A magyar Nagyharsány

Nagyharsány – ahogy arra a maga helyén már utaltunk – mindig magyar etnikumú település volt, és az évszázadok megpróbáltatásai ellenére döntően az is maradt. A török megszállás népességmérlegéről és a lakosság nagyarányú csökkenéséről megdöbbentő képet rajzolnak a dokumentumok.

1520-ban Nagyharsány mezőváros Draskovich-féle urbáriuma 129 családfőt sorolt fel, ez 650–700 lélekre utal, ha a népesség meghatározáshoz az általában szokásos szorzószámot használjuk. A Harsány-hegy melletti ütközet alatt és után a faluból elmenekült – vagy elpusztult – mindenki.

A harcokat követő egy évtizedben újra lakottá váló településről készült felmérések 1695–1696-ban 27 családot mutattak ki, és a szerzők úgy gondolták, hogy ez 516–645 lélekre enged következtetni. 1690-ben a bécsi udvari kamara újabb számbavétele azonban azt jelzi, hogy a XVII. század végi összeírásokban felsorolt családok négyes szorzója abban a korban teljesen használhatatlan.

Az 1690-es összeíráshoz hasonló rendszerben 1699-ben is név szerint listázták Nagyharsány lakóit, s a család lélekszámát is pontosan regisztrálták. Ennek a bemutatása és összevetése az 1520. évi urbáriális konskripcióval nemcsak a népesség számának összehasonlítása miatt nagy jelentőségű, hanem mert a családok folyamatos jelenlétére, kontinuitásának kérdésére is választ kapunk az adatokból.

A török időket túlélt törzsökös famíliák

Családfő neve 1520-ban Kontinuus családok 1699-ben

Csobay András Csobay János

Tomásy Ferenc Tomásy Péter

Botka Péter Botka István

Kelle János

Kelle Péter

Kelle Simon András Kelle András

Kasza Gyurka

Kasza Mátyás Kasza János

Ambrus Ferenc Ambrus István

Bordás József

Bordás Péter Bordás Péter

Rókus Lukács Rókus Matyi

Bogyó Istók Bogyó Ferenc

Kövesdi András Kövesdy Istók

Csóry András Csóry Jóska

Csata János

Csata Péter

Csata Miklós Csata Jancsi

Göbeles Antal Göbeles János

Csora Vendel Csora Miklós

A 179 év alatt a falura zúduló mérhetetlen szenvedés és pusztulás után, a török megszállást követő évtizedekre tizenkét olyan család tért vissza a Szársomlyó mögötti erdőségekből és a drávai árterületek búvóhelyeiről, amelyek a török megszállás előtti évtizedekben és a XVI. század közepén is nagyharsányi lakosok voltak. A magyarok szülőföldjükhöz való ragaszkodását mutatják azok az esetek is, amikor az Alföldre menekült családok jöttek vissza százötven éves megszállás után baranyai falvaikba.

Visszatérve az 1699-ben összeírt nagyharsányi családokra láthatjuk, hogy akkor 24 házban 28 önálló család élt itt. Szembetűnő a gyerekek csekély száma. A 28 családban tizennyolc hatévesnél fiatalabb gyermek élt, döntő többségük egyéves volt, ami érthető, hisz a háború után visszatért családok ekkor még épp hogy hozzáláthattak viskóik felépítéséhez és kis gazdaságuk műveléséhez.

A későbbi összeírásokban új beköltözők is megjelennek: a Sztárai (Drávasztára), Pály (a páli drávai révről), Újtói (Oldról, Újtóról) család vagy a Pisky (Drávapiski), Siklósy (Siklósról), Szántó, Tóth, Babocsy – utóbbiak az elpusztult szomszéd falvakból érkeztek, de korábban ők is nagyharsányi lakosok voltak, nevük előfordult 1590-ben is. A kuruc–rác népességpusztító háborúk után beköszöntő béke, a gazdasági konszolidáció, a falu gyorsuló népességnövekedéséhez vezetett.

A nagyharsányi népesség kontinuus lakói a XVII. század végén az összes család húsz–harmincöt százalékát tették ki.

A gazdasági összeírások a felnőtt lakosság számának hullámzó vonalát, de növekedő irányát mutatják. Befolyásolta a tendenciát az 1728. évi pestis, az 1731-ben pusztító nagy tűzvész, sokan költöztek el akkor a zsellérek közül más faluba. 1738-ban ismét többször pusztított a vörös kakas, több család hagyta el a falut, és más településen próbált szerencsét. A XVIII. század a kedvezőtlen körülmények ellenére a település tartós népességnövekedését mutatja.

A családok számának alakulása (1713–1799)

A XIX. század forrásai, a hivatalos tízévenkénti népszámlálások előtt, egyházi, vármegyei alkalmasint helyi uradalmi és önkormányzati szándékból is összeírták a falut. A népesség növekedése ebben a szűk fél évszázadban főleg a beköltözésből adódott, a csökkenését az egykézés rovására írják a szerzők.

A nagyharsányi határban rendelkezésre álló földek a polgári forradalmat követően, a birtokrendezések során lehetővé tették közel más félszáz háztelek kialakítását. Az uradalom támogatta, hogy a településre törekedő úrbéresek (volt jobbágyok, zsellérek) házhelyekhez jussanak, valóságos nagyharsányi lakosokká. 1854-ben 45 új család lett házbirtokossá. A növekedések és csökkenések mögött, a XVIII. századi trendhez hasonlóan, tűzvészek, járványok, a tagosítások folyamatában sikertelen utat bejáró úrbéresek problémái húzódnak meg.

A lakosság számának alakulása (1870–1990)

A népesség számának alakulása (1816–1864)

A XIX. század utolsó harmada és a XX. század népességformáló erői a háborús veszteségek, a ki- és betelepítés veszteségei és ugyanakkor nyereségei. A faluba költöző nagyszámú római katolikus népesség családszaporulata hozzájárult az egykéző református lakosság visszafogott növekedésének kiegyenlítődéséhez. A XX. század indusztriális jelenségei (bányászat, vasút, ipari vállalkozások) lélekszám-gyarapodást is indukáltak.

A népesség vallási megoszlásának, nemzetiségi szerkezetének, az őstermelés egyeduralma arányainak megváltozását a két világháború közötti népszámlálások mutatják. Az egykor teljesen református vallású községben a katolikus népesség került többségbe. Ennek ellenére az egykézés veszteségeit a bevándorlás nem tudta teljesen kiegyenlíteni.

Nagyharsányi esküvő, háttérben a parochia épülete, 1905 (a nagyharsányi iskolamúzeum tulajdona)