Előző fejezet Következő fejezet

Összefoglaló

 

A Vértes-hegység déli és a Velencei-hegység északi nyúlványai között elterülő termékeny sík- és dombvidéket, amelyet a Rovákja-patak szel át, a Krisztus születése előtti 2. évezredben már gondolkodó, alkotó népek lakták. A bronzkorban Mihályvár és térségét népesítették be, de a kelták és a rómaiak településnyomai, temetői is megtalálhatók a település mai határában.

A község neve egy 1302-ben kiadott oklevélben bukkan fel Lowazberen (Lovászberény) alakban. A Lovas-Berény településnév a XVII. század végén állandósult. Határa a IX–X. század fordulójától a Csák nemzetség ősi szállásterületéhez tartozott. 1332-ben már templomos hely, a XV. században a Buzlai család birtoka. Buzlai Mózes a század utolsó évtizedeiben átépíttette, megnagyobbította a templomot, és VIII. Ince pápától 1484-ben az itteni Szent András-egyház búcsúengedélyt kapott.

A török hódoltság első évtizedeiben a falu elnéptelenedett, csak 1637-ben népesítették be újra a Tolna megyei Bikácsról érkezett református magyarok. A XVII. század végéig a református családok száma meghaladta a hatvanat, a község népessége megközelítette a háromszáz főt. Újjáépítették a falut, megkezdték a földek művelését, és birtokba vették a korábbi római katolikus templomot. A XVIII. század első évtizedeiben Lovasberény benépesítése újabb fordulatot vett. Morvaországból zsidók érkeztek, Közép-Németországból, a Hessen-Kassel tartománygrófság területéről harminc római katolikus család telepedett meg. Ettől az időszaktól vallásában, kultúrájában, szokásaiban vegyes népesség élt a községben. Az izraeliták száma a XIX. század közepéig folyamatosan növekedett, meghaladta az 1200 főt. Miután a szabad királyi városokban is letelepedhettek, számuk gyors ütemben csökkent.

Nemcsak a gazdasági fejlődés időszaka a XVIII. század, hanem a reformátusok és római katolikusok között elmélyülő ellentétek korszaka is. A rekatolizáció a birtokos család tagjaihoz, a Czirákyakhoz kötődik. Gróf Cziráky József 1730-ban vásárolta meg az uradalmat Franz Anselm Fleischmann bárótól. 1740-ben úrbéri szerződést kötött jobbágyaival, 1748-ban pedig elvette a reformátusoktól a templomot, s azt a római katolikus hitet követő alattvalóinak adta át. A reformátusok közel két esztendeig az Isten szabad ege alatt tartották az istentiszteletet. 1751-ben építették fel sövényből és nádból font oratóriumukat. Kőből épített templomot csak 1786-ban emelhettek. Ebben az időszakban mindhárom felekezet (római katolikusok, reformátusok és izraeliták) rendelkezett iskolával, a tanítók személyét is ismerjük. A gazdasági fellendülés eredményeként 1765-ben Lovasberény vásártartási jogot kapott, és a mezővárosok sorába emelkedett. A század végén már 327 lakóházat írtak össze, a családok száma 490, népessége pedig meghaladta a kétezer-ötszázat.

A XVIII. századtól a község, majd mezőváros története összekapcsolódott a Cziráky család históriájával. Lovasberény „épített világát” elsősorban gróf Cziráky Antal Mózes határozta meg. 1809-ben fejeződött be a kastély építése, majd 1834-ben a vidéki szempontból monumentális római katolikus templomé.

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc alatt jelentős változásokra került sor. A jobbágyok szabad paraszti birtokossá lettek, megszabadultak a földesúr gazdasági és jogi fennhatóságától. Lovasberény lakóinak döntő többsége a haza szolgálatába lépett, a római katolikus plébánost s a református lelkészt is letartóztatták a császáriak, mert Kossuthnak, a magyar függetlenségnek voltak hívei.

Lovasberény történetében is csak a kiegyezés után bontakozott ki a polgári fejlődés. Megalakult a képviselő-testület és az elöljáróság. A népiskolai törvény szellemében új iskolák épültek, majd a tankötelesek iskolai előkészítése érdekében óvoda létesült. Megkezdődött a helyi társadalom önszerveződése; társadalmi és kulturális egyesületek jöttek létre, többek között segélyegylet, olvasókör és tűzoltó-egyesület kezdte meg működését. A kulturális egyesületek művelődési lehetőséget biztosítottak, közízlést formáltak, és társadalmi kapcsolatokat teremtettek.

A település további gyarapodását az első világháború, majd az azt követő forradalmak törték meg. A XX. század húszas éveitől számítható konszolidáció során feléledtek, újjászerveződtek az egyesületek, és a megváltozott viszonyok közepette új társadalmi, közművelődési egyletek, társaságok alakultak. Ismét pezsgő közélet jellemezte Lovasberényt.

A második világháború minden korábbinál súlyosabb megpróbáltatásokat hozott a falu életében. 1944 decemberében Lovasberény is hadszíntérré vált, a négy hónapon át tartó súlyos harcok után 1945. március 20-án hallgattak el a fegyverek. A háború során 97-en vesztették életüket, 51-en lettek a holokauszt áldozatai. Megrongálódott 72 lakóépület, 38 pedig lakhatatlanná vált. A harcoló alakulatok felélték az állatállományt, 62 szarvasmarha, 75 sertés és 104 ló maradt a községben.

Az 1945 tavaszán kibontakozó demokratikus átalakulás több forrásból táplálkozott: a többpártrendszerből, a néphatalmi testületek tevékenységéből és a földreform végrehajtásából. A közigazgatás megszervezésével egy időben zajlott a földreform, a 236 földigénylő között 2099 hold szántót osztottak ki, egy igénylőre átlagosan kilenc hold föld jutott. A birtokok felaprózottságát mutatja, hogy a falu határában 6350 parcellát tartottak nyilván.

1945-ben megkezdődtek az államosítások, a negyvenes évek végén a kulákrendelettel félelemben tartott földművesek tömegesen hagytak fel foglakozásukkal, és ajánlották fel ingatlanaikat az államnak. A református és a római katolikus egyházközséget is háttérbe szorították, iskoláikat és az óvodát ugyancsak államosították. 1950-ben a község önkormányzatát is felszámolták.

Az 1956. október 23-án kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc volt minderre a tiltakozó válasz. Lovasberényben is megalakult a nemzeti bizottság és a nemzetőrség. November 4-én a szovjet Vörös Hadsereg koncentrált támadása hiúsította meg a demokratikus törekvések további térnyerését.

A forradalom és szabadságharc utáni években a vidék szocializálása, a termelőszövetkezetek megalakítása került előtérbe. A szocializált mezőgazdálkodást az Új Barázda termelőszövetkezet fogta egybe. A népesség létszáma is tükrözte a változásokat: 1949-ben 3102, 1960-ban 3129, 1970-ben 2973, 1980-ban 2639, 1990-ben 2594 fő lakta. Napjainkban szerény mértékű növekedést tapasztalunk, 2701 fő a település össznépessége.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet