Előző fejezet Következő fejezet

Szociális helyzetkép

 

A falu életét eleve meghatározta területi elhelyezkedése. Baranya megye északi részén meglehetősen elszigetelten, Pécstől, a megyei székhelytől 32 kilométerre, Sásdtól, a járási székhelytől 36 kilométeres távolságra található. A falu elzártan, lakói többnyire egymásra utaltan éltek. A körjegyzőség az 1926-ban rögzített állapot szerint Szászváron székelt, majd hosszú harc után Magyaregregyre került. A kárászi római katolikus plébánia jelentette az egyház jelenlétét. Magyaregregy fiókegyházat alkotott.

A községek történetét még a hivatalos szervek sem ismerték. Egyedül Márévár történetéről voltak információik. Az egyházközségek ügyeit az iskolaszék intézte. Az egyházi adóztatást a párbér jelentette.

A községi szervezetben az elöljárók, a bíró, hat esküdt, a pénztárnok és a közgyám végezte a legfontosabb munkát. A kisbíró, a bába, az éjjeliőr és a gazdasági alkalmazottak voltak segítségükre. A községi képviselő-testületet öt-öt virilista és választott tag, valamint két póttag alkotta.

A szociális szervek meglehetős távolságot tartottak. A körorvos Szászváron rendelt, a legközelebbi közkórház Pécsett volt. A kutakból nyert ivóvizet jónak minősítették. Fúrt kút 1926-ban még nem volt. Magyaregregyen a 262 ház 396 lakrészből állt. A vendéglátást három kocsma jelentette.

A gazdasági viszonyokra rányomta bélyegét a pécsi püspöki uradalom jelenléte. Magyaregregyen a püspökség 2037 katasztrális holdas erdészettel rendelkezett. A törpe- és kisbirtokosok átlag 12 katasztrális holdon gazdálkodtak. Közös legelőjük 385 katasztrális holdon terült el. Legeltetési társulatot 1926-ban még nem alakítottak. Legelőrendtartással azonban rendelkeztek. Közös erdejük szervezett volt, a pécsi erdőgondnokság kezelte. A faiskola 677 négyszögöl területet foglalt el. A hidegvérű lovak, a bonyhádvidéki szarvasmarhák és a mangalica sertések jelentették a fő tenyésztési irányt. A földművelés módja megváltozott, már egyik falu határában sem alkalmazták a „nyomásos” gazdálkodás valamilyen formáját.

A parasztgazdaságok már a század elején is vetésforgót alkalmaztak. Ismerték még az ugarolást, a föld egy részének pihentetését, de azt sem hagyták teljesen üresen.

A falu állandó piacát Szászvár jelentette, gazdaságilag Pécshez és Bonyhádhoz vonzódtak. Magyaregregy községben három vegyeskereskedés és két szatócsbolt működött. A vegyeskereskedések egyike a Hangya fogyasztási és értékesítési szövetkezet tulajdonát képezte. A kisipart három kovács, két bognár, két kőműves, egy ács, egy lakatos, egy cipész, két borbély és két szabó jelentette. Az üzemen kívül lévő kőszénbánya a község birtokosainak tulajdona volt.

A közoktatást a római katolikus felekezeti elemi népiskola, valamint a Levente-egyesület, a kulturális ügyet az iskolai könyvtár és a polgári olvasókör jelentette.

A lakosság életkörülményeibe egy 1938-ban készített helyszíni vizsgálat eredményei alapján kaphatunk betekintést.

A község földrajzi fekvésének leírása során a Hird és Szászvár közötti törvényhatósági út mentén való elhelyezkedését, a Keleti-Mecsekben észak– déli irányú fekvését, természeti szépségekben való gazdagságát emeli ki. A közlekedési lehetőségeket a pécs-bonyhádi autóbuszjárat a faluban lévő két megállóhellyel és a három kilométerre lévő, kövesúton megközelíthető kárász-köblényi vasútállomás jelentette. A község határát a megye legszebb vidékének minősítették. Az öt kilométer hosszú magyaregregyi völgyet (Vízvölgyet), a márévári völgyet a romokkal megfelelő propaganda segítségével bekapcsolhatónak tartották az országos idegenforgalomba. A már meglévő márévári fövenyfürdőt önerőből építették, fenntartása azonban támogatást igényelt. A legközelebbi piac a hét kilométerre lévő Szászváron, terménypiac a 22 kilométerre lévő Bonyhádon volt. A község hetivásár iránti kérelmének intézése ekkor volt folyamatban. A falu útjai burkolattal nem rendelkeztek, vízmosásosak voltak. Árkokkal való védelmük megfelelő anyagiak hiányában megvalósíthatatlannak bizonyult.

A lakosság számát számítással 1264 főben állapították meg, melynek vallás szerinti megoszlása: 1251 római katolikus, 3 református, 2 görögkeleti, 8 izraelita. Anyanyelv szerint magyar 1230, német 28, oláh 6. Életkor szerint 12 éven aluli gyermek 311, 12–18 éves 151, 18–60 éves 646, 60 éven felüli 156 fő. Az 1937-ben születettek száma 26 fő. A halálozási arányszám 14 ezrelék. A házasságkötések száma 15.

A lélekszámot megállapodottnak tartották. A születések számának egyharmada az erdőben élő cigányok köréhez köthető. Az óvodás- és iskoláskorú gyermekek gondozására nem volt intézmény. Csupán a csecsemővédelmet látta el a Stefánia Szövetség, az élve születések arányának emelkedésében ki is mutathatóan. Gyakoriak voltak a vadházasságok. A régi családokban a gyermekszám négy-öt fő, a felmérés idején szülőkorban lévő családoknál átlagban két fő.

A földbirtokkal rendelkezők túlnyomórészt törpebirtokosok, húsz katasztrális holdon felüli birtokos alig, harminc katasztrális holdon felüli pedig egyáltalán nem volt található. A kevés rendelkezésre álló földdel magyarázzák a szociális gondok meglétét, valamint a helytelen gazdálkodással. A könnyű keresetnek ígérkező erdei fuvarozásért elhanyagolták a föld megművelését és az állattenyésztést – állítják az adatrögzítők, holott éppen a mezőgazdasági művelésre alkalmas földek hiánya miatt kényszerültek fuvarozásra.

A község határa nehezen művelhető, meredek, hegyes, dombos. A termés alig fedezi a szükségletet, értékesítésre alig marad valami. Az állattenyésztés kezdetleges, a tejgyűjtő forgalma napi 130–160 liter tej.

Az egyke oka a fényűzés és a pompakedvelő életmód.

A keresők megoszlása

30 katasztrális holdon felüli birtokos
20 katasztrális holdon felüli birtokos 10
10 katasztrális holdon felüli birtokos 37
5 katasztrális holdon felüli birtokos 33
3 katasztrális holdon felüli birtokos 29
1 katasztrális holdon felüli birtokos 18
1 katasztrális holdas és ennél kisebb 2
Gazdasági cseléd 7
Önálló iparos 34
Önálló kereskedő 6
Kő- és szénbányász 47

 

A pécsi püspöki uradalom földbirtoka 2038 katasztrális hold, ebből szántó 69, kert 1, rét 9, legelő 182, erdő 1761, művelés alá nem vont terület 16 katasztrális hold.

A lakosság állatállománya 175 ló, 313 szarvasmarha, 414 sertés, 91 juh. A 410 katasztrális holdas közös legelőn holdanként egy-két számosállatot tartottak.

Helyben munkavállalási alkalom nem volt. A lakosság a nyolc kilométerre levő komlói kőfejtőben és kőzúzóban, valamint a szénbányában, a hét kilométerre levő szászvári szénbányában és a 15 kilométerre levő vasasi szénbányában talált munkalehetőséget. A kőbányászok átlagkeresete havi hatvan, a szénbányászoké havi nyolcvan pengő.

A lakásviszonyokra jellemző, hogy a faluban 31 padlós, 235 földes szobájú lakást találtak.

Káros szokásként említették a mértéktelen pazarlást és költekezést lakodalmak és a búcsúk alkalmával. Erejükön felül költekeztek, és súlyos adósságba keveredtek. Senki sem akart elmaradni a másiktól, és e céltalan versengés okozta sokak anyagi romlását.

A közös terheket Magyaregregyen a 4354 pengő állami adó és ötven százalékos községi pótadó, 105 százalékának megfelelő felekezeti iskolaadó, valamint az egyéb közteljesítésekre beszedett összeg, a pótadóalap (az állami adó összege) 62 százaléka képezte.

Az egregyi gondolkodás lényegét egy beházasodott asszony vallomása érzékelteti igen szemléletesen:

„Nem itt születtem, én csak bevándorló »gyütt-ment” vagyok. Így csak kívülről jöttként csodálkozhattam rá a falu különös hangulatára. Talán azért is vettem észre olyasmit, ami egy idetartozónak fel sem tűnt.

Itt nem voltak nagygazdaságok. Voltak gazdagabbak, meg szegényebbek, de leigázott, meg alázatos emberek soha nem voltak. Mindenkinek meg volt a maga helye és méltósága a falu társadalmában, és úgy vettem észre, mindenki tudta is, hogy hol a helye. Itt még a cseléd szónak is más volt a jelentése, mint máshol. Az asszonyok saját magukat nevezték »vászoncselédnek” beszéd közben. Öregek mesélték, hogy valamikor farsangkor a község kocsmájában mulattak a magyarok, a másik kocsmában a németek, és megint máshol külön az idősebb asszonyok. Rendje volt a mulatozásnak is.

Itt a »fölfelé,” meg a »lefelé« is másképpen van, mint máshol, mert itt észak felé folyik a víz, és azt hívjuk »lefelének«, délre meg a »fölfelé«.

Itt nemcsak köszönnek egymásnak az emberek, hanem néhány szót is szólnak egymáshoz. Nem mintha valaki választ is várna. Egyszerűen nem illik. Ne mondja senki, hogy »még nem is szót«.

Mikor először mentem végig az »alsó« utcán (neve is van persze az utcának, de itt ez az »alsó utca«), öreg bácsi jött velem szemben. Aprócska volt, de igen kackiás, és fürge mozgású. Köszönök illendően, erre ő: »Na, körösztlány hová mész?« Valamit makogtam meglepetésemben, aztán elmeséltem az esetet olyannak, aki nagyobb szakértő a helyi szokásokban. Azt tanácsolta, ne is törődjek vele, annak a bácsinak mindenki »körösztlány«, aki a faluba tartozik. Hát így lettem én is idevalósi.

Még láttam az utolsó népviseletbe öltözötteket, akik nap mint nap viselték múzeumba illő ruháikat. Akkoriban még éltek titokzatos történetek az idősek emlékezetében. Nem mondanám, hogy teljesen a képzelet szüleményei voltak, de hogy mi volt az igazság, és hol kezdődött a mese, azt senki sem tudhatja. Még láttam azt a kést, amit a betyártól vett el egyik dédöregapánk dulakodás közben kinn a présháznál a szőlőben. Történetek szóltak jóindulatú, meg rosszindulatú, veszélyes betyárokról és igaz történetek orvvadászokról. A falubeliek nemcsak mesélni, de hallgatni is tudtak. Az »igaziak« közül mára hírmondó sem maradt. Elfogytak a kósza mesék meg a titkok, amikről mindenki tudott, csak nem volt szabad róla beszélni.”

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet