Előző fejezet Következő fejezet

Leletek, melyek újraírják a történelmet

 

A karosi ásatások eredményeként napjainkra mind erőteljesebb vonásokkal rajzolható fel a hipotézis, mely szerint a Felső-Tisza-vidéken (a Bodrogközben és Szabolcs megye területén) a X. század első felében olyan magas rangú férfiak éltek és temetkeztek, akiket egymáshoz nagyon hasonló méltóságjelvényekkel, s azonos rítus szerint indítottak a túlvilági útra. S hogy ezek a kiemelkedő rangú férfiak a fejedelem szolgálatában állottak, belső emberei, kíséretének vezetői közé tartoztak. Közülük kerülhettek ki nemcsak tanácsadói, hanem a kalandozó hadjáratok vezetői is. Az a jelenség pedig, hogy sírjaik az országnak egy kis, jól körülhatárolható területén csoportosulnak, azt jelentheti, hogy itt, a Felső-Tisza-vidéken volt a X. század első felében a magyar nagyfejedelmek hatalmi központja.

Az olvasó számára meglepőnek tűnhet ez a feltevés, hiszen a fejedelmi központot napjainkig a Kárpát-medence középső területein, a DunaTisza közén keresi a kutatás, vagy éppen a Duna Baranyától Mosón vidékéig húzódó szakasza mentén haladó szállásváltó útvonalat feltételez. Nagyon alaposan meg kell tehát érvekkel támogatni ezt az új elképzelést, amely látszólag teljességei ellentmond a történeti forrásoknak. Úgy gondoljuk, ilyen érveket bőséggel találhatunk, és segítségükkel új értelmet nyernek azok a kétségbevonhatatlanul létező jelenségek, amelyeket a korábbi elméletek révén egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán lehetett megmagyarázni.

Napszimbólumot ábrázoló veretek az 52. sírban

A Felső-Tisza-vidéknek a X. század első felében betöltött központi szerepére nemcsak a vezéri sírok s a bennük lelt méltóságjelvények utalnak, hanem e vidék sajátos szerkezetű és összetételű temetői is. Az egyik első jelenség, amelyre ezek vizsgálata során felfigyelhettünk, hogy a bennük nyugvók legalább ötven százaléka (Karoson hatvannégy százaléka!) férfi, mégpedig többnyire méltóságjelvényekkel és fegyverekkel gazdagon felszerelt harcos. Ez egy természetes módon létrejött közösség esetében semmiképpen sem fordulhatna elő, hiszen a nők száma egyébként mindenütt meghaladja a férfiakét, s a gyermekekkel együtt az arányuk hetven-hetvenöt százalékot tesz ki. Még inkább feltűnő ez az aránytalanság, ha figyelembe vesszük, hogy a férfiak voltak a hadjáratok résztvevői, s közülük számosan a távoli harcmezőkön lelték halálukat. E közösségek tehát szervezés útján jöttek létre. Tagjaik a katonai kíséret vezetői, az ő feleségeik és gyermekeik, valamint (alkalmasint szintén családos) házi szolgáik. Hozzájuk csatlakoztak aztán a kísérő harcosok, akik helyzetükből eredően nőtlenek lehettek, családalapításra már amennyiben megérték csak idősebb korukban gondolhattak. Döntően az ő jelenlétük okozza a nemek közötti arány ilyen erőteljes eltolódását.

Hasonló összetételű temetőket a Kárpát-medence más területein jóval ritkábban ismerünk, s akkor sem ilyen tömegben egy-egy tájegységen belül. Az ezekben nyugvó férfiak ugyan jól felfegyverzettek, méltóságjelvényeik azonban meg sem közelítik felső-tiszai kortársaikéit.

A karosi s más környékbeli vezéri sírok együttes vizsgálata s annak tanulmányozása, hogy milyen környezetben kerültek elő és hogyan viszonyulnak a korabeli magyar szállásterület más emlékeihez, meglepő eredményre vezetett. Vegyük tehát sorra azokat az érveket, amelyek alapján arra gondolhatunk, hogy e temetkezések a X. század első felében regnáló magyar nagyfejedelmek katonai kíséretének vezetőit rejtették.

Azt már láttuk, hogy az eredeti helyzetükben tanulmányozható s hiánytalan karosi leletegyüttesek segítségével miként tudtuk rekonstruálni az addig gyakran értelmezhetetlen veretsorozatokat (például a napszimbólumot hordozó készenléti íjtegezek esetében). Azt is megfigyelhettük, hogy e méltóságjelvények kizárólag (készenléti íjtegezek) vagy többségükben (tarsolylemezek, arany- vagy ezüstveretes szablyák, veretes övek) a Felső-Tisza-vidék mesterségesen létrehozott, férfitöbbségű közösségeinek a temetőiből kerültek elő. Nemegyszer olyan rokon darabokra találunk, amelyek bizonyosan azonos műhelyből kerültek ki. Ezeknek a síroknak a leggaz-dagabbjai tartoznak abba a körbe, amelyek e közösségek vezetőit fogadták magukba. Ezeket a férfiakat pedig nemcsak közel azonos méltóságjelvényekkel, hanem azonos rítus szerint is temették el.

Bizonyos különbségek közöttük is lehettek, hiszen valamennyi méltóságjelvény együtt csak a karosi II. temető 52. sírjában mutatható ki. Ennek oka részint az lehet, hogy a többi lelet igen töredékesen került a múzeumokba. A két eperjeskei sírban nyugvó férfi volt talán közöttük a legkisebb rangú, idesorolásukat nem a tarsolylemezek (hiszen azok valamivel tágabb körre jellemzőek), hanem a napszimbólumot hordozó készenléti íjtegezek indokolják. Velük ellentétben e réteg legkiemelkedőbb, aranyveretes szablyáikkal temetett tagjai a zempléni, rakamazi, geszterédi sírokban nyugodhattak.

Ma még nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy a rangjelző tárgyak egyike-másika miért hiányzott az egyes sírokból. Azt kizártnak tarthatjuk, épp e sírok gazdagsága miatt, hogy ezeket kiemelkedő értékük miatt nem temették el. A Felső-Tisza-vidék X. századi temetőinek gondos vizsgálata eredményeként lassanként mind határozottabb körvonalakkal kirajzolódik egy meglehetősen szigorú rangsor, amely szerint az alacsonyabb rangúaknái a fegyveröv bizonyos elemei csak kivételes esetben fordulnak elő együtt. Ezek közé tartozik az a jelenség, hogy szablya és veretes öv csak nagyon ritkán kerül elő ugyanabból a sírból, s ugyanez elmondható a veretes övek és a veretes tarsolyok viszonyáról. Rangjelző tárgyaik és fegyvereik megoszlása főbb vonalaiban a következő (a többségüknél meglévő íjászfelszerelést nem említjük külön az egyes kategóriáknál): 1. tarsolylemez, szablya, néha veretes öv; 2. veretes tarsoly, szablya; 3. veretes öv; 4. szablya. A fenti sorrend talán rangsort is jelent, bár ezt még további hiteles és teljes leletegyüttesek feltárásával kell majd meggyőzőbben alátámasztani. A tarsolylemezt viselők rétege tehát szélesebb a vezérek körénél, bár kétségtelenül az utóbbiak is beletartoznak. Rangban közel állottak hozzájuk a veretes tarsollyal és szablyával vagy övvel eltemetettek. A pusztán veretes övet birtoklók talán egy kisebb katonai egység, egy-egy faluközösség vagy körzet élén állhatták.

 

A felajzott íjat tartó tegez aranyozott ezüstveretei a III. temető vezéri sírjában

Nem tekinthetjük természetesen a fenti sorrendet merev s az egész magyarságra érvényes rangsornak. Ez főként a fejedelmi kíséret tagjaira vonatkozhatott, ugyanakkor aligha volt jellemző pontosan ugyanígy a törzsinemzetségi ansztokrácia tagjaira. Hiszen olykor a férfikor küszöbét még át nem lépett tíz-tizennégy éves fiúk is veretes övet vagy tarsolylemezt hordhattak, mint a karosi II. temető 35. sírjában nyugvó legényke.

A hajdani mindennapok, a valós élet által diktált bonyolult viszonyokat talán egy példával világíthatjuk meg a legszemléletesebben. Mint láttuk, az egyetlen sorból álló karosi III. temető központi helyén nyugodott a vezén rangú férfi. Tőle balra nők és gyermekek, jobb oldalán ugyancsak női és gyermek családtagjai, majd valamivel távolabb a kíséretébe tartozó, de vele rokonságban nem álló harcosok kaptak helyet. Ez eddig meg is felel a honfoglalás kon temetőkben megismert rendnek. Sírjától néhány méternyire azonban, a bal szárnyon nők és gyermekek társaságában egy felnőtt, de nyomorék férfit hantoltak el. Nem viselt méltóságjelvényeket, fegyverei sem voltak, ám temetése során lovat áldoztak neki. A lovas temetkezést s a vezérhez közeli előkelő helyet a régészeti leletek segítségével nem lehetett értelmezni, mígnem az antropológiai vizsgálatok fényt nem derítettek arra a tényre, hogy e férfi vérrokonságban állott a vezérrel, annak testvére volt talán. Testi hibája, alkalmatlansága folytán a fejedelmi kíséretben aligha tölthetett be komoly szerepet, mégis megillette az előkelő sírhely.

Bizonyos méltóságjelvényeknek az egyes vezéri sírokban tapasztalt hiányát véleményem szerint nem magyarázhatjuk azzal sem, hogy azokat rangjelző szerepük miatt utódaik örökölték. A pusztai népek történetében ugyanis nincsen nyoma és hagyománya annak, hogy egyetlen meghatározott tárgy (mint a későbbiekben például a magyar királyi korona) jelképezett volna egy meghatározott méltóságot.

 

A karosi II. temető 52. sírjában nyugvó vezér viseletének, fegyverzetének és méltóságjelvényeinek rekonstrukciója

A vezéri sírok hagyatékának vizsgálata arról győzött meg, hogy tulajdonosuk valamennyi hatalmi jelvényéhez egyszerre, egy időben jutott. Egy-egy készlet valamennyi darabja egyformán kopott, javított, tehát hosszú idejű használatra utal (Karos, II. temető 52. sír), más esetekben meg éppenséggel alig használtak, vadonatújak, szinte verdefényesek, mint a karosi 29. sír övveretei és tarsolylemeze. Mindez azt jelenti, hogy e jelvények nem fokozatosan, mintegy a ranglétrán való emelkedésüket jelezve, hanem egy időben kerültek a birtokukba, s haláluk után velük sírba is szálltak. Talán nem járunk messze az igazságtól azt feltételezvén, hogy e méltóságjelvények összetétele, valamelyikük hiánya tulajdonosuknak a fejedelmi kíséretben betöltött más-más szerepére utal.

Röviden szólnunk kell ezeknek a síroknak a helyéről is, a korszak kutatóinak egy részénél ugyanis időről időre felbukkan az a nézet, hogy eleink magas rangú vezetőiket rejtve, magányosan temették el. Nos, a két karosi, a tarcali, rakamazi, bodrogszerdahelyi, valamint a kenézlői és a két eperjeskei főnök sírja temetőben került elő. A zempléni magányosan feküdt ugyan, de rejtve semmiképpen sem, sírhantját ugyanis a tőle néhány száz méternyire lévő földvár sáncáról jól lehetett látni. A magányos temetés talán egyedül a geszterédi előkelő esetében képzelhető el, bár ott sem történt kiterjedt hitelesítő ásatás.

Összefoglalva az eddigieket úgy véljük, nem alaptalan e felső-tiszai X. századi temetőkben a fejedelmi kíséret emlékeit feltételeznünk. E kíséret lehetett a korabeli magyar haderő magva, s hadjáratok esetén közülük kerültek ki a különböző egységek vezetői. Az imént bemutatott leggazdagabb, méltóságjelvények sorozatával felszerelt előkelők egy része seregvezér lehetett, egyes kalandozó hadjáratok irányítója, mások pedig nagyobb csapattestek, legalább egy ezrednyi harcos vezetői. Hogy az általuk betöltött funkciót milyen szóval jelölték a kortársak, azt nem őrizte meg az emlékezet, sem az írott források. Ezért használjuk megjelölésükre jobb híján a vezér megnevezést

A Felső-Tisza-vidéknek a régészeti leletek által sugallt kiemelkedő szerepére már számtalan elmélet igyekezett magyarázatot találni. Az azonban, hogy7 ennek oka az e területen a honfoglalás után legalább fél évszázadig itt elhelyezkedő fejedelmi központ lenne, korábban nem merült fel. Az általunk vázolt elképzelés ellentmond azoknak az érveknek, amelyek alapján mások a Duna mentén vagy a DunaTisza közén keresik az Árpádok korai hatalmi területét. Elkerülhetetlen tehát, hogy röviden kitérjünk az ellenérvekre is.

Sokáig népszerű és elfogadott volt az a feltevés, amely ezen terület emlékanyagát a kabarok hagyatékának tartotta. E néprész, amely a 820-30-as évek kazáriai polgárháborúja után csatlakozott a magyarsághoz, maga sem volt egységes, és Bíborbanszületett Konstantin tudósításán kívül igen keveset tudunk róluk. Éppen e bizonytalanság adott rá lehetőséget, hogy a kutatók egy része sok homályos történeti-régészeti kérdést a kabarok szerepeltetésével próbált megoldani. Megtették már őket elit hadtestnek, amely a kalandozások fő résztvevője volt, kereskedőnek, földművesismeretek továbbítóinak, a legszebb tarsolylemezeket és hajfonatkorongokat előállító kitűnő ötvösöknek, s még hosszan sorolhatnám. A legutóbbi évtizedekig az ő hagyatékuknak tulajdonították a leggazdagabb sírokat, temetőket (köztük a felső-tiszaiakat is, s így a karosi temetőkben nyugvók is kabarok lettek volna).

Valójában azonban már a csatlakozásuk idején is nyelvileg és származásuk, vallásuk tekintetében is rendkívül összetett csoportról lehetett szó. Ha nyelvüket őrizték is még a X. század közepén, életmódjuk, hagyatékuk semmiben sem különbözhetett a honfoglaló magyarokétól. Nem is tudjuk az egyiket a másiktól különválasztani, az ilyesfajta törekvések alighanem a későbbiek során is kudarcra lesznek ítélve. Jó kezű mesterek nyilván éppúgy kikerültek soraikból, mint vitéz harcosok s más foglalkozási ágak képviselői. E kérdést az elmúlt évtizedek vitái már nagyrészt tisztázták, így szükségtelen erre részletesen kitérnünk. Ami felső-Tisza-vidéki megtelepedésük (pontosabban ottani, szinte kizárólagosnak feltételezett létük) kérdését illeti, nehezen tartjuk elképzelhetőnek, hogy egy csatlakozott segédnép részesedett volna elsődlegesen, s ilyen arányban, mint amit a jelzett terület sírjai tanúsítanak, a kalandozások zsákmányából s a befolyt adókból, méghozzá a többi, befogadó magyar törzs rovására. Minthogy a fentihez hasonló erejű katonai csoport nyomát másutt nem tudjuk kimutatni, szinte azt kellene feltételeznünk a szerepüket túlhangsúlyozó elméletek elfogadásával, hogy a X. század első felében a Kárpát-medencében kabar hegemónia érvényesült, hogy magukhoz ragadták a hatalmat. Márpedig ezt semmiféle adat nem támasztja alá.

A karosi III. temető feltárásánál segédkező munkások

Györffy György az Árpád-család tagjainak személyneveiből keletkezett helynevek földrajzi elhelyezkedése alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád és utódai a Duna mentén, a folyó baranyai szakaszától egészen a mosoni Duna-ágig birtokoltak szállásváltó utakat, s nyájaikat, méneseiket, csordáikat ezen az útvonalon terelgették a téli és a nyári szállások között. Ehhez történeti példaként a mongol Arany Horda kánjainak a Volga menti, Kazanytól a Volga-torkolatig tartó szállásváltó útvonala szolgált. Árpád fiai és unokái pedig a Dunába futó kisebb folyók mentén jutottak volna hasonló szállásváltó utakhoz.

A trónörökös hercegek azonban nem itt kaptak szállásokat, hanem a nyíri-bihari részeken, s a Nyitra környékén letelepített csatlakozott katonai segédnépek, a kabarok urai voltak. E hercegségek mindig a trónkövetelők lázadásának a melegágyai voltak, például a későbbi I. Béla, Géza, Szent László és Álmos hercegségének idején. Nem véletlen, hogy Könyves Kálmán (1095-1116) király fivére, Álmos herceg sokadik lázadásának következtében végleg fel is számolta azokat.

Györffy szerint tehát a dukátusok intézménye visszavezethető a X. század elejére. A területükön található temetők gazdagsága pedig azzal magyarázható, hogy a kalandozó hadjáratok résztvevői főként a kabarok voltak, s így hozzájuk került a távoli országokban szerzett zsákmány java része is. Továbbá: a török és iráni eredetű s nyelvű kabarok az új haza elfoglalása után is szívesen ápolták kapcsolataikat keleten maradt testvéreikkel, így megmagyarázható az a tény, hogy a Kárpát-medence e sírjaiban lelt összes arab ezüstpénz túlnyomó többsége (hetven darab közül ötvennégy!) a Felső-Tisza-vidéken került elő.

Ennek az elméletnek azonban több pontja is erősen vitatható, mások pedig igazolhatatlanok, illetve ellentétben állnak a régészeti leletek tanúságával. Az elmúlt évtizedek során több történész rámutatott arra a tényre, hogy a személynevekből képzett helynevek keletkezésének idejét (akár a X. században) írott forrásokkal nem lehet alátámasztani. Ennek az az igen egyszerű oka, hogy nem léteztek, illetve nem maradtak fenn X. századi írott forrásaink. Az említett helyneveket csekély számban XI., javarészt azonban XII—XIII. századi, sőt esetenként későbbi oklevelekből ismerjük őket. Nem tudjuk tehát minden kétséget kizáró módon megmondani, hogy mikor keletkeztek (a honfoglalás utáni évtizedekben vagy akár évszázadokkal később), s azt sem, hogy mindegyikük névadója valóban az Árpádok családjából ismert személyiség volt-e vagy valaki más. így tehát az e helynevekre alapozott történeti következtetések is igen ingatag alapokon állnak.

Ehhez kapcsolódó további súlyos probléma, hogy az írott források nem őrizték meg valamennyi Árpád-házi leszármazottnak a nevét. Azt tudjuk, hogy Árpád fejedelemnek öt fia volt (Levente, Tarhos, Üllő, Jutás, Zolta), de ezt követően unokájának, a 955 körül trónra lépő Taksonynak csak két fia (Géza és Mihály) született - mint a történetírás véli -, a többi leszármazott pedig generációkon át csak egyetlen örököst nemzett volna. Ezt elég nehéz elfogadni. Sokkal valószínűbb, hogy a többiek nevét nem őrizte meg a késői krónikás emlékezet, így az esetleg róluk elnevezett településeket sem tudjuk megkeresni. Mellesleg nem ismerjük sem Álmos, sem Árpád testvéreinek a nevét, így utódaikét sem. Márpedig egyes feltevések szerint Árpádot nagybátyja vagy unokatestvére, Szabolcs követte volna a fejedelmi székben, de az ő ága is homályban marad. A legsúlyosabb probléma végül abból adódik, hogy valójában fogalmunk sincs arról, hogy Árpád 907 körül bekövetkezett halála és a 948-ban történt bizánci követjárás alkalmával említett, akkor uralkodó Fájsz fellépése közötti mintegy négy évtized folyamán kik állottak a magyar törzsszövetség élén. Különböző ötletek, elképzelések szép számmal születtek e tárgyban, de ezek nem helyettesítik az egykorú írott források egyértelmű tanúbizonyságát.

A III. temető feltárása

Még egy gondolat a helynevek forrásértékét illetően: ha azt kritika nélkül elfogadnánk, akkor is szembetűnő lenne, hogy a rájuk épített elmélet voltaképpen egy állóképet feltételez. Azt, hogy a XI-XIII. századi birtokviszonyokból törés nélkül visszakövetkeztethetünk a X. századi állapotokra. Nem számol sem belső népmozgásokkal, áttelepítésekkel, sem birtokvesztésekkel vagy -cserékkel. Márpedig a Kárpát-medence X. századi történelme is igencsak mozgalmas volt. A korabeli temetők sokaságának a század közepén, második felében történő felhagyása, újabbak akkor történt megnyitása utal erre, s már Géza fejedelem (972-997) idején is nagy áttelepítésekről, hatalmi harcokról tudósít a meginduló magyarországi írásbeliség.

A Duna menti szállásváltó útvonal s így e terület központi szerepét illetően felmerül az a kérdés is, hogy valóban ilyen módon vándoroltak-e állatállományukkal a korai magyar nagyfejedelmek, egyáltalán szükség volt-e a több száz kilométeres mozgásra? A hagyományos felfogás szerint a korábbi keleti szállások tágas pusztaságai után a nomadizálás lehetőségei a Kárpát-medencében beszűkültek, s ezért is volt kénytelen a magyarság mintegy száz esztendő alatt letelepedni s áttérni a főként földműves életformára. A gazdálkodásról a későbbiekben még részletesebben lesz szó, így most röviden csak azt emeljük ki: véleményünk szerint alapvetően elhibázott a kérdést úgy feltenni, hogy vajon nomádok, félnomádok vagy letelepültek voltak-e a honfoglaló magyarok. Amilyen sokszínű volt nyelvük, népi összetételük, éppoly változatos volt gazdálkodásuk is. Voltak közöttük nagyállattartó csoportok, voltak letelepedett földművesek, s voltak a két életmód közötti átmeneti állapot szerint élő, egyik vagy másik gazdálkodási ág fokozatos túlsúlyba kerülésének irányába tartó közösségek. S természetesen szép számmal dolgoztak kézműveseik, sőt vaskohászaik is, mint ezt a kétségbevonhatatlanul a X. századra keltezhető, egyre gyarapodó számú vasolvasztó telepeik mutatják.

A nagyállattartóknak pedig valamiképpen ki kellett kerülniük a szántóvető falvak határait, mert az állatok óhatatlanul letaposták, lelegelték volna a vetést. Emlékezzünk csak rá, micsoda konfliktusokat okozott a XIII. században, a tatárjárás előestéjén betelepült kunok állatállománya, tönkretéve a környezetükben élő földmívesek munkáját! Ha Árpád és utódai s példájukat követve a törzsfők, nemzetségfők több száz kilométeren át évente kétszer átterelgették volna állataik tízezreit, aligha lett volna mit betakarítani a nyomukban.

Ki kellett hát kerülniük e területeket, s ezt meg is tették. A nomádok mellesleg tiszta nomád nép nem létezik, s a világtörténelem során soha nem is létezett, hiszen valamilyen mértékű földművelést legalább a téli szállások környékén valamennyi űzött azért vándoroltak nyájaikkal, méneseikkel, hogy számukra legelőt, táplálékot találjanak. A sok ezer kilométeres eurázsiai sztyeppe nyugati végpontjától, a Kárpát-medencétől egészen a mai Mongólia területéig húzódott. Minél keletebbre haladunk e pusztaságon, a csapadék egyre kevesebb, a legelők egyre szegényesebbek. A keleti részeken ha a füvet egyszer lelegeltették, az csak a következő évben sarjadt újra, s ezért, illetve vizet keresve kellett egyre tovább haladva, mind nagyobb távolságokat megtenni az állatokkal. Nyugati irányban azonban a csapadék egyre több, a növényzet egyre dúsabb lesz, s ilyen arányban rövidül a legeltetési útvonal hossza is. Míg a Volga mentén délnek tartva az erdős-ligetes sztyeppétői egészen a félsivatagos övezetigjutunk, a Duna mellékén aligha fedezhet fel bárki is számottevő növényföldrajzi, időjárásbeli különbséget Mohács és Pozsony vidéke között. A dús csapadék miatt a legelők évente többször is újra sarjadnak, ami pedig a vizet illeti, még manapság is alig lehet úgy egyórányit sétáim, hogy ne akadjon a vándor valamiféle vízfolyásra, tóra.

Az 52. sírban nyugvó vezér arcrekonstrukcióját Skultéty Gyula antropológus-szobrászművész készítette el

A régészeti leletek arra utalnak, hogy a X. századi magyarok főként nagyállattartással foglalkozó csoportjai egy-egy mocsaras, ártéri legelőkkel dúsított területen szálltak meg. Ilyen volt a Bodrogköz és a Rétköz, valamint a Csallóköz és a Mosoni-Duna-ág közötti terület is. Településeiket e térségek peremén hozták létre, mintegy gyűrűbe fogva a legelőket. Állataik itt bőséges táplálékhoz jutottak anélkül, hogy nagy távolságokat kellett volna megtenniük élelem után kutatva. A fent elmondottak természetesen nem jelentik azt, hogy az Árpádoknak ne lettek volna birtokaik, szolgáltató népi falvaik a Duna mentén, akár azok közül is néhány, amely a nevüket viseli. Csak éppenséggel soha nem laktak és temetkeztek ott, legfeljebb szűkebb kíséretükkel jelentek meg időnként, hogy feléljék a számukra felhalmozott termékeket. Mindez egyben magyarázatot ad arra is, miért fordulnak elő a neveikből képzett helynevek a Dunántúl egyes részein, s ugyanakkor miért hiányzik onnan a katonai kíséret temetőinek a sokasága.

A feltételezett Duna menti fejedelmi szállásváltó útvonal létének ellentmondanak a régészeti leletek is. Egészen egyszerűen hiányoznak e területről nemhogy a fejedelmi gazdagságú, de a felső-tiszaiakkal akár csak távolról is összevethető sírok, temetők. Erre már évtizedekkel korábban felfigyelt Dienes István is, aki úgy vélte, hogy létezhetett egy fejedelmi szállás a Felső-Tisza-vidéken de csak a 895-900 közötti időszakban, tehát az egész Kárpát-medence birtokbavétele előtt. Ezt követően e központ a fejedelem továbbköltözésével a trónvárományos herceg kezébe került volna. Ennek az elképzelésnek az erősen kétes voltát maga Dienes (aki a Duna menti útvonal hívévé szegődött, s e történeti feltevést próbálta a régészeti leletek segítségével alátámasztani két évtizeden át) észlelte, hiszen rámutatott: a Györffy által kiemelt szerephez juttatott térségből a budapest-farkasréti veretes tarsollyal, övvel és lószerszámmal eltemetett férfi sírjának kivételével nincs a fejedelmi kísérethez kapcsolható leletünk. E hiányt részben azzal magyarázta, hogy a pogányság (s az azt tükröző, mellékletekkel gazdagon ellátott sírok) nyilván a fejedelmek környezetében tűnt el elsőként. Ha ez igaz lenne is, csak a X. század végétől vagy még inkább a XI. század elejétől számolhatnánk a kereszténység ilyen erős hatásával, a korábbi leletek fent ismertetett megoszlását ez az érv nem magyarázza. Ugyanakkor viszont az is képtelen helyzet lenne, hogy a kereszténység felé hajló udvarral egy időben a trónvárományos környezetében tovább virágzik a pogányság! Figyelembe kell venni ugyanakkor azt is, hogy a fejedelmi udvar továbbköl-tözését a kíséret nagy részének is követnie kellett volna, hiszen a fejedelem nem mondhatott le katonai erejének közvetlen ellenőrzéséről. Ellenkező esetben ugyanis mint azt a pusztai népek történelmének számos példája mutatja a mindenkori trónvárományos azonnal potenciális trónkövetelőként léphetett volna fel. Főként akkor, ha (mint arról leletek is tanúskodnak) ráadásul aránytalanul nagyobb zsákmányhoz, gazdagsághoz tudta volna juttatni „etetett" embereit.

A Felső-Tisza-vidék leletgazdagságának magyarázataként felmerült az a lehetőség is, hogy az előkelők holttestét a X. század folyamán később is visszavitték a honfoglaló ős sírja mellé, az általa alapított első szállás területére. Valóban vannak XIII. századi mongol példák, amelyek szerint a távolban elhunytak csontjait bőrzsákban elszállították, s a nemzetség temetőjében helyezték örök nyugalomra. A honfoglaló magyarokra vonatkoztatva azonban e magyarázatnak több gyengéje is van. Azt kellene így feltételeznünk, hogy 895 és 900 között minden honfoglaló törzs- és nemzetségfő vagy családjukból valaki meghalt, felső-Tisza-vidéki birtokára temették, s így a később mitikussá váló ős sírja szent hely volt, mely köré leszármazottai is temettették magukat. 900 után tehát, amikor az egész Kárpát-medence eleink birtokába került, a szabolcsi-zempléni tájék így egy kultikus központtá vált volna, ahol minden előkelő család megtartotta ősei első temetőjét. Ez teljesen valószínűtlen. A honfoglaló törzs- és nemzetségfők túlnyomó többsége 900 után népével együtt nyilván továbbköltözött, önálló és végleges szállásterületet foglalt magának, ahol ő lett az első foglaló, s mint a leletekből tudjuk, oda is temették hozzátartozói. Ellenkező esetben a Felső-Tisza-vidéken olyan temetőket kellene találnunk, amelyekben kizárólag csupa előkelő nyugszik, erről pedig szó sincs. E temetők, temetőcsoportok a korabeli társadalom igen széles rétegeit fogadták magukba. A vezérek mellett ott nyugszanak kísérő harcosaik, asszonyaik, olykor csecsemőként vagy igen fiatalon elhalt gyermekeik, de az őket szolgáló közren-dűek és házi szolgák is. A legelőkelőbbek esetében még elképzelhető lenne, hogy tetemüket máshonnan szállították volna ide, de kiskorú gyermekeik, házi szolgáik esetében aligha vállalkoztak volna a hosszú útra. Ezek az emberek itt éltek, itt haltak meg, sajátos emlékeik pedig azt a szigorúan szervezett közösséget tárják szemünk elé, amelynek nem mutatható ki máshol párja a Kárpát-medencében.

Arab (1-3) és nyugat-európai (4-10) ezüstpénzek a karosi sírokból

Látszólag kivédhetetlen érvként mutatkozik a Duna menti központ igazsága mellett az a forrás, mely szerint Árpád fejedelem sírja Óbuda mellett, Fejéregyházán volt, ami fölé keresztény utódai templomot is emeltettek. Ezt az adatot azonban csak a történészek által a X. század vonatkozásában szinte minden más kérdésben kétségbevont hitelű Anonymus Gestájából ismerjük. Előbb tehát azt kellene bebizonyítani, hogy a Névtelennek ez az értesülése valós alapokon nyugszik. Amíg azonban ez nem sikerül, Árpád fejéregyházi sírját csak annyiban tarthatjuk valószerűnek, mint Ménmarót vagy Laborc szerepeltetését a honfoglalás eseményei kapcsán.

Felvetődött az is ellenérvként, hogy miért telepedtek volna le a magyarok legfőbb vezetői az ország északkeleti szögletében, egyáltalán nem központi helyen, s ráadásul a fenyegető besenyő szállásterület tőszomszédságában. Hiszen az új haza birtokbavételét előidéző harcok emléke még élénken élhetett a korabeli magyarság emlékezetében! Látszólag ezt támasztaná alá az az eset is, amikor a bizánci császár követségbe küldte az általa türköknek nevezett magyarokhoz Gábriel klerikust azzal a céllal, hogy rábírja őket a besenyők megtámadására, s a törzsszövetségi vezetők habozás nélkül visszautasították ajánlatát. Bíborbanszületett Konstantin császár erről így emlékezett meg: „Ugyanis amikor egyszer Gábriel klerikust a császár parancsából elküldték a türkökhöz és az azt mondta nekik, hogy: A császár azt üzeni: menjetek el és űzzétek ki a besenyőket lakóhelyükről, és telepedjetek le ti ott (hiszen korábban is ti laktatok ott), hogy közel legyetek császári felségünkhöz, és amikor csak akarom, küldök hozzátok, és hamar megtalállak benneteket, a türkök összes fejei egyhangúlag felkiáltottak, hogy: Mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók, többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az." (Moravcsik Gyula fordítása)

E látszólag perdöntő adatból azonban nem vonhatók le mélyreható következtetések. Először is nem tudjuk, melyik császár indította útnak a követet. Bölcs Leó (886-912)? Maga Bíborbanszületett Konstantin (913-959)? Esetleg a helyette névlegesen társcsászárként, valójában 920-944 között a tényleges hatalmat a kezében tartó Romanosz Lekapénosz? Ez így több mint ötven esztendőnyi időtartamot jelent, márpedig a mi szempontunkból egyáltalán nem mindegy, hogy ezen időszak elején, közepén vagy végén került-e sor a követjárásra. Ha 895 és 900 között történt, nyomban a beköltözés és a besenyőktől elszenvedett vereség után, akkor a fejedelmi központ helyének meghatározása szempontjából nincs jelentősége, hiszen az nem lehetett másutt, csakis a Dunától keletre. Amennyiben a későbbi évtizedekben került rá sor, akkor már bonyolultabb a helyzet. A magyar vezetőket akkoriban lefoglalták sorozatos nyugati hadjárataik, s különösebb érdekük aligha fűződött ahhoz, hogy a császár kívánságára harcba keveredjenek a besenyőkkel is. A visszautasítást pedig kitűnően megindokolhatták a bizánciak által is jól ismert és elfogadható korábbi eseményekkel. Hogy a döntés valós háttere mi lehetett, aligha fogjuk megtudni. Mindenesetre az tény, hogy a nomád tárgyalási gyakorlat sohasem arról volt híres, hogy jámbor igazmondással, kártyáikat felfedve közeledett volna partnere felé.

A mindig jól értesült bizánci diplomácia ennél bizonyára tájékozottabb volt, de egy számukra is hihető érvvel le lehetett szerelni. Az idézett mondatok tehát minden bizonnyal elhangzottak, csupán azt szerettük volna jelezni: a forrásokban följegyzett kijelentések nem minden esetben világítják meg a mögöttük rejlő valós tartalmat.

A Gábriel klerikus magyarországi útjáról beszámoló, említett bizánci tudósításon kívül pedig sem nyugati, sem más bizánci forrásokban semmilyen nyoma nincs annak, hogy a magyarbesenyő viszony a X. században ellenséges vagy akár csak feszült lett volna. Ennek az ellenkezőjét azonban források és közvetett adatok sora sejteti.

A besenyőket nem valamiféle etnikai gyűlölet űzte a magyarok ellen (az ilyesfajta indulatok az újkor termékei), hanem elveszített szállásaik, elrabolt állataik helyett akartak újat szerezni. Etelköz birtokbavételével ez sikerült nekik, s ettől kezdve megszűnt a két nép közötti ellenségeskedés valós indoka. (Újabb támadásaikra majd jó másfél évszázad múltán kerül sor, amikor őket is szorongatják a keletről előretörő kunok, s előlük a Kárpát-medencében szeretnének menedéket lelni.) Ezzel szemben a források arról tudósítanak, hogy 934-ben a két nép már együtt indított hadjáratot a bizánciak ellen. A X. század második felében pedig Taksony fejedelem besenyő hercegnőt választott magának feleségül, akinek kíséretében számos besenyő előkelő is megtelepedett Magyarországon.

Közvetett módon a régészeti adatok is békés, de legalábbis semleges viszonyról tanúskodnak. Az elmúlt évtizedek kutatásai nyomán mind határozottabb vonalakkal kirajzolódik a Kárpátoktól keletre, a délkelet-lengyelországi Przemyltől egészen Moldváig azon X. századi magyar síroknak, temetőknek a köre, amelyek arra utalnak, hogy a hegységen átvezető hágók kijárataihoz magyar csoportokat telepítettek a törzsszövetség vezetői. Feladatuk bizonyára az volt, hogy biztosítsák a Kárpátokon átvezető utakat a kereskedők s más utasok számára, azokat biztonságban az ország belső területeire kalauzolják. Szállásaik már a besenyő területek peremén helyezkedtek el, akiknek a támadását aligha tudták volna elhárítani. Márpedig a jelek szerint évtizedekig békésen éltek falvaikban. A két nép közötti ellenséges viszony esetén aligha maradhattak volna meg háborítatlanul lakóhelyeiken.

Végül következzék az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható adat, amely a Felső-Tisza-vidéknek a X. század első felében betöltött központi szerepére utal. A honfoglalás kori arab dirhemek elsöprő többségét az e területen feltárt sírokban találtuk. Karoson az I. és a II. temető sírjaiból tizenhat dirhem került elő! A nyugat-európai és bizánci érmékkel szemben, amelyeket részint hadizsákmányként, részint pedig adóként szereztek, e dirhemek a kutatók egyöntetű véleménye alapján kereskedelmi forgalomban kerültek az ország területére. Nagy értéknek számított az idő tájt a finom ezüstből készített arab pénz: a 965-ben a prágai vásáron megfordult Ibrahim ibn Jakub zsidó kereskedő lejegyezte az akkori árakat: eszerint egy dirhemért ott vagy egy nyestbőrt, vagy huszonöt tyúkot, vagy hetvenöt napra elegendő búzát (körülbelül ötven kilogramm), vagy egy ló száznapi árpaadagját (körülbelül százötven kilogramm) lehetett megvenni.

Akárcsak máshonnan származó társaikat, a dirhemek többségét is átfúrva találjuk a sírokban. Ruhára, lószerszámra varrták azokat, csak nemesfém értékükért becsülték, s nem mint pénzt használták. Pontosan ugyanúgy jártak el tehát, mint a korabeli magyar szállásterület rnás részein élő kortársaik, s ez aligha utal közvetítő kereskedelemmel foglalkozó népcsoportra. Szó sincs tehát arról, hogy felbukkanásuk, sűrűsödésük valamiféle közvetítő kereskedelemmel foglalkozó kabar-káhz népcsoportot jelezne.

Felvetődött az is, hogy az arab árusok a Kárpátokat átlépve a lehető leggyorsabban igyekeztek volna lebonyolítani kereskedelmi ügyleteiket az első útjukba kerülő szállásokon. Túl azon, hogy aligha magyarázhatnánk meg ésszerű érvekkel a pánikszerű gyorsaságot, érdemes e jelenséget alaposabban szemügyre venni. Ha ugyanis a kereskedőkaraván meglehetősen kalandos, olykor veszélyes körülmények között már megtette a több száz vagy akár ezer kilométeres utat, aligha sajnálta volna a fáradságot a hátralévő két-háromszáz kilométerre, ami a feltételezett Duna menti, vagy mások szerint - pusztán mert az az ország közepe - a Duna-Tisza közére helyezett fejedelmi szállásig elvezetett. E karavánoknak ugyanis kis tömegű, de értékes árukat, luxuscikkeket kellett hozniuk, hogy kifizetődő legyen hosszú útjuk. A magyar előkelők számára igencsak kívánatosak lehettek a bizánci selymek, perzsa szőnyegek, a finom illatszerek és fűszerek, a drágakövek, pompás köntösök s még számtalan másféle áru. A becses portékákhoz igazodó fizetőképes keresletet pedig leginkább ott találhattak, ahova befolyt a kalandozásokból származó zsákmány, külhoni országokból és hazai szolgáltató népektől beszedett adó legjava. Erre leginkább a fejedelmek udvarában, környezetében, kíséretének tagjai között számíthattak, akiknek a kezén mindezek többsége felhalmozódott. Hiszen csupán Itália uralkodóitól mintegy fél évszázadon keresztül évente rendszeresen tíz mérő (körülbelül 375 kilogramm) ezüst adó folyt be.

Kazáriából származó agyagkorsó Karosról. Feltehetőleg egy kereskedőkaraván hozta magával

A kereskedők nyilván azért álltak meg a Felső-Tisza-vidéken, mert ott találták meg mindezt: a fejedelmi központot gazdag kincstárával, a kíséret sokaságával, a szorgos mesterek műhelyeivel és a pezsgő forgatagú vásárokkal. Azt az udvart, ahol nemcsak a magyar nép, de az európai nemzetek sorsát befolyásoló döntések is megszülettek a X. század első évtizedeiben.

Hogy a fejedelem szállása a Felső-Tisza-vidéken belül végül is pontosan hol volt, nem tudjuk. Azt a körzetet azonban, amelyen belül elhelyezkedett, pontosan kirajzolják a katonai kíséret bodrogközi és szabolcsi temetői. Ezek sorában pedig a karosi leletek, e település hajdani lakóinak kiemelkedő szerepét igazolva.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet