Kvetkez fejezet

Jeles napok, hiedelmek, hagyomány

 

Kétegyházán a jeles napok megünneplésének időpontjában sokáig eltérés mutatkozott a magyar, illetőleg a román lakosság körében. A magyarországi románok időszámításának alapja ugyanis a Julianus-naptár volt. 1925-ben az egyházi és állami időszámítás kettősségét megszüntetendő, az egyház az úgynevezett javított Julianus-naptár használatára tért át, amely egyrészről alkalmazkodott a hivatalos időszámításhoz, másrészről megőrizte a folytonosságot a húsvétot és a hozzá kötődő ünnepeket illetően. Ezzel magyarázható, hogy a magyarországi románok húsvéti ünnepkörének időpontja általában eltér a magyar lakosságétól, illetve a más vallásúakétól. A román lakosság a vegyes házasságok és a több évszázados együttélés következtében napjainkban mindkét időpontban megtartja a húsvétot, de az év többi naptári ünnepét a Gergely-naptár szerinti időpontban üli meg.
A téli ünnepkör karácsonyt megelőző időszakának két legfontosabb jeles napja a Miklós- és a Luca-nap. A legtöbb Luca-napi szokás a baromfi bőségvarázslásával és az időjárásjóslással kapcsolatos. A kétegyháziak kenyérsütőlapáttal megpiszkálták a tyúkokat, hogy jobban tojjanak. Luca napjától kezdve tizenkét napon át hagymakalendárium készítésével az adott hónapok időjárására következtettek.
A jeles napok közül a karácsony a leggazdagabb periódus a népi tradíciók szempontjából. Egyik legszínesebb szokása az ünnep előestéjén a csoportos kántálás, kolindálás, amely az egész közösség számára volt hivatott előidézni a bőséget. A kolindák nagy része vallásos tartalmú, Krisztus születését vagy szenvedéseinek történetét beszéli el, de számos olyan ének van, amelynek szövege pusztán adománykérésből áll. A gyermekek főleg ezeket énekelték, cserébe kaláccsal, kolbásszal, süteménnyel, almával, dióval jutalmazták őket.
A fiatal legények, a gyermekekkel ellentétben nagyobb csoportokba verődve kolindáltak, s mindig elkísérték őket a zenészek. Domokos Sámuel tanulmányából tudjuk, hogy Kétegyházán ismert volt a legelterjedtebb román népballada, a Mioriţa kétszáz variánsának egyike, melyet karácsonyi köszöntőként énekeltek. Elemző tanulmányában a szerző közli a variáns román nyelvű szövegének és magyar fordításának egy részletét: „A szőlő mesgyéjén / Apró almafa van. / Kerek levelénél / Jó hűs árnyékában / Vajh, ki hűsöl ottan? / Két-három juhász. / Ők ott beszélgetnek, / Hogy a legkisebbet / Ők azt megölik majd. / Testvérim, cimborák, / Hogyha ti megöltök, / Keresztnek tegyétek / Kedves pallosomat. / Ha a lányok itt járnak, / Ők majd azt mondják, / Itt van eltemetve, / Egy ártatlan teste.”
Egyértelműen a karácsonyhoz kötődik egy másik színes szokás: a kecskemaszkos alakoskodás, az úgynevezett turkajárás. Magyarország keleti része a rítus európai elterjedésének legnyugatibb területe. A fennmaradt emlékanyagból a dramatikus játékot az 1980-as években felújították, így a kecskével való köszöntés élettartamát sikerült meghosszabbítani. A maszk fából készült fejrészének alsó állkapcsa mozgatható volt, a piros lepel alatt lévő turkát táncoltató személy egy zsinór rángatásával, a zene ütemére csattogtató hangot hallatott. Táncát hegedűvel, dobbal és énekkel kísérték. A turkával köszöntő legényeket adományokkal és pénzzel jutalmazták.
Az évkezdet mindig valamilyen szimbolikus szerencsevarázsló és gonoszűző cselekvéssel jár együtt. A kétegyházi újévi szokások közül említésre méltó a szilveszter éjszakáján gyakorolt jósló tevékenység, amelynek lényege, hogy tányérok alá helyezett különféle tárgyak (pénz, kenyér, cérna, széndarab, só, tükör, fésű, gyűrű, kenderkóc) segítségével jövendölték meg a fiatalok majdani párjuk jellemző külső és belső tulajdonságait. Az éjféli harangszó után a fiatalok az utcákon dobpergéssel, ostorpattogással, kerítésdöngetéssel kergették ki az óévet és a szegénységet a faluból.
A siker érdekében tiltott és szabott cselekvéseknek és jóslásoknak alapja a kezdetvarázslás. Ezért volt újév napja kiadást tiltó nap, s a kezdetvarázslásokkal kapcsolatosak az első látogatóhoz kapcsolódó újévi hiedelmek is. A férfilátogató szerencsét, a nő szerencsétlenséget hoz a ház lakóira, ezért elsőnek az újévköszöntő fiúgyermekeket várták szívesen.
Január ötödike az ortodox egyház szertartásrendjében a házszentelések napja. A pap és a kántor néhány miseingbe öltözött fiúgyermek kíséretében megszentelte a házakat és a család kérésére a gazdasági épületeket is. A házszentelés ma is élő szokása a téli ünnepkörnek, célja a gonoszűzés és termékenységvarázslás. A pap által megszentelt holminak gyógyító erőt tulajdonítottak, ezért a ceremónia idején a küszöbre kukorica- vagy búzaszemeket tettek, majd később az állatoknak adták termékenységvarázsló célzattal.
A farsangi időszakról az emberek emlékezetében már csak az él, hogy ez volt a lakodalmak, mulatságok jellemző időszaka, amely átmenetet képez a téli és tavaszi ünnepkör között. A húsvétot megelőző nagyböjt idején a táncos alkalmakat játékos összejövetelek pótolták. A böjtben tilos volt a házasságkötés, és szigorúan betartották az étkezési szokásokat.
Ilyenkor a hal kivételével csak növényi eredetű táplálékkal éltek, és sütésre és főzésre is kizárólag olajat, szigorúbb böjt esetén vizet használtak. A legjellegzetesebb böjti étel, amit leves vagy ital formájában minden román közösségben ismertek, a korpacibere, amit a következőképpen készítettek: egy öt-tíz literes vászonfazékba néhány marék korpát tettek, s hozzá kevés kukoricalisztet kevertek. Ebbe néhány darab szénparazsat, egy marék sót és kenyeret tettek. Hogy az elegy érlelődjön, felforrt majd lehűtött vizet öntöttek rá, s mindezt alaposan összekeverték. Az edényt tiszta vászontörülközővel takarták le, majd kosárba helyezték. A kosárba szalmát, tetejére párnát tettek, hogy jól forrjon. Kilencnapi meleg helyen való érlelődés után fogyasztásra alkalmas volt.
A böjt első hetének szombatján ünnepli az ortodox egyház Szent Tódor napját, amely naptól kezdve a böjt minden szombatján a halottakra emlékeznek. A pap felszeletelt misekenyeret – proszforát – és főtt búzát oszt szét ezen a napon a templomi szertartás résztvevőinek. Ehhez a naphoz kötődik a lányok hajmosási szokása. Fák rügyeinek leszűrt főzetében kellett megmosni a hajukat, majd a vizet egy fa tövére önteni, hogy szép hosszúra nőjön. A Szent Tódor-napi dologtiltás különösen a fonásra és szövésre vonatkozott: féltek a Szent Tódor lovának nevezett hiedelemalak büntetésétől. Szent Tódor napján hajtották ki a teheneket a legelőre. Az útkereszteződésig kukoricaszárral hajtották, azt ott elhajították, hogy az állat ne legyen megrontható szemverés által.
A magyarság körében húsvétkor gyakorolt locsolkodás szokása – melynek alapja a víz termékenységvarázsló erejébe vetett hit – a románok körében Szent György napjához kapcsolódott. A tavaszi évnegyed kezdetét a boszorkányok és a rontó hatalmak fokozott tevékenysége jellemzi. A néphit szerint ezen a napon tömegesen járnak a boszorkányok, ellenük a védelmet az ajtókba, ablakokba, kapura helyezett tüskés vadrózsaág vagy csalán szolgálta.
Húsvét előtt egy héttel, virágvasárnapkor ünnepli az egyház Krisztus Jeruzsálembe való bevonulását, amelyről barkás körmenettel emlékezik meg. A szentelt barkát gonoszűző, mágikus tárgynak tekintették, mindig tartottak belőle a lakásban, mert úgy hitték, villámtól, betegségektől óvja meg a ház lakóit. A húsvéti ünnepsorozat a nagycsütörtök esti kongatással vette kezdetét, ami a feltámadási körmenetig helyettesítette a harangokat. Nagypéntek a legszigorúbb böjti nap volt, sokan teljes böjtöt tartottak.
A tojásfestés általánosan ismert húsvéti szokás. Az anilinfestékek elterjedéséig vöröshagymahéj vagy zöld búza főzetét használták, a tojást úgy díszítették, hogy a héjra érdekes rajzolatú levelet rögzítettek, melynek helye festéskor színtelen maradt. A rokonok, ismerősök húsvét hétfőn piros tojással és pénzzel ajándékozták meg a gyermekeket. Kedvelt játék volt a gyermekek körében a tojások versenyszerű összeütögetése, elnyerése egymástól.
A magyarság körében általánosan elterjedt mindenszentek napi sírgondozás, gyertyagyújtás szokásával párhuzamosan továbbra is él a románok körében a halottak húsvétjának hagyománya. Húsvéthétfőt követő hétfőn megszentelik a sírokat, tojást, kalácsot és bort visznek a temetőbe, ahol a halottakra emlékezve a síron keresztül nyújtva szétosztják a jelenlevők között vagy a sírokra helyezik.
A májusfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak általánosan ismert kelléke. Kétegyházán is hagyomány volt a májusfaállítás egészen a XX. század közepéig.
A tavasz utolsó ünnepe a pünkösd. Napjához kötődik a vetés megáldásának szertartása. Az asszonyok a megszentelt búzából és fűből koszorút fontak. A búzakoszorút a templomi lobogókra helyezték, a fűkoszorút termékenységvarázsló célzattal hazavitték. A néphit szerint a fűkoszorú megvédi a házat a villámcsapástól.
A nyári napfordulóhoz Európa-szerte gazdag szokásanyag kapcsolódik. Keresztelő Szent János ünnepének jelentős mozzanata a koszorú készítése. A szokás legáltalánosabban ismert formája a koszorúval megejtett haláljóslás. A temetőkben, árkok partján található sárga virágokból a lányok és asszonyok koszorút fontak minden családtag számára. A koszorúkat bal kézzel az akkoriban még gyakori nádtetős házakra dobták, s azt tartották, hogy akinek a koszorúja leesik, még abban az esztendőben elhalálozik. Péter napja az aratás kezdőnapja. Július 20-át haragos ünnepnek tartják, mert a néphit szerint Szent Illés megbünteti azokat, akik ezen a napon dolgoznak. A Szent Kereszt napjához számos népi gyógyászati eljárás kötődik, Szent Mihály napján kezdődik a szerződött szolgák, kocsisok, béresek szolgálati éve.
A terhesség idejéhez sok olyan szokás kapcsolódott, amelynek célja a jóslás, különösen vonatkozott ez a gyermek nemének meghatározására. Általában elsőszülöttként fiúgyermeket vártak, hiszen ez biztosíthatta a család folytonosságát. Számos tiltó eljárással szabályozták a terhes nő cselekedeteit, nem volt szabad például baromfiszárnyat ennie, mert a születendő lány nem tud majd varrni vagy sírós, beteges lesz. Ha a várandós megijedt valamitől azt tartották, hogy a gyermek hasonlítani fog az ijedtség tárgyára. Ezért nem volt szabad csúnya dologra, tárgyra, állatra ránéznie. Ha mégis látott ilyet a következőket kellett mondania: „Ketten vagyunk, ketten csodálkozunk” – ezzel megelőzve a hasonlóság kialakulását. Tilos volt a terhes asszonyhoz tréfából hozzádobni valamit, nehogy a gyermeken nyoma maradjon.
Az újszülött védelmét is számos mágikus eljárással igyekeztek biztosítani. Az újszülött első fürdővizébe szentelt vizet tettek, amit fürdetés után „járatlan” helyre (kert végébe, kerítés mellé, kút mellé) öntöttek. Ismert volt a fürdővíz termő fára öntése, hogy a gyermek úgy nőjön, mint a fa. Ugyanígy a gyermek védelmében félreeső helyre temették a méhlepényt. A gyermekágyasnak hat hétig nem volt szabad elhagynia otthonát, és tilos volt vizet húznia a kútból, nehogy elapadjon a teje.
A néphit szerint az újszülött a keresztelésig ki van téve a rontó lények ártó hatásának. Megelőzésképpen, a gonosz távoltartása céljából az anya nem hagyta magára a gyermekét, de ha mégis meg kellett tennie, betakarta a kötényével, bölcsője mellé seprűt állított, bölcsőjébe fokhagymát, tömjént, kést tett, éjszaka égette a lámpát.
A fiatalok házasságkötésére azután kerülhetett sor, hogy szüleik kölcsönösen megegyeztek a lakodalom körülményeit (időpont, anyagiak) illetően. A lakodalomba való meghívás az erre kijelölt fiatalemberek feladata volt. Ruházatuk fekete, kalapjukat fácántoll, botjukat, borosüvegüket színes papírvirág, szalagok ékesítették. A vőlegény meghívott vendégeit a lányos háznál az esküvő napján itallal és kaláccsal fogadták. Általánosan ismert szokás volt, hogy a kapuban egyezkedtek, tréfás dialógus zajlott le a két fél vendégei között.
A házban idős asszonyt, majd gyereklányt ajánlottak a menyasszony helyett, végül a menyasszony is megérkezett, aki verssel búcsúzott szüleitől, családjától. A templomi szertartás ideje alatt a lakodalmasok a templom előtt táncoltak, rigmusokat mondtak. A szertartás után, útban a vőlegény házához több akadályt helyeztek eléjük, ezek közül említésre méltó az út elkötése, majd a menet fizetség fejében való továbbengedése. A lakodalmas kocsi első kerekéhez borosüveget ütöttek hozzá, s ha nem tört el, az ifjú házasoknak boldog jövőt jósoltak.
Általában éjfélkor következett a menyasszonytánc. A menyasszonyt és vőlegényt minden meghívottnak rokonsági sorrendben illett megtáncoltatni. A tánc után a fiatalok levetették az esküvői ruhájukat, s ilyenkor öltötte magára az új asszony a menyecskeruhát és -kendőt, amit általában az anyósától kapott.
A születés, keresztelő, lakodalom után az emberélet fordulóinak utolsó állomása a halál, a temetés. A halál utáni élet, a túlvilág titokzatossága különös hiedelmekkel veszi körül az elhunytat.
A közelgő halált a jel előre megmutatja hozzátartozók számára. Halált jelent például, ha a kutya vonít vagy a bagoly énekel.
A halál beálltakor szükségesnek ítélt tennivalók a test közelében tartózkodó lélek képzetével állnak kapcsolatban. Ilyenkor a legelső teendő az ablakok kinyitása, a fényes felületek letakarása és az óra megállítása. Az ablakok, ajtók kinyitásával szabad utat nyitnak az eltávozó léleknek, a halottas menet útvonalán bezárják az ajtókat, ablakokat, kapukat, hogy a lélek be ne fészkelhesse magát valahová.
Amikor a halál ténye bizonyossá vált, lefogták a halott szemét, kezébe égő gyertyát adtak, hogy világítson a másvilágon. A halottat levetkőztetik, ruháját a kerítés tövébe, járatlan helyre ássák, ágyneműjét összekötözve a padlásra viszik. A halottat ugyancsak nagy gonddal a már életében előkészített ruhaneműekbe öltöztették. A váratlanul elhalálozott fiatalokat a legszebb ünneplő ruhájukba, a lányokat gyakorta menyasszonyi ruhába.
Szigorúan megtartott, ma is élő hagyomány, hogy az elhunytnak minden kötelék nélkül kell a túlvilágra távoznia, ezért minden köteléket – asszonyoknál még a kendőt is – ki kell oldani, mert ellenkező esetben a házastárs nem tud újra házasságot kötni.
Európa-szerte általános s néhol még napjainkban is gyakorolt szokás, hogy a halott mellé különféle tárgyakat helyeznek. Kétegyházán halotti mellékletként szerepel minden olyan tárgy, amit a halott a földi életben megszokott vagy amit a túlvilági élethez szükségesnek gondolnak. Használati tárgyak (gazdasági eszköz, ruhadarab, zsebkendő), az elhunyt kedves holmijai (dohányzacskó, imakönyv, pipa, valamelyik korábban elhunyt hozzátartozó fényképe, személyes jellegű tárgyak).
Az otthonában felravatalozott halott őrzésének hagyománya kialakulásának oka a félelem és a tisztelet. Az elhunytat egy percre sem volt szabad magára hagyni, éjjel-nappal égették mellette a gyertyát, hogy világosságban legyen része az örök sötétség állapota előtt. Éjszakai őrzése – a virrasztó – tulajdonképpen a parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma is volt.
A sírt mindig hajnalban kezdik ásni, hogy éjszaka a gonosz bele ne fészkelhesse magát. A halottak tiszteletének és a temető védelmének a biztosítása lehet az alapja annak a hiedelemnek, hogy a sírkertből nem szabad semmit sem hazavinni. A hiedelem, a halottak bosszújától való félelem védi a temetők, sírok, sírjelek, növények épségét.
Kétegyházán még napjainkban is számos hiedelemtörténetet gyűjthetünk a lélek hazajárásáról. Szántó Péterné, Bálint Flóra a következő történetet mesélte el a hazajáró halottról: „Beszélték azt is, hogy hazajár a halott. Mondták, hogy volt egy asszony, akinek kisgyereke volt. Meghalt az aszszony. Eltemették és maradt a gyerek. Az anyósa dajkálta. Mindig énekelt és sírt. Lefeküdt az öregasszony. Egyszer látja, hogy egy fény száll a bölcsőre. Egy halvány fény. Azt mondják az anya járt szoptatni a gyerekét. Akkor az öregasszony felkelt és azt mondta: Idegen kezek ringatnak, édesanyád szoptat. És akkor a gyerek anyja köhintett. Háromszor jött, az öregasszony megijedt. Azt mondja az öregasszony a férfinak, a gyerek apjának: A te feleséged hazajár szoptatni a gyereket. Tudod, mit csinálj? Csinálj egy nagy nyársat vasból. És szúrd bele a sírba. Azt mondják elment a férfi és a kereszt mellet egy nagy lyuk volt, mint egy vakondtúrás. Beleszúrta oda a vasnyársat, és soha többé nem jött az asszony a gyerekhez.”
A különös körülmények között elhaltak közé sorolhatjuk a kereszteletlenül meghalt gyermekeket. A holdfogyatkozást okozó kereszteletlenül elhaltak után nem harangoztak, s nem volt helyük a falu temetőjében. Őket Kétegyházán az árok partján temették el.
A halotti áldozat kezdeti formája történhet jelképes etetéssel. Különösen a római katolikus és a görögkeleti lakosság körében ismert a jelképes etetésnek az a formája, amit szegények etetésének neveznek. A község szegényeinek ellátása étellel, itallal a halott etetésére vezethető vissza, de mindig volt alamizsnálkodó jellege is. A halottak etetése szokásának fő alkalma a halotti tor, az ősök tiszteletére rendezett szertartásos áldozati lakomák maradványa.
A temetés szertartásának elmaradhatatlan részei a halottsirató, valamint a halottbúcsúztató énekek. A siratókat és a búcsúénekeket a halál ténye köti össze, funkciójukban és szerkezetükben azonban sok különbséget mutatnak. A halottsiratás a halál beálltakor azonnal elkezdődik, ezzel szemben a halottbúcsúztató énekeket, amelyekben a halott egyes szám első személyben búcsúzik szeretteitől, a kántor adja elő az egyházi szertartás keretében. A halottsiratók egyedi, improvizált énekek, a halottbúcsúztatók előre megírt alkotások. A siratók szövegét az asszonyok a helyszínen alakítják, a halottbúcsúztatók megrendelésre készülnek, alkotójuk általában ismert személy. A siratóénekek dallamvonala egyéni, a halottbúcsúztatóknak egy vagy két dallamvariánsát ismerik. A siratók strófaszerkezet nélküli verses szövegek, a búcsúztatók négysoros versszakokból állnak.
A néphit a népi gondolkodásmódot tükrözi, azokra a jelenségekre talál magyarázatot, amelyek – a természettudományos ismeretek hiánya miatt – érthetetlenek. A néphit felöleli az emberi élet egészét, a természeti világot, az univerzumra, lélekre, túlvilágra vonatkozó ismereteket, elképzeléseket. A népi tudás, a természetismeret, a vallás elemei egyaránt részei a babonás világképnek, amely ötvözi a racionális és irracionális képzeteket.
A lakóház számos pontjához kapcsolódnak hiedelmek. Az ajtók és az ablakok jelképes választóvonalat jelentenek a lakók és a külvilág között. A néphit szerint a Szent György- napkor az ablakba helyezett vadrózsaág, csalán védelmet biztosít a rontó hatalmak ellen. A kisgyermek védelmében szintén preventív eljárás részeként seprűt állítanak az ajtóba vagy fokhagymával kenik be az ajtófélfát. Hasonlóan mágikus helynek számít a küszöb. A küszöbre helyezett tárgyak, például a kötény szerepet kap a tejvarázslás gyógyító eljárásaiban. A küszöb alkalmas hely volt a szerelmi jóslásra is. A lányok vízkeresztkor ide helyezik gyöngysorukat, hogy megálmodják jövendőbelijüket.
A védő eljárásokra alkalmas helyek a helyiségek sarkai, az istállók sarkaiba tett, mágikus céllal készített babáknak például a gonoszt távol tartó erejük van. Feltehetőleg a tűz tisztító erejébe vetett hit miatt kap szerepet a rontás okozta betegségek gyógyításában a kemence. Ismeretesek olyan gyógyászati eljárások, melyek során a betegség megszüntetése céljából az eresz alá kellett elásni bizonyos tárgyakat. A szentelt barka füstjével védték a házat a villámcsapás ellen, a fűkoszorún keresztül fogyasztott szentelt víz alkalmas volt betegségek gyógyítására, a kisgyermek első fürdővizébe tett bazsalikom megvédte a gyermeket a rontó hatalmaktól.
A természetet mind jobban birtokolni vágyó ember a maga világa és a természetfeletti világ közé közvetítőket iktatott. A népi hitvilág jelentős részét képezik a hiedelmek misztikus alakjairól szóló történetek, az emberfeletti erővel rendelkező (boszorkány, szemmel verő személy, gyógyító), valamint a természetfeletti lényekről (kísértet, hazajáró halott, cserélt gyerek, markoláb, kígyó) kialakított képzetek.
A természetfeletti erejű személyek között a legelevenebb és leggazdagabb hiedelemanyag a boszorkány alakjához kötődik. A boszorkány alakjának leglényegesebb ismérve a rontás képessége. A hiedelemalak jellemzője az átváltozás rontó célzatú állatalakba. Diószegi Vilmos 1961-es kétegyházi gyűjtéseinek adatai szerint a boszorkányt arról lehet megismerni, hogy a fején lévő két szarvat igyekszik elrejteni.
A boszorkányhit fontos tényezője a hiedelemlénytől, annak rontásának eredményétől, a betegségtől való félelem, a boszorkánytól való tartózkodás, a közösségből való kirekesztése. Ez indokolta a legkülönbözőbb védekezési módok, megelőző eljárások gyakorlását, amelyek között a leggyakoribbak a fordítva hordott ruhadarab, a bal kézzel végzett elhárító mozdulatok, a gyermekágyba elhelyezett különféle védő szerepű tárgyak, a ház lakóinak védelmében az ereszbe helyezett tárgyak, a zsebben hordott fokhagyma, tömjén, a rontó lény elzárását célzó, az ajtókba, ablakokba helyezett seprű, kés.
A boszorkánynak tulajdonították a főként a keresztelő előtt, a csecsemő hathetes koráig bekövetkezett rontást. A hit szerint valamilyen rosszindulatú lény ártalmának következményeként lesz a kisgyermek torzszülött, vízfejű, néma, fejletlen, csúnya, erőtlen, nyomorék.
A boszorkányok tevékenységének leggyakoribb formája a szerelmi varázslás a szeretett személy megszerzése, illetve két személy egymástól való elidegenítése céljából. A szerelmi varázslásnak sok olyan, a közösség által jóváhagyott formája volt, amellyel azt akarták elérni, hogy a házasság tartós és sikeres legyen. Ezzel szemben a rontásnak a célja a szerelmesek elválasztása mágikus eljárásokkal, amelyekben mindig szerepet kap egy boszorkányos képességekkel rendelkező élő személy, Kétegyházán például a Soane néven ismert férfi.
A szerelmi rontás másik módja a keresztúton általában éjfélkor elhelyezett tárgyakkal történt. A néphit szerint az, aki ezeket megérinti, rontás áldozata lesz. A szerelmi rontás hatásos módjának tartották a ráböjtölést, a fekete böjtöt. Egy kétegyházi adat szerint egy asszony hét héten át egy-egy napig teljes böjtöt tartott, éjjel-nappal sötétben volt, ágyban feküdt, és imádkozással érte el, hogy a megrontani kívánt lány ne tudjon férjhez menni.
A boszorkány általános, egyre hangsúlyosabbá váló vonása a háziállatok, legfőképpen a tehén megrontása. A tejhaszon elvételét egyértelműen a boszorkány tevékenységének tulajdonították, aki lehetett nő is, férfi is. Kétegyházán a már említett Soane, valamint Hodoroagă csordás ismerte a tej visszavarázslásának módját. Őket a közösség mágikus tulajdonságokkal ruházta fel, és szerepet kaptak más varázslásokban, gyógyításokban is.
Az elmúlt évtized gyűjtései igazolják a szerepek összekeveredését, a különböző lények kontaminációját a boszorkány hiedelemkörébe: boszorkányként nevezi meg a közösség a kedd este megjelenő rontó lényt, a farkassá változó, vámpirisztikus vonásokkal is rendelkező csordás farkas, a pricolici alakját, a visszajáró halottat, a Szent Tódor napjához kötődő Tódor-lovakat egyaránt.
A betegséget előidéző okok között is szerepelnek rontó személyek ártalmai, de okozhatják ezeket külső sérelmek (például ütés, esés, megfázás) is. A hagyományozott ismereteken nyugvó úgynevezett racionális gyógymódok ritkán állnak önmagukban, a közösség tagjai igyekeztek a hatóerejüket irracionális eljárásokkal, varázslatokkal fokozni.
A racionális gyógyítás végezhető növényi, állati és egyéb anyagok segítségével, mechanikai és felületi beavatkozással. A paraszti gyógyító gyakorlatban igen jelentős helyet foglalnak el a gyógyító növények. Legtöbbjüket meghatározott módon (például bal kézzel), időben (például Szent György napján, éjfélkor és így tovább) gyűjtik, s felhasználásukban is szabott cselekvéseket követnek. Kétegyházán az étkezés alapját képező növények gyógyító hatására emlékeznek leginkább. Ez a gyógymódok hagyományozására jellemző eljárással magyarázható, miszerint a gyógynövényeknek vett növények nevét titkolni kell.
A népi gyógyászatban gyakori az állati eredetű termékek alkalmazása is. A gyógyításban szerepelhet maga az állat vagy valamelyik testrésze. A kutyaharapást szőrével gyógyították, a kígyó farka jó volt a kelésre. A gyíkot háromszor körülhúzták a torokfájós nyakán, az izzadós tenyerűnek hangyát kellett a kezébe fognia. Avas szalonnát etettek az asztmás beteggel, a légúti bántalmakban szenvedővel mézet. A pókhálót mésszel keverték össze, és a vágott sebre tették. A ló szőre leszárította a szemölcsöt. A tojás fehérjét égési sérülésre, a tejfölt sebekre kenték.
A gyógyászatban használatos egyéb anyagok köre is igen gazdag, csupán néhány példát említünk a felhasznált agyagokkal és az általuk gyógyítható betegségekkel kapcsolatosan: petróleum (tetű), cukros petróleum (asztma), kenyér (kelés), hamu (kelés), olaj (székrekedés), timsó (fagyás), élesztő (ragályos betegség), ecet (vágott seb, ájulás, rüh), szappan (székrekedés, ízületi fájdalmak), keserűsó (gyomorfájás), kaparék mész (izzadás), tömjén (ijedtség), melegített kő (vesebetegségek) fekete cérna (kelés), szalmaszál (szembetegség), rézgálic (rüh), só (fájós fog), meleg só (mandulagyulladás), viasz (sárgaság), szenteltvíz (minden betegség gyógyítására alkalmas).
A kétegyházi népköltészeti kutatásoknak figyelemre méltó a szakirodalma. A helyi hagyományok napjainkig jelentős folklórkincset őriznek. Feldolgozásában különös érdeme van Borza Luciának, Hocopán Sándornak és Kozma Évának, akik részletes gyűjtéseik eredményeit önálló kötetekben, tanulmányokban publikálták. Ezekből a román és magyar nyelvű írásokból ismertté váltak a helyi népdalok, a népszokásokhoz (például lakodalomhoz, temetéshez, egyes naptári ünnepekhez) kötődő népköltészeti alkotások, a rövid prózai műfajok (szólások, közmondások, találós kérdések, tréfás történetek), a népi hitvilághoz kapcsolódó szövegek (mágikus célzatú versikék, ráolvasások), valamint a népmesék.
Mindezek bemutatására nem kínál lehetőséget ez a munka. Fontos azonban itt is megemlítenünk Simonka Tivadar kétnyelvű mesemondót, akinek repertoárjából két kötetet jelentetett meg Hocopán Sándor néprajzkutató. Simonka meséinek legnagyobb részét édesapjától és nagyapjától tanulta. A legértékesebbek közülük hősmesék, amelyek a román népmesekincs legarchaikusabb rétegéhez tartoznak.
A tehetséges mesemondóról Kovács Ágnes, a magyar népmesekutatás legjelesebb képviselője a következőket írta a Florian című mesekötet utószavában: „Simonka Tivadar személyében a harmadik jeles hazai román mesemondót mutatjuk be a mesekedvelő olvasóknak, Gurzău László és Purdi Mihály után tovább gazdagítja a rendkívül érdekes hazai román mesekinccsel kapcsolatos ismereteinket. Gurzău és Purdi után Simonka meséinek is alig van mind a román, mind a magyar mesekincsben közeleső változata, s egymáshoz is csak kevéssé hasonlítanak. Növeli meséik értékét, hogy forrásuk úgy szólván kizárólag a szóbeliség, itt-ott egy-egy mese valószínű könyvforrása a múlt távoli ködébe vész… Ez a lokális, helyi mesekincs elsőrendűen a román mesekincsnek képezi részét, de természetesen a magyar mesekincshez kapcsolódó szálak is felfejthetők… Meséik értékét, hatását fokozza a közvetlen hallgatóság előtt, hogy kitűnő előadók. Képzeljünk Simonka meséi mögé egy állva nagy hatással beszélő kistermetű embert, aki mikor a mondanivaló úgy kívánja egy-egy határozott lépést vagy erőteljes gesztust tesz… Simonka meséiben – akárcsak Gurzău vagy Purdi esetében – a magyar hatás a nyelvi elemeken túl néhány mese esetében elsősorban a mese megkomponálásán, a mesetípusok összekapcsolásán mutatkozik, a mesét újszerűvé tevő motívumbetoldások, a résztípusok logikája, atmoszférája, a mesékben ábrázolt alakok, a színtér azonban már a román meséké. A magyar mellett délszláv és szlovák hatással is számolnunk kell, ez azonban már nem elsőrendű jellemzője mesekincsüknek.”

Purecse Péterné kislányával az 1950-es évek elején
 
Kétegyházi román népdalok Kozma Éva kötetéből
 

Simonka Tivadar mesemondó

 

  
Kvetkez fejezet