasat, és azért is, mert innentől kezdve írásbeli emlékeink is vannak azokról a népekről, melyek e korban vidékünkön éltek. Néhány kora vaskori kerámiatöredékek mellett a keletről érkezett nomád szkíta nép emlékanyagát a Pesti úti dűlőben, a már említett lelőhelyen találták meg. Fontos tudni, hogy az addig kézzel formált anyagedényeket a vaskorban felváltotta a korongon készített kerámia. A szkíták emlékei között találjuk meg ennek a nagy technikai újításnak az első termékeit.
A szkíták uralmát a nyugatról érkezett kelták váltották fel. Tárgyi emlékeiket a Mártonberekben, a Bikas-tó-dűlőben, továbbá az isaszegi határnál, a Halastavaknál elterülő lelőhelyen találta meg a helyi múzem lelkes gyűjtője, Juhász Vilmos, aki egyébként ugyanitt szkíta emlékanyagot is gyűjtött. Kelta tárgyak a község belterületén is előkerültek.
A határ számos helyén találtak jellegtelen kerámiatöredékeket, paticsdarabokat, melyeknek csupán az őskorhoz tartozó jellegüket állapították meg a kutatók. Ilyen őskori leleteket találtak a Tőzegtelepen, a Rákos-patak délnyugati partján, valamint a Bikas-tó és a Pesti út melletti, már ismertetett lelőhelyeken, továbbá a belsőségben, a Szent Márton-templomtól nyugatra, és ugyancsak a faluban, a Bercsényi utca 27. számú telken ástak ki – itt egy csiszolt, kalapácsszerű kőeszközt.
A Krisztus utáni I. század elején a mai Dunántúlt meghódították a római légiók. Szinte ezzel egy időben az I. század első felében a Dunától keletre eső területeket a Fekete-tenger északi partvidékéről érkező, harciasságáról, lovas harcmodoráról nevezetes nép, a szarmata törzsszövetséghez tartozó jazigok foglalták el. A területen az idők múlásával keletről újabb és újabb, ehhez a szövetséghez tartozó népcsoportok érkeztek.
A szarmata kor településhálózata rendkívül sűrű volt. Ennek ékes bizonyítéka az Isaszeg határában megtalált számos település- és temetőmaradvány s a gazdag emlékanyag. A harcias szarmaták több alkalommal háborúskodtak (váltakozó sikerrel) a rómaiakkal, békés időben pedig élénk kereskedelem folyt a Duna két partján élt népek között, ezért is kerültek elő a szarmata temetőkből római használati tárgyak és pénzérmék.
A szarmata szállásterületek védelmére a IV. század végén – feltehetően római mérnökök segítségével – egy sánc-árok-rendszert (Csörsz-árok) építettek, mely a Dunától indul ki, Isaszegtől délre Valkón – Vácszentlászlón –, Turán áthaladva a Tiszán át majdnem Nyíregyházáig fut, onnan szinte derékszögben dél felé fordul, és az Al-Dunáig vezet. A védőműnek ma már csupán lekoptatott, feltöltött maradványait azonosíthatjuk.
Ez a főleg állattenyésztéssel foglalkozó nép előszeretettel telepedett le a vízfolyások mentén az ártérből kiemelkedő dombokon, halmokon. Jellegzetes szürke színű, korongolt edényeinek töredékei a Rákos-patak mindkét partján megtalálhatók. A Halastavaknál a szarmata kor I. periódusába sorolható bronzfibulát, valamint egy kormeghatározó, I. Claudius császár korabeli pénzt, réz ast is találtak. Ilkamajor térségében, a Rákos-patakra lejtő dombon egy nagyjából hatszázszor száz-kétszázötven méteres részen elszórtan, e területtől kissé délebbre kétszázszor száz méteren I–III. századi, s végül a Tőzegtelepen kilencszáz méter hosszan és száz-százötven méter szélességben szintén I–III. századi szarmata leletekre bukkantak, ugyanitt II–III. századi piros festésű római táltöredéket is találtak. E területek folytatásában, a Pap-hegy keleti lejtőjén hétszázszor száz-százötven méteres térségben sok állatcsont, kevés patics- és edénytöredék került elő. Szenczy József 1973-ban itt, az I. század végén, a II. század elején használatos, kopott római pénzt (quadrans) talált. A már ismertetett, a Rákos jobb partján elterülő lelőhelyek szinte majd mindegyikén azonosíthatjuk a szarmaták emlékeit. A Rákos bal parti részein is előkerültek telepnyomok. A Nagy-hegy alatti dűlőben egy háromszázszor háromszáz méteres területen sok cserepet, állatcsontot, paticsot, őrlőkő töredékét, hasonlóképpen – más népek emlékének társaságában – a péceli határ melletti motokrosszpálya dombtetői részén is gyűjtöttek szarmatákra utaló leleteket.
A határ keleti részében, a Vadátjárónál, a Mártonberek határrészben, a tápiószentgyörgyi téeszmajortól északnyugatra kétszázszor százötven méteres területen sok paticsra, állatcsontra, néhány őrlőkőre és késő szarmata kerámiára bukkantak. A Hercegálián (Hercegi út) előkerült csontok, cserepek, terra sigillata darabok a késő szarmata korból valók. A Falumúzeumban látható római pénzek lelőhelyéül a Hercegáliát jelölték meg, ám ez az adat bizonytalan. Az pedig teljesen téves elképzelés, amelyre helyi kutatók következtettek, hogy itt egykoron római őrtorony állt volna.
Nagyon értékesek és a szarmatákra utalnak azok a szórványleletek is, amelyek a község belterületén kerültek elő, és a megtalálóik a múzeumnak szolgáltatták be azokat: Tihanyi József Tompa utca 33/a. szám alatti kertjében 1970-ben egy II–III. században használt ékszert, térdfibulát találtak; Bezzegh Károly 1972-ben, a művelődési ház munkálatainál előkerült, II. Constantinus AE2 érmet szolgáltatott be; Ivicsics Tamara 1980-ban, a Hajnal utca 15.-ben szarmata cserepek társaságában I. Constantinus follisra bukkant; a falun keresztül folyó és a Rákosba torkolló kis ér lankás domboldalán, az Ady Endre utca 14. számú ház kertjében, öt-tíz négyzetméteres területen, közepes sűrűségben korongolt szarmata cserepeket forgattak ki.
Külön figyelmet és ismertetést érdemelnek azok az Isaszegen végzett ásatások, melyek szarmata temetőrészeket tártak fel. Már Rómer Flóris és amatőr régész barátai is felfigyeltek a Tatárhányás-Katonapallagi-dűlő déli részén található halom csoportra. A múlt század közepén Korek József és Patay Pál régészek bejárták a területet, s bár az erdő miatt nehéz feladat volt tisztázni, de mintegy 52 halmot számoltak meg. A felmerült kérdéseket megválaszolandó Garam Éva 1962–63-ban leletmentő ásatást végzett, melynek eredményeként 25 halmot felmértek, hatot pedig feltártak. Az ásatás igazolta, hogy a halmok szarmata kurgánok, temetkezési helyek, amelyek e nép kelet-európai hazájában, a sztyeppéken általánosak.
A feltárt kurgánok 65-122 cm magasak, átmérőjük 10-18 méter között váltakozik. Mindegyikben nagyméretű (3,1–4 x 1,55–2,75 méteres) sírgödröt találtak, melyeknek – a halom felhordása előtt – a felszíntől számított mélysége 1,35–1,8 méter. A sírok északnyugat-délkeleti (az 5. sír észak-déli) tájolásúak. Az 1. kurgán 4 x 1,8 x 1,8 méteres sírgödrének fenekére lapos köveket tettek, továbbá délnyugat felől ötven-hetven centiméter széles, kövekkel kirakott aljú lejárót építettek. A kövekre helyezték el a nagyméretű (háromszázszor százhúsz centiméteres) deszkakoporsót, melyben a régészek megtalálták a feldúlt, hiányos csontvázat. Egyébként a sírfal és a koporsó közötti részt kövekkel töltötték meg. A sírokban kevés és töredékes leletanyag került elő: korongolt kerámia, római üvegedény töredéke, hasáb alakú karneolgyöngyök, csat, Hadrianus császár jó állapotú dénárja. Az ásató régész a III. század közepére datálta a kurgánokat, de elképzelhető, hogy valamivel későbbiek.
A másik szarmata temetőrész a településen belül helyezkedik el. Tihanyi László telkén ( Nagy Sándor utca 10., majd 39.) egy csontvázas sír került elő, mellékletként kettős csonka kúp testű, alacsony gyűrűs talpú edény. Mindezek mellett harminc-negyven centiméteres mélységben kőrakást is találtak. Hellebrandt Magdolna régész 1971-ben hitelesítő ásatást végzett
a Kossuth Lajos utca 58. számú telken, mely a Tihanyi-féle porta keleti részén terül el, majd néhány kutatóárkot húztak a Nagy Sándor utca 39. számú telek keleti felén is. Az ásatás során további hat sírt (2–7.) tártak fel, melyek közül a 2., 3., 4. és 7. közönséges aknasír volt. Különös figyelmet érdemel a 6. sír, melynek gödre 320–340 x 110–150 centiméter, a mélysége 94 centiméter. Szabálytalan fenékrészét kővel rakták ki, a tetemet erre helyezték, és azt hatvan-hatvanöt centiméter magasságig kövekkel borították. A 2. és 4. gyermeksír volt, szürke, korongolt, kétfülű kancsó melléklettel. A 2. és 7. sírban bronzfibulát is találtak. A leletek alapján a sírokat a III. század végére, a IV. század elejére datálták.
Az ásatástól északnyugat-nyugati irányban két-háromszáz méterre (Móricz Zsigmond utca 4-6. szám), a XIX–XX. század fordulóján csontvázas sírok kerültek elő, ám a leletek elkallódtak. Egy isaszegi lakos 1961-ben az I–II. század fordulóján készült római bronz tálat adott el, amit – állítólag – édesapja talált. A megjelölt lelőhelyen 1969-ben is gyűjtöttek késő szarmata tárgyakat. Hogy a szarmata kurgánokban egykoron mi mindent temettek el, azt a közeli Hévízgyörkön 1985–86-ban végzett ásatás során feltárt két, ebből a korból származó sír roppant gazdag anyaga bizonyítja.
Az I. évezred közepétől a népvándorlás népei inkább átvonultak a település térségében, hosszabb ideig nem telepedtek meg az erdőkkel borított hegyes-völgyes vidéken. A péceli határ mellett, más kultúrák társaságában népvándorlás kori edénytöredékeket találtak. Az avar nép emlékét két lelőhely őrzi: a Rákos-patak jobb partján elterülő, mintegy kétszázszor száz métereses térség és a Nagy-hegy alatti dűlő. Igen szép és értékes az a nyolcszögletes köpűvel ellátott, levél alakú, szárnyas vaslándzsa, amit a Tőzegtelepen találtak. Lehet Karoling-kori, de a korai Árpád-korhoz való tartozása sem kizárt.
Régészeti lelőhelyek Isaszegen |
Újkőkori kerámiatöredékek |
Szarmata leletek a Falumúzeumban (Juhász Vilmos gyűjtése) |
Az 1. sz. kurgán felülnézeti rajza |
A feltárt 4. sz. kurgán részlete |
Szarmata kurgán, ásatási részlet (1963) |
Korongolt öblös szájú szarmata agyagedény |