Előző fejezet Következő fejezet

Vezérek jönnek, kíséretükkel

 

A Karos határában megtelepedett egyes korai népekről mindeddig jobbára csak a régészeti terepbejárások nyomán alkothatunk nagyon is vázlatos képet. A Kenderszer-dűlőben, az Eperjesszögön és a hajdani Fábián-tanya dombján kerültek elő bronzkori edénytöredékek. A késő bronzkori gávai kultúra népessége a Kr. e. 1000 körüli években a Móka-homokon élt. Az Alpok vidékéről szétrajzó harcias kelták a Kr. e. III. században érték el a Bodrogközt, ahol a római forrásokban említett Cotinus nevű törzsük telepedett le. Egyik falujuk a felszínen talált edénytöredékek alapján a Kenderszer-dűlőben lehetett. Nagy kiterjedésű temetőjüket a szomszédos község, Bodroghalom határában tárták fel. Az ő uralmuk idején vált általánossá a vaseszközök és a fazekaskorong használata. Egyes vélemények szerint a Tiszánál húzódott a kelta és a dák településterület határa, s a területi viszályok pusztító háborúkhoz vezettek.

Jóllehet Karosból nem ismerünk olyan leleteket, amelyek a római császárkor idejéből származnak, más bodrogközi lelőhelyek alapján azonban valószínűnek tarthatjuk, hogy a térség a Krisztus születése utáni évszázadokban az északról benyomuló germán eredetű vandál, majd gepida törzseknek adott otthont.

A népvándorlás korában nemcsak Karos, de az egész Bodrogköz is egyértelműen kívül maradt az avar településterületen: ennek a lovas népnek a temetőire ugyanis a Hernád folyótól keletre egyáltalán nem bukkanunk rá. Az elmúlt évtizedekben végzett régészeti kutatások ezzel szemben egyre jelentősebb számú szláv település és temető előkerülését eredményezték. Karos határában, Móka-homokon és Tobojkán olyan teleprészleteket tárt fel Erdélyi István, majd Wolf Mária, amelyeknek bizonyosan IX. századi periódusaik is voltak. Korábban, az 1960-as években végzett terepbejárásai során a Hosszú-homokon és Kender-szeren talált, általa szlávnak meghatározott edénytöredékeket.

Az első szláv csoportok a Bodrogközben a VII. században jelentek meg, talán a Kárpát-medencét uralmuk alatt tartó avarok tudatos telepítőpolitikájának eredményeképpen. Rendkívül szegényes, nagyon kevés fémet tartalmazó hamvasztásos temetőjük nyoma e sorok írójának ásatása során is előkerült a karosi II. honfoglalás kori temető területén. A csekély mélységben, szántás közben majdnem teljesen elpusztított három urna egyben választ adhat arra a kérdésre is, hogy miért kerülnek elő oly ritkán e népcsoport sírjainak nyomai. Hamvasztásos, néha kisebb halmokkal magasított temetkezési helyeiket megtalálták a környéken Királyhelmecen, Nagykö-vesden, Zemplénagárdon és Karcsán is.

VIII-IX. századi urna Karos-Eperjesszögről

E szláv temetők s a hozzájuk sorolt települések a Karos-Karcsa-Nagy-géres-Zemplénagárd vonaltól északra, a Bodrogköz északkeleti felében találhatók. Feltehetőleg annak a korai szláv településterületnek a része volt ez a vidék, amely Kassa környékétől a Szatmári-síkságig és a Kárpátaljáig terjedt. Emlékanyaguk arra utal, hogy a tárgyalt területen megtelepedett népcsoportok a keleti szlávok közé tartozhattak. Mocsarak közt megbúvó lakóhelyük határában főként földműveléssel, kisebb mértékben állattenyésztéssel foglalkozhattak. Lakóhelyük távol esett a korabeli jelentős birodalmaktól és államoktól, Bizánctól és a Frank Birodalomtól csakúgy, mint a Morva Fejedelemségtől. Az avar uralom idején a kagán fennhatósága alá tartozhattak. Semmilyen bizonyíték nincs arra a szlovák történetírásban makacsul visszatérő feltevésre sem, hogy a IX. században a Morva Fejedelemség akár az állami, akár csupán a katonai-politikai fennhatóságát kiterjesztette volna a Garam folyótól keletre eső területekre, így Karos tágabb környékére is.

Noha több mint valószínű, hogy e népesség megérte a magyar honfoglalást, ezt ma még nem tudjuk kétséget kizáróan bizonyítani. Nem tudjuk azt sem, hogy 895 után a terület új urai széttelepítették vagy falvaikban meghagyva, saját szolgálatukra rendelték-e őket? Ez utóbbi lehetőséget valószínűsítik Karosnak és környékének már a legkorábbi oklevelekben feltűnő nagyszámú szláv helynevei.

"Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta... Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vadnak bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam, s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették... Árpád vezér küldöttei pedig: Ete apja Ond, Alaptolma apja Ketel és Tarcal kun vitéz, akinek a maga személyében magva szakadt, útközben átúsztatták a Bodrog folyót azon a helyen, ahol ebbe a Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. S így átjutottak a Bodrog folyón, de miközben az említett folyócskán keltek át nagy vígan, a víz árjában Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve, társai segítségével is csak alig bírt a halálból kimenekülni. Azt a folyót ezért Ketel társai tréfásan Ketelpatakának nevezték el. Majd később Árpád vezér kegyesen ugyanennek a Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival egyetemben... Azt a földet is, amelyet most Ketelpatakának hívnak, az ő ivadéka Szár László fiának, András királynak az idejéig birtokolta. Azonban András király Ketel utódaitól cserébe megszerezte azt a helyet, mégpedig két ok miatt: először, mert a királyoknak alkalmas volt vadászat céljára, másodszor meg, mert szeretett azokon a tájakon lakni a felesége."

Ilyen módon képzelte el Anonymus, III. Béla király jegyzője a honfoglalást, közelebbről a Bodrogköz birtokbavételét. Hogy az események pontosan így zajlottak-e le, azt a történészek - alighanem joggal - vitatják. Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk: a Névtelen nagyon pontosan ismerte a Bodrogközt és a Taktaközt, maga is többször megfordult ezen a tájon. Leírásában olyan kis patakokról, dombokról is szó esik, amelyekről a vidéket csak felületesen ismerő ember a távoli Esztergomban vagy Óbudán aligha tudhatott. Nem véletlen, hogy több kutató azt feltételezi, Anonymus a környék szülötte lehetett, s leírásában gyermek- és ifjúkorának élményei tükröződnek vissza. A táj a honfoglalás korától Anonymus idejéig, a XII-XIII. század fordulójáig aligha változott számottevően. A honfoglaló magyarokat valóban ilyen kép fogadhatta a Bodrogközben. A történészek, irodalomtörténészek azt is felvetették, hogy a Gesta írója átörökítette azon hősmondák egynémely töredékét, amelyekben a főszereplő egyes szám első személyben mesélte el cselekedeteit, s amelyek az egymást követő nemzedékek emlékezetében öröklődtek tovább. Hogy aztán létező személy volt-e Ketel, akit a lova magával rántott a Sátorhegyről a Bodrogba ömlő patakba, vagy Tarcal, aki a Névtelen szerint a róla elnevezett hegyre nyargalt fel szilajul, ma már — egyéb forrás híján -aligha dönthető el. Az azonban bizonyos, hogy az az Anonymus által emlegetett helyekről - a Bodrog menti homokhátságokról, a Tarcali hegyről, a Taktaközről és Szerencsről — sorra kerülnek elő a gazdag honfoglaló vezérek, s kíséretük sírjai. Mindez nem lehet véletlen. A honszerző ősök emléke generációkon át élt ezen a vidéken, s a legendák mélyén is valahol megbúvik az igazság piciny magva.

Levediában vagy Etelközben készült szablya a karos-eperjesszögi II. temetőből

A honfoglalás kiváltó oka 895-ben a magyarság etelközi szállásait ért támadás volt, melyet egy keletebbre lakó nomád nép, a besenyők intéztek ellenük. A magyarok a Kárpát-medence Dunától keletre eső részein avar csoportokat találtak, a peremterületeket szláv népek lakták, a Dunántúl (a hajdani római Pannónia provincia) pedig frank fennhatóság alá tartozott.

Az új haza birtokbavétele Árpád fejedelem vezetésével több szakaszban zajlott. Elsőként a Duna vonalától keletre elterülő síkságot és Erdélyt vették birtokukba, a hegyek közé kezdetben csak a folyóvölgyek mentén hatoltak be. 899-ben Arnulf (887-899) keleti frank uralkodó szövetségeseként Észak-Itáliába vonultak csapataik, hogy megdöntsék ellenfele, I. Berengár (888-924) király uralmát. Az év szeptemberében a Brenta folyó mellett vívott csatában legyőzték Berengár seregeit, majd hazájukba visszatérve elfoglalták az időközben elhalálozott Arnulf pannóniai területeit is. 902-ben a Dunától északra elterülő Morva Fejedelemséget zúzták szét, s annak a földjét is országukhoz csatolták. Ezzel nagy vonalakban kialakultak Magyarország több mint ezer esztendeig fennálló határai.

A Bodrogköz területét nem egyenletesen szállták meg a magyarok. Temetőik és szállásaik három jól elkülöníthető csoportra oszlanak. Az egyik ezek közül a Tisza, a Bodrogzug és a Hosszú-rét mocsarai, ártéri legelői által körülvett Sziget, a mai Kenézlő, Viss és Zalkod község határa. A következő csoport a Bodrog és a Karcsa folyó közötti homokhátakon, buckákon szállt meg a Sárospataktól Szinyérig tartó sávban. Ezek közé tartoznak a karosi lelőhelyek is. A honfoglalás kon temetők harmadik csoportja a Bodrogköz keleti sarkában található, a Tisza és a Latorca által közrefogott területen.

E három, jól elkülöníthető csoport azonban nem fedi le a Bodrogköz megtelepedésre alkalmas területeinek egészét. Üresen maradtak a Karcsa-patak mentén Nagykövesdtől Kisdobráig húzódó homokhátak s az e vonaltól északkeletre lévő részek is. Mindez aligha véletlen. Éppen ezen a területen találjuk ugyanis a korábbi szláv emlékeket, temetőket, telepeket és helyneveket. Azt jelentheti mindez, hogy ez a rég itt élő népesség 895 után is a helyén maradt, s szolgálataival immár új urainak adózott.

A bodrogközi honfoglaló magyar temetők nagy többsége homokos talajon található. Ezek az állandó szárazulatok azonban meglehetősen sovány, rossz minőségű termőtalajt jelentettek s jelentenek még ma is. Az itt megtelepedett közösségek megtermelhették ugyan rajtuk a legszükségesebb haszonnövényeket, bár e rangos csoportok aligha voltak kizárólag a maguk által termesztett gabonára utalva. Egészen kitűnő feltételei voltak viszont az állattenyésztésnek. A kora nyári zöldár által öntözött ártéri legelők, lápi szigetek, a morotvák, tocsogók, tavak partján tenyésző rendkívül gazdag vegetáció hatalmas tömegű állatállomány legeltetésének feltételeit biztosította e viszonylag kis területen. Az évente többször újra sarjadó legelők szükségtelenné tették a hosszú szállásváltó utak megtételét, hiszen az állatok minden évszakban megfelelő mennyiségű táplálékhoz juthattak. E feltételek különösen kedveztek a ló-, juh- és szarvasmarhatartásnak. A térség temetőinek sírjaiból főképpen ezeknek az állatoknak a csontjai kerülnek elő, de e vidék lakói ezeket a fajtákat tenyésztették egészen a XIX. század végi lecsapolásokig és folyószabályozásokig. Feltehetőleg a honfoglalás korában is meghatározott rend szerint engedték a méneseket, gulyákat és nyájakat pásztoraik az egyes legelőkre, s a nedves ártéri legelők még a legforróbb nyarakon is elegendő táplálékot nyújtottak az állatoknak, amikor a homokon már kisült a fű.

Sast ábrázoló övveret a karosi I. temetőből

E környezet szabta meg a Karos határában élt egykori honfoglalók életét és mindennapjait. Ismerkedjünk most meg közelebbről is a honfoglalás kon magyar szállásterület mindeddig leggazdagabb X. századi temetőivel.

Karos neve közel száz esztendeje cseng ismerősen nemcsak a régészek, de a IX—X. század emlékei iránt érdeklődő széles közvélemény előtt is.

1899 nyarán répavermeíés során az akkori Sennyey-birtok egyik tanyáján gazdag lovas sírokra bukkantak a munkások. A leletek egy lelkes néptanító közvetítésével Dókus Gyula, Zemplén vármegye alispánja, a térség régiségeinek szorgos kutatója gyűjteményébe kerültek. Dókus, amint tehette Karosra sietett, s megállapította: "A mint a helyszínét a mely a nyáron takarmánnyal volt berakva, s így ásatást ott nem eszközölhettem, megtekintettem, azon meggyőződésre jutottam, hogy az egész még nem lett feldúlva, s remélem, hogy a tavasszal ott eredményesen fogok ásatni."

A tervezett ásatásra azonban Dókus hivatali elfoglaltsága miatt nem került sor, s ez megpecsételte a még földben rejtőző további leletek sorsát is. Az 1930-as években az akkori tulajdonos szőlőt telepített a kis homokdombra, s a földmunkák során nemtörődömségből, kapzsiságból legalább negyven-ötven sírt dúlt fel. Az előkerült arany- és ezüstékszereket a közeli Sátoraljaújhely egyik ékszerészénél szerette volna értékesítem, itt azonban pórul járt. A derék kereskedő, felismervén a tárgyak történeti értékét, azonnal értesítette a csendőrséget, s az megakadályozta a további barbár pusztítást, kérve egy régész kiküldését is a Magyar Nemzeti Múzeumtól. A leletmentésre a beállott téli időjárás elmúltával, 1936 tavaszán került sor.

 

A karost II. temető sírjainak elhelyezkedése
 
Aranyozott ezüstveretes öv és tarsolylemez a karosi II. temető 29. sírjában

 

Horváth Tibor, a múzeumban pályáját akkoriban kezdő fiatal gyakornok tizenhárom sírt tárt fel, köztük azét a gazdag férfiét, akinek fegyverövét a honfoglalás kori régiségek között azóta is egyedülálló, kiterjesztett szárnyú sast ábrázoló ezüstveretek ékesítették. A töredékeiben is pompás leletanyagban tegezek, szablyák, íj csontok, veretes övek, véretekkel díszített tarsoly, arab dirhemek, valamint nagyszámú lószerszám — köztük nők által használt kantárdíszek, ezüstberakásos kengyelek - tanúskodnak hajdani tulajdonosaik rangjáról, gazdagságáról.

A történtek után pontosan fél évszázaddal újabb honfoglalás kori sírok kerültek napvilágra Karos határában. 1985 novemberében Nagypál Sándor helyi lakos jelentette a nyíregyházi Jósa András Múzeumban, hogy az év tavaszán és őszén a tanyájukkal szemközti homokdombon mélyszántás közben nyílhegyeket, vaskengyelt, aranyozott ezüst övvereteket, női lószerszámhoz tartozó szíj véget, ezüstpénzeket hozott felszínre az eke. A nyíregyházi kollégák szíves közreműködésével a leletek végül eljutottak a területileg illetékes miskolci múzeumba, s e sorok írója kezdte meg a leletmentő ásatást 1986 áprilisában.

A községtől nyugatra elterülő lapos, hajdan vízjárta, mocsaras, tocsogós területből három homokdomb emelkedik ki. E dombok nagyjából északdéli irányú vonalban, egymástól kétszáz-kétszáz méterre helyezkednek el. A szántás a középső domb tetején roncsolta meg a sírokat. Ez abból is látszott, hogy a felszínen ember- és lócsontok hevertek, némelyikük már igen töredékes állapotban. A század első felében viszont az ettől északra található dombon találták, illetve bolygatták meg a gazdag leleteket. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy egymás közelében itt két egykorú temető fekszik. Az északit így a Karos-Eperjesszög I., a középső dombon lévőt pedig II. temetőnek neveztük el.

A lelőhely beazonosítását rövidesen követte a középső magaslaton a leletmentő ásatás megindítása. A sírokat rejtő ovális alakú domb mintegy kétszáz méter hosszú és kilencven méter széles volt. A szántás során előkerült tárgyak azt sejtették, hogy itt is egy olyan gazdag temetőt rejt a föld, mint amilyenek korábban a környéken Kenézlőn, Zalkodon, Bodrogvé-csen kerültek elő. Rövidesen napvilágra került az első sír, koponyája mellett agyagedénykével nyakában néhány szem gyönggyel, ujján egyszerű huzalgyűrűvel s a mellkasára helyezett szétkalapált arab ezüstpénzzel (dir-hemmel). Sírfolt nem jelezte a helyét, s mint később kiderült, a többi sírét sem. Alighanem hajdan a sírgödrök kiásása során a gyeptéglákat a vékony humusszal együtt óvatosan kiemelték, félretették, s a gödör betemetése után a sírhalmot ezzel fedték le, így vették elejét annak, hogy a kóbor állatok megbolygassák a nem túl mélyre ásott tetemet.

Az 1986-1990 között végzett ásatások során a karosi II. temető területén összesen hetvenhárom sír került elő. Ennek a helynek a közelében, a dombvonulat harmadik (legdélibb) tagján időközben sikerült felfedezni az előzőekkel egykorú III. karosi temető tizenkilenc sírját is.

Női ékszerek a karosi honfoglalás kori sírokból

Mindkét újonnan felfedezett lelőhely rendkívül gazdag leletanyagot tartalmazott. A II. temető 73 sírja közül harminchétben voltak lócsontok vagy lószerszám, zömében férfiak mellett, de nem volt ritkaság az sem, hogy a nőket, sőt gyerekeket is lovukkal együtt indítottak a hosszú túlvilági útra. A temetőben szokatlanul magas volt a férfiak aránya, a harminc férfi mellett mindössze huszonnégy női és tizenhét gyermeksírt találtunk (két esetben nem lehetett az elhunyt nemét meghatározni).

A férfiak igen erősen felfegyverzett és méltóságjelvényekkel gazdagon ellátott személyek voltak. Nyolc harcos derekára csatoltak aranyozott ezüst vagy bronzveretes övet, a kilencedik garnitúra darabjai pedig szórványként kerültek elő a szántásból. Honfoglaló eleink fontos rangjelző tárgyai közé tartoztak a tarsolyok. Éppen ezért figyelemre méltó tény az, hogy a karosi II. temetőben három sírban volt véretekkel díszített, kettőben pedig aranyozott ezüstlemezzel fedett tarsoly. Ez utóbbiak lovának a szerszámzatát is aranyozott ezüstveretekkel ékesítették. A honfoglalás kori sírokban viszonylag ritka leletnek számító szablya nyolc férfit kísért el utolsó útjára. Közülük háromnak a markolatát s kettőnek a hüvelyét is aranyozott ezüst, palmettamintás lemezek díszítették. A férfiak több mint felének a sírjából előkerültek a visszacsapó íjat borító csontlemezek, valamint a vaspálcákkal merevített nyíltartó tegezek, bennük a vas nyílhegyekkel. Hármuk mellé odafektették harci baltájukat is. Vaskése, a tűzgyújtáshoz való csiholóacéíja és kovaköve szinte minden férfinak volt. A férfiak viseletére a fent említett rangjelző tárgyakon kívül a nemesfém ékszerek és ruhadíszek kevéssé voltak jellemzőek. Hajfonatukat arany- vagy ezüstkarikákkal szorították le. A gazdagabbak ezüst karperecet és aranygyűrűt is hordtak, díszruhájukat pedig ezüstpántokkal, lemezekkel ékesítették.

Gyermeksir gyöngyökkel és bronzcsörgőkkel
 
A karosi II. temető feltárása során előkerült sírok. (A háttérben a karosi I. temető)

 

A nők a pártájukba vagy hajfonatukba font szalagokat gyöngyökkel varrták ki, melyek között vannak különleges szépségű ezüstgyöngyök is. E szalagokon három esetben aprólékos ötvösmunkával készített hajfonatkorongok csüngtek. Kedvelték a gyöngyös vagy ezüstgömbökkel díszített fülbevalókat csakúgy, mint a lekerekített végű ezüst pántkarpereceket és az ékköves vagy üvegbetétes arany- és ezüstgyűrűket. A gazdagabbak ingük szegélyére rombusz alakú aranyozott ezüstvereteket varrtak, egyikük pedig a kaftánját ékesítette nagyméretű kerek korongokkal. Csizmájukra félgömbös fejű ezüstszegecseket vagy levélmintás vereteket szegecseltek. Négyük sírjából aranyozott ezüstből vagy bronzból készített lószerszámok is előkerültek.

A háziszolgák és a gyermekek sírjai főként a gazdag férfiak temetkezései körül csoportosulnak, mintha a gyengéket és elesetteket még a túlvilágon is az erős kezű, tekintélyes vezetők oltalmára akarták volna bízni. A gyermeksírok legjellemzőbb mellékletei a gyöngyök, ételmellékletet jelző állatcsontok és agyagedények. Ez utóbbiak szinte kizárólag az ő sírjaikból kerültek elő.

A III. karosi temető tizenkilenc sírja egyetlen hosszú sorba rendeződött. E sor északi vége felé is előkerült egy vezéri sír, amelyben szinte pontosan ugyanolyan jellegű méltóságjelvényeket (veretes öv és íj tartó tegez, ezüst-szerelékes szablya, veretes lószerszám) temettek el, mint a II. temetőben nyugvó kortársáéban. Tőle balra csak néhány férfi, nő és gyermek szegényes mellékletű sírja látott napvilágot, az íjas, tegezes, baltás harcosok a sor középső harmadában, jórészt egymás mellett nyugodtak. Szablyája itt csak a vezérnek volt, rajta kívül veretes övet is csupán egy harcos viselt. A temetkezések döntő többsége (tizenegy sír!) itt is férfiakat rejtett, közülük kilencnek volt lova vagy lószerszáma. Az öt nő és három gyermek viselete hasonló a II. temetőben megismertekhez. A legpompásabb lelet egy szántás által feldúlt temetkezésből került elő: a mitikus állatalakot ábrázoló haj-fonatkorong egy részét szinte szilánkjaiból sikerült helyreállítani.

A három karosi temető igen szoros szálakkal kapcsolódik egymáshoz. Feltehetőleg mindegyiket még a IX. század utolsó éveiben kezdték használni, s az utolsó sírok is a földbe kerültek a 950-960-as években. Az bizonyosnak tűnik, hogy a temetőben mindenkinek megvolt a maga kijelölt helye, a társadalomban betöltött rangja, szerepe szerint. A férfi (harcos!) sírok túlsúlya már sejteti, hogy e közösségek nem szerveződhettek tisztán vérségi alapon. Ezt alátámasztja az is, hogy a női sírok döntő többsége két rétegbe sorolható: vagy előkelők, gazdag mellékletűek, vagy pedig szolgák. Alig találunk köztük olyanokat, akik e két réteg között állnának, s a közrendű harcosok mellé illenének.

E közösségek létük értelmét — mint kiderült - a harcosokban nyerték el.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet