Előző fejezet Következő fejezet

Útkeresés két világháború árnyékában

 

A mártélyi strandot 1921-ben ismét megnyitották, csónakverseny, tűzijáték, szépségverseny erőltette az emberekre a vidámságot. Az idegenforgalom fellendítése már ekkor szóba jött. Száz vendég fogadására készültek. A trianoni határok elzárták a lateiner osztályt, a módosabb iparosokat, parasztpolgárokat a megszokott nyaralási lehetőségektől: Félixfürdőtől, Herkulesfürdőtől és a Magas-Tátrától. „Mártélyfüredről” ábrándoztak némelyek. Pesti művészeket hívtak „romantikázni”.

„Mártélyon, ahogy a strandfürdő kiépült, városiak és szegedi emberek sok portát vettek meg azzal a szándékkal, hogy ott villákat építenek, a vasút mellett pedig ipartelepet létesítenek.” Már előzőleg hírül adta az újság, hogy a vasút mellett karókat vernek le, házhelyeket szakítanak ki. Egy szegedi asszony nyolc portát vásárolt fel, és a tavasszal épített.

Reich Ede városi főmérnök telekkönyvi és kataszteri helyszíni rajzok, valamint térképek alapján kitűzte a városi terület határait, közutakat, vályogvető gödröket és az összes portacsoport mezsgyéjét. 1928-ban elkészült az egész falura kiterjedő rendezési terv. Ezen a tervrajzon szerepel a később folyamatosan beépülő Csáki-telep is, ahol 1949-re már harminckilenc ház állt.

A strandfürdő mellett nagy vonzerőt jelentett a mártélyi hal. Bár a halászat története külön fejezet, annyit azért itt is el kell mondanunk, hogy

a Tiszán a húszas évektől egészen 1944-ig a szegedi Antalffy György volt a halászati bérlő, aki inkább Szegeden és Pesten értékesítette a zsákmányt, ami miatt a vásárhelyiek többször panaszkodtak a sajtóban. Azért a mártélyiaknak csak jutott belőle, hiszen a „fél falu” halászattal foglalkozott. Az 1920. évi népszámláláskor öt család vallotta magát földművesnek, harminchárom napszámosnak és tizennégy halásznak. Ezek közül három család nem a faluban lakott, hanem közel a fokhoz, a „hullámtéri szőlőtelepen”. Név szerint: Gurbó Lajos, Hetényi Mihály és a három Dénes.

A katolikus templomban minden második vasárnap miséztek, a belvárosi plébánia káplánjai jártak ki ide. 1930-ra megépülhetett a templom mellé a plébánia. Így lett a saját templom mellé saját papjuk is a mártélyiaknak.

A világháború utáni években a romló közbiztonság erősítésére csendőrőrsöt akartak telepíteni a faluba, de sokáig nem találtak megfelelő épületet. Előbb az egykori Körtvélyesi csárdát jelölték ki a számukra. Lovas járőreik a tanyavilágban jelentősen hozzájárultak a köz- és vagyonbiztonsághoz. Később a Hegedűs vendéglőben kaptak lakást. A törzsőrmester dr. Bereczk Pál házában lakott.

Hódmezővásárhelyre először 1851-ben nevezte ki a megyefőnök az első városi főorvost. A tanyai lakosság a legcsekélyebb orvosi ellátásban sem részesülhetett. Kuruzslók, javasasszonyok, csodatevők végezték munkájukat, sajnos kevés eredménnyel. A sebészborbélyok foghúzással, érvágással, törött csontok összeillesztésével foglalkoztak. A tanyai és pusztai lakosok között a tanyakapitányok és a tanítók osztották szét a szükséges gyógyszereket és egészségügyi füzeteket. A kolera és a tüdőbaj a himlő, a roncsoló toroklob, a torokgyík, a hasi hagymáz vezettek a fertőző betegségek között. Az 1880-as években jelentkezett a trachoma, az egyiptomi szemgyulladás. A vörheny és a kanyaró különösen a gyermekek között szedte áldozatait.

1892-ben szervezték meg a pusztai külterületi orvosi állást, melyet 1895-ben dr. Falcsik Dezső töltött be. A sámsoni vasútállomás (ma székkutasi) közelében 1897-ben a másodikat.

Még 1893-ban közgyűlési határozat született arról, hogy Feketehalom-dűlőben, a Szegvári út mentén, lehetőleg az iskolához közel, a harmadik külterületi orvosi állás megteremtéséhez telket vásárol a város, amelyen felépíthetik az oda kinevezett állandó orvos lakását. 1905-ben azonban a határozatot hatályon kívül helyezték, mivel az alkalmazott kiküldési rendszer hatékonynak bizonyult a járványok visszaszorításában, és ellene a lakosság részéről semmiféle panasz nem merült fel. A kiküldési rendszer mellett jelentős anyagi megtakarítást mutatott ki a számvevőség. Mártélyra és a falut környező tanyákhoz 1896-ban dr. Szappanos Mihály kerületi orvos járt ki, hivatalos kötelezettségein felüli időben.

Belügyminiszteri leirat nyomán 1921-ben vetődött fel újra, hogy Már-télyra külterületi orvosi állást kell szervezni. A közgyűlés a hatósági orvos körzetét a következőkben állapította meg: a szegedi vasút, a Tisza folyó, a mindszenti, derekegyházi határ, a szentesi országút és a várost ezen a részen körülvevő körtöltés. Mindaddig, míg állomáshelyén megfelelő orvosi lakás fel nem épül, a mindenkori orvos egyelőre és ideiglenesen a Damjanich utcának az ottani állami iskolán kívüli részén köteles lakni, és hetenként háromszor vasút igénybevételével vagy más járművel köteles Mártélyra kiutazni és ott egész napon fogadni a rászorulókat. Az orvos a más időben hozzáforduló betegeket is köteles gyógykezelésben részesíteni.

Az állást ugyan mindennek alapján megszervezték, de végül nem töltötték be, megbízás alapján dr. Draskovics Pál látta el az orvosi teendőket.

A járványok visszaszorításában nagy szerepet játszott az új artézi kút.

Az első artézi kutat az iskola építésével egy időben, 1907-körül fúrták.

A kútról a tífuszjárvánnyal kapcsolatban Szappanos Mihály 1921-ben így emlékezik meg: „A tífusz úgy hozzátartozott Mártélyhoz, mint tojás a héjához, mert a mérgét a folyó vize hozta és szállította számára a nyavaját, hitetlensége, nemtörődömsége könnyen hozzá juttatta, mert a víz használatánál soha nem tette meg azokat az óvóintézkedéseket, amik a megvédését a baj ellenében biztosíthatta volna. Ennél a dolognál pedig már a hatóság atyai gondoskodása járt el, amikor évekkel ezelőtt elkészítette számára az artézi kutat."

1927-ben pályázatot írtak ki két külterületi orvosi állás betöltésére, de egyedül csak dr. Draskovics Pálnak volt meg az 1883. évi I. törvénycikkben előírt tisztiorvosi minősítése. 1929-ben a másik pályázó, dr. Kovács János is megszerezte a szükséges képesítést, ám közben az 1927. V. törvénycikk már nem tartalmazta a földjáradékra jogosultságot, ezért azt külön kérték a közgyűlési előterjesztésben az orvosok számára pótilletmény formájában.

1929-ben a vásárhelyi közgyűlés dr. Draskovics Pált külterületi hatósági orvossá választotta azzal a megszorítással, hogy megbízatása a következő tisztújításig tart. 1933-ban Kun Béla és Takács Ferenc képviselők sürgették egy önálló gyógyszertár felállítását Mártélyon, de a közgyűlés azzal utasította vissza az előterjesztést, hogy a faluban kézi gyógyszetár működik, és nincs állandóan megtelepedett orvos.

A főispán 1935-ben engedélyt adott Horváth Jánosné ideiglenesen Mártélyon helyettesítő szülésznőnek az állás végleges betöltésére. Köteles volt lehetőleg a körzete központjában lakni, és a körzetében igényjogosult, szegény sorsú szülőknél a feladatát díjtalanul ellátni.

1943-ban határozat született arról, hogy Mártélyon az óvoda telkéből jól elkülöníthetően egy százötven négyszögöles, tizenöt méter hosszúságú utcafronton „szoba-konyhás-kamra-előszobás” lakást épít fel a város a szülésznő részére. Az építési költség fedezésére az 1944. évi háztartási alap terhére 15 000 pengő beállítását is elrendelte a közgyűlés.

Már 1936-ban sürgette a közgyűlés Mártélyon egy orvosi lakás felépítését is. A lakás azonban nem készült el, dr. Draskovics Pál szolgálati ideje alatt Vásárhelyen lakott, de volt egy tanyája a faluban, amelyben egy általa megbízott személy, Hetényi József tartózkodott.

1940 januárjában dr. Kóti Józsefet mint mártélyi orvost utasították, hogy dr. Vörös Áron körzeti orvost helyettesítse újvárosi rendelőjében. A mártélyi orvosi lak céljára a város által megvásárolt 1800 négyszögöles telket pedig még 1944-ben is haszonbérlet formájában hasznosították.

Azt új körzeti orvosi rendelő 1945 után épült fel a faluban, de 1953-ban, valószínűleg közvetlenül a felépítése után még nem volt bevezetve a villany az épületbe.

1954 és 1958 között Szerb György körzeti orvos látta el a község betegeit. A kisgyermekes anyák és a kisgyermekek szakszerű gondozása és a szakszerű tanácsadás is megoldódott egy védőnő alkalmazásával. A köz-ségben hetenként rendszeres fogászati rendelés folyt. 1957-ben az új iskola mellett százhetvenezer forintos költséggel készült el az új artézi kút. Kétszázötven méter mélyről hozta fel a vizet, percenkénti hozama elérte a hatszáz litert.

A nagy határú tanyás városok sorában Hódmezővásárhely is kénytelen volt foglalkozni tanyaközpontok létesítésével. Négy helyen, közöttük Mártélyon tervbe vették a hirdetőközpontok, a passzusírás és a panaszfelvétel rendszeresítését. Mártélynak orvosi rendelőt, halottkémet, fertőtlenítőt és temetőt ígért a közgyűlés. 1921-ben Szappanos doktor már arról cikkezett, hogy anyakönyvi hivatal is kellene!

„A telep nagyságánál fogva felér egy kisebb faluval, mert hisz abban a négy utcában a házak nagyobb csoportja sorakozik egymás mellé, és ebben a háztömegben emberek tanyáznak, már eddig is jó valahány százan!”

Valóban megindult Mártély „telep” infrastrukturális fejlődése a húszas-harmincas években. A vasúttal párhuzamosan makadámút vezetett Hódmezővásárhelytől Mindszentig. Csütörtöki napon piactartást engedélyezett a városi közgyűlés. Artézi víz közkifolyón biztosította az egészséges ivóvizet. A tanyák közt is volt húsz-harminc artézi kút, ahova a környékbeliek eljártak „jó vízért”. 1926-ban telefont vezettek be a faluba.

A harmincas évek vége felé egyre több iparos települt le Mártélyon, vagy jártak ki Vásárhelyről. A Klebelsberg-program részeként második iskola is épült az első közelében.

A közvilágítás megszervezése szintén része lett a fejlesztési programnak. Igaz, csak petróleumlámpák (tizenhat darab) pislogtak az utcákon. A lámpagyújtogató néni már késő délután körbejárt a faluban kis kannájával.

Klebniczki József a Kogutovich Emlékkönyvében tett megállapítása: „Ma már a falu hetvennyolc házból áll és a lakosainak a száma a körülötte lévő tanyavidékkel együtt hétszáznegyvenhat.” Bodnár Béla szerint ez a szám 843.

A harmincas évek elején új tanítók kerültek a faluba: Kmetykó Károly és Kovács Jenő, akik nyomban a falu fejlesztésére gondoltak. Ötvenhárom aláírással kérelmet nyújtottak be Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város közgyűléséhez: „Mártély tanyaközpont ma már teljesen faluszerű jelleget ölt, nemcsak külsőleg, hanem belső életében is. A múlt év óta állandó plébánosa és kántora van. Iskoláiban három tanító oktatja a falu és környékének gyermekeit. Nyári óvodája hat hónapig tart. Hetenként kétszer tisztiorvos jár ki, önkéntes tűzoltó-egyesület vigyáz a falu biztonságára. Két fűszerüzlete, vendéglője, kovács, bognár... stb. üzlete, mind a falusi élet hirdetője” – bizonygatták és épp ezért jogos kérésként előadták, hogy a közgyűlés engedélyezze temető nyitását Mártélyon.

A vásárhelyi közgyűlés azonban levette a kérdést a napirendről, mert a főmérnök elutasító véleményt adott a megjelölt helyről, ugyanis azon a helyen a gát melletti utászháznál a városnak földje volt. A kijelölt terület – írja a jelentés – „temetkezésre nem alkalmas, mivel a Tisza vize a védőtöltésen átszivárog és fakadásvíz alakjában már egy ásónyomra jelentkezik és

a gödörásást és temetkezést megnehezíti”.

1934-ben Csernay Mátyás iskolaigazgató megismételte a kérést. A város most már nem gördített akadályt a temető megnyitása elé. Megvásárolták a vasút és a köves út közti területet a Tóth Pál- Ferenci Istvánné-féle földből. 1937-ben meg is nyitották. De ami a közigazgatási kirendeltséget illeti, továbbra is ellenállt a város. Félt az önállósodástól, féltette a közel tízezer hold városi pótadóját!

Klebniczky József 1939-ben a Kogutovicz-emlékkönyvben rámutatott, „hogy a falut nem a tanyavilág hozta létre, hanem a falu történeti folyamatossága következtében fejlődött tovább. Ez a fejlődés azután magában hordozta a falu népességének a megoszlását is. Nem tanyai gazdák élnek itt túlsúlyban, mint más tanyai központokban, például Vásárhely-Kutason, hanem mezőgazdasági munkásság”.

„A falu lakosságának többsége mezőgazdasági munkás. Akinek kis földje van, azt a faluból kijárva műveli meg. A falu közelében található tanyák tulajdonosai nem a falusiak közül kerültek ki.” „Megállapítjuk, hogy itt egy önálló faluval van dolgunk a közigazgatás kivételével, mert az élet minden tekintetben olyan, mint az önálló faluban.” „Egyetlen segítési mód a falu fejlődésében az lenne, ha a város itt egy önálló kirendeltséget állítana fel, akkor nemcsak a falusiaknak, de a környező tanyaiaknak sem kellene ügyes-bajos dolgaik elintézésére a városba bejönniök.”

Amíg a Szegvári út létezett, a tanyaiak jó része szívesebben Vásárhelyre ment hivatalos ügyeit intézni, mint kifelé a faluba. A tanyásgazdáknak volt Vásárhelyen házuk, vagy legalábbis a rokonságuknak. Ott kifoghatott, elmehetett a piacra, elintézhette ügyes-bajos dolgait. Elmehetett a szíjártóhoz, a kalaposhoz, a szűcshöz... stb., mivel ilyen iparosok a faluban nem dolgoztak. De az egyedi bevásárlásaikat is jobban el tudták intézni, mint a mártélyi kis szatócsboltban. Még a temetéshez valókért is be kellett menni a városba, akkor pedig az anyakönyvi hivatalt is el lehetett intézni. Egyedül a járlatírás tetszett úgy-ahogy a népnek. Előző nap kiváltotta a passzust Kovács Jenő tanító úrnál, és aztán másnap mehetett a városba a jószággal.

Hamarosan a közigazgatási kirendeltségnél fontosabb kérdéseket hozott elő a történelem. Katonai behívások, belvizek, áruhiány, jegyrendszer, „lóbehívások”, beszolgáltatás, kötelezően előírt növények termelése vezette be azt ez új korszakot, ami a szabad paraszti világ elmúlását készítette elő. A mártélyiak ott voltak a felvidéki és erdélyi bevonulásokon mint katonák. A Délvidéken is megfordultak néhányan, de legtöbbjük a szovjet fronton hunyt el. Az 1989-ben állított hősi emlékművön hetven mártélyi második világháborús áldozat nevét örökítette meg a község.

Maga az orosz bevonulás gyorsan lezajlott. 1944 szeptemberében a dűlőbiztosok mozgósították az embereket tankcsapda ásásra. Még az asszonyokat is kirendelték „suhát irtani” a Tisza partjára. Október 7-ére virradó éjszaka néhány légiaknát dobtak a szovjet repülők a falura, melyek a templom környékére hulltak. Komoly kár nem keletkezett. Másnap a visszavonuló magyar hadsereg Mártélyon keresztül igyekezett a mindszenti rév felé. A faluból többen a tanyavilágba menekültek a hadi események elől, de hát az oroszok elől nem lehet elbújni. Eljutottak azok majd minden tanyába, erős érdeklődést mutatva a lóállomány, az órák és a fehérnép irányában. Tudunk olyanról, aki szégyenében a Tiszába ölte magát. S volt olyan mártélyi asszony, aki védekezésül sertéstrágyával bekente az egész testét.

A leventék ekkorra már elvonultak a Dunántúlra, hogy aztán Királyhídánál fegyvertelenül mégiscsak a szovjet átnevelő iskoláján essenek keresztül. Az 1923-beliek Dániában estek fogságba, szintén fegyvertelenül, hogy aztán itthon évekig viseljék a „nyugatos” megbélyegzést. De így jártak a tanítók, vasutasok és iparosok, vagy két tucat ember. Nem is beszélve arról a harmincfőnyi falusiról, akiket nyilasként tartottak számon.

A földosztást Mártélyon nagyszámú „napszámos” népesség várta. 1944. november 26-án Karácsonyi Ferenc a mártélyi népgyűlésen így táplálta reményeiket: „Egészséges földreform kell, földhöz kell juttatni a földmunkást a hazaárulók, a nagybirtokosok és az egyházak földjéből.” Mártélynak természetesen nem alakult külön földigénylő bizottsága. A hódmezővásárhelyi bizottság javasolta a helyi nyilas vezető mártélyi birtokának elkobzását. A Tárgyaló Tanács jóváhagyta, így április 4-én már arról számolt be a helyi sajtó, hogy az első mezsgyekarókat leverték a vásárhelyi határban.

Az egykori Károlyi uradalom földjeit a XIX. század második felében

– ahogy arról szó esett már – Politzer Ignác, Brunner Fülöp és Weisz Lőrinc vásárolták meg. A század végére azonban túladtak rajtuk a mártélyi gazdák javára. Így került a falu környéke a Maczelka, a Szűcs és a Szél család kezére. Különösen gyorsan forgácsolódott a Maczelka-birtok, így hát nem estek bele a kétszáz hold feletti kategóriába. Részesedett belőle a két Maczelka vő: Rostás Márton és Kovács Sándor, továbbá Maczelka László meg két más parasztbirtokos. Maczelka Sándor pedig 1939 után eladta 130 katasztrális holdas birtokát dr. Kakas Géza fogorvosnak, aki viszont így beleesett az „úri birtokos” kategóriába, ki is osztották a Ta 2734. szám alatti földjét. Egyébként Kakas doktor is Maczelka unoka volt. Földet kapott egy tucat igénylő a város rárósi gazdaságából és hullámtéri birtokából. Szabálytalanul kiosztásra került a római katolikus és a református egyház birtoka, ugyanis száz katasztrális hold alatt volt mindkettő. Szél Istvánnak csak százötven katasztrális hold feletti birtokából osztottak ki. Nagy Kardos Imre (Ta 2737.) földjét (35 katasztrális hold) a földigénylő bizottság parasztbirtoknak minősítette. Nagy Kardos József négyszázötven katasztrális holdas birtokát azért mentesítették, mert 1944 előtt elörökölték a gyerekei.

Az 1945. évi földosztás során százhetvennyolc személy jutott földhöz, de ezek közül csak ötvennek jutott átlag három-öt katasztrális hold szántó, százhuszonnyolcnak csak négyszáz-nyolcszáz négyszögöles gyümölcsös Körtvélyesben. Összesen tehát a 600/1945. M.E.SZ.-rendelet alapján ötszáz katasztrális hold háromszázhatvanegy négyszögöl földet osztottak ki.

A közeli lovag Zselénszky-féle ökröstói birtokból három mártélyi ember részesedett. Néhányan házhelyet igényeltek a Hódmezővásárhelyi Földigénylő Bizottságtól. A korábbi bérlők jártak legrosszabbul, hiszen ők is csak három-öt katasztrális holdat kaphattak az általuk eddig művelt földből. Nem is beszélve a katolikus egyház bérlőjéről, aki 1943-ban tizenkét évre előre kifizette az árendát. Egyesek úgy szerettek volna előnybe kerülni, mint 1919-es vöröskatonák. Való, hogy a faluban élt olyan réteg, amelyik nagyon várta az oroszokat. Így K. István is elsők között foglalta el

N. Pál birtokát, de amikor néhány év múlva a katonatiszt veje szorongatta a tsz-be lépéssel, fölakasztotta magát.

Hódmezővásárhelyen 1944. október 10-én baloldali szociáldemokratákból megalakult a KMP. Mártélyon az állomás melletti Mártélyi Olvasókörben, a munkáskörben jött létre a pártszervezet. Később meg a vele szemben levő óvodának is használt épület adott otthont a pártháznak. Október 23-tól folyamatosan megjelent a kommunisták napilapja, a Vásárhely Népe. Novemberben a kerületi olvasókörökben is megindult a politikai élet, sorra tartottak népgyűléseket. December 10-én megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szervezete. Mártélyt sem hagyták ki a népgyűlésekből, bár ott is nehezen fogadták el a népfrontos politikát, mikor már úgy látszott, hogy a hatalom száz százalékig a kommunisták kezében van. Csak 1945 januárjában mertek a szociáldemokraták jelentkezni párttagsági könyveikért.

A tanyai olvasókörökben már 1944 novemberében megindult az óvatos szervezkedése a mintegy huszonötezernyi vásárhelyi tanyai parasztságnak. Az első gyűléseket a nagyszigeti, a felső kopáncsi és tegehalmi olvasókörben tartották. 1945. január 25-re a tegehalmi olvasókörbe a környékbelieket is hívták szervezőgyűlésre, a szentesi útféli kisgazdakör, a téglási olvasókör és a Mártély feketehalmi olvasókör tagjait. 1945 tavaszán helyesen adta ki a kisgazdapárt a jelszót: „Ki a mezőre!”

1945 szeptemberében a nagy határú Hódmezővásárhelyen ismét fölmerült a közigazgatási kirendeltség szervezésének gondolata (Tatársánc, Kardoskút). Takács Ferenc országgyűlési képviselő 1946-ban kívánatosnak tartotta, hogy Mártélyon szervezzenek közigazgatási kirendeltséget. A Várostanács 1946. február 13-án elfogadta a javaslatot.

A kirendeltség vezetője Csordás Károly, hivatali helyisége pedig a piactéren lévő „leventelőcsarnok”-nak épült kis épület lett. Komoly feladatot rótt rá maga a közellátási ügyintézés, hiszen harmincháromféle, a közellátási jegyközpont által kiosztott utalványt kellett kezelnie, például: sertésvágás, zsír, petróleum, cipőtalp kiadására. Cukorból például harminc dekagramm kockacukor járt havonta és negyven dekagramm kristálycukor és így tovább.

Az 1947-es választások idején a faluban nyolcvanöt embert zártak ki a szavazásból. Tizenkilencet mint „nyilas vezetőt”, tizenkettőt mint „nyilas szervezőt”. A kimondottan tanyai lakosság közül a munkáspártok listáira néhány százalék szavazott.

A parlament elfogadta az irányított gazdálkodás tervét, a hároméves tervet. Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város hároméves tervében az szerepelt, hogy Mártélyon építenek egy egészségházat, egy óvodát, egy orvoslakást, átalakítják a közigazgatási kirendeltség épületét, és végül, hogy bevezetik a villanyt a faluba.

1948-ban Mártélyon rendőrőrsöt telepítettek. Összeírták a cselédtartó gazdákat és a földterületet. Termelőbiztosokat neveztek ki a határban, akik figyelik, hogy betartják-e a termelési tervet. Minden körzetben öt-öt dűlőbiztos segítette őket ebben. 1948-ban aratógéppel csak az arathatott, akinek erre a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége és az Újbirtokosok és Földhöz Jutottak Országos Szövetsége igazolványt adott. 1948-ban megalakult a Haladás Tsz ötszázkilencven katasztrális holdon.

A Szűcs János-féle földre (Ta 2526) „Földhaszonbérlő Szövetkezet” alakult. F. Mátyás mindjárt kiigényelte az ottani lakást. 1949-ben abban a tanyában alakult meg ötszáznegyvenkilenc katasztrális holdon a Fürst Tsz.

A másik lakást kiutalták A. Lajosnak. Az „ellenség” károkozásának megelőzésére hatvan személyt tűzfigyelő szolgálatra osztottak be. A cséplés menetét népi bizottság ellenőrizte. Gabonalapot csak az kapott, akinek vámőrlésre volt jogosultsága.

Rendelet szabta meg a sertésvágás után beadandó zsírt, a tejbeszolgáltatást: egy tehén után kettőszázhetven litert. A Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége helyi vezetőségének elnöke kimondta, hogy a köztereken, utcákon a négylábú jószágok, valamint a baromfi legeltetése tilos... A Hódmezővásárhelyi Tiszai Halászok Szövetkezete havonta köteles jelenteni, milyen beruházást végzett. A kirendeltségvezető 1949-ben írta: „Az éberséget elmulasztó alkalmazottak ellen a legszigorúbb megtorló eljárást minden esetben folyamatba tettem.”

Mártély látképe (1926)
 
A főutca a korhányi rampáról nézve (1926)
 
Mártély szabályozási terve, 1928 (Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára II. 797/1928)
 
Orvosi lakás
 
A mártélyi régi gátőrház, háttérben a Kun-teleppel (1926)
 
Kubikosok dolgoznak a töltésen (1941)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet