A rétség és a mezőség határán

A település az ország dél-alföldi régiójában, Csongrád megye délkeleti részén, a Maros folyó jobb partján, a magyar-román határ mentén fekszik. Valamikor ez a terület a régi Csanád megyéhez tartozott, de a múltban és most is elsősorban Makó vonzáskörzetében élt, ez számított fejlődése meghatározó elemének. Ma a következő településekkel határos: Apátfalva, Kövegy, Királyhegyes, Csanádpalota, Nagylak.

Természeti adottságai közül első helyen kell kiemelnünk a Maros folyó szerepét, mely kialakította a csanádi táj arculatát. Természetföldrajzi szem­pontból természetesen nemcsak a faluét, hanem tágabb környezetéét is, beleértve a Maros túlpartján fekvő őscsanádi részeket. A régió természetföldrajzi szempontból összefüggő, homogén táj, része az „alföldi nagytájnak". Községünk alföldi településként a csongrádi sík tagja, ezen belül az úgynevezett Maros kistájhoz tartozik A kistájak közötti különbség elsősorban a talajadottságokban, illetve a településszerkezetben jelentkezik. Az itteni síkság ugyanis az Ősmaros hordalékkúp-építő tevékenységének eredménye. Hosszú évmilliók alatt a hordalékkúpon a pleisztocén végén ártéri és száraztérszíni lösz képződött. Ezen a Csanádi löszhát néven emlegetett síkságon kiváló minőségű mezőségi talajok keletkeztek, melyek a későbbi gazdálkodáshoz kedvező feltételeket biztosítottak. A döntően folyóvízi üledékek mintegy nyolc-tizenöt méter vastagságban borítják a felszínt, ez az összetett üledékes réteg (homokliszt, ártéri iszap, agyag, homok) eredményezi a talaj termőerejét. Magyarcsanád határának földje ma is jó minőségű. Átlagos aranykorona-értéke megközelíti a húszat, a szántóterületeké pedig a huszonhármat. Különösen értékesnek számít a Maros és a töltés közötti rész, az úgynevezett ártér rétségi jellegű területe, mert a medréből kilépett folyó az elöntött földeken iszapos homokot és agyagos iszapot hagyott maga után.

A Marostól délre és a Maros vonala mentén fekvő területek tengerszint feletti magassága mindössze 78-88 méter. Az ettől északra fekvő mezőségi területek szintje 80-101 méter között váltakozik. Magyarcsanád területe alacsony, egyenletes síkság, amely nagyon kevés domborzati különbséget mutat. A Maros mentén ártéri mélységű földek húzódnak, amelyekből csak kisebb ármentes szigetek emelkednek ki.

Községünk a Maros, illetve a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozik. A Maros teljes hosszát tekintve a régi Magyarország ötödik legnagyobb folyója, valamint a Tisza legnagyobb mellékfolyója. Ma Magyarországot a Csanád és Nagylak közötti szakaszon éri el.

A Maros őscsanádi kanyarulata

Közelsége miatt Makó, Apátfalva, Magyarcsanád és Nagylak területének egyes részei árvízzel veszélyeztetett helyek. Ezért a Maros mindkét oldalán még a folyószabályozás idején megépített árvízvédelmi töltések húzódnak. A Maros folyó szabályozását a Temesi Bánság létesítésekor kezdték, akkor a meder kotrása és a hajózási akadályok elhárítása céljából. A Maros mindvégig megmaradt szeszélyes, alig kiszámítható folyónak, egyik helyen kikotor (mint a Nagylak-Bökény közötti szakaszon), a másik helyen zátonyosan torlaszol, mint Magyarcsanád-Apátfalva között, ahol igen sok kis sziget keletkezett az idők folyamán.

Mindezen természetrajzi feltételek hatására, melyek közül a talajadottságok a legfontosabbak, Magyarcsanádon a gabona és a kapásnövények termesztése lett a megélhetés döntő forrása, de gyors ütemű fejlődést ért el a belterjes kertgazdálkodás is. Több körülmény (kiváló talajviszonyok, korai meleg tavaszi időjárás, Makó és Szeged közelsége nyújtotta kedvező piaci lehetőségek) szerencsés egybeesésének köszönhetően a Csanádi ember sajátos „Maros menti" mezőgazdasági tájkultúrát hozott létre, mely mind a mai napig a falu megélhetésének alapvető forrása.

Magyarcsanád és értelemszerűen tágabb környezetének éghajlata az utolsó néhány évezred alatt kevéssé változott. A napi, illetve az évi hőmérsékleti értékek pozitív és negatív irányban is a legnagyobb kilengést mutatják.

Az éghajlati adottság legkifejezőbb jellemzője a tartós forró nyár. Évente átlagosan 32 olyan nap van, amikor a hőmérséklet maximuma 30 Celsius-fok fölé emelkedik (hőségnap), s átlagosan 89 napon éri el a hőmérsékleti maximum a 25 Celsius-fokot (nyári nap). Jellegzetes a korai tavaszodás és a hosszan tartó meleg ősz. Tavasszal itt emelkedik az országban legkorábban tíz Celsius-fok fölé a hőmérséklet napi középértéke, s itt süllyed legkésőbb tíz Celsius-fok alá (október 20-25. között). A növények tenyészideje itt a leghosszabb, és mindehhez bőséges napsütés járul. A legmelegebb hónap a július, a leghidegebb a január. Sajátságos az is, hogy a február hidegebb a decembernél, az április az októbernél, a május a szeptembernél. Az egy napra jutó átlagos napfénytartalom a nyári hónapokban kilenc-tíz óra.

Éghajlatáról összességében elmondható, hogy kontinentális, amelyet más (óceáni, mediterrán) hatások is érhetnek. Ennek megfelelően a meleg, száraz éghajlat a jellemző és a kevés csapadék. Annak hatvan százaléka a nyári fél évben, negyven százaléka a téli fél évben hullik le. Tartós és vastag hóréteg ritkán alakul ki. Emiatt községünk hazánk szárazabb területeihez tartozik. A csapadék százéves átlaga (1880-1980) évi ötszáz milliméter. A legtöbb eső nyár elején, júniusban hullik. A legszárazabb hónapok a január-február. De nagy a szárazabb periódusok valószínűsége március, július, augusztus, szeptember és október hónapokban is. Gyakori a hótakaró nélküli kemény fagy, mely az őszi vetésekben érzékeny károkat okoz. Télen a várható hótakarós napok átlagos száma 33, de előfordulnak olyan telek is, amikor teljesen hiányzik a hóréteg. A csapadék e nagyfokú bizonytalansága a kontinentális éghajlatú térségek sajátossága. Területünkön a szélirány eloszlás és a csapadék alakulás között igen szoros összefüggés mutatható ki. A nyugati, északnyugati széljárás hozza a legtöbb csapadékot. De ez errefelé nem jellemző. Az uralkodó szélirány északi, déli és délkeleti. Északi széljárásnál 80-100 milliméter nagyságú a csapadékátlag, míg déli, délkeleti széljárással főn hatás érvényesül.

Régen a Maros mentén puhafás ártéri erdők, füzesek, nyárasok húzódtak, melyeket mocsári és lápi növénytársulások, nádasok, láprétek vettek körül, illetve tarkítottak. A folyószabályozás és a mezőgazdasági művelés a régi arculatot alaposan megváltoztatta, ami hatással volt az itteni élővilágra is.

Állatföldrajzi feloszlás szempontjából a falu és környéke a Pannonicum faunakörzet része. Az állat- és növényvilág jellemző élőhelyeinek meg­őrzése céljából tájvédelmi körzet jött létre Magyarcsanádon is, méghozzá a községi összterület 29 százalékán, ami messze a legmagasabb a kistérség települései között. Növényföldrajzi beosztás tekintetében a térség egésze a Tiszántúl (Crisicum) flórajárásába tartozik. Fontosabb növénytársulásai a tölgy-kőris-szil ligeterdők és szikes pusztai társulások.

Történeti-földrajzi adottságai közül legfontosabb, hogy területe a Maros mindkét oldalán fekvő Csanád megye része volt. Vármegyénk a XVI. századig roppant kiterjedésű és az ország sűrűn lakott vidékeihez tartozott, jóllehet igazán nagy népsűrűséggel csak a Maros mente rendelkezett. 1556-ban, az akkori dicalis összeírás szerint 76 község tartozott hozzá (1772-ben már csak három mezőváros és kilenc úrbéres község).

1809-ben Csanád vármegye pert kezdeményezett egykori területeinek a visszaszerzésére, s okiratok tömegével bizonyította, hogy az újkori Torontál vármegyének több mint fele, Temes, Arad, Békés és Csongrád vármegyének egyes részei a XVI. század közepéig ide tartoztak. Azonban maradt minden a török után kialakult új területi-földrajzi határok keretében.

Mai szomszédjához, Apátfalvához is elsősorban történeti-földrajzi okokból van köze, mert az 1697-ben létrehozott katonatelep (Újcsanád) helye a hajdani Apátfalva területén feküdt, Csanád városával szemben. A két település közötti kapocs kettős ezért eredetű: földrajzi és történeti. Hátteréül a csanádi püspökség és a vár tevékenysége szolgált. Apátfalva nem volt más, mint a Gellért püspök által Csanádon alapított monostor apátjának a faluja. Fennmaradt okleveleink erre a térségre helyezik a Csanád nemzetség legtöbb jószágát.

Egyes feltételezések szerint a család palotája Apátfalvától északkeletre állt, a mai Csanádpalota helyén, de ezt az állítást hitelt érdemlően nem sikerült bizonyítani. Amit viszont tényként fogadhatunk el, az, hogy a nemzetségi birtokok igazgatási központja Makó volt. Ezenkívül még vagy huszonöt falu tartozott a nemzetség jószágai közé.

A török hódítások elsöpörték Csanád megye középkori falvainak nagy részét, így a korábbi történeti időszakkal való településtörténeti folytonosság is megszakadt. Amikor a török kor végén újra benépesült Apátfalva középkori területe, a hatóságok azt részben földrajzi megfontolások alapján nevezték el Újcsanádnak. Ellentétben a Maros bal partján, Torontál vármegyében létező régibb községekkel: Őscsanáddal és Nagycsanáddal.

Története során gyakran változott a község földrajzi neve. Uy Csanád (1700), Új Csanád alias Apátfalva (1757), Csanád (1720, 1785, 1950), Magyarcsanád (1808), Magyar-Új-Csanád (1863), Kis Csanád (1870). Ezek a helynevek tehát megkülönböztető jellegűek a Maros bal partján, a torontáli térségben található ősibb településekkel: őscsanáddal (vagy Németcsanáddal) és Nagycsanáddal (vagy Szerbcsanáddal) szemben. Megjegyezzük, hogy a mai falu elődjének tekintett szerb határőrtelep közvetlenül a Maros­part mellett létesült. A katonai és községi élet földrajzi kereteit ez a fekvés határozta meg. Később, 1797-ben a folyó gyakori kiöntései ellen védelmet keresve vándorolt el a lakosság a falu mai helyére, ami három-négy kilométerrel északabbra található az eredeti településnél.

Ilyen előzmények után indult új útjára Csanád vármegye településeinek élete, most már végérvényesen a Marosnak csak egyik, a jobb partján.

A Maros és a töltés harca az 1970-es árvíz idején