Előző fejezet Következő fejezet

Száz év harc a békében

 

A XIX. század végén a filoxéra és az Amerikából behurcolt peronoszpóra a Dunántúl dombos vidékein jelentős szőlőterületeket pusztított el. Sok parasztgazdaság tönkrement, a vincellérek közül többen elhagyták szülőföldjüket, és Szlavóniában kezdtek új életet. A szőlővész a Marcali-háton megtelepült községeket, uradalmakat is érintette, a történelmi borvidék területén nagy károkat okozott. Mesztegnyő parasztságának a szőlőtermesztés fontos bevételi forrása volt, de nem jelentette fő megélhetési forrását. A faluból 1880 és 1890 között mindössze öt törpebirtokos földműves kért útlevelet, és feleséggel, tizenegy gyermekkel, kétezer-négyszáz forint értékű vagyonnal, összesen 22 fő hagyta el szülőföldjét, s vándorolt ki Horvátországba és Szlavóniába.

A járvány megfékezésére azonban más lehetőség is kínálkozott, s akadt, aki azt választotta. A csurgói származású Baksay Sándor a természet erőivel folytatott elkeseredett küzdelemről egyik munkájában ezt írja: „Somogy küzd, és nem engedi kifonnyadni címeréből a szőlőfürtöt.” Ma már kevesen tudják, hogy Mesztegnyőn is élt olyan képzett szakember, aki sikerrel vette fel a küzdelmet a szőlőbetegségek ellen. Krokovics Lajosnak hívták, 1858-ban született, és bár munkássága más tájakra is elszólította, élete nagy részét 1922-ben bekövetkezett haláláig szülőfalujában töltötte. Emlékét ma a községi temető egyik patinás, régi síremléke őrzi. Tevékenységét a szakma még száz esztendő múltán is számon tartja, 1988-ban az egyik szaklap a következőket írta róla: „Élete jó részét a Somogy vármegyei Mesztegnyőn töltötte. A község és környéke értékes szőlőkkel beültetett terület volt. Vérbeli kertész, de különösen szőlész volt. Családjának az Öreg-hegyen és az alsó-hegyi részen kitűnően művelt szőlői voltak, ezeket 1848 után a Hunyady grófoktól vásárolták össze.

Szőlészeti gyakorlatát a mesztegnyői Öreg-hegy dűlőjében telepített szőlőkben szerezte. De sokat foglalkozott a Balaton környéki szőlőkkel is. A balatoni szőlők filoxéravész utáni helyzetét kutatta fel, és mintegy 150 akkor termelt és még megmaradt bor- és csemegeszőlőfajtát gyűjtött össze.

A filoxéra pusztítását látva Krokovics Lajos 1879-ben saját költségén Franciaországba, Montpellier-be utazott újabb ismeretek szerzése céljából.

A közel kétéves franciaországi tanulmányai kiterjedtek az akkori szőlőrekonstrukciós munkálatok minden részére. Megismerkedett az alanyfajtákkal, s közülük válogatta ki azokat, amelyeket saját mesztegnyői szőlőjében és a rendkívüli károkat szenvedett balatoni szőlőkben kívánt felhasználni. Montpellier-ben ismerkedett meg a szőlő fás és zöldoltásával, amelyek segítségével filoxérának ellenálló oltványokat lehetett készíteni. Elsajátította a tőkenyakba oltást is. Eredményei és megfigyelései annyira kitűnőek voltak, hogy a Montpellier-ben havonta megjelenő szőlőrekonstrukciós lapban jelentős dicséreteket kapott. Kiemelkedő gyakorlati képességére jól rávilágít a rügydugványokról írt tanulmánya. Ezt a módszert különösen az amerikai fajták nagyarányú elszaporítására alkalmazta.

Tanulmányai befejezése után hazautazott, s megkezdte a mesztegnyői szőlők felújítását. Rekonstrukciós tevékenysége minden idejét elfoglalta. Telepített, oltott, az alanyfajtákat hazai értékük szerint kiválogatta, és szorgalmazta elterjesztésüket. Felvette a kapcsolatot a magyar rekonstrukciós bizottságokkal is. Sokat köszönhetett neki a Tokaj-hegyaljai rekonstrukciós bizottság. Gyakran volt együtt Istvánffy Gyulával, Wartha Vincével, Szabó Gyulával, Lánczay Lászlóval és Herman Ottóval. Mindannyian nagy figyelemmel fogadták megállapításait, javaslatait. Különösen közeli barátság fűzte Herman Ottóhoz, aki sokszor kikérte tanácsát, de megfordult gyakran Szabó Gyula tállyai szőlőiben és otthonában, ahol felelevenítették franciaországi emlékeiket.

A hajdani családi szőlőskert ma Nádudvari Lajosé. E szőlő ma nemcsak jól kezelt, de kordonműveléses soraiban ma is 200, még Krokovics Lajos által ültetett tőke díszlik. Ő ugyanis már akkor kordonművelésű szőlőt telepített. Az 1886-ban ültetett tőkék, ma, 102 évesen is jó termő állapotban vannak, és telepítésüktől kezdve jól viselik a kordonművelést. Ezek javarészt borszőlőfajták, de található közöttük csemege is.”

Szilágyi Dezső, amikor e méltató sorokat papírra vetette, még láthatta a mesztegnyői Öreg-hegyen a hajdani szőlőtelepítés eredményeit. Az unoka, Nádudvari Lajos, akinek neve a két világháború névmagyarosító mozgalmában változott Krokovicsról Nádudvarira, maga is kertész lévén hosszú évtizedeken keresztül gondozta, ápolta a szőlőskertet. Sajnos a nagyapa ültette százéves tőkéket már nem találjuk meg a hegyoldalon, de a mesztegnyői szőlőhegyen ma is ígéretes zamatú bor terem.

Az úrbéri birtokviszonyok rendezése a reformkor idején elkezdődött, részleges megegyezések már ekkor születtek, ám a per végleges lezárására csak az 1848. évi jobbágyfelszabadítást követően kerülhetett sor. A jobbágyság már az 1836. évi országgyűlésen hozott törvényre hivatkozva kérte az úrbérrendezést, a dűlők osztályozását 1838-ban el is végezték, harmadosztályúnak minősítve mind a réteket, mind a szántóföldeket.

1840 októberében megtartották a legelőszemlét, amelynek során megállapította a bizottság, hogy a közös legelő a határ erdős részéből áll, földje néhol homokos: tölgy, cser és nyírfa nő rajta, itatásra alkalmas kútjai vannak, területe ezerkétszáz négyszögölével 2175 holdat tesz ki. Ekkor azonban a legelő elkülönítés ügyében nem történt megegyezés. Ezért 1841 augusztusában újra összeült az úriszék. A földesúr ügyvédje hivatkozva arra, hogy az uradalom sok barmot tart, telkenként csupán tizenkét hold legelőt ajánlott fel az úrbéri földek szomszédságában, azzal a kikötéssel, hogy az erdei részben a jobbágyoknak – az addigi szokásnak megfelelően – Kisasszony-naptól fogva József-napig tilos legyen a legeltetés. Ez az ajánlat rendkívül kedvezőtlen volt, hiszen összesen csak 403 hold legelőt biztosított volna félévi használattal a 33 egész ötnyolcad telek után (22 jobbágytelek, 81 házas zsellér, akik nyolcadtelkesnek számítottak, a plébános egy, a tanító féltelekkel rendelkezett). A tiszti ügyész ezzel szemben tizennyolc holdat kért telkenként, minden haszonvételével együtt, egész évi használatra.

Az úriszék az uradalom ajánlatát fogadta el, végzését a megyei törvényszék még 1840 novemberében telkenként tizennégy holdra módosította. Véglegesen 1845-ben zárta le az ügyet, a helytartótanács. Ítélete alapján minden telek után tizennégy hold legelőt, összesen 470 egész hatnyolcad holdat mértek ki, és ezt a területet a jobbágyság kizárólagos használatába adták.

A jobbágyfelszabadítás a feudális viszonyok eltörlésével résnyi utat nyitott a kapitalista fejlődés számára. Az 1848. évi megyei birtokösszeírás adatai szerint az urasági birtok területe településün határában 2796 magyar holdat tett ki. A törvény szerint a jobbágyfelszabadítás után a falu parasztsága kezébe került 1374 magyar hold, mely 22 jobbágytelekre és 81 zsellértelekre oszlott. Ezen a területen osztozott 1848-ban 43 jobbágy, tizenhat zsellér és egy házatlan zsellér.

Az úrbéri birtokviszonyok rendezése a forradalom és a szabadságharc leverése után, az abszolutizmus időszakában zárult. Az 1853. évi császári nyílt parancs elismerte a jobbágyfelszabadítás tényét, és az összes nyitott kérdést rendezni kívánta, fenntartva az addigi rendezések hatályát. Mesztegnyő esetében a legelő elkülönítés után egy vitás kérdés még fennállt: a volt jobbágyság faizási haszonvétele, amelynek rendezésére végül 1859-ben került sor. A megegyezés szerint a telkes gazdák telkenként három hold erdőt, az úrbéres zsellérek a harminc hold legelőjükön lévő fát kapták meg faizásra. A kiadott jobbágyi legelő többi részéről a földesúrnak a makktermő fákat három év alatt ki kellett vágatnia.

A szabadságharc leverését követő évtizedben újabb erőpróbát kellett a lakosságnak kiállnia. A megye északi részén 1849-ben kolerajárvány pusztított, amelynek elterjedésében a rossz közegészségügyi viszonyok is szerepet játszottak. A megye területén ekkor összesen nyolc patika volt, közülük az egyik Marcaliban működött. A járvány a marcali járás falvait is elérte, a legtöbb haláleset a közeli Kéthely melletti Somogyszentpálon történt, Mesztegnyőt a ragály még elkerülte. Néhány év múlva, 1855-ben azonban – ahogy erre korábban utaltunk – a kolera újabb hulláma söpört végig Somogyon is. Bodosi Mihály kutatásai szerint a megye történetében ez volt a legpusztítóbb járvány, halálozási rátája megközelítette a negyven százalékot, még az 1831. évit is túlszárnyalta. Három hónapig tartott, az egész megyét elérte, 194 lakott helyet. Mesztegnyőn és a környező pusztákon 57-en lettek a kolera áldozatai. A járvány megfékezésére Pfeiffer Mihály megyei főorvos hozott lényegében alig hatásos intézkedéseket. (1851-ig a marcali járás orvosa volt.) Az egészségügyi ellátás ezután sem változott sokat, az 1870-es népességstatisztika szerint a községnek nemhogy orvosa, még bábája sem volt.

Az abszolutizmus bukása után a falu lassan kezdett éledezni, a tizenegy év óta először 1860-ban újra összehívott megyei bizottmányban Mesztegnyőt Bognár Mihály képviselte.

A település és az uradalom kapcsolatáról kevés adat áll rendelkezésünkre, hogy nem volt felhőtlen, annak óvatosan kezelendő bizonyságaként talán megemlíthetjük a frissen indult, Somogy című megyei hetilap híradását, amely első évfolyamában, 1866-ban arról tudósított, hogy „…március 9-én este Mesztegnyén gróf Hunyady József birka akla, 700 darabból álló finomszőrű juhnyájjal együtt elégett. A tűz – mint mondják –szándékos gyújtogatásból eredt” Az eset kivizsgálásáról nincs adatunk.

A jobbágyfelszabadítás eredményét igazán az 1883-ból származó földkönyv tükrözi. Amíg 1848-ban az urasági birtok 2796 magyar hold volt, addig a földkönyv szerint gróf Hunyady Imre 6229 katasztrális hold területet mondhatott magáénak. Ha a mértékegységeket átszámítjuk, a grófi birtok 67 százalékos növekedését figyelhetjük meg. Ugyanakkor a paraszti földek területe 21 százalékos csökkenést mutat, s 1432 katasztrális holdra zsugorodott. A nagybirtoknak ez a roppant fölénye később is meghatározó maradt. A 197 paraszti gazdaságot körülfonva gátat vetett a további terjeszkedésnek. A birtokok kétharmada öt katasztrális holdon aluli, és egyharmaduk volt csupán öttől száz katasztrális holdig terjedő.

A birtokpolarizáció, a törpebirtokosok nagy száma különösen akkor válik szembetűnővé, ha az egy évtizeddel későbbi adatok alapján a megyét jellemző birtokviszonyokkal vetjük össze. 1895-ben a megye gazdaságainak alig felét tették ki az öt katasztrális holdon aluli gazdaságok, és ennél alig valamivel kevesebb volt a száz katasztrális holdig terjedő birtok.

A művelési ágak területi megoszlását vizsgálva azt látjuk, hogy az 1880-as években a szántóterület aránya – a megyei helyzethez hasonlóan – a paraszti gazdaságokban jóval nagyobb, mint a grófi birtokon. Ezt követte nagyságrendben az erdő, a rét, majd a legelő területe, a legkisebb részt a kertek és a szőlők foglalták el, kivéve a törpegazdaságokat, ahol ez utóbbiak részesedése a nagyobb. A törpebirtokosok egynegyede egyáltalán nem tulajdonolt szántóföldet, vagyis Mesztegnyőn a paraszti gazdaságok mintegy tizenöt százalékának az adott földmennyiség egyáltalán nem biztosított megélhetést.

A szántóterület mellett a paraszti földeken arányaiban jelentősebbek voltak a munkaigényes művelési ágak, a kert és a szőlő. A nagybirtokon 1848 óta egyáltalán nem termeltek szőlőt, annál nagyobb volt az erdő és rét területe. Mindez azt jelenti, hogy a kisüzem, a paraszti gazdaságok számára csak az intenzív gazdálkodás eredményezhetett további fejlődést, a nagybirtok esetében az extenzív fejlesztés lehetőségei is adottak voltak.

Az 1895. és 1911. évi statisztikai kimutatás az állatállomány számbavételét is lehetővé teszi. A Hunyady-birtokon még mindig a juhtenyésztés vezet. A sertés- és szarvasmarha-állomány nagy száma egyúttal már jelzi az intenzív állattenyésztés fokozatos elterjedését és a szarvasmarhafajta-váltást (a magyar fajta helyébe a pirostarka és a szimentáli lépett). A száz katasztrális hold alatti gazdaságok abszolút értelemben is nagyobb ló- és marhaállománnyal rendelkeztek. Feltehetően a gyengébb eszközellátottság miatt nagyobb szükségük volt az igaerőre, mint a grófi birtokoknak. 1895-ben a nagybirtok felszereltsége a következő volt: egy lokomobil, két járgány, egy cséplőszekrény, öt vetőgép, két rosta, hetven eke, egy trieur, két szecskavágó, 34 borona, 14 henger, 35 igás szekér. Elsősorban az uradalom számára jelentett gyors és korszerű szállítási lehetőséget az 1893-ban átadott balatonszentgyörgy– somogyszobi vasútvonal.

Egy évvel később már a mesztegnyői vasútállomásról is érkezett cukorrépa-szállítmány az akkor beinduló Kaposvári Cukorgyárba, amelynek a Hunyady-uradalom az egyik legjelentősebb bázisgazdasága lett. Ez a tény a gazdálkodás szerkezetét is átalakította, az intenzív kultúra növekvő munkaerőigényét részben a paraszti birtok polarizációjából termelődő nincstelenek, részben az ország más vidékeiről szegődtetett idénymunkások, summások elégítették ki.

Az 1885. évi adatok szerint a marcali járás területén Mesztegnyő határában volt a legnagyobb erdőterület (72,3 katasztrális hold). Az 1898-as erdőtörvény erdőőri kerületek alakítását írta elő, a település is erdőszolga székhelye volt, és a marcali erdőőri kerülethez tartozott.

A község dualizmus kori állapotának bemutatásához további értékes forrásul szolgál a már említett, 1870. évi népszámlálás. A lakosság száma 1836 óta megduplázódott, 675-ről 1393-ra emelkedett. A növekedés üteme 1870 után azonban lelassult, 1980-ban mindössze 1460 főt írtak össze. Amíg 1836-ban a község színkatolikus, addig 1870-ben már nyolc reformátust és 27 izraelitát is számon tartottak. A faluban 165 épület állt ekkor, leszámítva a templomot, a kolostort, az iskolát és a két községi épületet, a magánépületek száma 160, ezekben 282 lakást lehetett találni, közülük tizennyolcban üzletet is nyitottak, kimondottan üzleti célt egy épület szolgált. A lakásokban 1230 tulajdonos vagy bérlő élt családtagjaival, továbbá 46 albérlő és 117 cseléd lakott.

A foglalkozási megoszlást mutató adatok a társadalmi rétegződést is jelzik egyben. A faluban egy pap, három tanító, egy községi tisztviselő, két gazdatiszt élt, orvos és bába nem volt. A földműveléssel foglalkozók között nyolcvan birtokost, 116 szolgát (éves) és 363 napszámost jegyeztek fel. Az ipari jellegű munkát végzők közül a szövéssel foglalkozók száma volt a legmagasabb, 16 önálló vállalkozó 42 munkással dolgozott. A műveltségi állapotra, az oktatás hiányosságaira utal, hogy a lakosságnak több mint fele, 743 fő analfabéta.

Az adatok a kereskedelem és a kisipar lendületes fejlődését mutatják, része lehetett ebben a zsidó családok betelepülésének. A közigazgatási változások nyomán a község élete szervezettebbé vált, 1872-ben körjegyzőség alakult, melynek Mesztegnyő lett a székhelye, Bize, Gadány, Hosszúvíz, Kelevíz község tartozott hozzá.

A művelődés területén is kialakult a lényeges javulás esélye: a Hunyady család a mesztegnyői zárdába 1872-ben a Szent Vince rend szerzetesnőit telepítette le, akik ettől kezdve a térségben ellátták a leánynevelés és -oktatás feladatait.

Az első egyesületek az 1880-as években alakultak meg: 1883-ban a Mesztegnyői Polgári Olvasókör, 1895-ben a Római Katolikus Népkör.

Az 1900. évi népszámlálás szerint a község területe 7662 katasztrális hold, lakóinak száma 1929, túlnyomó többsége magyar ajkú. Százharminc német, három tót, hat oláh nyelven beszélt, a magyarul tudók száma 1917. A lakosság alapvetően a római katolikus vallást gyakorolta, mindössze három ágostai evangélikus, nyolc református és 19 izraelita vallású személy élt a faluban. Az írni-olvasni tudók száma 1120 főt tett ki, tehát a lakosságnak közel hatvan százalékát.

A 219 összeírt lakóházból 54 készült kőből vagy téglából, a 162 vályogból vagy sárból tapasztott ház közül, csak 78 állt tégla vagy kő alapokon. Az összeírás három, fából vagy más anyagból készült hajlékot is feltüntetett. A házak többségét (122) nád- vagy zsúptetővel fedték, 94 ház cserép-, pala- vagy bádogtetős, három fazsindelyes.

A század első évtizedének végén Mesztegnyőn már nemcsak vasútállomás, hanem posta, távirda és csendőrparancsnokság is működött, a körorvosi ellátást a szomszédos Böhönyén érhették el. A községhez több kisebb lakott hely tartozott: Búsvár, Hosszúvízpuszta, Landipuszta (korábban Edde-), Lászlómajor, Öreg-hegy, Soponyapuszta, Sósgátpuszta és Vajdahomokpuszta. Az 1910-es években téglagyár is üzemelt Mesztegnyőn, ezt Kövesdi Ferenc alapította (Marcali körzetében csak Kéthelyen dolgozott hasonló), három alkalmazottat foglalkoztatott, és évente százezer darab téglát és cserepet gyártottak itt.

Mint már említettük, a törpebirtokos paraszti réteg megélhetése a korszakban meglehetősen kilátástalannak tűnt, ezért több család a kivándorlást választotta. Szili Ferenc történész kimutatása szerint e tekintetben a marcali járás a második helyen állt a megyében. Mesztegnyőről 1900–1910 között 48-an kaptak útlevelet. 1908-ig tizenegy család el is költözött Amerikába: Vimmer István, Váradi István, Pandur György, Frisch István, Gaiger Lajos, Hári László, Szira Ferenc, Mattern Lajos, Ivók György, Nyakas István és Nagy János, többségük földműves, napszámos vagy segéd volt. A járás területén Tótszentpál után a lakosság arányához képest innen volt legnagyobb az elvándorlás, 1910-ben 1860-ra csökkent a lélekszám. Bár Mesztegnyő esetében is megfigyelhető a népesség fogyása, ezt a veszteséget még belső migrációval és szaporodással egyelőre pótolni tudták.

A későbbi évtizedek kivándorlási hullámáról nincsenek értékelhető adataink, említést érdemel azonban a Linha nővérek, Teréz és Róza amerikai áttelepedése. Ők évtizedeken át tartották a kapcsolatot az itthon maradt hozzátartozókkal, Amerikában szerzett vagyonukból több házat építettek Mesztegnyőn, részben az itthoni családtagok számára, de befektetés céljából is. Ez utóbbiaktól az 1948-as államosítás fosztotta meg őket. Ma is álló épületek, a község pedagógus szolgálati lakásként, illetve állatorvosi lakás és rendelő céljaira hasznosította őket. Az Amerikában élő adományozók köztéri szobor felállításához is hozzájárultak, a két világháború közötti években az Újvári-ház előtti hármas szoborcsoport részben az ő segítségükkel készült el.

Falunk lakóitól az első világháború sok áldozatot követelt, a bevonult kétszázötven katonából 65 hősi halált halt, tizenhárom özvegyet és tizennégy hadiárvát hagytak maguk után. Az elhunytak tiszteletére az elesettek nevével két vörös márvány emléktáblát állított a község, s a templom homlokzatán, a bejárati ajtó két oldalán helyezték el azokat. Az ünnepélyes felavatást 1922. szeptember 3-ára tervezték, de valószínűleg csak később kerülhetett rá sor, mert az egyik tábla a munkálatok során eltörött.

A Tanácsköztársaság idején a községben többen aktív szerepet vállaltak a kommünben, amelyet a fehérterror idején kegyetlen megtorlás követett. Elhurcolták a mesztegnyői paraszt- és munkástanács három tagját: Bors Vendelt, Francsics Mihályt és Ladi János községi párttitkárt, a tanítót. Mindhármukat kegyetlenül megkínozták, de a marcali járási börtönből csak Bors Vendel és Francsics Mihály szabadult, Ladi Jánost lábbal a kocsi után kötve az inkei erdőbe vonszolták, ahol több társával együtt agyonverték. A tanító emlékét a faluban ma emléktábla, utcanév őrzi, ő lett a névadója a helyi általános iskolának és az 1959-ben megalakult termelőszövetkezetnek is. Felesége sírját a mesztegnyői temetőben az iskola tanulói és a honismereti kör tagjai gondozzák.

Az 1925-ben készített közigazgatási adatlap szerint Mesztegnyő kisközség, területén 2753 katasztrális hold szántó, 499 katasztrális hold kaszáló rét, 49 katasztrális hold beültetett szőlő, 789 katasztrális hold legelő, 3341 katasztrális hold erdő, 82 katasztrális hold halastó található, terméketlen 148 katasztrális hold. Lakóinak száma 1517, s színmagyarnak vallották magukat, a hat izraelitán kívül mindenki római katolikus vallású volt. 1924-ben területéből kivált Hosszúvíz, önálló községgé nyilvánították.

Mesztegnyőn az összeírásban szereplő középületek között az ötszobás körjegyzői lakáson és irodán, valamint a tűzoltószertáron kívül egy szegényházat is feltüntettek, amely két szobából és egy konyhából állt. A községi képviselő-testület nyolc választott, nyolc virilista és négy póttagot számlált. A hivatali munkát két jegyző és egy segédjegyző végezte, a község egy bábát, egy kisbírót, négy éjjeliőrt és egy gazdasági ügyintézőt alkalmazott. Az önkéntes tűzoltóság 24 tagból állt. A faluban népkönyvtár, két tanítóval elemi fiúiskola és ugyancsak két tanerővel – a zárdában – elemi leányiskola működött. A gazda- és olvasókör 1925. január 1-jén alakult meg. A körorvos még Böhönyén rendelt, és a gyógyszertár is ott volt, kórházi ellátást pedig Marcaliban biztosítottak a betegeknek. A falubeliek piacra, vásárba is ide vagy Böhönyére jártak. Mesztegnyőn három kereskedés, két szatócsbolt, egy terménybizományos, azonkívül Hitelszövetkezet, Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet működött.

A vendéglátást, kikapcsolódást három kocsma és két fogadó szolgálta.

A lakosság ellátását az 1926. évi vármegyei címtár szerint Hencs József, Krénusz József, Malinovszky János, Spiller József, Szabó Vendel asztalosok, Horváth Antal, Kovács Sándor bognár, Horváth József borbély, Domján Ferenc, Jáger Mihály, Kozma Mihály, Kutnyánszky Béla, Ferencz Sándor, Trubek László, Meggyesi István cipészek, Frankó Vendel kádár, Kántor Béla, Szabó István kovács, Francsi Mihály, Csináth József, Kozma József, Kovács Ferenc, Molnár Ferenc, Panhecz István, Kántor Ferenc kőműves, Füzesi Sándor, Lengyel Imre szíjgyártó, Horváth István szabó, Ivók György, Krizsán Sándor, Bakos László, Nyakas Ferenc, ifjú Schmiedt János és Szabó Vendel takács biztosították önálló mesterekként. Ipari jellegű tevékenységet folytatott Kövesdi Ferenc 25 lóerős nyersolajmotorral hajtott malma, olajütője, fűrésztelepe és téglaégető telepe.

A földreform során 531 katasztrális hold 1358 négyszögöl szántóföldet és 23 katasztrális hold nyolcszáz négyszögöl házhelyet osztottak ki a rászorulóknak. 1932-ben már levente- és lövészegyesülete is volt a falunak, a körorvoshoz sem kellett Böhönyére menni, a betegeket dr. Kanczer László mesztegnyői orvos látta el, akit akár az 5-ös telefonszámon tárcsázni is lehetett, már aki tehette. A községben ekkor még csak a fontosabb hivatalokban és a tehetősebb magánszemélyeknél éltek a telefonvonalak. Rádiója az intéző segédtisztjének volt először az 1920-as második felétől.

A technikai fejlődés a rosszabb gazdasági helyzet ellenére is kényszerítő erővel hatott, s az első világháborút követően az utak kiépítése jóval gyorsabb ütemben történt, mint a dualizmus idején. Mesztegnyőn ekkor talán csak egy-két kerékpár lehetett, az egyik az erdőmérnökéké. A gépkocsi az első világháború előtt technikai ritkaságnak számított, a két háború között aztán Hunyady Imre gróf a falubeliek nagy ámulatára néha Fiat Topolinójával érkezett meg Kéthelyről, intézőjének is volt később autója.

Amúgy a köznép leginkább gyalog tette meg az utat még Marcaliba is, jobb esetben ökörfogattal, akinek volt, lovas kocsival. Az úri nép hintóval közlekedett. És nem szabad megfeledkeznünk arról a nagyszerű lehetőségről sem, melyet a vasút immár közel fél évszázada biztosított a község lakóinak.

A második világháború előtti utolsó évtizedben a már említett mesterségek mellett Mesztegnyőn órás és ékszerész is dolgozott. A korszak gazdag címtárakban. Ezekben időről időre közzétették, s így megörökítették az elöljárók, birtokosok, tisztviselők, tanítók, papok, orvosok, mesteremberek és egyéb szolgáltatást végzők nevét, jelezvén a változást és a gyarapodást is, amely falunk életében a két háború között bekövetkezett. Csak azt az óriási szakadékot nem tudták érzékeltetni, mely a község társadalmában az úri nép vagy a földdel, üzlettel, iparral rendelkező vagyonos „pógár” és a zsellértelken, vagy cselédsorban élő egyre növekvő számú „poletár” között fokozatosan kialakult. Az utóbbiak helyzetén a gróf egy sor szociális intézkedéssel próbált javítani, az uradalom területéből házhelyeket hasított ki számukra. Ekkor épült ki község déli részén az Egysoros és Kétsoros utca, amelyeket ma is gyakran így emlegetnek.

Hunyady Imre gróf a cselédeket is emberszámba vette, járandóságukat javította, a cselédlakásokban padlós szobát és téglás konyhát alakítottak ki.

Az uradalom életébe bepillantást nyerhetünk Kiss László segítségével, akinek édesapja, Kiss Mihály, intéző volt a mesztegnyői grófi birtokon: „Részben személyes élményeim voltak, részben szüleim elmondásából tudom, hiszen akkor még kisgyermek voltam. Amíg az öreg kegyelmes élt (József gróf, akit 1942-ben Mesztegnyőn temettek el), és ő volt a birtok tulajdonosa, elég nehéz anyagi körülmények között éltünk. Ebben az időben teheneink voltak, anyakocáink, hízósertéseink. Jelentős baromfiállomány is szaladgált a baromfiudvarban (tyúkok, kacsák, gyöngytyúkok). A tej, a hízósertés, tojás, pulykaértékesítésből származó bevételek egészítették ki édesapámnak a gróftól kapott fizetését. Mi gyerekek azonban nem vettük észre az anyagi gondokat. Nem voltunk elkényeztetve, de szüleink igyekeztek mindent biztosítani számunkra.

Az öreg kegyelmes halála után fia, az Imre gróf lett a tulajdonos. Magas, vékony ember volt, sűrűn megjelent ellenőrzésre az uradalomban. Volt egy nagy autója és egy kis Fiat Topolinója. Természetesen sofőrrel jött mindig és amíg hintóval a gazdaságban jártak édesapámmal, a kocsi ott állt az udvarunk előtt. A sofőr bácsival jó viszonyba kerültem, amiből annyi hasznom lett, hogy biciklim sűrűn kilyukadt gumiját mindig megjavította.

Imre gróf, csendes, nem nagyképű, nőtlen ember volt. Hol egyedül jött, hol a főszámvevővel, Szekeres Istvánnal vagy Taxner Ernő jószágkormányzóval, aki korábban Mesztegnyőn volt intéző. Ernő bácsi jóval idősebb volt a grófnál, és ha a Topolinóval jöttek, a gróf őt engedte előre ülni, maga pedig hátul az ülések mögötti csomagtartóban ült, mint egy collstok összehajtogatva. Mikor megláttam, mindig megmosolyogtam titokban, ahogy a kis kétszemélyes kocsiban ült hátul. Ha hárman mentek ki a határba a hintóval, ő rendszerint a kocsis mellett ült, hogy édesapám a szokott helyén ülhessen, Ernő bácsi pedig mellette, mert az kényelmesebb hely volt mint elöl.

Imre gróf elsők között a bérezésen javított, amiből mi gyerekek csak azt láttuk, hogy a tehenek, kocák és hízósertések tartása megszűnt. Mint gyereknek nagy sajnálatára, mert az istállók nagy szerepet játszottak az életünkben. De mindig volt tej és disznóvágás. Később megtudtam, hogy Imre gróf a korábban ebből származó jövedelmeket fizetésként biztosította édesapámnak, hogy a mai szóval élve, a háztáji gazdaság gondjai ne vonják el a figyelmét az uradalom irányításától.

Édesapámmal sokat jártam a határban, a majorokban. Két major volt: a Sósgáti és a Landi. Imre gróf idején láttam például, hogy Landipusztán a majorgazda számára szép önálló családi házat építtetett szolgálati lakásnak. A halászmester a tavak mellett – mert az uradalomhoz száz katasztrális hold halastó is tartozott – kapott szép kétszobás szolgálati lakást. Cselédlakásokat is építtetett, hogy kényelmesen lakjanak az emberei. Édesapám elmondásából tudom, hogy a cselédek bérezésén is javított. Sajnos megkezdett embercentrikusabb és szociális ténykedését az ún. felszabadulás megakadályozta.

A gróf hozzánk a lakásba, de még az udvarba sem jött be, ha korábban érkezett a jelzettnél, az irodában várta meg édesapámat. Ezt nem tartottam nagyképűségnek, nem akart zavarni bennünket. Édesapám mindig dicsérte. Elmondásból úgy emlékszem, hogy valahol külföldön szerzett mezőgazdasági oklevelet, de nem akarta honosíttatni, ezért itthon is elvégezte a Gazdasági Akadémiát. Tehát szakember volt. Soha nem hallottam édesapámtól, hogy utasította valamire, hogy beleszólt volna a munkájába, mert az eredményeken látta, hogy jó kezekben van az uradalom. Ennek lehetett a következménye az, hogy édesapám többször kapott fizetésemelést Imre gróftól, sőt a főintéző címet is ez időben kapta meg. Később, felnőtt fejjel visszagondolva Imre grófra, sehogy sem illett rá, amit ’45 után a főurainkra ráaggattak, hogy degeneráltak.”

A falu lakói élték a maguk küzdelmes – de a ránk maradt hagyományaikból tudjuk, színes és változatos – életét.

Mesztegnyőn 1939-ben, a második világháború kitörésének évében 340 ház állott, lakóinak száma ezerhétszáz volt, és 168 kisbirtokot tartottak nyilván.

Krokovics Lajos síremléke a mesztegnyői temetőben
 
Kordonműveléses szőlőültetvény napjainkban az Öreg-hegyen
 
Az állatok számára kevés a legelő. A mesztegnyői telkes jobbágyok marháinak összeírása 1840-ben (SML)
 
A Szenvedő Jézus szobra
 
A mesztegnyői vasútállomás
 
A mesztegnyői jegyzői lak egy, az 1900-as évek elején készült képeslapon
 
A mesztegnyői zárda épülete az 1900-as évek elején
 
Linha Teréz és Róza (a képen a második sorban balról a második ill. hetedik) házat építtet a Cseh utcában (1930-as évek vége)
 
Fasing Lajos katonai szolgálatot teljesít a fronton 1915-ben (meghalt az első világháborúban)
 
Képeslap a faluról a két világháború közötti időből (balra fent az uradalmi főintéző háza, mellette az erdőmérnöké, jobbra lent a községháza, mellette a Hangya szövetkezet boltja)
 
Özvegy Fasing Lajosné vegyeskereskedése
 
Kiss Mihály uradalmi segédtiszti szobája a rádióval 1925-ben
 
Nyakas Irén az erdőmérnökéktől kölcsönzött kerékpárral
 
Kiss intézőék útra készen. Az első autók egyike a faluban
 
A falu szellemi és gazdasági életének vezető képviselői az 1920-as évek második felében (balról: Németh József tanító, Vörös János esperes és Kiss Mihály intéző)
 
Az Egysoros, a mai Hunyadi János utca
 
A Kétsoros, a mai Béke utca
 
Hintóval a határban. A segédtiszti fogat 1939-ben

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet