| |
A homokhátakra települt falvak rendszerint egy utcából álltak. Az utca a domb gerincén futott, a házhelyek egyik vége merőlegesen tartott az utcára, a másik rendszerint a nádasig húzódott.
Karos lakói is a környezetük kínálta anyagokat használták fel házaik építésekor, vagyis a nádat, a fát és a sarat. Az első házak paticsházak. A falakat vesszőből fonták, majd a fonatot mindkét oldalról sárral betapasztották. A tetőt náddal fedték. Nagy előnye volt az ilyen háznak, hogy árvizes időben nem vitte el a víz. Az ár legfeljebb a falak sártapasztását mosta le, de ezt elvonulása után újra lehetett tapasztani.
A lakás három helyiségből állt. Az utca felőli nagyobb helyiség a lakószoba, a „ház", a középső a pitvar, az utolsó a kamra. Az udvarról a pitvarba lehetett bejutni, s innen nyílt az ajtó a lakószobába és a kamrába. Ablak csak a lakószobán volt. Az utcára kettő, az udvarra egy nézett. A pitvarnak az udvar felé eső kisebbik részét padlásolták le, a nagyobbik, hátsó részét a szabad kémény foglalta el. Ez nemcsak a füst elvezetésére szolgált, ide akasztották fel a füstölésre szánt húst és szalonnát. A szabad kémény vázát is vesz-szőből fonták, amelyet felhelyezés előtt kívül-belül gondosan betapasztottak. A szabad kémény alatt volt a kocik, melyen szabad tűznél főzték az ételt. A lakószobában csak télen tüzeltek. Az itteni tüzelőberendezést ka-bolának nevezték.
 |
| Nádfedeíes paticsfalu ház 1929-ben |
 |
| Nádfedeíes paticsfalu csűr 1929-ben |
A múlt század végén befejeződött mocsárlecsapolás nemcsak a táj képét változtatta meg, hanem átalakította az építkezés gyakorlatát is. Eltűnt a pa-ticsház, és rövid idő alatt általánossá vált a vályogból rakott fal. Úgy rakták, mintha téglából építették volna. A tetőszerkezet addig nem változott, amig nádazták a tetőt. A paücsíalú házak esetében vesszőből fonták a vértelket is, a vályogfalúakéban azonban ezt is vályogból rakták. Az első világháború utáni időszakban eltűnt a vértelkes építési mód, a házak utcára néző végét leeresztett véggel építették, s ezt is becserepezték, mint az egész tetőt. A vályogfalú házak a századfordulóig nem kőalappal épültek. Csupán a XX. század első évtizedétől kezdték kőalapra építeni a vályogházakat, s képeztek ki tornácot. A tornác kialakítását a célszerűség hozta magával. A gerendavégeket vályogból vagy téglából rakott oszlopok támasztották alá. A vályogházakról eltűnt a szabad kémény paticsfala, azt vályogból rakták fel. Kikerült a házból a kabola is, helyére falmasinát építettek, amelyet később vagy a lemezből készült csikómasma, vagy az öntöttvas masma váltott fel. Végül az asztaltűzhely, a komótmasina lett az uralkodó tüzelőberendezés. A két világháború között eltűnt a lakásokból a szabad kémény. A lakóépülettel egy tető alá került az istálló, a csűr. A csűr mögött feküdt a szérűskert, s ettől egy kicsit távolabb kapott helyet a napraforgószár falú, nádtetejű méhes.
A házakat az első világháború végéig nyeregtető fedte, akkortól vált divatossá a sátortetejű kockaház. A házak előtt virágoskert díszlett. A kerítés anyaga kezdetben sövény, a szegényebbeknél napraforgószár vagy nád. A módosabbak a két világháború között drótkerítést készítettek. Kapu csak a magános portákon volt, a közös udvaron nem használták. A lakásokban a gerendás mennyezetet felváltotta a stukatúr nádas, a földes padlót deszkapadlóra, betonra, parkettára cserélték, ki-ki az anyagi lehetősége szerint. A víz bevezetésével egyre több házban alakítottak ki fürdőszobát.
 |
| Vályogfalú ház vályog vértelekkel 1929-ben |
 |
| Leeresztett végű ház tornáccal (Árvai András felvétele) |
 |
| Tornácos ház szögletes oszlopokkal (Árvai András felvétele) |
 |
| Csőr,eresz és disznóól (1929) |
Tavasztól őszig az élet színtere a pitvar és a tornác volt, a házba csak aludni mentek. Télen viszont a házat nappal is használták. Berendezése egyszerű volt: az utcai két ablak között állt a karos láda, melyben a felső ruhát tárolták. A láda előtt helyezték el az asztalt, ennek külső széle alá kerültek az ivóvizes korsók. A gazdasszony az udvari ablak alatti nagyládában tartotta a ruháit. A nagyláda folytatása egy magasra vetett ágy volt. A „ház" szemben lévő oldalán állt a másik ágy. Az ágy mellé helyezték - az öregek és az apró gyerekek nappali tartózkodására - a deszkából összerótt dikót. A két, esetleg négy széket nem az asztal köré, hanem az ágyak elé állították. Az ünnepi lábbelit, a féltettebb ruhát abrosszal letakarva a padlásgerendához szerelt rúdon, a könyveket, kalendáriumot, borotvát, kést és némely helyen a kenyeret is a mestergerendán tartották. A falakra festett tányérokat akasztottak. A katolikus családoknál szentképek, a reformátusoknál házi áldás, fénykép díszítette a falat. A két ablak között vagy egy szentkép, vagy a nagy falitükör kapott helyet.
A pitvar falain pataki tálakat, fa- és gyékényszakajtókat, tepsiket helyeztek el. A főzéshez használt edényeket a bejárati ajtó mögött álló polcos telázsin tartották. A falon volt a tálas a kanáltartóval. Ülőalkalmatosságként néhány gyalogszék szolgált. A villany bevezetéséig világítóeszközként olajmécsest, később petróleumlámpát használtak.
A kamrában volt a hombár a szemes terménynek, a lisztesláda, a gyékényből vagy vesszőből font kas a kenyér tárolására. Itt tartották a mosó-, sózó- és sütőteknőt, a káposztáshordót a savanyú káposztával, az értékesebb gazdasági felszereléseket.
A bútorokat kezdetben a vásárokon szerezték be. A faluban használatos festett darabokat a sátoraljaújhelyi asztalosok készítették. Az 1940-es évektől a tisztaszobákban rendszeressé vált a kispolgári hálószoba-berendezés.
A szobák padlója az 1940-es évek végéig földes volt. Azokat a helyiségeket, amelyeket használtak, minden héten feltapasztották, és sárga homokkal felszórták; amelyeket nem, azokat a háznál szőtt rongyszőnyeggel terítették le. A lakás falait évente kétszer kívül-belül fehérre mesztelték. Az 1950-es évektől a falat már szobafestő festette. Napjainkban már nemcsak festetnek, hanem tapétáztatnak is, s még a tornác külső falát is szobafestő festi, hengerezi. Ahogy változott a világ, úgy került egyre modernebb bútor a lakásba, úgy alakult át egyre jobban az épület. A régi bútorok először a pitvarba vagy a hátulsó házba kerültek, majd kiszorultak a csűrbe, ereszbe, padlásra, végül a deszkájukat is elhasználták.
A karosi gyermekek viselete tavasztól őszig egy hosszú, ingszerű ruhából, az úgynevezett piros viganóból állt. A nők XIX. századi viseletéről Máthé Gyula karcsai református lelkész az alábbiakat írja: „A kilencvenes évekig a női szépség megőrizte ősi viseletét. A lányok viselete az érzékeket nem ingerelte. Egy kötésig érő veres színű lityából (bő blúzból) vagy litya nevű felsőből, s rövid, térdig érő fekete rózsás kabátból (kabát = szoknya) állt. Ruhájuk drága kázsmér szövet volt, piros és kék rózsákkal tarkázva. A derekat vagy pmszlikot zöld selyemmel kisteppelték. Lábbelijük ünnepekre a ráncos csizma volt. A lányok öltözete tehát elrejtette a formát, de mikor mint menyasszonyt felkontyolták, el sem tudta képzelni az ember, hogy hogyan változott át a leány deli tündér menyecskévé."
 |
| Szérűskert (1929)> |
 |
| Méhes (1926) |
Amikor a lány eladósorba került, a szülőknek öltöztetniük kellett. Kapott egy pár csizmát ünnepre, egy párat hétköznapra, felsőruházatként háromnégy kabátot (szoknyát) fehér, piros, kék, zöld vagy rózsaszín alapszínekben. És annyi ráncoskát (szűk, testhez álló blúzt) vagy lityát, ahány szoknyája volt. A nők különböző színű delinkendőt hordtak a fejükön, de ha templomba mentek, a lányok nem kötöttek fejre való kendőt. Téli ruhaként gyapjúból kötött borítót vagy posztóból készült nagykendőt viseltek. Ha nagyon hidegre fordult az idő, a ráncoska fölé kázsmérból (kasmírból) készült, rojtos szélű nyakba való kendőt vettek fel úgy, hogy háromszögűre hajtva a vállukra borították, majd a mellükön keresztbe véve hátul a derekukon a két szárát megkötötték. Ünnepi viseletként a szoknya alá gyolcs alsószoknyát vettek, az alsószoknyához pedig könyékig érő, buggyos ujjú ingvállat. A hétköznapi viselet is ilyen volt, csak olcsóbb anyagból készült. Alsóruhaként házivászon pendelyt (alsószoknyát) és ingvállat hordtak. Nyáron az ünnepi lábbeli a magas szárú fűzős cipő. A ruha alá a gazdagabbak hat-nyolc alsószoknyát is felvettek. A ráncoska vagy a litya elöl vagy oldalt gombolódott, gallérja sima vagy ráncos volt, és rávarrott gyönggyel is díszítették.
Mikor a lány asszony lett, fejre való kendőt kellett viselnie télen-nyáron, sőt a kendő alá hátraszorító került. Ezzel a háromszögletű kendővel az asszonyok a kontyba rakott hajat úgy kötötték le, hogy a kendő közepe a honukra simult, a két végét pedig a tarkón kötötték össze. Az első világháború után a szoknyát, ráncoskát, lityát az egybeszabott városi ruha, a viganó, az alsóruhák közül az ingvállat és a pendelyt a kombiné váltotta fd. Ünnepi viseletté vált a fiataloknál a magas sarkú félcipő és a patentharisnya. A borítót, nagykendőt, a zsalikendőt kiszorította a fekete, prémmel szegett hosszú nagykabát, s megjelent a női viseletként addig ismeretlen alsóruha, a női nadrág: a bugyogó. Az 1940-es évektől a női viselet elvesztette népviselet jellegét, még a varratott ruha is a ruhagyári formákat követte. Ma már csak a hetven éven felüliek viselik a régi ruházatot. A hajviselet maradt meg legtovább. Az 1950-es évek elejéig a lányok, asszonyok nagyobbik része semmi pénzért nem vágatta volna le a haját. A rövid, vágott haj csak ezután kezdett rohamosan terjedni.
 |
| Fiatalasszony és kislánya viseletben (1921) |
 |
| Asszonyok viseletben (1921) |
A férfiviseletben sem színben, sem formában nem volt olyan nagy különbség az egyes korosztályok között, mint a nőinél. „A férfiak viselete is magyaros és divatnak alá nem vetett volt. A féllábszárig érő gyolcs vagy fehér vászon lábravaló, derekukon fekete fényes szíjöv rézgombokkal kiverve, zöld vagy kék pántlikával díszítve, hozzá a sarkantyús csizma és az elmaradhatatlan pörge kalap a baloldalra tűzött kakastollal volt a legények ünnepi viselete." Az ünnepitől nem sokban különbözött a köznapi. A vasárnapi nyolc szélből varrtat felváltotta a négy szél házivászonból varrt gatya, a széles ujjú ünnepi gyolcsmget pedig az ugyancsak széles ujjú, de a kézelőnél gombolható vászoning. Övet hétköznap nem hordtak, a vasárnapi gombos lajbi helyett egyszerűbbet vett magára viselője. A vászongatya elé deréktól féllábszárig érő vászonból készült kötényt kötöttek. Tavasztól őszig mezítláb vagy használt csizmaszárból készített bocskorban jártak hétköznap. A csizmát vásárban vették nyíregyházi vagy miskolci csizmadiáktól. Télen ehhez a ruházathoz járult a fehér göndör szőrű ungvári vagy a barna szőrű debreceni guba, és a kalap helyett a báránybőr kucsma. Gubát a legények tizenhét-tizennyolc éves korukban kaptak.
 |
| Idős és fiatal asszony gyermekekkel viseletben (1921) |
 |
| Székely János és Tóth Dániel viseletben (1921) |
Ez a férfiviselet az első világháború végéig tartott. Ezután az ötven éven felüliek kivételével senki nem viselte. A fiatalabbak a gatyát csizmanadrágra cserélték. Letették a lajbit, és helyette zsinóros kabátot kezdtek viselni. A gubát a derékig érő, prémes télikabát, a nagyujjas, a hétköznapi csizmát a bakancs váltotta fel. Az 1940-es években terjedt el a pantalló, s hozzá a sárga félcipő.
A férfiaknál is változott az idők folyamán a hajviselet. Az első világháborúig vállig érő hajat hordtak az idősebbek, melyet hátul egy fém, félkör alakú fésűvel fogtak össze. A háború után terjedt el a rövidre nyírt haj, félhaj. Bal oldalon elválasztva oldalra fésülték. Az 1940-es évektől kezdve hátrafésülték hajukat a fiatalok, és némelyek hullámot is sütöttek bele. A legények nem viseltek bajuszt, de a nős embereknek ez szinte kötelező volt. A fiatalabbak kisebb, az idősebbek nagyobb bajuszt viseltek.
Fejükre kalapot tettek. A legények kezdeti kakastollát ebben az időben felváltotta a darutoll. Ha lakodalomba voltak hivatalosak, a nyoszolyólány-tól kapott feldíszített rozmaringszálat is a kalapjukhoz tűzték. A nős emberek a kalapjuk mellett nem viseltek díszt. Az 1940-es évektől lassan elmaradt a kalap. Hétköznapokon a sapka vált általánossá, ünnepnapokon pedig sapka nélkül jártak.
 |
| Vőlegény és menyasszony (1921) |
A karosi emberek táplálkozásában az első helyet sokáig a kenyér és a szalonna foglalta el. A kenyeret az 1950-es évekig a családok maguk sütötték. Sütésének módját minden asszony ismerte, és igyekezett lányát is megtaní tani erre. Minden családban tartottak kovászt, melyet egyik sütéstől a másikig őriztek, s mindig tettek újat a régi helyére. Szalonnához a téli disznó-vágáskor jutottak. Az étkezési szokások évszakonként változtak. Az étkezés rendje mindig a mezőgazdasági munkáktól függött.
 |
| Mátkapár (1943) |
Leggyengébben a téli időszakban táplálkoztak. Naponta általában csak kétszer ettek. Azt tartották, hogy a kiadósabb étkezésre főleg aratáskor van szükség, s erre télen kell spórolni. Télen a früstökre (reggeli) nyolc-kilenc óra felé került sor, az ebédre pedig délután három-négy óra tájban. Reggelire tejet, krumplit, valamilyen levest, pirítós kenyeret olajjal, teát fogyasztottak. Sokszor az üstben megfőtt hajas krumplit kosárban leszűrték, a ház közepére téve körülülték, s a megsózott hajas krumplival tudták le a reggelit. Ebédre a kialakult étrend szerint főztek; ennek naptárát alább ismertetjük. Ezenkívül sütöttek vagy főztek tököt, volt édes tej, aludttej, hetenként egyszer író. Ehettek olajos kenyeret és vajas kenyeret is. Húst általában kétszer fogyasztottak egy héten: csütörtökön és vasárnap.
Tavassztól őszig háromszor ettek naponta. Amikor a közeli határban dolgoztak, a gazdasszony kivitte a reggelit, majd délben az ebédet. Ha messzebbre mentek, reggelire és ebédre is magukkal vitték az ennivalót. Ezek anyaga a disznóvágásból került a tarisznyába. Ebédet vagy vacsorát főztek. Az ebédből rendszerint kikerült a vacsora is, ha pedig vacsorát főztek, másnap abból volt a reggeli.
A nyári időszak legnehezebb munkája az aratás volt. Ekkor általában négyszer-ötször ettek napjában. A reggelit a mezőn fogyasztották el. Szalonnát, kenyeret, vajat, gyümölcsöt, uborkát, retket, hagymát, paradicsomot vittek magukkal, s ebből délelőttre és uzsonnára is jutott. A reggeli hét óra felé volt a mezőn, majd tíz-tizenegy óra tájban újra falatoztak. Az ebédet a gazdasszony vagy egy nagyobb gyerek vitte ki a határba. Általában kétféle étel készült. A levesbe hús is került, s valamilyen tésztafélét adtak. Vacsorára rendszerint az ebéd maradékát ették az aratók.
 |
| Alsó Gecse István és családja (1941) |
Aratás után megszűnt az ötszöri étkezés, maradt háromszori naponta. A különböző felekezetekhez tartozók étkezésében nem sok különbség volt. Csupán a hithűbb katolikusoknál böjtöltek minden hónap első péntekjén. Ilyenkor tartózkodtak a zsírral készített ételek fogyasztásától. Ezen a napon olajjal vagy vajjal főztek.
A napi koszt alapanyagának előteremtése és elkészítése mindig a gazd-asszony gondja. Döntött a napi étrendről, ő volt, aki tárolta az élelmet, aki vigyázott arra, hogy nyárra megmaradjon a főzéshez a zsír, a szalonna és az egyéb nyersanyag. A hagyományos étkezés az 1960-as évek elején kezdett változni, amikor egyre több kész- és félkész étel, konzerv került a falusi háztartásokba.
A hagyományos paraszti étrendben minden napnak megvolt a maga étele. A hétfő a habart ételeké. Főztek levesként habart paszulyt (amikor már volt zöldbab, akkor abból gyengepaszulyt), habartkrumplilevest, káposztalevest, salátát, dara-, alma-, rizskása-, meggy-, cseresznye-, cukorrépa-, susinka-, korpa-, krompé-, nyelveciberét. Második fogásként tésztafélét készítettek. Ez lehetett lángelőtt, krumplilángos, máié, puffancs, csőröge, vastag lángos, hajtovánka, részelt lángos. Ezeket a lángosféléket annyira kedvelték, hogy még mondóka is született róluk: „Luka, Karos, Karcsa, Pacin, hol a lángos igen fáin." Volt még ezenkívül, főleg kenyérsütés alkalmával, lapáti lángos és tengeri vakaró. Ha törve paszulyt főztek, ahhoz nem volt második fogás, mert a paszulyra szalonnát, kolbászt és hagymát pirítottak, s a kenyér pótolta a második fogást.
A kedd levesnap volt. Főzhettek gombóda-, krumpli-, borsó-, felvert-haluska-, grízgaluska-, töltelékes-, zöldség-, pergelt-, vízi-, gönődörlevest, lecskés paszulyt, tejjel metélkét, tejbegombódát, tejjel darát. Második fogásként süteményt sütöttek. Grízes, túrós, káposztás, darás lángost, palacsintát, paraszttortát, sütőporos süteményt, pogácsát, mákos, szalagárés és túrós süteményt.
A szerda szintén a habart ételek napja. A hétfői napon felsorolt ételek közül főztek, sütöttek egyet-egyet. A csütörtök is levesnap volt, de a levesbe hús is került. Leggyakrabban gulyáslevest főztek, esetleg húslevest, és készítettek töltött káposztát is, de ekkor második fogás nem volt. Ha levest főztek, akkor második fogásként valamilyen galuskafélét, derelyét főztek vagy a keddi sült tészták közül valamelyiket. Pénteken a habart ételek közül főztek egyet, második fogásként gombóc került az asztalra vagy valamilyen lángosféle, például lapcsánka olajjal. A szombat a daranap. A megfőtt darát első fogásként hűtve, édes tejjel leöntve tálalták, második fogásként szalonnatepertővel adták.
A vasárnapi ebéd az 1930-as évek végéig húsleves, főtt hús, túrós vagy mákos galuska volt. A harmincas évek végén a galuskát felváltotta a sült vagy paprikás hús nokedlival, krumplival. Az 1960-as évektől sütemény is került az asztalra. A paprikás, illetve a sült hús helyett időnként rántott húst tálaltak krumplikörítéssel.
A lakodalmi étrend húslevesből (csigatésztával), főtt húsból, pecsenyéből, tejbekásából, töltött káposztából és süteményből állt. Éjfél felé menyasz-szonykalácsot és pálinkát, hajnal felé násznagykalácsot és pálinkát szolgáltak fel. A két világháború között az étrendből eltűnt a tejbekása, helyette pörkölt került az asztalra. Éjfél után hurkát, kolbászt, rántott húst és tortát, italként pálinkát, bort és sört adnak. Karácsony vigíliáján és szilveszterkor kolbászos káposztalevest és bobáj-kát, nagypénteken pattogatott kukoricát (patti), főtt tojást, kávét és kalácsot esznek a karosi családok. Húsvétkor sonka, főtt tojás, töltelék, édes túró került az asztalra.
| |