Előző fejezet Következő fejezet

Megénekelt világ

 

Magától értetődően legkorábban Márévár ad témát íróinknak. Az is természetes, hogy először a szűkebb környezetből indulók fedezték fel. A Tolna megyében, Magyaregregy közvetlen szomszédságában, Györén született Náray Antal (1795–1870) regénycímet is innen választott. Máré vára című művének egyik színhelye a XV. század második felének Márévára. Főhőse, Nyárády a nevét is a környéken létezett elpusztult falu után nyerte. Ifjú feleségét is idehozza, még a távolból mutatja neki „Márénak magasan emelkedett tornyait”.

Náray a tájat hitelesen ábrázolja. Főhőse a történet kezdetén Márévárban lakik, a vár ormán áll, „a környező Mecsek vadonnyába nézgelvén le”, ahol verselni szokott. A tájat nem csak madártávlatból érzékelteti. Leír egy kilovaglást is a szomszéd pagonyba, ahol cserfák, gyertyánfák, különféle bokrok sokasodnak. Leír egy vadászatot is: A vadászkürtök „harsogó hangjától fellázasztván, betölték a virító völgyeket (a vadászebek – F. M.) hangos csaholásaikkal. A bokrokban magukat megsunyt nyulak felriasztván azoknak csertető futkározásaikra, sebesen iramlottanak a rájok törő veszedelem elől, s menedékhelyeket keresni igyekezvén szél módgyára nyargalództanak a gulacs rónáknak tisztás térein. A vadászok felvonva tarták fegyvereiket, s a feléjek tartó félékeny vadakat sűrű puskaropogással fogadták. Rémülésbe estenek volt az erdő számos lakosi, s ellenségeiknek fekvését, a fegyverek pattogásairól kitanulván, a Bereknek bellyebb részeibe vonták magokat, mélyebben utánnok hatottak azokért a völgyekbe a bűzlegő ebek is, s a vadászok nemkülönben odébb-odébb nyultanak.” A regény szentimentális befejezést kapott, a várban született meg a Nyárádyak nemzetsége.

Baksay Sándor (1832–1915) tanár, lelkipásztor, élete utolsó szakaszában református püspök is Baranya szülöttje. A Dáma címet viselő történelmi körképében a mohácsi vésszel kapcsolatosan tűnik fel Márévár. A történet szerint, melynek alapját egy népdal adta – valóságtartalmát korábban már megcáfoltuk –, a várat Móré püspök halála után Móré László igyekszik megszerezni. Neki ez nem sikerül, mert az zálogként Nagy Imre kezére jut, aki száz Pécsett összeszedett csavargóval birtokba is veszi. A várépület leírása valós alapokon nyugszik. Az építmény romokban áll, fantázia terméke viszont újjáépítése. Csak egy kifüstölt torony volt, „de mindjárt várrá lett, mihelyt a hat falu népe oda sereglett, árkait kimélyítette, szétomlott köveit egymásra rakta, pinczéit kitakarította, beszakadt boltozatait gerendákkal pótolta, hozzá egy ménkű nagykaput is ácsoltak össze, melyet könnyű volt megfaragni, fejes szegekkel kiverni, sarokba fészkeltetni, de nehéz volt forgatni.” Az új birtokos részese a korabeli politikai zavargásoknak. A törökkel is lepaktál, gyermekkereskedelmet folytat, ennek kitudódásakor Török Bálint fejvesztésre ítéli.

Az ugyancsak szomszédos Alsómocsolád tudós tanítója, Kulcsár József (1858–1902) a millennium idején szépirodalmi köntösbe öltöztette Márévár regéjét. A Baranya vármegye ünnepi kiadványában megjelent szöveget a későbbiek folyamán folklórjelenségként kezelték, ilyen megközelítésben többször is megjelentették. Ezt a változatot használják az útikalauzok is. Kulcsár munkáját itt olyan szépirodalmi műként értelmezzük, melynek alapja Márévár regéje.

Kulcsár története két szomszédos vár és gazdáinak bemutatásával indul. Máré vár az egyik, ahol Máré vitéz lakott, Miklós vár a másik, ahol Miklós vitéz. Mindkettőjüket hadba hívja a király, de csak Máré indul útnak. Miklós halogatja az indulást, egyre csak erősíti a várat. Közben el-ellátogat az otthon maradt szalmaözvegyhez, aki kezdetben hidegen, később azonban várakozóan fogadja. A kibontakozott szerelem gyümölcse egy gyönyörűséges kislány lett. Miklós vitézt bántotta a lelkiismeret, most már ő is csatlakozott a sereghez, ahol a csatákban vakmerően kereste a megváltó halált, de az nem jött el érte. A háborúnak 17 év után vége lett, Máré vitéz is hazaindult. Várába azonban nem engedték be, régi hívétől tudja meg a történteket. Rettentő haraggal távozik, majd sereggel, ostromágyúkkal tér vissza, és löveti saját várát. Felesége elküldi szolgálóit, maga pedig bezárkózik a palotába. Várának rommá lövetése után Máré Miklós ellen fordul, akit a romok temetnek el. Máré vitéz ezek után eltűnt a vidékről, újabb háborúban vett részt, ahol el is esett. Máré vitéz özvegye rengeteg kincs közepette étlen-szomjan veszett a vár pincéjébe, átkozva önmagát és csábítóját. Elátkozta lányát is: mindaddig ott kell neki a vár kincseit különböző szörnyalakokban őriznie, amíg a vár előtti bükkfa magjából új fa terem, az nagyra nő, és egyik ágából bölcsőt készítenek, akit először abban ringatnak, annak hetedik unokája meg nem szabadítja. A napvilágot csak tízévenként, pünkösd hajnalán láthatja meg. Ha nem sikerül neki a szabadulás, az átok újból kezdődik.

Az átok fogott, a szépséges széplányt csak időnként, pünkösd hajnalán látták a vár közelében. Hiába szóltak neki, nem válaszolt.

Nagy sokára új erdész került az egregyi erdőbe, aki piros pünkösd napján a vár alatti forrásnál találta a lányt. Csak azután válaszolt kérdő szavára, miután holló haját befonta. Hívta a lány, menjen vele, boldoggá teszi. Elvezette a mások számára láthatatlan pincéhez, megmutatta a vadásznak a rengeteg kincset. Az övé lehet, ha megváltja. Feleségül is megy hozzá. Feltétel: háromszor kell megcsókolnia, miután a lány elváltozik. Megcsókolta az erdész az iszonyatos fekete bikát, a nagy mérges kígyót, a rettenetesen nagy varangyos békától azonban kitörte a nyavalya. Nem tudta teljesíteni mindhárom feltételt. Miután magához tért, nem volt pinceajtó, sem varangy, csak a föld mélyéből hallatszott vérfagyasztó átok. Miért nem csókolta meg, miért nem szabadította fel? A dolgot meg nem történtté tenni azonban nem lehetett. Az elátkozott lány szomorúan meséli el történetét a vadásznak, aki most tudta csak meg, hogy ő az, akinek a hetedik nagyapját ringatták először abban a bizonyos bölcsőben. Miután nem váltotta meg, az átok még súlyosabb lett. Száz esztendeig ki sem mozdulhat a lány a pincéből, akkor is csak egy dermesztő hideg éjszakán egy óra hosszára. Aztán ismét várhat évszázadokig, amíg meg nem születik és el nem jön a hetvenhetedik unoka, aki megszabadítja.

A baranyai származású, Pécsett élő Dénes Gizella (1897–1975) katolikus író legtöbb témáját és a helyszínt ugyancsak a környék adta. Kis túlzással magyaregregyi írónak is nevezhetjük, aki nemcsak ismeri, hanem érzi is a település és közvetlen környéke lényegét. Márévár, tekintve, hogy témája pályájának elején nem a középkorban játszódik, csak érintőlegesen, viszonyítási alapként jelentkezik írásaiban. Magyar advent című elbeszéléskötetében (1920) a táj tartozékaként említi „a sudár tölgyek fölött kiviláglott” romhalmazt, Márévárt. Az Ábelvér című elbeszélés utazója is idetart. Az Asszonyok a hegyek között című regénye tájleírásában nevezetes hely Márévár. „Olyan mély a kútja, hogy a völgyig ér. Öregek regélik, hogy a kúton keresztül menekültek a várból a török veszedelem idején ott szorult magyarok” – írja.

Részletesebb leírást, a vár történetét ismerteti az írónő Az ország katonája című ifjúsági regényében (1939). Egykorú források ismeretében írja le az építményt: „csak messziről látszott komor rablófészeknek. (…) Magos falai csak kívülről voltak feketék, de benn, az udvar belső felén, fehéren villogtak. Szép csipkés bástyája volt, meg finom hajtott falmélyedései.” Megemlékezik Máré faluról is: Egész kis város volt a dombtetőn. Külön házak benne a jobbágyoknak, őrkatonáknak, meg az uraknak. Azon kívül kápolna is, akkora hogy a várnép mind belefért.” Építése történetét, adatok híján, a szomszédos völgyben, Mecseknádasd határában lévő Rékavár építésének történetével pótolja. Bogár Istvánnal, a vár és harminc falu urával mesélteti el: „A várat még István király építtette. Akkoriban, amikor sokat járt erre, mert egyetlen leánya, Ágota hercegnő a szomszédos Rékavárba ment férjhez az angol földről menekült Edmund herceghez.” A bencés monostort tényszerűen szerepelteti.

A Boldogasszony völgye című regényében (1943) ismét szerepelteti Márévárt: „Akármilyen jelentéktelennek látszik: fontos erősség volt. Főútvonal mellett magaslott, közelében, itt a mélyben az alacsony dombon, a Krajcár malomnál, a templom és a falu.” Megjelenik művében egy újabb elem is, a kútjában elrejtett aranykincs, aminek létét a falubeliek váltig állítják. Említenek egy aranyos sugárzást is a hegyek felett. A néphitre hivatkozva írja, hogy a kútban „szerelemtől égő tündérlány lelke vergődik”.

Kodolányi János Süllyedő világ (1940, 1965) című önéletírásában emlékezik meg egy Márévárról szóló balladáról, amelyet egy magyar kislánytól hallott pécsváradi kisiskolás korában: „Egy kis magyar leánykától hallom a feledhetetlen balladát a Máré várban lakó királyfiról, aki egy nagy tavon, csónakban evez holdvilágos éjjel kedveséhez, s mind a ketten vízbe vesznek. A víz közepén pedig két karcsú liliomszál nő.”

A magyaregregyi táj – a helység nevének említése nélkül – Gárdonyi Gézával (1863–1922) vonul be a magyar szépirodalomba az Egri csillagok című regényben, országos hírnévre szert téve. Bornemissza Gergő és Cecey Éva fürdőzésének leírása a Magyaregregyi patakra illik. A falu, ahová valók „a Mecsek egyik völgyében rejlik”, ahol „az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtek-faluban, mint erdei bogarak.” Azonosítható az országút melletti szikla is, ahol Gergő és Tulipán a vonuló török sereget figyelte. A már említett „Barnakőről” van szó, ahonnan az egész völgy belátható.

Gárdonyinak is van pécsi, baranyai kapcsolata. Ide jött tanítóképzői vizsgáit letenni, de szándékában állt a letelepedés is. Naplójában feljegyezte a Bonyhádon, Szászváron át Pécsre, következésképpen Magyaregregyen át, 1882-ben történt ideutazásának élményeit: „A Mecsek gyönyörű vidékére érve nem tudtam betelni annak szépségével. Üde lombozatú fák borítják az egész hegyet, melyen nagyszerűen kikövezett fehér országút kanyarog. Egyben egy vadkörtefára akasztottam köpenyemet, szedret szedegetve a bokrokról, nézelődni kezdtem. Körül a völgyben faluk fehérlettek és a bányák téglaházai pirultak, alig-alig tudtam betelni ezzel a látvánnyal.”

Magyaregregy faluval Dénes Gizella részletesen foglalkozik. „A Mecsek mögött húzódik meg félénken és elhagyatottan a kis magyar falu. Olyan lerongyolt, kicsit tunya, de szent és őszintén falu” (Magyar advent). Az itt élő ember is feltűnik: a körorvos, aki Piros Panna javasasszonytól tudja meg a falu híreit. Fóris molnár lánya ötezer pengős hozományt vitt házasságába. Az öreg Csányi, aki cséplőgépet vásárol. Tombi Juli néni, aki kislány korában az egregyi szőlődombok alatt fakadt forrásban meglátta Szűz Mária arcát, holott vak volt (Asszonyok a hegyek között).

Dénes Gizella főműve az általunk tárgyalt témát, de a Mecsek-hegység egészét illetően is a Boldogasszony völgye című regénye. Az írónő kiköltözve a faluba naponként gyalogosan járta a vidéket, és mindent pontosan leírt. Ismeri a helyneveket, azok jellegzetességét, történeti hagyományát. Mérnök hőse vasérc után kutat, de sajnálkozik is a vidék esetleges iparosítása miatt: „kár a Máréért, itt van még valami szűzi, valami szentséges, valami makulátlanul tiszta” – jelenti ki. A női főalak válasza: „Boldogasszony völgye. Itt úgy mondják és ez illik hozzá leginkább. Talán azért is ilyen makulátlan, ilyen töretlen, ilyen szentséges, mert égi védelem, égi kegyelem, égi figyelem alatt áll.”

Dénes Gizella az egykori Máré falut azonosítja a jelenlegi Magyaregregygyel. Ebben ugyan, mint fentebb láttuk, téved, de a település iránti szeretete hiteles. Igaz falunak tartja, amely különbözik más településektől. Itt még a víz is felfelé folyik. A nép gavallér, vidám és csapongó. Ismerik a hegyet és szeretik. Összenőttek vele. Éjfélkor is szekerekkel járják az utakat, nem félnek. Nem idegenkednek az orvvadászattól sem. Az ember és a természet kapcsolatának tartalmát egyik hősével mondatja el: „Amit nem kaptunk meg jó földben, megkaptuk erdőben, meg a föld mélyében. Mink bányászok is vagyunk, meg favágók és csak a végén parasztok. Már lassan nem is tudná megmondani eggyőnk se, melyiket is szereti, vagy érti igazán.” Az egyes emberek közül a jegyző és a tanító alakjával foglalkozik még részletesen.

A magyaregregyi Szentkút egyedüli szépírója is Dénes Gizella. A Szentkútnál meggyógyult asszony életével és halálával először a Kisasszonyunk Mária című elbeszélésében foglalkozik (1928). Itt meséli el, hogy Tombi Juli ötven évvel azelőtt a Szentkútnál nyerte vissza szeme világát. Tombi Juli néni „az egregyi búcsújáróhely élő csodája”. Vezeti a búcsúsokat utolsó alkalommal is, amikor Mária „érte jön”, és „magával viszi” (Asszonyok a hegyek között). Egy későbbi átdolgozott változat szerint Tombi Juli néni 67 éves szívbeteg. Mégis eljön a búcsúra, szeretné még egyszer átélni a csodát. Teljes odaadással énekli az egyházi énekeket, majd térdre rogy és meghal.

Jelentős alakja még a szenthely harangozója, az öreg Fóris, aki a búcsú előtt kikel betegágyából, a templomhoz szökik megnézni, minden rendben van-e. Ötven év alatt a dékánsággal szerzett vagyonát egy „fényes templom” építése céljára hagyja. Miután utolsó szavaival ezt kimondta, összeesett és meghalt.

Dénes Gizella a magyaregregyi búcsújáró hellyel utoljára 1947-ben foglalkozott. Ismét a Szentkút keletkezése a téma. Vasárnap van, Kisasszony napja. Öregasszonyok beszélgetnek, csodavárók. A fiatalok ezen a napon minden évben a gyűdi búcsújáró helyre mennek. Deákiné vak kis unokája – akit vittek már orvoshoz is – nagy tüzet lát a Tormavölgy felől. Elmennek oda, forrást találnak ott, ahol korábban víznek nyoma sem volt. Megtörtént a csoda, jelet látott, látóvá lett.

 

Máré-Vára.
 
Boldogasszony völgye

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet