Előző fejezet Következő fejezet

Mózes népe

 

Franz Anselm Fleischmann birodalmi báró, udvari haditanácsos a Rákóczi-szabadságharcot követően újjászervezett lovasberényi uradalomba nemcsak német jobbágyokat telepített le, hanem befogadta a zömében Morvaországból és kisebb részben Szlovéniából érkező izraelita iparosokat és kereskedőket is. Részükre két bérházat, a köznapi szóhasználat szerint „zsidó fabrikákat” építtetett. Egy-egy bérház tizenöt-húsz család befogadására volt alkalmas.

Neumann Sándor a lovasberényi izraelita hitközség megalakulásáról jegyezte fel: „…e hitközség úgyszólván máról holnapra, egyszerre keletkezett. Ugyanis a morvaországi Lundenburg város zsidó lakossága… felkerekedett elöljáróival és rabbijával egyetemben, és… átköltöztek Magyarországba. Útközben értesültek arról, hogy Lovasberény földesura a község lakosságát szaporítani óhajtja…, készséggel fogadta a jövevényeket”. A zsidó hitközség tagjai között még a XX. század elején is élő hagyományt adatok hiányában nem ellenőrizhetjük, az azonban bizonyos, hogy 1720-ban a földbirtokos a betelepült izraelitáknak zsinagóga építésére telket adományozott.

A XVIII. század harmadik évtizedében megszülető berényi hitközség a földesúr védelme alatt állott. 1736-ban, az első magyarországi zsidó összeírás végrehajtásakor tizenkilenc család élt a településen. A megtelepedettek közül kilenc a morvaországi Liechtenstein herceget mondotta előző földesurának, két család Kaunitz gróf morvaországi birtokáról érkezett, ugyancsak két család Dietrichstein gróféról, egy család Szlovéniából, míg öt család azt vallotta, hogy nem ismert előzőleg földesurat. A zsidó hitközség tagjainak létszáma 94 fő, a megyében összeírt 170 izraelitának ez több mint 55 százaléka (!).

Közel két évtized múltával már 22 család tartózkodott Lovasberényben. Közülük hét családfő élt iparűzésből (egy szappanfőző, egy varga, öt szabó), egy családfő zsellérsorsú, nem foglalkozott sem iparral, sem kereskedéssel. Tizennégy családfő feltehetően kereskedő, ugyanis az összeírás csak az iparosok foglalkozását és ezt az egyetlen zsellért tüntette fel.

A XVIII. század második felében a zsidó családok száma 34-re, családtagjaik létszáma pedig 123-ra emelkedett. A hitközség türelmi adója meghaladta a 220 forintot. Kialakultak a hitélet, az oktatás, a hitközség szervezeti keretei. A rabbi feladatait Joseph Marcus, a sahterét (zsidó mészáros) Hirschel Leel, az iskolamesterét Israel Isaac látták el, de volt képviselője, meghatalmazottja és szolgája is a felekezetnek. Szembetűnő változás az iparosok számának csökkenése, s mind határozottabbá vált a kereskedelemből élők gyarapodása, anyagi helyzetük megerősödése. Erre következtethetünk a türelmi adó mértékének jelentős eltéréséből. A legtöbb türelmi adót azok a kereskedők fizették, akik gyapjúkereskedéssel és pálinkafőzéssel foglalkoztak.

Egy összeírás tájékoztat a Lovasberényben élő zsidó családfőkről és foglalkozásukról 1768-ból: Jacob Moises aprólékos és gyapjúkereskedő, Moises Marcus házaló kereskedő, Moizes Aaron házaló kereskedő, Simon Samuel szabó, Aaron Izsak házaló kereskedő, Leb Hirschel házaló kereskedő, Moises Abraham, Hirschel Marcus aprólékos kereskedő, Jacob Lazarus foltozó varga, Lebel Mauer, Simon Joseph aprólékos és gyapjúkereskedő, Gottfrid Isaac házaló kereskedő, Abraham Marcus ószeres, Marcus Lebel kereskedő, Israel Salamon szabó, Philip Marcus kereskedő, Isaac Simon hitközségi képviselő, Jochum Marcus maceszkészítő Székesfehérváron, Jochum Boruch üveges, Israel Lebel borbély, Juda Israel szegényember, Natan Abraham iskolajegyző, David Baruch szegényember, Jacob Hirschel szesz- és gyapjúkereskedő, Abraham Hirschel házaló kereskedő, Isaac Mandl kereskedő, Israel Isaac iskolamester, Abraham Mayer, Gottfrid Aaron lisztkereskedő, Gottfrid Abraham aprólékos kereskedő, Joseph Marcus rabbi, Hirschel Leel sahter, Marcus Lebel hitközségi meghatalmazott, Hirschel Marcus hitközségi szolga.

A helybeli zsidó hitközség gyors fejlődését a földesurakkal, előbb Fleischmann báróval, majd a Cziráky grófokkal megkötött szerződések tették lehetővé. A földesúr szabad vallásgyakorlatot biztosított, engedélyezte a kóser bor- és húskimérés jogát, az erev sabbósz, azaz a szombat előestéje megtartását. Ünnepeik előtt gallyat szedhettek az urasági erdőben, telket kaptak nemcsak a zsinagóga felépítéséhez, hanem temetőnek és rituális fürdőnek is. A hitközség bérelte a „fabrica házakat” és egyéb uradalmi lakásokat, a só-, a dohány-, a gyertya-, a szappan- és vasárusítás jogát. A bérleményekért és a privilégiumok gyakorlásáért évente fizetendő összeggel tartoztak: a zsinagóga telkéért tíz, a szombat előestéje megtartásáért nyolc, a temetőért négy forintot fizettek. Újév napján hat font (egy font 0,45 kilogramm) cukrot, két font kávét, továbbá fűszereket, Márton napján pedig három hízott ludat adtak a földesúr konyhájára. Házasságkötéskor négy forint húsz dénárt fizettek a házasulók, a megtelepedésért folyamodó pedig két forinttal gyarapította az uradalom bevételét. A vidéki zsidó (Baracska, Felcsút, Kajászószentpéter, Mány, Pátka, Tabajd, Velence, Vértesacsa) temetésének engedélyezési tarifája egy forint volt.

Előnyös helyzetet, rendezett viszonyokat teremtettek a földesurakkal kötött szerződések. Az itt élő kereskedők és iparosok a környék falvait látták el iparcikkekkel, háztartási eszközökkel, de hozzájárult a hitközség fejlődéséhez Lovasberény vásártartási joga is, amelyre közvetve hatott Székesfehérvár kereskedelmi vonzása is. Mert, jóllehet a szabad királyi város nem engedte betelepedni a zsidókat, jelenlétüket napkeltétől napnyugtáig megtűrte. Lehetőséget teremtett ezzel arra, hogy a lovasberényi izraeliták a hetipiacon, a vásáros napokon árucikkeikkel, terményeikkel megjelenhessenek.

Uradalom és hitközség kapcsolatának újabb szabályozása 1798-ban, Cziráky Antal földesúr birtokigazgatása alatt következett be. Az 1775-ben megkötött szerződést privilégiumlevél kiadásával módosította. Megerősítette elődeinek azon gyakorlatát, amely vallásszabadságot biztosított, és olyan helyzetet teremtett, amelyben a három felekezet hívei: katolikusok, reformátusok és zsidók egymás vallását tiszteletben tartva, jelentős konfliktus nélkül élhettek együtt a mezővárosban.

A kiváltságlevél főbb pontjait áttekintve az első, ami szembetűnik, a gyakorlatilag teljes vallásszabadság biztosítása.

A lovasberényi zsidó község minden tagja háborítatlanul gyakorolhatta vallását. Saját zsinagógájában tarthatta a rabbi az istentiszteletet, a talmudmagyarázatot. Ez utóbbit végezhette a rabbi segédje vagy a segédtanító is. Saját temetőjükben temetkezhettek. A közösség maga választotta a vallási szolgálathoz szükséges többi személyt is: a templomi és jótékonysági elöljárót, a zsidó mészárost, a sírásót. Sátoros ünnepeken és pünkösdkor az urasági erdőben díjtalanul gallyat szedhettek. Használhatták rituális fürdőjüket is.

Elöljáróságát a zsidó hitközség maga választotta, autonómiát élvezett, csupán a zsidó bíró választásakor érvényesíthette akaratát a földesúr. (A kijelölt három személy nevét írásban terjesztették be a földesúrnak, s a jelöltek közül ő választotta ki a bírót.) Az esküdtek közül legalább háromnak érteni kellett az ügyvitelhez. Ez mindkét fél érdekében állott, így biztosították a zavartalan adminisztrációt. A három esküdt feladata az urasági parancsok, rendelkezések közzététele a templomban, majd ezek jegyzőkönyvezése volt. A hitközség szabadon választotta a tizenegyek és a tizenhetek, illetve húszak testületét, akik az igazgatásban és a bíráskodásban segítették a bírót.

A hitélet hagyományai szerint vitás kérdésekben a bíró vagy a rabbi döntött, akár zsidó és zsidó, akár keresztény és zsidó közt került sor perre. Az elsőfokú hatóság döntése ellen a felek a földesúrhoz – egy forint lefizetése ellenében – fellebbezhettek. Kisebb ügyekben a tizenegyek, fontosabbakban a tizenhetek, illetve húszak testülete döntött. Ha ezt a község jóváhagyta, a határozatot mindenki köteles volt megtartani. A község keresztény bírája nem rendelkezhetett a zsidók felett. A zsidó bíró fogsággal is büntethetett, ehhez igénybe vehette az urasági hajdúk segítségét. Testi fenyítés tiltotta az idegen tolvaj zsidó befogadását, a lopott áru elrejtését, értékesítését. A helybeli zsidó község rendbontóit vagy az urasági, illetve elöljárósági parancs megszegőit először megintették, másodszor pénzbüntetésre vagy testi fenyítésre ítélték, harmadszor kitiltották a helyi községből.

A zsidó községnek a földesúr saját vendéglőt engedélyezett kóser bor készítésére és árusítására. Övé a bormérés joga is, a földesúr hordóiban, a szokott áron, helyben és másutt csak zsidók adhattak el sört. Akárcsak a rozsólist (édes szeszes ital, likőr). Viszont tíz dukát büntetés terhe mellett tilos volt a pálinkamérés és -kereskedés. Kóser húsról a helybeli mészárosnak kellett gondoskodnia, különben a zsidók bárhol beszerezhették.

Lovasberény 1765-től mezőváros, négy országos vásárt tarthatott. A zsidók a vásárokon és saját üzletükben árulhattak: gyapjút, nyersbőrt és szőrmét, rövidárut, gyertyát, dohányt, sót, vásznat, szappant. Új szabadságjognak bizonyult az eddig tiltott liszt- és vaskereskedés azzal a megszorítással, hogy nem károsíthatták a helybeli péket, s nem jelenthettek konkurenciát a földesúr nagyobb vaskereskedési vállalkozásának.

Fleischmann báró idejében még két fabrikaház – a szappanfőzésről kapta nevét – 1798-ban a privilégiumlevél rendelkezése alapján háromra növekedett. Ezekben és az 1775. évi okmányban már felvett tizennégy házban lakhattak is. A privilégium zavartalan lakhatást biztosított mind a saját, mind a bérelt házban. Ennek kapcsán fogalmazták meg a tűzrendészeti előírásokat. Minden, gondatlanságból okozott kárért a tulajdonos, illetve a bérlő felelt. A rendelkezés még további megszorításokat tartalmazott: a zsidó község új elöljárósága együttesen felelt minden tűz- vagy egyéb kárért. A kár és tűzvész megelőzésére a földesúr két zsidó és egy keresztény felvigyázót rendelt, akik hetente egyszer ellenőrizték a zsidó házakat, a kémények tisztítását és a rendet, s erről jelentést tettek a számtartónak. Az urasági házak karbantartása, a kémények tisztítása a számtartóság feladata volt.

Saját házukban a zsidóknak kellett tűzvédelmi szempontból is rendet tartani. A földesúr engedélyével, az ár tíz százalékának levonásával, házaikat el is adhatták. A privilégium kimondta: a földesúr a zsidók védelmében nem engedélyezi idegen zsidók, rácok és szlovákok betelepedését és kereskedését. Ennek fejében a zsidók nem emelhették túlságosan magasra az árakat. Konfiskálás terhe mellett a zsidó község senkinek sem engedélyezhette a házalást. Ha idegen zsidó kért belépést, és a község felvette – ez rendszerint beházasodással történt –, az új tagnak egy dukátot kellett a számtartói hivatalba befizetnie.

Újabb földesúri engedmény a legeltetésre vonatkozott. A zsidó község az uradalmi legelőn tarthatta lovait és teheneit. Ha az állatok kárt okoztak, a tulajdonos büntetést fizetett. Tilos volt a kecsketartás, mert ezek az állatok kárt okoztak a fákban, kertekben, sövényekben és épületekben.

A zsidóknak az autonómiáért fizetniük kellett. A jobbágyokhoz, zsellérekhez hasonlóan fizette a zsidó község a contributiót (állami adó), a domesticát (házi adó), ezenkívül az úgynevezett járulékos adót és 1749-től (Mária Terézia 1744-es rendelete alapján) a türelmi adót. A zsidók helyzete mégis előnyösebb a jobbágyokénál; sem robot, sem tized nem terhelte őket, úrbéri szolgáltatásaikat és speciális adóikat mindig pénzben fizethették a földesúrnak.

A privilégium záradékában Cziráky Antal leszögezte, hogy ez a kontraktus az ő egész életére érvényes, s a korábbi jogszokásnak megfelelően, főleg változás esetén, tízévenként megújítandó. A zsidó hitközség a csatolt kötelezvényben szavatolta a szabadságok ellenértékeként az adó megfizetését.

A legnagyobb összeget az oltalompénz (Schutzgelt) jelentette. Ezt a zsidó bírónak kellett fejenként kivetnie; ő szedette be, és fizette be az összeget a számtartói hivatalban. A kivetést határidőre kellett teljesíteni, a bírónak jogában állt akár karhatalommal is behajtani az összeget. A késedelmért fejenként harminc dénár bírságot róttak ki. Az elhalt vagy máshová költözött zsidó teljes adóját a községnek kellett vállalnia.

A privilégiumban biztosított szabadságokért és jogokért járó adókat és béreket egész évre vetették ki. A három fabrikaházért 632 forintot, a szappanfőzésért és az uradalmi házakért 186 forint 36 krajcárt, a saját házakért 133, a zsinagógáért, temetőért és a szombat előestéjéért ötven, a zsidó kocsmáért 55, a helybeli és vidéki zsellérekért 25, a rozsólis méréséért, házért és istállóért száz, a kereskedésért általában 130, az új fürdőházért 36 forintot, a régi fürdőért, a sahter házért, a sörmérésért és egyéb kisebb bérletekért 22 forint 24 krajcárt, mindösszesen 1370 forintot kellett évente fizetni.

Az 1798-ban kiadott privilégium megújítására tíz esztendő múltával, 1808-ban került sor. Megnövekedett az oltalompénz és a bérletek díja 1800 forintra. A harmincszázalékos növekedés abból adódott, hogy a kocsma és az újjáépített fabrikaházak bérletét emelte fel az uradalom (az épületek újjáépítése, amely az uradalmat terhelte, tizenegyezer forintba került). A kiváltságlevél megújításakor az ünnepekre engedélyezett zöldgally-használat korlátozására készült az uradalom, ugyanis a zsidók a kedvezménnyel viszszaéltek, a facsemeték között kárt okoztak. Az engedmény visszavonására azonban nem került sor, a hitközség a kár ellenértékét, kétszáz forintot befizetett az uradalom pénztárába.

Az újabb szabályozás éve 1834. Csökkent ugyan a hitközség bérleti díja, de megcsappantak bevételei is, mert az uradalom megvonta a sóra és dohányra kiadott árusítási jogot. Az 1834. január 1-jétől fizetendő 1200 forinton kívül ötven font kávét, száz font cukrot és 25 font viaszgyertyát adtak az uradalomnak. Az oltalomlevél arról is rendelkezett, hogy a jobbágyok házaiba települt zsidók családonként két forintot fizessenek.

A hitközség vezetői 1834. február 4-én kelt kérelmükben adták meg válaszukat a Pozsonyban, 1833. december 26-án, Cziráky Antal kézjegyével ellátott rendeletre.

„Az 1798-ban kiadott privilégium szerint – fogalmaztak a zsidó hitközség elöljárói – 1370 forintot fizettünk, majd pedig 1808-ban 1800 forintot bécsi értékben, ám akkor több olyan előnyös kiváltság birtokában voltunk, amelyek azóta tőlünk megvonattak: árusíthattunk vasat, dohányt, mienk volt a sóárusítás joga. Az 1370 forint évi összegben bennfoglaltatott még az úgynevezett öreg fabrika, a Deutsch Dávid-féle ház s a szappanfőző ház bérlete. Azóta e kereskedelmi szabadalmak tőlünk megvonattak, s csupán külön díj mellett bérelhettük ezeket egy ideig, azóta az 1370 forintnyi öszszegben foglaltatott házak egy része eladatott.”

A jobbágyok házaiban lakókról szólva megjegyezték, hogy „nem újonnan megtelepedett családokról van szó, hanem a régebben, a mezővárosban lakók felnőtt és családot alapító gyermekeiről, akiket sem az uradalmi épületek, sem a zsidóházak befogadni nem tudtak, így arra kényszerültek, hogy a jobbágyok házaiban lakásokat béreljenek”.

Világosan látták a hitközség elöljárói: az ezekre a zsidó családokra kivetett adó a hitközség kettészakadásához vezethet, mert a keresztények házaiban megtelepedettek kivonhatják magukat a hitközség valamennyi tagjára vonatkozó kötelezettség alól.

Az 1834. január 1-jétől a hitközség tiltakozása ellenére életbe léptetett szerződés állandósította is az ellentéteket.

Az 1830-as években a lakosság közel egyharmadát az izraeliták tették ki, létszámuk megközelítette az 1300 főt. Éles választóvonalat jelent az 1840-es évek eleje, ugyanis a XVIII. század elejétől a befogadó Lovasberény 1840-től a zsidó családokat „kibocsátó” településsé vált. A változások eredője abban keresendő, hogy az 1840:XXIX. törvénycikk engedélyezte a szabad királyi városokban az izraeliták megtelepedését. Folyamatosan csökkent a hitközség létszáma, tagjai kirajzásának főbb irányai Pest-Buda és Székesfehérvár. Több, az ország gazdasági és szellemi életében jelentős szerepet betöltő zsidó család tagjainak adott otthont addig évtizedeken át ez a mezőváros. Ilyen családok: a Baumgarten, a Deutsch, a Goldberger, a Feleki, a Herczog, a Brachfeld, a Schön, a Róna, a Saphir.

1840-től a hitközség anyagi ereje hanyatlik. Elsősorban a tehetős kereskedők költöztek el Lovasberényből, a visszamaradottakat túlterhelte a földesurat megillető oltalompénz és bérleti díj fizetésének kötelezettsége. A hitközség kérelmére 1844-ben módosult is az adó összege. 1844. június 9-én ismerte el Cziráky Antal a zsidók gazdasági helyzetében bekövetkezett változásokat: „Tekintetbe vévén, hogy 1833-ik évtől fogva a folyamodó Sidó községnek némely tehetősebb tagjai részint elköltöztek, részint elszegényedtek, vagy elhaltak… a leg utóbbi Privilegiumban ki szabott földesúri illetőségemet folyó 1844-ik évi Januariustól 1853-ik évi utolsó Deczemerig, évenkint fizetendő 800, azaz Nyolc száz pengő forinttokra… ezennel leszállítom olly formán, hogy ezen summába az uradalmi két Fabrikának, Fürdőháznak, és a Sidók által használt uradalmi Uraság Fundusoknak, nem különben a most fennálló Sidó házaknak, továbbá a koscher bor és sermérésnek, az élesztő árulásnak, végre a boltbeli kereskedésnek árendája bennfoglaltatik. Valamint pedig a Folyamodók által eddig esztendőnként adni szokott czukrot, kávét, viaszgyertyát, és Márton ludakat az eddigi menynyiségben továbbá is esztendőnként meg adni, úgy szinte Privilégumaiknak fennálló többi pontjait is a folyamodók ezentúl is szorosan megtartani kötelesek…”

Az éves oltalom és bérleti összeg mindvégig feszültséget teremtett az uradalom és az izraeliták között. Azonban a konfliktus ellenére zavartalannak bizonyult a hitközség tevékenysége, amelynek élén az elnök (a hitközségi bíró), a pénztárnok, a templomi és jótékonysági elöljárók, valamint a tanácstagok álltak. Állandósult a hitközség pecséthasználata: a pecsétlenyomaton a zsinagóga frigyszekrényének kicsinyített rajza volt látható. Héber, majd német nyelvű körirata: siegel der lovasberenyer juden gemeinde.

A XVIII. század első felében megalakult szociális egyesületek fogták öszsze a hitközség felnőtt tagjait. A Chevra Kadisa – az izraeliták egyik legősibb intézménye – fő feladatának az elhunytak hagyományos, szokás szerinti eltemetését tekintette. Ennek megfelelően a temető felügyelete a szent egylet ellenőrzése alá tartozott. Tagjainak felvétele, akik a betegeket és a szegényeket is felkeresték, ünnepélyes formában zajlott le. Ugyancsak XVIII. századi alapítású volt a Chevrasz bikur chólim, amely azzal a feladattal jött létre, hogy látogassa a betegeket, amit különleges jótéteménynek tartott a zsidó felfogás. De feladatának tekintette a betegek gyógyítását és a kenyérkereső nélkül maradt családok támogatását is. 1842-ban mindkét egyesületnek 258 fizető tagja volt.

Baumgarten Izrael bíró kezdeményezésére 1825-ben felújították a zsinagógát. A templomot előcsarnokkal bővítették, mert a mór stílusban, feltehetően az 1790-es években épült zsinagóga a híveket már nem fogadhatta be. Ugyanekkor a nyugati oldalon levő női karzat egy újabb oldalkarzattal bővült.

A zsinagóga felújítását, bővítését Cziráky Antal is támogatta: nagy menynyiségű téglát adományozott és 1030 forint kölcsönt adott a zsidó hitközségnek. A földesúr nagylelkűségét azzal köszönte meg a felekezet, hogy az ünnepi és a szombati istentiszteleten az uralkodóért elmondott ima után a grófi családért fohászkodtak, Cziráky Antal és felesége, Batthyány Mária címerét a zsinagóga két szemközti falán helyezték el.

1845-ben új iskolaépületet emeltek, a tanügyi szabályzatot Wiener Simon rabbi május 8-án hitelesítette. Az iskola tanítója a Trencsén megyei Bán községben 1822-ben született Deutsch Henrik lett. A zsidó tanítók mesterének tartott Deutsch 1852-ig működött Lovasberényben, majd hat éven át, 1858-ig a kecskeméti hitközséget szolgálta. 1868-ban lett az Országos Izraelita Tanítóképző és Gyakorló Iskola igazgatója. Az 1877-ben megnyitott rabbiképző tanára Budapesten hunyt el 1889-ben.

A szabadságharc leverését követő esztendőkben súlyos helyzetbe került az izraelita hitközség annak ellenére, hogy a türelmi adót eltörölték és a feudalizmus felszámolásával a földesúrnak fizetendő éves adót is.

A szabadságküzdelmet vérbe fojtó császáriak 1849. október 22-én kétmillió-háromszázezer forint összegben hadisarcot vetettek ki a magyar korona országaiban levő valamennyi zsidó hitközségre. A hadisarc kivetését a forradalom és szabadságharc támogatásával indokolták: „minthogy a Magyarországban levő izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan kiterjedést, előmozdították”. A hadisarcot az osztrák hadsereg felszerelésére szánták, és négy év alatt kellett megfizetni az összeget. Az évek során befizetett egymillió forintot aztán mégsem katonai célokra fordították, az 1856-ban kiadott császári pátens értelmében vallás- és közoktatási alapot hoztak létre az összegből.

A XIX. század közepén is tovább folytatódott a zsidók létszámának, valamint a mezővárosban és körzetében betöltött ipari, kereskedelmi szerepének csökkenése. Az 1840-es évek elejétől tapasztalt elvándorlás oda vezetett, hogy két évtized alatt közel hatszázzal lett kevesebb létszámuk. 1863-ban 667 zsidó lakosa volt a mezővárosnak. Apadt a hitközség gazdasági ereje, ugyanis Lovasberényt – mint már említettük – a tehetős, a vagyonos családok hagyták el. Ennek bizonysága a Weisz család históriája. Weisz Hermann 1834-ben két nagyobb tímárműhelyt létesített. Fia, Simon ugyanebben az évben önállósította magát, és Tull Antallal társulva megalapította a Weisz és Tull céget. A tulajdonosok 1855-ben Székesfehérvárra települtek. Üzemük korszerű bőrgyárrá fejlődött, de nemcsak ipari tevékenységgel, hanem gabonakereskedéssel is foglalkoztak. Pesten az Orczy-féle házban nagy bőr- és gabonaraktárat tartottak fenn.

Az önkényuralom esztendei rendkívüli helyzetet teremtettek a zsidó hitközség szervezeti életében is. Önkormányzatuk jogosítványai szegényedtek, a Székesfehérvári járási főszolgabíró közigazgatási felügyelete mellett gyakorolhatták jogaikat. Meglazult a hitközség belső rendje is. 1852-ben Kron Áron elnök, Weisz Simon és Schwarcz Lajos arról panaszkodtak Novák Kálmán főszolgabírónak, hogy az istentisztelet alatt a szokásos rendet biztosítani nem tudják: „Akárhogyan igyekezünk kötelességünknek megfelelni – írták a főszolgabíró segítségét kérve – sikertelen minden erre való fáradozásunk, csak gúny, kacaj és ellenállással fizetnek bennünket.”

Ezen fentebbiek részben a zsidókra kivetett hadisarc elleni tiltakozásnak, részben a császári hatóságokkal kényszerűségből együttműködő elöljáróknak szóltak. De megfogalmazódtak a mind jelentősebbé váló helyi kiadások teljesítése ellen is. Az iskola fenntartásának költségei az ezer forintot is meghaladták. A négy tanerős oktatási intézményben a főtanító feladatait Schulhof Henrik látta el ekkor, irányításával két altanító és egy segédtanító oktatott. Az előkészítő és három rendes osztályból álló iskolát 83 fiú és 45 leány tanköteles látogatta. Ismétlő oktatásban 27 tanuló vett részt.

1858-ban egyébként négy osztályú főelemi iskola rangjára emelték az oktatási intézményt. A rendelet kihirdetésére hálaadó istentisztelet és ünnepi hitközségi gyűlés keretében került sor. Ekkor Singer Ascher főtanító oktatta a IV. osztályosokat. Deutsch Eliás az I., Fischer Emánuel a II., Fischer Nátán a III. osztályosokat tanította. Az anyagi gondokkal küzdő hitközség kiadásainak legjelentősebb tétele volt az intézményes oktatás feltételeinek biztosítása: 1855-ben 2297, 1858-ban 2313 forintot fordítottak az iskolára, a tanítók fizetésére. 1861-ben a zsinagóga tetőzetét újították fel, s egy új mikva (rituális fürdő) megépítését is elhatározták.

A zsidók emancipációja (polgári értelemben vett egyenjogúsítása) a kiegyezés hozadéka. 1867. november 25-én gróf Andrássy Gyula miniszterelnök az országgyűlés elé terjesztette „a törvényjavaslatot az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében”. A törvényjavaslat főrendiházi vitájában a zsidóság helyzetét ismerő lovasberényi földbirtokos, gróf Cziráky János is felszólalt. Beszédében a javaslat elfogadása mellett érvelt: „Föltéve még azon esetet is, amit egyáltalában meg nem engedek, ha ezen törvényben más hitfelekezetek állására nézve veszedelem háramolhatnék, akkor is mellette volnék, mert azt is tudom, hogy a keresztény vallás egyik alapfeltétele: tégy jót azokkal, kik gyűlölnek… itt igazságosok kívántunk lenni egy nagyszámú felekezet irányában, mely eddig is, és a legújabb időkben valósággal, mind a nemzeti céloknak előmozdításában, mind hazafiságban és művelődésben velünk összefogni igyekezett.” A zsidók egyenjogúságáról szóló törvényjavaslatot az uralkodó 1867. december 27-én szentesítette (1867. évi XVII. törvénycikk).

A törvénycikk pozitív tartalma sem ellensúlyozta azt a folyamatot, amely a kiegyezést követő évtizedekben is jellemezte a lovasberényi zsidó hitközséget. Létszáma és ezzel együtt gazdasági ereje, jelentősége tovább csökkent. Természeti csapás is sújtotta: 1878. június 25-én a tűz martaléka lett a Chevra Kadisa épülete, és több felbecsülhetetlen értékű liturgikus eszköz, a hitközség történetére vonatkozó dokumentumok.

Az elemi csapás megrendítette a hitközség anyagi erejét, a korábbi évtizedekben virágzó iskolája 1882-ben beszüntette működését. Haas Miksa tanító negyedszázados munkája után ötszáz forint végkielégítésben részesült. Stärk (Borsodi) Mihály tanítóval szerződést kötöttek, az iskola helyiségeiben magánintézetet hoztak létre. Az oktatásra oly nagy gondot fordító elöljárók csak ideiglenesnek tekintették intézkedésüket. Anyagi áldozatokat hozott az iskoláért Teleki Miksa orvos, Bleyer Mór a hitközség elnöke és Taub Jakab rabbi. Az állandó pénzügyi gondokkal küzdő közösség 1892-ben eladta a rabbi lakását. A vételár – másfélezer forint – döntő részét a zsinagóga felújítására fordították.

Megrendült anyagi helyzetükön hittársaik adományai, alapítványai segítettek. Baumgarten Izraelnek a pesti izraelita hitközség kezelésében levő alapítványából évente 84 koronát, Baumgarten Ábrahám alapítványából 210 koronát kaptak. 1896-ban Baumgarten Fülöp háromezer korona összegű alapítvánnyal segített a szegények és az iskola helyzetén. Ezt tették a Brachfeld család tagjai is: alapítványaikkal kifejezésre juttatták, hogy nem feledték, nem hagyják sorsára a családjuknak a korábbi évtizedekben otthont adó lovasberényi hitközséget. Brachfeld Adolf 1895-ben ezer korona értékben létesített alapítványt, 1911-ben ugyancsak ezer koronával támogatta a Budapesten elhunyt Schwarcz Sándorné, született Brachfeld Sarolta a Chevra Kadisát. Kétezer koronát adományozott az iskola javára és a szegények támogatására Helzfelder Dianóra.

Az alapítványok, a segélyek lehetővé tették az elemi oktatás ismételt megkezdését, elősegítették a hitközség zilált anyagi helyzetének rendezését.

A századfordulótól mind hevesebb politikai küzdelemben a zsidók a függetlenségi pártot támogatták. Nemzeti érzésüket kifejezték azzal is, hogy Bleyer Kálmán indítványára 1891-től a közgyűlések jegyzőkönyveit magyar nyelven vezették. Pecsétnyomójuk is magyar nyelvű lett izraelita hitközség lovasberény felirattal.

A századfordulón bekövetkezett pozitív tartalmú változások nem bizonyultak tartósnak; annak ellenére sem, hogy 1910-ben megújították alapszabályaikat. Az első világháború és a forradalmak tovább zilálták a közösség belső életét. Az 1929-ben megjelent Zsidó lexikon szócikkben sem tett említést a nagy múltú lovasberényi hitközségről. A második világháború teljesítette be a zsidóság tragédiáját. 1949-ben a zsinagógát is lebontották, helyén családi házat építettek. Csupán az izraelita temető sírkövei emlékeztetnek Lovasberény egykori lakóira.

Házaló zsidó kereskedő a XIX. század elején
 
Vidéki zsidó (a kép közepén) a XIX. század elején
 
A zsidó temető 1999 őszén
 
Brachfeld Sámuel síremléke
 
A hitközség pecsétnyomó viaszlenyomata
 
A Weisz és Tull cég székesfehérvári bőrgyára a XIX. század végén

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet