Előző fejezet Következő fejezet

Beethoven, aki eljött Martonvásárra

 

A martonvásári kastélyban nemcsak építészetünk, a parkban pedig nem csupán a magyar kertépítészet, hanem nemzeti történelmünk sajátos „műkincseit” kell látnunk. Ezen a helyen az idők során számos hazai és külföldi tudós, művész, politikus megfordult. Közöttük is kitüntető hely illeti meg Ludwig van Beethovent, annál is inkább, mivel a mai Magyarország területén Budán kívül ez az egyetlen olyan hely, amely a zeneköltő látogatásaival büszkélkedhet.

A fiatal komponista híre Martonvásárra hamar eljutott, Brunszvikék ugyanis már az első zongoratriók (1795) előfizetői között is ott voltak. Megismerkedésükre 1799 májusában került sor, amikor a főúri körökben körülrajongott mester zongoraleckéket adott a huszonnégy éves Teréznek és a húszéves Jozefinnek. Ekkor köttetett közöttük az „a benső, szívbéli barátság”, amely a Mester haláláig tartott. Jozefin pár hét múlva feleségül ment Deym grófhoz, és felkerült Bécsbe. Fivére, Ferenc is barátságba került Beethovennel, aki állítólag fel-felkereste a budai gyógyfürdőket, és Martonvásáron is nemegyszer megfordult. Látogatásainak idejét és számát illetően sok a bizonytalanság. Két ízben mindenképpen járt itt, s látogatásainak legvalószínűbb időpontjai: 1800 májusa és 1806 nyara.

Beethoven egyetlen pest-budai szereplésére 1800. május 7-én került sor a Várszínházban. Utána Martonvásáron is járhatott. Először, de nem utoljára. A két Brunszvik nővér ugyanis ekkor Bécsben tartózkodott. Jozefin május 4-én szülte meg első gyermekét, nővére pedig bizonyíthatóan mellette volt. A felejthetetlen martonvásári napokra tehát, amelyekről Teréz mesél, később kerülhetett sor. „Beethoven eljött Budára, eljött Martonvásárra, és mi felvettük abba a kis köztársaságunkba, amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja” – írja. S hogy mi volt ez a köztársaság? „Egy kerek térséget magas, nemes hársfákkal ültettünk be; minden fa egy-egy tagnak nevét viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol volt is, mégis beszélhettünk jelképeikkel, örömet s okulást merítve szavaikból… Ma sem ismerek szebb s boldogabb államot annál; Plató respublicája volt kicsiben” – meséli Teréz.

A Beethovennel kapcsolatba hozható másik parkobjektum: a múzeumban látható vörös márvány obeliszk, Teréz piramisa. Mint írja: „Volt a kerten belül egy kertecském, ahol sírdombot hányattam, s vésett vörös márványból piramist állíttattam ezzel az egyszerű felirattal: A legjobb atyának, lánya Teréz.” E hely számára igen becses volt (itt tette azt a fogadalmát is, hogy az „Igazság papnője” lesz). Piramisát minden bizonnyal megmutatta Beethovennek is, akinek hasonló emléket ígérhetett. Ez lehet a zeneköltő tréfás üzenetének nyitja. „Csókold meg Teréz nővéredet – kérte Ferenc grófot –, mondd meg neki, félek, naggyá leszek anélkül, hogy ehhez ő egy emlékművel hozzájárulna.” Ekkoriban főúri körökben divat volt emlékművet emelni élő nagyságoknak; erre a szentimentális kert eleve lehetőséget kínált. Haydn tiszteletére Harrach báró állított emléket, Erdődy-Niczky Mária pedig egy Isis-templomot szentelt nagy barátjának, Beethovennek.

A zeneköltő szóban forgó levele 1807. május 11-én kelt, amikor még láthatóan jól emlékezett Teréz ígéretére. Életrajzírója, Schindler szerint a Mester 1806-ban „rövid pihenőn” barátjának, Brunszvik Ferencnek a birtokán járt, vagyis Martonvásáron, a grófnak ugyanis akkor más birtoka nem volt. 1806 nyarán még tartott a szerelem Beethoven és a két éve elözvegyült Jozefin között, aki már három hónapja Erdélyben volt. Nagyon is elképzelhető, hogy a zeneköltő a vele való találkozás reményében szánta rá magát a martonvásári útra. Állítólag az Appassionata szonáta kéziratát is magával hozta, s az utolsó javításokat itt tette rajta. Fél évvel később e remekmű Brunszvik Ferencnek szóló ajánlással jelent meg.

Beethoven és hazánk, illetve a magyarok kapcsolatában a Brunszvik család meghatározó szerepet játszott. Teréz, Jozefin és Ferenc a zeneköltő műveinek első magyarországi népszerűsítői és ihletett tolmácsolói lettek. Tizennégy levél tanúsága szerint Jozefin volt Beethoven „Egyedüli Kedvese”. Feltehetően az a rejtélyes levél is neki íródott, amelynek titokzatos címzettjét az utókor „Halhatatlan Kedves”-ként emlegeti. A Brunszvikoknak részük lehetett a zeneköltő budai vendégszereplésében csakúgy, mint abban is, hogy a pesti német színház megnyitójára (1812) megzenésítette Kotzebue két magyar vonatkozású művét, az István király nyitányt és az Athén romjai utójátékot. Beethoven pedig több remekművét nekik ajánlotta, ily módon is megörökítve nevüket a zenetörténetben.

Beethoven kapcsán Martonvásárt 130 éve emlegetik, itteni látogatásairól azonban Brunszvikék ismerősei korábban is tudtak. Tudott Liszt Ferenc is, aki 1846. május 11-én zarándokolt el ide. A kastélyban Beethoven-relikviákat láthatott: leveleket, kottákat, festményt, majd pedig néhány Beethoven-mű eljátszása után visszatért Pestre.

1927-ben Dreherék Pásztor Jánossal megmintáztatták a nagy zenei géniusz terméskő mellszobrát. Május 22-én a martonvásári szoboravató lett volna a Beethoven halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett országos ünnepségek záró programja (különvonatokat hirdettek meg, s a műsor szerint az engesztelő szentmisén a hely szülötte, Pusztai Sándor operaénekes a zeneköltő dalaiból énekelt volna), az ünnepség azonban valamilyen oknál fogva elmaradt. A szobor felavatására csak 1954. szeptember 14-én került sor.

1958. június 22-én a kastélyban megnyílt a Beethoven Múzeum, amely 1988 óta a Magyar Tudományos Akadémia igazgatása alá tartozik, fenntartója pedig a martonvásári kutatóintézet. A felújított és kibővített múzeum mostani állandó kiállítását, amelynek a „Beethoven és a magyarok, különös tekintettel a martonvásári Brunszvikokra” címet adhatnánk, Falvy Zoltán és e sorok írója rendezte. A múzeummal és az 1960-ban átadott szigeti hangversenykerttel Magyarország régi adósságát törlesztette Beethovennel szemben. Az 1960 óta évről évre megrendezett nyári koncerteken számos külföldi és hazai művész és zenekar működött közre.

Martonvásár, ahol 1954 óta az általános iskola is Beethoven nevét viseli, a hazai Beethoven-kultusz központja. Ennek tervét megálmodói nem kis részben a parkra alapozták, amelynek növényzete állandóan újjászülető életet perget az idő végtelenségében. A zeneköltő martonvásári emlékeit („álmaiét, ábrándjaiéit, szerelmeiét”) az általa papírra vetett „kótafejek” őrzik. A nagy zenei titánét pedig, aki rajongott a természetért, a fejedelmi tölgyek, a tóparton silbakoló platánok és az az elárvult, öreg hársfa, amely egykor talán éppen őt jelképezte a Brunszvik nővérek „köztársaságában”.

A Brunszvik-kripta oltárképe (A Martonvásáron élő Kovács Erzsébet és Zoltán Győző iparművészek alkotása, 1996)
 
Komáromi-Kacz Endre: Beethoven Martonvásáron (1930-as évek)
 
A Beethoven Emlékmúzeum
 
Parkrészlet

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet