Kehida legnagyobb birtokosai a századfordulón – mint erről már szóltunk – a budapesti Baronyi testvérek voltak, akik 1910-ben adták el a nagymágocsi Károlyi Imrének az itteni birtokukat. Területe több mint kilencszáz katasztrális holdat tett ki. Ezenkívül a maga nem egészen kétszáz holdjával a volt úrbéresek jószága számított még középbirtoknak.
A húszas évek elejétől zajló Nagyatádi-féle földreform során fokozatosan apadt a Károlyi-birtok, mígnem – már nagyon szabadulni akarván tőle – 1925-ben a maradékot tulajdonosai eladták a magyar államkincstárnak. A több mint négyszáz holdas birtoktestet egészen pontosan a Belügyminisztérium kezelésében lévő Kivándorlási Alap szerezte meg.
Már ekkor felvetődött, hogy erre a birtokra, valamint a Deák-kúriára támaszkodva egy olyan intézményt kellene létrehozni, amely a földművelésügy fejlődését mozdítja elő. A helyi kisgazdákat persze jobban izgatta a jelenük, illetve saját maguk és családjuk jövője, mint a gazdaság általános helyzete és kilátásai. Egészen közelről annak az egy-két holdnyi földnek a megszerzése és megtartása volt számukra a központi kérdés, amit a földreformról szóló törvény helyezett kilátásba a számukra. A végrehajtás igen lassan haladt: felölelte a húszas éveket, átnyúlott még a harmincas évek elejére is. Kehidán végül 210 holdat osztottak szét, és mindösszesen 301-en jutottak földhöz. Pillanatok alatt kiszámítható, hogy nem egészen egy hold jutott egy-egy igénylőnek. Házhelyet 32-en kaptak, összesen hatholdnyi területet.
A nem egészen egyholdas kis parcellák vagy növekmények – amelyekkel esetenként megduplázódott az eredeti birtok – nem tudták stabilizálni a parasztság gazdasági helyzetét. A húszas évek végétől fokozódó értékesítési nehézségek és a megváltási ár fizetési részletei – hiszen a birtokot nem ingyen adták – vagy végképp lehetetlenné tették, vagy jobb esetben csupán gátolták, hogy a gazda előbbre jusson. Mindezek ellenére – mivel más munkavállalási lehetőség nem nagyon adódott a környéken – már-már egészségtelen módon erős volt itt a föld utáni vágy, a földéhség.
Az 1930-as években Kehida területe 1783 katasztrális holdat tett ki, 458 földbirtokra tagolódott. Száz holdnál két birtok volt csak nagyobb, a mezőgazdasági szakiskoláé és a közbirtokosságé. A legtöbb birtok, mint ahogy azt már a fentiekben taglaltuk, a törpebirtok kategóriájába tartozott. Egészen pontosan 397 birtok nagysága nem érte el az öt holdat, ráadásul ezek közül 259 még az egy holdat sem. A törpebirtok kategóriába tartozó parcellák összterülete 476 holdat tett ki, így következtetni lehet arra, hogy a százötven-százhatvan gazdaságba szerveződő kehidai parasztság döntő része mekkora birtokon gazdálkodott.
A község területének majdnem hajszálpontosan a felét szántóföldként hasznosították a harmincas években, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a két világháború közötti egész időszakban. A művelési ágak közül a következő nagyobb egységet a rét jelentette a maga valamivel több mint háromszáz holdjával. Az 1935-ös földbirtok-statisztikai kimutatás szerint 243 hold erdeje volt Kehidának, szőlő és legelő pedig külön-külön hetven-egynéhány. A föld átlagos aranykorona-értéke nem érte el a tízet. A szántóföldön a kalászosok domináltak. Háromszáz holdon őszi búza, feleannyin rozs termett, míg az árpa, és a zab csak néhány tucat holdat foglalt el. A jelentősebb termények közé tartozott még a tengeri és a többi takarmánynövény, a lóhere, a lucerna.
Ezek fogyasztói leginkább a szarvasmarhák, sertések, kisebb részben a lovak voltak. Utóbbiak száma rendszerint hatvan-hetven körül mozgott, itt főként a hidegvérű típust kedvelték. A legnagyobb igaerőt nem a lovak, hanem a szarvasmarhák adták, számuk négyszáz körül ingadozott. Hétszáz körüli sertést is tartottak. Kehidán a zsírsertés volt az uralkodó fajta. Egybevetve az adatokat láthatjuk, hogy gazdaságonként (családonként) általában három szarvasmarhát, illetve négy-öt sertést számíthatunk. A kehidai állatállományt legfeljebb még juhok színesítették, számuk ötven körül mozgott. Méhekkel is foglalatoskodtak néhányan.
Kehidán a két világháború között több mint százan foglalkoztak bortermeléssel. Sokszor ennek a jövedelme jelentette a túlélés esélyét, képezte azt a kis tartalékot, ami a nehéz időkben segíthetett. Egy 1938-as statisztikai kimutatás szerint Kehidán 55 holdon folyt szőlőművelés. Nem tartozott ugyan a leghíresebb bortermelő helyek közé, ám az itt lakóknak mégis ez volt a legkedvesebb. A tőkék kétharmada amerikai direkttermő fajta, főleg fehérbort termeltek.
A hegyközségekről szóló törvény megjelenése után, 1939. július 19-én az Észak-Öreg-hegy, a Dél-Öreg-hegy, Új-hegy, Hegyalja és Erdőalja bevonásával Kehidán is megalakult hetven holdon a hegyközség. Az alakuló közgyűlésen tíztagú választmányt választott a 155 tag, akik között nemcsak helybeliek, hanem a környék falvaiból itt szőlőt birtoklók is előfordultak. A hegyközség elnöke ötévi időtartamra Tóth János, a hegybíró Gerbely István lett.
A háború utáni földosztás miatt a legtöbb településen újra átírták a telekkönyvi adatok nagy részét, Kehida egyike volt a kevés kivételnek. Megalakult ugyan itt is, mint mindenütt, a földigénylő bizottság, de osztani nem nagyon volt mit. Így a Parragh Ferenc vezette kehidai bizottság, amelynek tagja volt még Huber János, ifjabb Leposa János, Ódor Dezső és Somogyi Ferenc, kénytelen volt a környéken szétnézni, mert föld az kellett. Találtak is a szomszéd Kustány határában ötven hold szántót és vagy hatvan hold legelőt, amelyről úgy gondolták, nem kell annyira a kustányiaknak. A kehidaiak igényét a megyei földbirtokrendező tanács is pártolásába vette, és határozat formájában elrendelte a földek kimérését. Így végül, noha Kustány erről hallani sem akart, határában mégis földet osztottak a kehidaiak számára. Harmincöt falubelinek sikerült helyben házhelyet is biztosítani, azok felének, akik erre eredetileg számítottak. A házhelyeket nagyobbrészt a mezőgazdasági iskola, kisebb részben pedig a Gaál-féle alapítvány birtokából hasították ki.
A háborús cselekmények következtében fellépő veszteségek kiváltképp az állatállományt érintették. Ezt még viszonylag rövid idő alatt pótolhatták volna, ha az újabb és újabb beszolgáltatások, adók, jóvátételi szállítások nem csapolják meg az állományt. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején e vidéket is járták tszcs-szervezők, de agitációjukkal nem értek el eredményt, Kehidán nem alakult termelőszövetkezeti csoport az első nagy szövetkezetesítési hullámban.
A kor versenyszellemének jellegzetes termékei voltak a páros versenyek. Dívott ez egyének, csoportok, falvak, járások, de még megyék között is. Kehida számára Zalacsányt jelölték ki a felsőbb körök, mert hát ezt sem bízták a véletlenre. 1950-ben a vezényelt verseny jegyében zajlott a gabonabeadás, ahol Borza Péter középparaszt 340 százalékot, Futácsi István és Lendvai István dolgozó paraszt pedig kétszáz százalékot teljesítettek, mint mondták, követendő példát mutatva a többieknek. Borza Péter meg is kapta a jutalmát, a Zala Megyei Tanács elismerő oklevelét. De a példa nem volt ragadós, Kehida az ötvenes évek beszolgáltatási, begyűjtési akcióiban rendszerint a szürke középmezőnyben végzett.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a téeszesítés kezdeti kudarca elsősorban a kehidaiak nyakasságának volt köszönhető. Az ő „megmentőjük” a helyi gazdasági iskola gyakorlóterületéből 1950–1951-ben megszervezett állami tangazdaság lett, ahová felajánlhatták földjeiket és (vagy) munkaerejüket.
Az állami gazdaság területéhez – több falu határából – összesen 1293 hold föld tartozott. A nagyüzemi táblák kialakítása tagosítással történt, amely itt sem ment a földjüket egyénileg művelők érdeksérelme nélkül. Mindezekhez hozzájött még az egyre növekvő beadási kötelezettség, amely 1952-ben például a következő cikkekre terjedt ki Kehidán: 972 mázsa kenyérgabona, 35 900 darab tojás, 2158 kilogramm baromfi, 121 mázsa élőállat, 365 mázsa napraforgó, 121 mázsa burgonya, végül 567 mázsa takarmány.
Nem véletlen, hogy sokan, akik csak tehették, menekültek a földtől, 1952 tavaszára már csak 96 öt hold alatti egyéni gazda maradt. A birtokok gazdaságtalan szétaprózódottsága miatt Kehidán még a kuláküldözés is elmaradt, mivel a legnagyobb erőlködéssel sem sikerült senkit ebbe a kategóriába begyömöszölni. Az 1952-es évben egyébként Kehida – a változatosság kedvéért – Zalaszentgrótot hívta ki páros versenyre április 4-e alkalmából, a tojás-, baromfi- és sertésbeadás területén.
Már nem lehetett kitérni 1956 után – egy rövid átmeneti időszakot kivéve – a tsz-szervezés elől. Jöttek 1959 telén az agitátorok, és március 1-jén már megvolt a szövetkezet, rögtön kettő is. A kehidai a Petőfi nevet kapta, ebbe 132-en léptek be, 773 hold földdel. Az első elnök Parrag István lett egyetlen esztendőre, utána pedig hat évig Boldizsár Lászlóra szállt a hivatal.
A másik kehidai tsz Új Élet néven a barátszigeti községrészben alakult meg 19 taggal, 107 holdon. Első elnökévé Takács Jánost választották. A két tsz 1962. január 1-jén egyesült a kustányi termelőszövetkezettel, az új alakulat neve Zalavölgye Tsz, székhelye Kehida lett.
A szövetkezet a község legnagyobb munkáltatója volt – később Zalamenti Egyesült Mgtsz néven – egészen az 1990-es években történt megszűnéséig. Az állami gazdaság 1962. január 1-jén veszítette el önállóságát, amikor beolvasztották a Zalaszentgróti Állami Gazdaságba.
Cséplés csendőri felügyelettel a XX. század első felében |
Vajda Zsigmond állomáskezelő baromfiudvara az 1930-as években |
Borkóstolás Deliék hegyén a XX. század közepén |
Szüreti felvonuláshoz készülődő lányok az 1940-es években |
Mulatozás a kehidai szőlőhegyen a XX. század derekán |
Szántóverseny eredményhirdetése a hatvanas években. A dobogó első helyén Papp Béla traktoros |