Előző fejezet Következő fejezet

Egy évszázad hódoltságban

 

A törökök már korábban is némi sikerrel próbálkoztak Vasvár környékének meghódoltatásával. 1570-ben Ivánc közvetlen előterébe jutottak: Nádasd, Szőce a kezükre került, Szentjakab lakóit elhurcolták, a mellette fekvő ősi Kerekboldogasszonyfalvát eltörölték a föld felszínéről.

A rettegéssel várt esemény Iváncon is bekövetkezett: 1582 nyarán a török adószedők csapata elérte a falut. Ez év nyarán a Pákozdi-tó mellett hatalmas had gyűlt össze, rengeteg szekérrel fölszerelkezve. A fehérvári törökök célja a Rába-vidék meghódoltatása, ezzel együtt kifosztása volt. Mire az ősz beköszöntött, Vas megye Rába-jobbparti, hegyháti és kemenesaljai falvai – közel száz falu – török adófizetővé váltak. A hódítók három náhijébe (járásnak megfelelő török közigazgatási egység) szervezték a Vas megyei falvakat.

Ivánc török hódoltsága, nem számítva egy rövid, zűrzavaros időszakot a tizenötéves háború (1590–1606) legelején, összesen 108 évig, egészen Kanizsa várának felszabadításáig, 1690 májusáig tartott.

1582-ben a defterdár (török adószedő) Iváncon öt kaput mint adóegységet vett fel defterébe (adóívére). Kapunként ötven akcsét (egy akcse mintegy két magyar ezüstdénár) kellett leróni. Ehhez jött kétszázötven akcse összevontan illeték gyanánt, ebbe beletartozott mindenféle termény, még a fokhagyma után is fizetendő illeték, de a mennyasszonyilleték is. Az összeírt jobbágycsaládfők: Csombol (magyar nyelvű forrásokban Chempel) Tamás, Tót Péter, Filep Márton és Vas Bertalan, valamint az előző három jobbágy nőtlen, felnőtt korú fiai.

Hasszán szigetvári török parancsnok a következő esztendőben, 1583-ban Csákánynál átkelt a Rábán, rajtaütött az ott lakodalmat tartó nemeseken. „Ezután az ellenség a közeli falvakat pusztítá s égeté, akiket pedig előkapott, foglyul ejté vagy leölé – számol be az esetről Istvánfi Miklós történetíró –, a megöltek és egyéb zsákmányon kívül csak foglyot 311-et hurczolván el.”

1588 fordulópont az Ivánczy-falvak történetében: a törökök sávban pusztítva mint a jégeső, a földdel egyenlővé tették a Lugos Árpád-kor óta népes völgyét. Örökre véget ért a két Lugos, Miske, Cenkfalva élete, helyükre ma már csak az erdőben látható bakhátas szántásnyomok emlékeztetnek. Viszák is az elnéptelenedett falvak között volt, több mint egy évszázadnak kell eltelnie, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején beköltöző őrségiek visz-szahódítsák az erdőtől Bors ispán egykori faluját. Szentmárton a Lugos alsó folyásánál egy évtizedig lakatlan, 1600 után visszatértek lakói, de a török terhek súlyosbodása idején, 1650 körül újból puszta, végül a szentgotthárdi csata után a dombtetőre, mai helyére költöztek fel megmaradt lakói. Németfalu a kuruc kor elmúltával majorként éledt újjá. A szintén a XVIII. században kialakított Lugos-major már csak nevében utal a régi Lugos falukra: a pataktól távol, a regedei országút mellett hozta létre Sigray József.

A kalandozások kora óta használatban volt országút, amely a Mura folyó völgyébe és onnan Itáliába tartott, mint korábban már esett szó róla, a falu déli részén, az erdők között vezetett. Velencei marhakereskedők is használták, akik 1595-ben még legeltettek Marác, Tótfalu és Nádasd határában. A töröknek meghódolt területek északra és nyugatra tolódásával fokozatosan veszítette el jelentőségét. Vasvárnak mint megyeszékhelynek megszűntével (1578) azután két évtized alatt lényegében el is enyészett. Batthyány Ferenc, Csákány földesura pár év alatt átrajzolta a térképet: új országutat nyitott, most már Csákány és Ivánc között, a Rábán – a mai út elődjét.

1596. december 8-án Vas vármegye kiküldte Hollósy Sándor szolgabírót a Rába egyik Csákány melletti átkelőhelyének szemrevételezésére, Bat-thyány Ferenc ugyanis az utazás alkalmatosabbá tételére hidat akart építeni királyi jóváhagyással. Batthyány azt is elrendelte, hogy építsenek Csákányban a híd védelmére egy kisebb várat (castellum) is, amelytől a megye sokat remélt az utazás biztonsága tekintetében. A Rába bal parti falvait rendelték ki az építkezésre. 1597. január közepén Hollósy jelentésében a híd szükségességét, sőt a vámszedés jogát is elismerte. A vámot gyalogosonként egy dénárban, szekereknél a befogott állat után egyenként egy dénárban, végül az áthajtott állatok után szintén egy dénárban szabták meg. A Pinka folyón túli falvak népét tizenkét forint büntetés terhe alatt arra kötelezték, hogy négy napon át vegyenek részt a csákányi kastély építésében. 1601 februárjában az Ivánczyak protestáltak a hídon való vámszedés joga ellen, hiszen a hódolatlan területen fekvő Surányba költözött családhoz Iváncról érkező jobbágyokat a hídon megvámolták volna. A megkésett és erőtlen tiltakozásnak semmi foganatja nem volt, már csak azért sem, mert ekkorra már mind a híd, mind a kastély felépült.

Az új útvonal Ivánc életét is megváltoztatta. A középkorban utcája sem volt a patak menti településnek, most viszont a Őriszentpéter felől befutó országút érintette a falut, a két házsor között haladt. Ezentúl a csákányi és szentgotthárdi vásárra itt hajtották fel délről a marhacsordákat. A forgalom, az országút azonban csak a XVIII. századi konszolidáció idején járul hozzá Ivánc megerősödéséhez, uradalmi központtá alakulásához.

Batthyány Ferenc előre látta a csákányi végvár jövőbeni hadászati jelentőségét. 1600. október 20-án Ibrahim nagyvezér elfoglalta Kanizsa várát, ott szervezte meg új központját, a negyedik magyarországi vilajetet. Ezzel a török katonai hatalom súlypontja is oda helyeződött át. A korábban a sarc beszolgáltatásával felhagyó hegyháti és őrségi falvak kilencven évre adófizetőikké váltak. A hódoltság határa most végleg a Rába vonalán rögzült. A folyó Vas megyét egy hódolt és egy hódolatlan tartományra osztotta, mely részek között a közlekedést is, bár váltakozó szigorral, ellenőrizték. A Rába védővonalának kialakítása ugyan már egy fél évszázaddal előbb megkezdődött, de csak Kanizsa eleste után nyerte el igazi jelentőségét. A szentgotthárdi csatáig a folyót a nagy végvárakon (Csákány, Körmend, Sárvár) és a kisebb erődített kastélyokon (Hídvég, Rum) kívül őrhelyek (Csörötnek, Gasztony, Csákány, Szecsőd, Hollós, Hídvég) egész sora kísérte. Ezeket a mai magasleshez hasonló felépítésű őrhelyeket górénak nevezték. Némelyiket körülpalánkozták, mint a szecsődi és a csörötneki górét. Csákánynál egy időben négy is állt a Rába partján, egyik palánkozott őrhely a hídhoz csatlakozott. Ezt később tarackkal is ellátták. Hajdúk strázsáltak benne, akik a Batthyányaknak számoltak el a beszedett vámmal.

Az 1606. évi zsitvatoroki békével a hódoltság frontvonalai megmerevedtek. Az 1640-es évtizedben a török észrevétlenül, lépésről lépésre nyomult előre, meghódította a Tótságot. A már meghódolt falvak adóterheit pedig, köztük Iváncét is, jócskán megemelte. Batthyány Ádám dunántúli főkapitány ezzel egy időben viszont a védelmet erősítette meg sikerrel. Kiváló katonák álltak a végvárak élén. Hogy csak kettőt említsünk: Keczer János Csákányban, Csányi Bernát Őriszentpéteren. Az 1664. évi nagy török hadjárat jól szervezett, kipróbált védelmi rendszerekbe ütközött itt a Rába partján mindenütt. Minderre szükség is volt, hiszen a hódító eddig nem látott létszámú hadsereggel érkezett a folyóhoz. A Hegyháton a krónikások szerint a felgyújtott falvak füstjét figyelve követhették a tatár előhadak vonulását. Magyarósd „aprólék végházát”, ahol húsz hajdú látta el az őrzést korábban, most pusztán hagyták, jeladásra alkalmas tarackját a csákányi hídon állították föl. Csányi Bernát és Csanádi Ferenc, a híres törökverő kapitányok Őriszentpéternél lest vetettek a töröknek hatszáz magyar és kétszáz horvát katonával, hogy késleltessék a fősereg előrenyomulását. A csatában négyszázan elestek, maga Csanádi is a csatatéren maradt. Közben a fősereg Körmendnél próbált a Rábán átkelni, sikertelenül. Itt janicsár puskagolyótól találtan elesett Csányi Bernát.

A szemtanú és későbbi krónikás Esterházy Pál aprólékosan rögzítette azokat az eseményeket is, amelyek többek között Ivánc környékét érintették: „Az ötödik nap reggelén tehát Csákány felé vezeti a sereget (a török) azzal a szándékkal, hogy ott a már megapadt Rábán átkelhessen. Parancsot ad, hogy útközben pusztítsák el a falvakat és a kisebb várakat... A nagyvezír tehát Csákány irányában tábort üt, a mieink pedig a folyónak erről a partjáról vele szemben foglalnak állást. Ismét a Rábával próbálkozik, s hatalmas lármával a partra ront, de néhány órai csatározás után visszakergetik. S mivel itt fáradozása csődöt mondott, a folyó sodrával szemben, Cseretneknél üt tábort, ám a mieink mindenütt szemben voltak vele.”

Ivánc életében ez volt az egyetlen, méreteiben rendkívüli hadi esemény, de a lakosságot többször kipróbált túlélési praktikái (az elrejtőzés, a vagyon és a termények elrejtése, ideiglenes elköltözés és visszaköltözés) most is meg-óvták a végzetes pusztulástól. A tatár előhadak ugyan kifosztották a templomot, melynek később csak a falai meredeztek, a lakosság azonban csendben visszatérhetett a hadak elvonulása után. Egyvalaki biztosan nem tért vissza: az, aki a falu közepén, a közkút feletti dombon álló háza közelében elásott nagy értékű ezüstpénzét már nem tudta visszaszerezni. (A pénzlelet 1968-ban került elő fundamentum ásása közben Iváncon. Utolsó darabjait a csata előtti években verték.) Tárgyi emlékek minduntalan előkerülnek azóta is: a Kastély-dombon, Szentmártonban nagy ágyúkereket találtak ásás közben, tudósított a Rábavidék című lap 1925-ben.

A szentgotthárdi csata körüli események hagyták a legtöbb nyomot a népi emlékezetben. A szentmártoniak a falu északi végénél, a várromoknál található meredek vízmosást Piros-ároknak hívják. A nevét onnan kapta, tartja a néphit, hogy itt mészárolták le a törökök Szentmárton lakóit, és a vértől megfestett föld színe piroslott a szakadékban. A másik monda az elásott harangokról nem eredeti, mindenütt megtalálható a Dunántúlon. A Kastély-hegyről Németújvár várába vezető titkos alagútról szintén elmondható ugyanez.

A fosztogató tatár segédcsapatok emléke maradt meg a legerősebben a túlélők emlékezetében. 1690-ben, tehát egy emberöltővel a nagy hadjárat után a szentmártoni templom pusztulását a kamarai összeírók a tatárok gyújtogatásával magyarázták. „A tatár gyárásban penigh – mondta a 90 éves Jakab Mihály szentmártoni tanú egy határperben 1734-ben – azon Németh Falu el pusztulván, consequenter jobb részint határát az erdő föl fogván, azon rétet is föl fogta az erdő.”

A szentgotthárdi diadalt, mint tudjuk, a vasvári béke követte. A lipóti abszolutizmus alatt Tótfalu, Magyarósd és Őriszentpéter végvárainak a helyi jobbágylakosságból verbuvált lovas és gyalogos katonáit szélnek eresztették vagy nagyobb véghelyekre vezényelték. Egyedül Csákányban maradtak néhányan. A falu életére, puszta fennmaradására a beszállásolások, katonai terhek, továbbá a török adó és robot jelentették a legnagyobb veszedelmet. És okot újból a menekülésre. Széchényi György kalocsai érsek, aki akkor éppen a falu zálogbirtokosa volt, 1682-ben levelet írt Batthyány Kristófhoz, hogy az ivánciakat, akik Csákányba futottak, küldje vissza. „Egy része ki is ment már, s akik még benn volnának is pedig, nagyságod tekintetiért mindgyárt kiküldetem onnéd” – válaszolta Batthyány 1682. május 11-én.

1683 májusában az újabb nagy török hadjárat hírére a híres olasz származású hadmérnök, Marsigli mérte fel a Rábát Szentgotthárdtól Sárvárig. Újból őrhelyeket, akadályokat építettek. A török ez évi, Bécs alatti, katasztrofális veresége után meginduló felszabadító háború folytonos csapatmozgással járt. Iváncot 1685-ben a katonaság miatt elnéptelenedett faluként írták össze, de még ugyanezen évben kivetette rá a porciót, a hadiadót Heister tábornok. Ebből látható, hogy mint korábban is, a lakosság a bujdosással próbált magán segíteni, majd a veszedelem elmúltával visszatért elhagyott házába.

A török kiűzéséből a szentmártoni Tancz György is kivette részét. Csákányi hajdúként ott volt Buda ostrománál 1684-ben. Talán fivére volt az a Tancz Mihály jobbágy, aki 1689-ben, a hódoltság utolsó évében a szentmártoni romos templomot ideiglenesen helyreállította.

A török uralom vége megkésve érkezett el, a Vas és Zala megyei hódolt jobbágynépesség szempontjából elég sajátos módon. Régen felszabadult már Buda vára, a Délvidéken jártak a felszabadító csapatok, Kanizsa azonban csupán 1690 májusában került ki a mohamedánok kezéből. Esetében vár-ostrom helyett a kiéheztetést, a blokádot választotta a császári hadvezetés. A blokád terhe, természetesen a kanizsai hódoltsághoz tartozó falvakra nehezedett.

A török uralom peremterületén – ide tartozott a Vas megyei hódoltság is – az idegenek nem tudtak berendezkedni. Nem települtek mohamedán jövevények a lakosság közé, de még a községek önkormányzatának élére sem nevezték ki valamelyik emberüket, a falusi bíró látta el ezekben az évtizedekben is a teendőket. Egyházi épületet, szakrális emléket egyet sem hagytak ránk a környéken.

Az egyetlen véresen komoly dolognak az adózást tekintették. Feltételezhetjük, hogy a Lugos völgyének 1588. évi pusztulását is az adó elmaradása vagy megtagadása okozhatta. A törökök ugyanis e vétségnél nagyobbat keveset ismertek, hiszen végváraikban összezsúfolódva éltek, és egyetlen létalapjukat a behajtott adó képezte. Az 1582-es defterben szereplő ötszáz akcse Ivánc esetében nevetséges összegnek tekinthető a Kanizsa török kézre kerülése utáni időkben megállapított összegekhez képest.

Az ivánciak Kanizsa elestének hírére 1600-ban elmenekültek lakóhelyükről, tizenkét házuk helyét néptelennek találta az összeíró. Ez az első olyan adat, ami a falu megfutásáról tudósít. Igaz, azt látjuk, ha egy éven belül visz-szatért a lakosság, akkor csupán elrejtőztek az összeírók elől (tíz-húsz évig pusztán álló faluba már sosem a régi jobbágyok tértek vissza). Az ivánciak is gyorsan visszatértek, mert török uruk még 1600-ban megállapította új adójukat.

A török kincstár kettős adókezelést folytatott. A szultán („császár”) adóját elkülönítették a szpáhik, azaz török főtisztek (a magyar forrásokban „iszpaják”) számára beszedett jövedelemtől, mely nem volt más, mint szolgálati illetmény a hűbérbirtok után. Ivánc szpáhija, Kurta aga 1600-ban a következő adókat vetette ki az itteniekre: 32 ház után 30 forint, füstpénz 9 forint, liszt 3 köböl, vaj 20 pint, három szekér robotra.

A 32 ház aligha lehetett valós szám Iváncon 1600-ban, a magyar házösz-szeírás 1599-ben csak 12-ről tudott. Az 1640-es években súlyosbodtak a terhek, a török mindenütt békét szegve tört előre. A Musztafa aga, az új szpáhi által kivetett új adók a következőképpen álltak össze 1640 körül: házak után 30 forint, füstpénz 18 forint (tehát a kétszerese), liszt 5 köböl, vaj 20 pint, nyolc szekér robotra.

Az adót csak 17 háztól adták, ennyi lehetett akkor a lakott porták száma Iváncon. A brutalitás is megszokottá vált: Kanizsán, a roboton 1639-ben öt ember életét vesztette, más esetben egyik éjjel a faluból két embert elraboltak, az egyik odaveszett. A korszak emblémája is lehetne az összeírás kurta megjegyzése: „az szentegyháznál is egy asszonyt ölt meg a török”.

A kanizsai robotolást remekül kihasználták kémkedésre a magyarok. Ke-czer János csákányi kapitány jelentésében egy igen érdekes esetet örökített meg 1649. december 23-án: „ebben az órában érkezék az ivánci bíró Kanizsárul... attul az bírótul az rabok izentek titkon tüle, hogy az olajbék megérkezett Kanizsára, és bizonyossan feles török jün be az innepek közben és derekas próbát akarnak tenni”.

Az olajbég (lovas kapitány) az ivánci bíróval magával is beszélt, és Batthyány Ádám holléte felől érdeklődött. Ezzel szemben 1656-ban Csányi Bernátnak maráci jobbágyai Kanizsáról hozták a hírt, hogy a törökök a pucaföldi aratás felől faggatóznak, mire ő megjegyezte: „mivelhogy sokan vannak körösztén nemzet [között] áruló kémek, kik kevés fizetésért hírré tartják őket” (a törököket – B. Gy.).

A szentgotthárdi csata utáni évtizedekben a török visszafogta mohóságát. 1690-ben, a felszabadulás évében magyar részről összeírták az abban az évben kivetett adónemeket és -tételeket. Az ivánciak földesura, Kopasz Ahmet aga már „csak” a következőket követelte: házak után tizenöt „rénes” forint, füstpénzt nem szedtek, liszt négy köböl, két szekér robotra.

Az összeírásban a szultán adóját is megnevezik: hat rénes forint és egy pint vaj. (A hódoltság vége felé tehát még a kezdeti, 1600-as tételeknél is enyhébb adóztatásra tértek át a törökök.)

A török adón kívül a magyar jobbágynak meg kellett fizetnie magyar részre az állami adót is, teljesítenie kellett a várépítő ingyenmunkát s számos más kötelezettség is terhelte. A portális adón túl ott voltak még például a földesurat illető szolgáltatások terhei.

A Surányban lakó Ivánczy István 1643-ban egyezséglevélben rögzítette a kötelezéseket. Saly Zsigmond szolgabíró és Hajgató András ivánci református prédikátor előtt négyen – név szerint Zsidó Ferenc, Vass Ferenc, Balaskó Mihály és Nagy Ferenc – képviselték a jobbágyokat. Meglepően magasan határozták meg a robotosnapok számát: négy ízben négy hetet kellett szolgálni, ehhez búza- és rozsaratáskor két hét, zabaratáskor egy hét jött hozzá, hajdinaaratáskor az egész faluból tíz embert kellett adni egy hétig. Télen pedig négy napot Surányban kellett dolgozni. Összesen tehát 124 napi robot a kötelezettség, melyben az első 96 napi tétel igásállattal végzett szolgálatra értendő. Saját étkezéséről a jobbágynak magának kellett gondoskodnia. Nem számított ráadásul be a robotba az évenkénti hosszú fuvar vagy szekerezés. A földesúrnak ajándékként torra, lakodalomra esztendőnként két-két kappan, egy-egy tyúk és egy köböl zab is járt.

A fenti kontraktusban jól tükröződik az elszegényedő birtokos köznemesnek, akinek jószágai hódolt területre estek, kétségbeesett küzdelme a puszta létfenntartásáért.

Az ivánci jobbágyok titka marad, hogyan voltak képesek ekkora adó- és robotteher viselése mellett is pénzt felhalmozni. Ugyanis elszórt adatokból azt látjuk, hogy jelentős pénztartalékokkal rendelkeztek némelyek a településen. Nemcsak az előbb már említett, 1664-ben ezüstjeit a portáján elásó ismeretlen volt tehetős ember, de az az öt jobbágy is, köztük az ivánci Vass István és Nagy Ferenc, akik 1609-ben a körmendi úriszéken kétszáz forintig kezeskedtek egy gyarmati társukért.

A csákányi végvár beillesztése a Kanizsa elleni védelmi rendszerbe azt is magával hozta, hogy körülbelül száz lovast és száz gyalogost kellett fegyverben tartani. A rosszul fizetett fegyveresek fenyegetést jelentettek a környék lakosságára, így volt ez minden időben. 1616-ban Ivánczy Farkas panaszkodott Batthyány Ferencnek, hogy mióta Iváncon van, már kétszer dúlták föl a falut a körmendi hajdúk, miattuk pusztul el a település. A csákányi hídhoz már megadták az öreg tölgyfákat, sőt levele is van arról, hogy cserében elengedik a vámot jobbágyainak a hídon, mégis újabb fákat követelnek és hordatnak a hídhoz és a malomhoz.

1640 körül Ivánczy Péter panaszos levele pontos helyzetleírást ad a viszonyokról: „...miulta Keczer János uram Csákánban lakik... az nevezett csákániak, akik mindennap inkább jószágaimra tódulni offimállyák kevés nyomorult jobbágyimat, nem elég hogy erdőmet libere vágják, hordják, nem elég hogy tikjokat, ludjokat, szalonnájokat, ruházatjokat istentelenül prédálják, hanem magokat szidással, vereséggel, vagdalással házrul-házra, kertrül-kertre való hajtogatással kergetik és rontják. Az némellyeket eröltetéssel az hajduságra beírnak, mely miatt pusztultan pusztul jószágom, mert az török is immár egynihánszor ütött reájok, és csak Isten tudja, minémü szerencse, maradhattanak el. Nem állhatván az inséget, nemrégen is négyen bujdostanak el, amellyek csákáni és egyéb hajdutársokat melléjek vévén, szekerekkel, fegyveres kézzel magam jobbágyit is mind előhajtván, az ki gabonám volt, hatalmasul elvitték, magamat penig öléssel fenyegettek. Mast ismét kettő jobbágyomat akarják elvenni. Az többit elvenné a mindennapi insége, csak elbujdosófélben vannak.”

Ivánczy Péter 1640-ben a vármegyét is megkereste panaszával, miután az adóért a faluba küldött emberét elkergették. Batthyány Ádámnak is kétségbeesve könyörgött, emlékeztetve őt jobb helyzetére: „ha nagyságodnak, az kinek Isten jóvoltábul annyit adott, hogy az mi kicsinyünk csak annyi ahhoz képest, mint egy kis vakondakturás ez széles világhoz”.

1640-ben Batthány Ádám a csákányi vár katonaságának hajdúszabadságot adományozott. Ez a gyakorlatban a parasztkatonáknak adó- és robotmentességet hozott – szolgálatuk ellenében. Az ivánciakat sem kellett többé erővel verbuválni. Amint beálltak, többi társukhoz hasonlóan jobbágytelket is kértek maguknak: „Az Rábán túl, Iváncon és Szentmártonban lakozó nagyságod hajdúi jelentik nagyságodnak, hogy maradhatatlanok az sok pribék miatt, annak okáért könyörögnek alázatosan nagyságodnak, hogy nagyságod méltóztatnék az Rábán innend helt adni nekiek, az holott tudnának megmaradni az nagyságod szolgálatjában” – szól a tiszttartó feljegyzése 1642-ben. Iváncról Vass Péter, Németh György és János kovács készült átköltözni, az első kettőnek a főkapitány ki is utalta a helyet. Sipos Mátyás egy évvel korábban családostul már át is költözött. Mindez újból felidézte a falu elnéptelenedésének lehetőségét.

A protestantizmus elterjedését általánosan elfogadott nézet szerint a nyugat-dunántúli főurak szorgalmazták. Batthyány Ferenc és Boldizsár, Nádasdy Tamás neve jelzi a hitújítás első korszakát. A köznemesi birtokokon megkésve nyertek teret az új felekezeti irányzatok. Az első ivánci adat azt mutatja, hogy 1601-ben volt először protestáns lelkésze (concionator) a falunak, aki egy forint ötven dénár rovásadót fizetett. A földesúri család, az Ivánczyak talán megmaradtak a katolikus hiten, Ivánczy Mihály grazi egyetemi tanulmányai ezt a feltevést erősítik meg.

A falu a XVII. század elejétől vallás dolgában a szomszédos, öntudatos őrségieket követte, akik hitükért minden áldozatra képes, következetes reformátusoknak bizonyultak. Az első név szerint is ismert ivánci kálvinista lelkész az 1619. évi pápai zsinaton jelen lévő Röjtöki János. Egyházasrádócról jött Iváncra, és még 1629-ben is itt tartózkodott.

A lelkészi hivatalban Béllyei Tamás (1635–1636), Nagyszombati István (1640), Hajgató András (1643), Nagy Miklós (1655), Némai Márton (1657) követte.

Batthyány Ádám rekatolizálása, melyet fordulópontnak tekintenek Vas megye felekezeti arányainak alakulásában, érthető módon nem gyakorolt befolyást az Iváncon élő protestánsokra. 1650 után a Sigrayak próbálkoztak a visszatérítéssel, és ennek számos nyoma is maradt. Sigray János – mint fentebb említettük – már 1658-ban védelmére kelt egyik megrágalmazott szentmártoni katolikus jobbágyának. Fia, Sigray Ferenc 1674-ben ezüstkelyhet adományozott a visszaállítandó plébániának, a felirat szerint „az eretnekek kiirtásának alkalmából”. A plébánia restitúciója azonban meghiúsult, noha Széchényi György kalocsai érsek, mint említettük, rövid időre zálogjogon bírta a falut, és a vasvári domonkosoknak próbálta átadni. 1688 után a reformátusok szemmel láthatóan s egyértelműen uralják a helyzetet, egy évtizeddel később Kazó főesperes katolikus egyházlátogatásakor a falu döntő többsége református, noha a lelkészi állás betöltetlen. Iskolamester Kölkedi János, aki az istentiszteleten könyvből olvasott.

A rekatolizáció újabb próbálkozását 1699-ből újabb kehely tanúsítja az utókor számára. Guráby Mátyás, aki 1676-ban a közeli Rábaszentmihályon volt katolikus pap, talán az Iváncra kiszemelt plébánosként kapta a szent edényt, mely aztán a Sigrayak birtokába került, s maradt ránk.

A kuruc felkelés idején, 1708. november 1-jén Hodosi Sámuel református püspök vizitálta Iváncot. A falu a szilárd protestáns egyházközség képét nyújtotta. A lelkészi állást Hollósi Gáspár töltötte be.

A Rákóczi-szabadságharc elbukása után, a most már kedvező körülmények között Sigray József nem késlekedett a katolikus plébánia újbóli felállításával. Úgy látszik, a fásult lakosság nem tanúsított semmilyen ellenállást.

Hollósi Gáspár lelkész és Nagy Mózes Iváncról Kustánszegre, Göcsejbe távoztak 1718-ban.

A felekezeti küzdelmek emléke: Sigray Ferenc 1674-ben adományozott ezüstkelyhe a plébánián (Székely Anikó felvétele)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet