Amikor idősebb Deák Ferenc táblabíró, Zala megye volt főszolgabírája életének 47. évében, 1808. január 25-én Kehidán – végrendelet nélkül – meghalt, négy árvája: Antal, Jozefa, Klára és Ferenc tekintélyes birtokot örökölt. De az arra betáblázott tetemes adósságot is. A Deák testvérek birtokai apjuk halálától egészen 1852-ig osztatlanok voltak, azokon közös gazdálkodás folyt. A birtokok jövedelméből mind a négyen – a lányok is! – egyenlő arányban részesültek, természetesen az adósságok visszafizetésének és a beruházásoknak a terheit is közösen viselték.
Kehida reformkori földesurai a Deák fivérek, Antal és öccse, Ferenc voltak. A Söjtörön, 1789. április 15-én született, majd jogot végző és ügyvédi diplomát szerző Deák Antal alig húszévesen lett tagja Zala megye nemesi felkelésének, és 1809-ben részt vett a Napóleon hadai ellen vívott, gyászos emlékű győri csatában. 1811-től kezdődően egészen 1842. június 20-án bekövetkezett haláláig ő volt a Deák család feje és gazdálkodásának irányítója. Eközben egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, és szinte mindent elért, amit egy hivatalviselő középbirtokos zalai köznemes elérhetett.
Hivatali pályafutását 1809-ben a kapornaki járás alszolgabírájaként kezdte, majd 1817-től ugyanezen járás főszolgabírájaként folytatta. 1821-ben ugyan átmenetileg lemondott hivataláról, ám a törvénytelen királyi rendeletekkel (adószedéssel és újoncozással) szembeni 1823-as megyei ellenállás során szerzett érdemeiért 1825-ben Zala megye országgyűlési követévé választották. 1828 és 1831 között Zala megye első alispánja volt, és ő képviselte Zala megyét 1830-ban és 1832-1833-ban is a pozsonyi országgyűlésen, egészen addig, amíg öccse, Ferenc javára le nem mondott az országgyűlési követségről.
Az országos közélettől 1833 tavaszán visszavonult, és hátralévő életét a megyei ügyeknek, valamint a gazdálkodásnak szentelte. A Kölcsey Ferenc jellemzése szerint „csendes komolyságú, próbát állott karakterű férfiú” – aki visszautasította a politikai lekötelezettséggel járó császári királyi kamarási címet – élete végéig öntudatos ellenzéki maradt, és különösen öccse, Ferenc politikai pályakezdetének megalapozásával szerzett halhatatlan érdemeket.
Deák Ferencről, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb államférfijáról, aki ugyan Söjtörön született (1803. október 17-én), ám 1808-tól 1854-ig Kehidán lakott, szükségtelen részletesen szólnunk. Itt elég csak közéleti karrierjének legfontosabb állomásaira utalnunk.
Pályáját 1824-ben Zala megye tiszteletbeli (fizetés nélküli) alügyészeként kezdte, 1832–1833-ban rövid ideig a megye helyettes alispánja volt, majd bátyja leköszönése után Zala megye országgyűlési követe lett. 1833–1836-ban, valamint 1839–1840-ben is megyéjét képviselte a pozsonyi országgyűlésen, miközben a diéta alsótábláján helyet foglaló ellenzék egyik vezéreként elsősorban a jobbágyság helyzetének javításáért – végső soron a jobbágyság felszabadításáért –, valamint a liberális szabadságjogok, így például a vallás, a sajtó és a szólás szabadságának érvényre juttatásáért küzdött.
Bátyja halála után – 1842-től 1854-ig – ő volt Kehida földesura. 1841-1843-ban európai színvonalú büntetőtörvény-tervezetet dolgozott ki, 1848 áprilisában pedig az első felelős független magyar kormány igazságügyi minisztere lett. A pesti népképviseleti országgyűlésen a szentgróti választókerület – ehhez tartozott lakóhelye, Kehida – képviselőjeként vett részt a Batthyány-kormány lemondása után is. Az 1850-es évek elején visszavonult a nyilvános politizálástól, és kehidai magányában a passzív nemzeti ellenállás szimbóluma lett.
1854-ben, eladva kehidai birtokát, Pestre költözött. Az 1861-es országgyűlés idején a felirati pártot vezette, majd 1865-től oroszlánrészt vállalt a kiegyezés közjogi és politikai előkészítésében. Az 1867-es kiegyezés után a haza bölcseként ünnepelték, 1876 januárjában halt meg, Pesten temették el.
Kehida reformkori népessége – az 1828-as összeírás szerint mintegy 412 fő – szinte kivétel nélkül uradalmi alkalmazottként kereste kenyerét. 1840-ben a község nem nemes lakói közül 76, önálló keresettel rendelkező családfőt vagy özvegyet köteleztek adófizetésre. Az ekkor történt adókivetés szerint 31 jobbágy, nyolc zsellér, tizenhárom özvegy vagy egyedül álló aszszony, öt kézműves (köztük két takács és egy-egy szabó, molnár és uradalmi bognár), két-két szolga és obsitos, egy-egy árva és koldus, továbbá tizenhárom külső birtokos fizetett adót a faluban.
A kehidai adózók közel fele (48,7 százaléka) öt pengő forint alatti, ugyanennyi része pedig tíz és húsz pengő forint közti adót fizetett. Öt és tíz forint közötti, valamint húsz forint feletti adót egy-egy kehidai lakosra vetettek ki. A legtöbbet, mintegy harminc forintot, Magyarósy József molnár fizette. Horváth Vince takács, valamint Léránt Károly és Pap János jobbágy adója valamivel meghaladta a tizenhét pengő forintot, míg tizenhat forint fölötti adófizetéssel öt jobbágy és két asszony büszkélkedhetett, név szerint: Borza József, Horváth Ferenc, Balásy Mihály, Leposa Benedek, Huber Ferenc, valamint Szeglet Andrásné és a kallosi Galambos Kati. Ők, továbbá a mintegy tizenöt forintot adózó Unger Benedek boltos tekinthetők a jobbágyfelszabadítás előtti Kehida legmódosabb nem nemes lakóinak.
A község adófizetői túlnyomó részben parasztok voltak, közöttük elvétve találunk kézműveseket vagy malmot, kocsmát és boltot bérlő árendásokat. A születési és halálozási anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint az uradalmi alkalmazottak között leljük fel az adójegyzékből hiányzó, ám a legtöbb falu életéhez szervesen hozzá tartozó kisiparosokat. Uradalmi alkalmazottként dolgozott Kehidán – az adófizetők között is szereplő bognáron kívül – a kovács, a kádár és a suszter, valamint az uradalmi építkezésekhez nélkülözhetetlen téglás. Ez utóbbi foglalkozás jelenléte egyébként azt bizonyítja, hogy Deákék – legalábbis kis tételben, saját szükségletre – téglaégetéssel is foglalkoztak.
Deák Antal volt a földesúri család feje 1811 februárjától haláláig – mint legidősebb testvér –, és hivatali elfoglaltságai (országgyűlési követsége), valamint gyógykezelései kivételével a gazdaság vezetője is. A Deákékat közelről ismerő rokon, Nedeczky István így jellemezte: „…kitűnő gazda volt, szigorú rendet tartott. A két nővérnek férjhezmenetelök után, a birtok jövedelméhez mért arányos részt, vagy kikötött haszonbért […] pontosan fizette, s a jószágon öröklött terheket majd mind egy szálig tisztázta”.
Deák Antal gazdálkodásába néhány levele enged bepillantást. 1832. január 4-én írta Kehidáról az alábbiakat egy erdélyi ismerősének: „Gazdaságunk körében sok bajjal küzdénk a múlt nyárnak folytában, a sok záporok s ezek által okozott vízomlások temérdek károkat okoztak. Kepéink, bármily gazdagnak jelentették is aratásunkat, majdnem félig elrothadtak; az ősz pedig oly száraz volt, hogy sokan a föld keménysége miatt vetéseiket eltakarítani tehetetlenek valának. A szárazságot ismét hirtelen fagy, mindegyre nevelkedő hideg, s e jelenvaló szempillantatban igen kevés hó ugyan, de annál keményebb tél váltotta fel.”
Sógorának, Oszterhueber Józsefnek panaszolta el 1834. január 2-án a kehidai gazdálkodás nehézségeit: „…én hazabújok fészkembe, a télnek hátralévő csekély részét gazdaságim körül töltendvén. Birkáim régóta akolba szorulva ennének, ha volna mit, de kevés szénám lévén, s az időnek hallatlan mostani járása rossz tavaszt jövendölvén, szorítom a téli tartást, amint lehet, s pedig így is meg fogok úgy látom szűkölni. Ezen a vidéken oly langyos meleg napok járnak, hogy a nagy fák egész virágjokba eredtek, a gyertyánfák újra veszik ki leveleiket, s a bükkfák majdnem minden utcán kifakadnak bimbóikban”.
Deák Antal arról tudósítja sógorát 1841 augusztusában, hogy „az aratás és szénahordás dolgában mi is kimondhatatlanul rosszul állunk, ily kevés mind takarmány, mind gabona nálunk csak gazdálkodásom első éveiben volt”, és a természet mostohasága miatt Kehidán „a gyümölcsnek minden faja kiveszett”.
A kehidai Deák-birtok talaja zömében agyagos vagy homokos terület, kisebb részben a Zala völgyében, nagyobbrészt pedig az azokat nyugatról határoló dombokon feküdt. A domboldalakba a lezúduló csapadék vízmosásos gödröket vájt, a völgyben fekvő réteket, szántóföldeket pedig szinte évről évre elöntötte a szabályozatlan folyó és a patakok árvize. Ezek a földrajzi adottságok a legkevésbé sem kedveztek a szántóföldi gazdálkodásnak, sokkal inkább az állattenyésztésnek, a szőlőművelésnek.
A kortársak megítélése szerint a Deák-birtokok legtermékenyebb részei a rétek voltak. De jól jövedelmeztek és viszonylag jó minőségű bort adtak a szőlőhegyek is. A szántóföldeket a háromnyomásos gazdálkodással művelték meg, az őszi és tavaszi vetés mellett ugart is hagytak.
Zala megye 1835-ös nemesi jövedelembecslése Kehidán Deák Antal majorsági birtokaként hét (ezerkétszáz négyszögöles) hold házhelyet, 211 hold szántóföldet, mintegy száz hold rétet, valamint hétszáz holdnyi erdőt és legelőt, továbbá hatvan kapás (harminc akó bort termő) szőlőterületet vett számba. Mindezekből a Deák családnak évente hozzávetőleg 1025 pengő forint majorsági jövedelme származott. A kehidai jobbágyok és zsellérek munkájukkal és természetbeni terményszolgáltatásokkal (gabonával és borral) évente mintegy 930 forint hasznot hajtottak, míg a kehidai malom, bolt és kocsma haszonbérletéért 503 forintot kapott a család.
Kehidai jövedelmüket így évente mintegy 2458 pengő forintra tehetjük, ez jelentette a Deák család összes birtokából származó summának közel háromnegyedét. A kehidai jövedelem legnagyobb arányban – 41,7 százalékban – a majorságból, továbbá 37,8 százalékban az úrbéres szolgáltatásokból, végül 20,5 százalékban az úgynevezett kisebb királyi haszonvételekből állt. Ez a szerkezet hagyományos nemesi birtokgazdálkodást tükröz, ahol a jobbágyok és zsellérek szolgáltatásának mértéke csaknem eléri a majorsági jövedelmekét.
A korszerű allodiális (nagyüzemi) gazdálkodás egyik előfeltétele a majorsági és jobbágyföldek elkülönítése és tagosítása lehetett volna, erre azonban a Deák-birtokok közül egyedül Söjtörön került sor a jobbágyfelszabadítás előtt.
A gazdálkodással járó apró-cseprő hétköznapi gondokról – uradalmi és úriszéki iratok hiányában – a megyei közgyűlés jegyzőkönyveiből és irataiból tájékozódhatunk. Ezekből tudjuk, hogy örökös problémát okoztak a Zalára épített hidak, töltések és vízimalmok, hol egyik, hol másik birtokos panaszkodott ilyen ügyekben a vármegyénél. 1805-ben idősebb Deák Ferenc kőfallal rakatta be a kustányi hídnak egy részét, amivel állítólag két malomnak is kárt okozott. 1815 júliusában a kehidai adózók tiltakoztak amiatt, hogy a kustányi tiszttartó által „a Zala vize folyása ellenében tett sáncolás” árvizet okozott a réteken. Egy évvel később Deák Antal kehidai jobbágyai azért esedeztek, hogy „mivel rétjeik az árvizek miatt elrontattak, és legeltetőjük igen csekély vagyon, azoknak megtekintésére kiküldöttség rendeltessen, mivel pedig a mostani urbáriumuk szerint való robotolás nékiek igen terhesen esik, az új urbáriumnak kiadását kérik”. Az ügy a Deák család úriszéke elé került, fejleményeit nem ismerjük.
A Zala folyón Kehidától délkeletre található úgynevezett Alsó-malmot 1817 tavaszán Deák Antal újjáépíttette. Néhány évvel később az ellen tiltakozott a rokolányi vallásalapítványi uradalom ügyésze, hogy Deákék túl magasra duzzasztják fel malmuk előtt a vizet, és ezáltal a tőle északra fekvő másik kerekének forgását gátolják. 1833 májusában Deák Antal sérelmezte, hogy az alsócsányi halászok rekeszeikkel akadályozzák a Zala folyását, és ezzel kárt okoznak a kehidai malmoknak.
A kehidai adózók 1844 júniusában az alábbi kérvénnyel fordultak a vármegye közgyűléséhez: „Határunkba, a Zala vizén általkelési hosszú hidat 1835. évben méltóztatott a tekintetes nemes vármegyének újonnan építtetni. Ennek akkori munkáját, mint legközelebbiek, bevégezésig számosan teljesítettük, s annak évenkénti kiigazítását is egyedül mi visszük, s az esztendőben nincs oly nagy ünnep, hogy azt igazítani ne kényteleníttessünk, s most végképpeni elpusztuláson van. Az ezen hídra vidékbeli több tekintetes földesurak és köznemesek nagyobb számú birkákat hajtatnak úsztatás végett, ami hosszabb időig tart, s egyenesen innét következik annak rendkívüli gyakori pusztulása”.
A birkaúsztatások alkalmával az állatok legázolták a környékbeli gabonát és a réteket is, ezért a kehidaiak annak betiltását kérték, amit rövidesen el is rendelt az ügyet kivizsgáló szolgabíró.
1838 júliusában Kehida község azt kérelmezte a megyénél, hogy mivel „telkeik a vízmosásnak, rétjeik pedig a Zala áradásának felette kitéve vagynak, és így adójukat sem fizethetik”, csökkentsék le az adótartozásukat. A közgyűlés ezt visszautasította, mondván, hogy a természet viszontagságainak a föld majd minden lakója ki van téve.
Több vitás kérdés merült fel 1838-ban a kehidai jobbágyok és földesuraik, a Deák család között. A falu népe május 5-én kelt levelében a jobbágylegelők elkülönítéséhez kérte a vármegye segítségét, mivel, mint írták: „…rendbe szedésünk alkalma után, a legelésre alkalmazott jobbágyi legelőt tekintetes földesuraságunk későbben szántóföldnek fordította, s így attól végképpen elestünk. A széna takarmányból is nagyobb fogyatkozást szenvedtünk, mert rétjeink már természetek szerint is vizenyősek, mégis haszonvétele miatt ellenmondásunk nem lehetne, de azokat a víz árja gyakorta elborítja, és annak maradéka a füvet kiöli, mely esetben a téli takarmányt többeknek helységünkben készpénzen kell beszerezni.”
A megye 1838. július 30-i közgyűlése kirendelt egy küldöttséget a kehidai jobbágyok legelőjének elkülönítésére. Ez kapta feladatául annak a beadványnak a kivizsgálását is, amelyben Deák Antal azt panaszolta, hogy a kehidai jobbágyok a földesúri erdő és berek egy részét törvénytelenül elfoglalták, ezért kérte, helyezzék vissza jogaiba, valamint rendezzék a jobbágyok tűzifa-járandóságát (faizását) is.
Újabb sérelmének orvoslását kérte Deák Antal 1839 januárjában: „Emberemlékezetét meghaladó idő óta kehidai szőlőhegyben száraz faggyal a birkák minden ellenállás és akadály nélkül legeltetni szoktak; történt azonban, hogy most legközelebb elmúlt december hónapban a legkeményebb száraz fagynak beállásával ugyanott legeltetett birkáimat kehidai helységbeli jobbágyok […] maguk önkényes indulatjokból erőszakkal a szőlőhegyből kiverték.” A megye közgyűlése a legelőelkülönítésre kirendelt küldöttségre bízta ennek az ügynek a megoldását is.
„Helységünkben a szorgalomnak gyorsabb terjedését, s emelkedését semmi hathatósabban nem eszközlené, mint azon óhajtott cél, a szarvas- és vonós marhák szaporítása, mert a szegény falusi polgárnak a maga életén kívül első kincse a marha ezen a világon” – írta Gaál János, a falu jegyzője és tanítója (az egyébként analfabéta elöljárók nevében) abban az újabb kérvényben, amelyet 1839. május 11-én terjesztettek a Deák család úriszéke elé, és amelyben ismét a legelő-elkülönítés végrehajtását sürgették.
A megye küldöttsége 1839. május 14-én jelent meg Kehidán. Előttük és jobbágyai előtt Deák Antal kijelentette, hogy törvényesnek tekinti a legelőelkülönítési kérelmet, „s ezért figyelmezve a határbeli legelő csekélységére, jobbágyainak kimetszett úrbéri legelőt a felső erdőből elkülönözve kiadni kész”. A jobbágyoknak azonban ennél sokkal nagyobb igényei voltak: szerették volna az eddig igásmarhák legeltetésére használt ökörtilost megtartani, ezenkívül mind az alsó, mind a felső erdei legelőből részesülni, ráadásul a vizenyősebb rétek helyett újakat kértek, és meggyengült földjeiket is el kívánták cserélni.
Deák Antal és a megyei bizottság véleménye az volt, hogy ha a jobbágyok kérését elfogadnák, „a földesuraság nem csak a határban lévő minden jobb legelőtől tökéletesen elesne, de még a jobbágyok legelője több darabba elszórva lenne”. Miután a jobbágyok a földesúri ellenvetések dacára sem mondtak le követeléseikről, Deák Antal kijelentette: „ő tüstént az egész határbeli közlegelőt felmérettetni fogja, ennek véghezmente után pedig e kérdést a rendes úrbéri úton elintézteti”.
Hasonló eredményre jutott a kiküldöttség a faizást illetően is, mert a jobbágyok nem elégedtek meg a Deák Antal által felkínált tüzelőmennyiséggel, ahelyett a régi, megszokott mennyiség visszaállítását, sőt, annak bővítését kérték.
Egyezség egyedül a birkák legeltetésének ügyében született. Miután a kehidai jobbágyok is elismerték, hogy száraz fagy esetén az uraság birkái máskor háborítatlanul legelhettek a szőlőhegyben, ígéretet tettek arra, hogy a jövőben nem fogják korlátozni Deák Antalt állatainak legeltetésében.
A kehidai legelő Deák Ferenc és a volt jobbágyok közötti elkülönítésére, valamint az erdőhasználati jog felosztására végül 1852 tavaszán, barátságos egyezség által került sor.
A Deák-birtokok igazgatásából kivette a részét a család is. Mivel egyetlenegy gazdatisztet, egy kasznárt alkalmaztak (és ő is jobbára a már betakarított termények tárolásával és eladásával foglalkozott), a gazdaság közvetlen irányítása, a termelés felügyelete legalább egy családtag folyamatos, személyes jelenlétét igényelte. Deák Ferenc – amint azt leveleiből tudjuk – igyekezett is mind az aratásnál, mind a szénagyűjtésnél, mind a szüreten jelen lenni. Ráadásul mivel sem Ferenc, sem Antal nem vezetett adatos könyvelést és számadást, a birtokigazgatást szóban kellett végezniük, ami mindkettejüktől rengeteg időt követelt.
Ferencre hárult a gazdálkodás neheze 1825 szeptemberétől 1827 augusztusáig, 1830 szeptemberétől decemberéig, valamint 1832 novemberétől 1833 tavaszáig (mialatt Antal a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott). 1833 nyarától 1842 nyaráig ugyan zömében Antal irányította a gazdálkodást, de egyre súlyosabbá váló betegségei és gyógykezelései idején – néha csak hetekre, máskor hónapokig – Ferenc vette át tőle a munkát. Deák Antal halála után a gazdálkodás minden terhe Ferenc vállára nehezedett. Hosszabb távolléteit ezután az tette lehetővé, hogy ilyenkor a sógor és jó barát, Oszterhueber József (Deák Klára férje) vezette a kehidai gazdaságot is.
Az 1840-es évek második felében Deák Ferenc is sokat betegeskedett. „Gazdasági dolgaim rendbe hozása igen szükségessé teszi itthonlétemet. Két éve már, mióta betegeskedem, s ezen idő alatt kedvem nem volt csak egy kissé is utánanézni dolgaimnak” – panaszolta Wesselényi Miklósnak 1848 februárjában.
Deák emberségére jellemző, amit még 1831-ben, a koleralázadás idején írt Kehidáról – nem kis büszkeséggel – Vörösmartynak: „Én itt jobbágyaim közepében nevetem az ijesztgető híreket, mert kebelemre téve kezemet, tiszta lélekkel merem mondani, sohasem felejtettem el, hogy ők is embertársaim.”
Egyik kehidai jobbágya, Borza János örökösödési ügyében próbált közbenjárni Deák 1833 áprilisában, 1838 márciusában pedig – jegyző híján – maga vetette papírra jobbágyai, Lakatos János, valamint Parrag József és György kisebb birtokjogi egyezségét. Az utóbbi eset azt igazolja, hogy a közügyekkel igencsak elfoglalt Deák az általa tartott úriszéken kénytelen volt közjegyzőként is közreműködni a perpatvarok elsimításában, hisz Kehida lakói akkortájt még többnyire írástudatlanok voltak.
Amikor a már huzamosabb ideje Pesten tartózkodó Deák Ferenc 1842 novemberében hírét vette, hogy a kehidai jobbágyok igen zúgolódnak Huszár János kasznár ellen, a következőkre kérte sógorát: „…járj kérlek végére, ha nem adott-e okot Huszár valamely igazságtalanság, vagy helytelen szigorúság által ezen hírre, s emlékeztesd őtet arra, mint én nékie szóval is mondottam, hogy inkább eltűröm kicsiny káromat, mintsem hogy szigorúsága miatt a szállongva nagyobbodó hír által meggyalázassam, s mondd meg néki, hogy igen rossz számolást vezetett irányomban, ha azt gondolja, hogy a jövedelemnek bármi áron szaporítását szeretem, s hogy nekem mindegy, akármi csorbát szenvedjen jó nevem, csak a gazdaság jó folyjék. […]
Ha Antal el tudott gazdálkodni anélkül, hogy ilyen hírre okot adott volna, el lehet gazdálkodni Huszárnak is, – ha pedig ez a gazdálkodástól elválaszthatatlan, akkor inkább abban hagyom a gazdálkodást, s életemben soha nem kezdek bele, minthogy ilyeneknek kitegyem magamat. Már azt is igen restellem, ha kehidai cselédjeim mind megváltoznak, mert évenként cselédet cserélni nem szeretek, s mindég azon kétség furdal, hogy azok változása nem egyedül a munka terhe miatt történnék. […], de a jobbágyokra nézve, noha jól tudom, hogy azok közül igen sokan csalnak és magokon ahol csak lehet, az én kárommal is könnyítenek, noha tudom azt is, hogy hűséget és hálát tőlök várni balgatagság volna, a szigorúságot s ellenök a törvények szoros rendelete szerinti eljárást csak a legnagyobb szükség esetében engedem meg.
El ne felejtse Huszár, hogy a jobbágyok is a törvény rendeletéhez szorosan ragaszkodva nékem bosszúságot és hátramaradást könnyen okozhatnak, különösen a vető szántásban, majd ha úrbér szerint egy héten csak fél nap szánt a kehidai jobbágy vetőre, többel pedig nem tartozik, meglátom, mikor végzi el Huszár az őszi vetést; eddig két nap is szántott egy héten. […] Ezen vető szántási tekintet miatt [nézett] el Antal is holmi apróságokat a jobbágy[ok]nak –, az elnézendő apróságok közé azo[n]ban a felettébb roszszul végzett munkát én sem akarom érteni.”
Deák Ferenc aggódó levelére nem is a sógora, hanem Csány László, a közeli barát válaszolt (aki 1842 karácsonyát Oszterhueber Józseféknél töltötte): „A kehidai jobbágyoknak nyugtalansága valami gazember agyában készült mese […]. Szívökben mit éreznek ők, annak tudása Istené, de nyugtalanságot, elégedetlenséget Antal halála óta nem nyilvánítottak, annak bebizonyítására fel merem hívni egész Zala völgyünket, és ez reménylem, megnyugtatja Önt. A gazdaság lehet, hogy most úgy nem megy, mint ment Antalnak életében, de Barátom, erre a szerencsétlenség első órájában már el voltunk készülve, azonban Huszár eddig azt sem folytatja rosszul – mit nem tud a szomszéd, ha tudni akar? Én pedig valamint látni semmit, úgy tudni mindent akartam, s így elmondhatom, hogy a birka és más marha rosszabb állapotban nincsen, mint volt szokottan előbbi években. […] Takarmány van elég, a vetéssel is elég serény volt Huszár másokhoz képest.”
Huszár azonban mégsem lehetett teljesen ártatlan a dologban, mert 1844 novemberében Deák megvált tőle, és Bombay Lajost szerződtette kasznárnak.
Deák Ferenc, aki a magánéletében is arra az erkölcsi tisztaságra, becsületességre törekedett, mint egész politikai pályáján, nem lehetett vérbeli gazda. A gazdálkodásra valószínűleg csak mint szükséges rosszra tekinthetett, noha a vele szemben támasztott követelményeknek lelkiismerete és legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni. Politikai karrierjét – a hiányzó ambíciók és betegeskedése mellett – nem kis mértékben éppen a gazdálkodási kényszer hátráltatta. Amikor pesti barátai 1845-ben a fővárosba hívták, így hárította el kérésüket: „Örömest volnék én is pesti lakos, örömest tölteném az évnek nagy részét kedves körötökben, csak volna elegendő értékem ezt tehetni. De a sors engem ezen földnek göröngyeihez kötött, mely kenyeremet adja, s függetlenségemet értékileg csak úgy tarthatom fenn, ha kerülök minden kiadást, mi tehetségemet meghaladja.”
Miután a család birtokait még az 1840-es években is (csökkenő mértékben ugyan, de) terhelték az örökölt adósságok, a gazdálkodás egyik fő célja mindvégig ezek visszafizetése volt. A gazdaság korszerűsítésére, érdemi fejlesztésére Deák Ferencnek – noha tudjuk, ismerte és olvasta a kor mezőgazdasági szakkönyveit, így például Balásházy János munkáit – sem elég pénze, sem ambíciója nem volt. Közismerten szerény, puritán életmódja részben ennek is a következménye. S annak, hogy bár gyermekkora óta takarékos, beosztó életvitelre kényszerült, 1842-től 1854-ig így is mintegy tizenötezer forintnyi adóssága halmozódott fel.
A birtokok leltáraiból kitűnik, hogy Kehidán nagy, több mint hétszáz állatból álló juhnyájat tartott, így az egyik legfontosabb bevételi forrása a gyapjú eladása lehetett. Emellett gabonát és bort vihetett még a piacra, azonban sem az értékesítés helyét és módját, sem az ezekből származó jövedelmét nem ismerjük.
Deák Ferenc 1852 tavaszáig vezette a család közös gazdálkodását. Ekkor részben a széttagolt és új költségekkel terhelt gazdálkodás nehézségei miatt, részben pedig testvére, a Tolna megyei Pakson élő Jozefa (Nemeskéri Kiss József özvegye) gyermekeinek nyomására a közös birtokokat elosztották.
Az 1852. május 9-én Kehidán kelt osztálylevél szerint a kehidai, koppányi és kustányi javakat nyolcvanezer forint értékben Ferenc és Jozefa kapta meg és osztotta kétfelé. Ferenc és Jozefa közös gazdálkodása nem tartott sokáig, mert Deák leánytestvére 1853. október 18-án meghalt. Jozefa örökösei minél előbb szerették volna felosztani és saját kezelésükbe venni a rájuk eső birtokrészeket. Engedve a hat testvér nyomásának, Deák Ferenc az 1854. április 30-án kelt beadványában maga terjesztette a megyei törvényszék elé az osztály alá tartozó ingó és ingatlan javak összeírását. A család javainak elkülönítésére, majd szétosztására 1854 májusának első hetében került sor Kehidán.
Deák már 1852 novemberében megvételre ajánlotta fel kehidai birtokát, akkor azonban még – talán a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt – nem talált rá vevőt. Az osztozás után azonban alig telt el két hónap, máris megállapodás született a Deák Ferenc kezén maradt birtokok eladásáról. Mint ismeretes, Deák saját (és Jozefa örököseitől részben visszavásárolt) birtokait Széchenyi István felesége, gróf Seilern Crescencia vette meg Ödön fia számára.
Az 1854. június 28-án Nagycenken kötött örökeladási szerződések értelmében a Széchenyiek ötvenötezer forintért vették meg a felajánlott ingatlanokat. Miután Deák Ferenc a Széchenyiek által nem igényelt kisebb ingatlanait és ingóságait a környékbeliek között kiárusította (így például 25 hold erdejét Kehida községnek adta el négyszáz ezüstforintért), az értük befolyó mintegy tizenkétezer forintnyi vételárral a zsebében 1854 novemberében végleg Pestre költözött.
Deák Antal a ravatalon (Arnold Enslin kőnyomata, 1842) |
A Deák család reformkori pecsétje |
Kehida község 1849 körül használt viaszpecsétje |
Franz Eybl olajfestménye Deák Ferencről (1842) |
Deák Ferenc saját kezű igazolása Magyarósy József malombérlő számára (1852) |