Előző fejezet Következő fejezet

Források földje

 

A hegyes, egykor végtelen erdejű Bakony fák koszorúzta dombokká, lapályokká szelídül Noszlop táján. Bármelyik irányból, akár Pápa, akár Ajka vagy Devecser felől közelítjük meg a három város szögletében fekvő falut, utunk jórészt erdőn halad át, és imitt-amott sötétlő rengeteg sejlik fel a határban. A vidéket a Bakonyhoz kötik – ha nem is elválaszthatatlanul – a kiterjedt erdők, fás ligetek. Noszlop a hegység északnyugati peremére szorult, a hegység lábaihoz simul. Az itt élők bakonyaljinak tartják magukat. A mai tájbeosztás szerint a település határa a Pápai-Bakonyalja–Bakonyalja–Bakonyvidék–Dunántúli-középhegység és a Pápa–Devecseri-sík–Marcali-medence–Kisalföld határán helyezkedik el. A község maga a Pápa–Devecseri-sík része, de határa keleten átnyúlik a Pápai-Bakonyaljára. A táj valójában tökéletlen síkság, átmenet a Kisalföldbe. Kanyargó folyójával, csendes vizű patakjaival, bőven fakadó forrásaival, síksággá terülő dombjaival hosszan kíséri a hegységet. Ez a halmos vidék Veszprémvarsánytól Noszlopig húzódik, határvonalát a Noszlop határában folydogáló Hajagos-patak jelöli ki a Somló-vidék felé.

A tájképet a 432 méter magasra emelkedő tanúhegy, a Somló látványa uralja. A noszlopiak számára tágabb környezetükben a zord és fenséges, minden oldaláról más arcát mutató Somló jelenti igazán a hegyet, sokszor név nélkül. Ugyan némi túlzással hegynek nevezik egyetlen, szőlővel betelepített dombjukat is, ám az inkább csak szelíd lanka.

A kora középkori noszlopi határleírások több hegyet említenek. Azonban ezek, még ha idővel veszítettek is méreteikből, sohasem közelítették meg a Somlót. A település határában emelkedik az elpusztult falura emlékeztető Tima-, a Pityer- és a Bárány-domb. A szőlőhegy egy részét Papdombnak nevezik, s úgy tudják, földjét a török időkben sapkában hordták össze.

A Bakonyalját a Bakonyhoz kapcsolják a hegység peremén fakadó vízfolyások, amelyek szinte összevagdalják a tájat. A hegység széleit elhatároló nagy tektonikus törésvonalak mentén bő vizű karsztforrások törtek elő. A mészkőrögök peremén a mészbe és dolomitba ivódott rengeteg víz utat vágott magának, a források friss vizével gazdagította a térséget. Noszlop egyedülállóan gazdag ásványvizet adó forrásokban. E vizek közelségében telepedhettek meg a falu első lakói. A források azóta sem apadtak el, a noszlopiak, mint általában a bakonyi nép, kutaknak nevezi ezeket. A legmélyebbnek a hajdani Esterházy-major területén, Becsepusztán fakadó Szénkutat tartották. Kristálytiszta vize láttatni engedte az alján gyöngyöző forrást. Egykor a körülötte süppedőssé vált föld – úgy emlékezik a hagyomány – egy meszet szállító ökrös szekeret nyelt el örökre. Környezetében még az 1960-as években is keletkeztek kisebb források, amelyek aztán lassacskán elapadtak.

A a táj hajdani nyugati szláv népességének nyelvét, földrajzi névadását átörökítő Börbönce ugyancsak jelentős hozamú. A gyöp-szeri, csizmafeji, úr-közi és Malom utcai asszonyok a szennyet s az áztatáskor beivódott hamulúgot itt verték ki lapickáikkal a ruhaneműkből és a zsákokból. Bő vízben moshattak és öblíthettek, nem kényszerültek a takarékoskodásra. A börböncei mosó a XX. század harmincas éveiben szűnt meg, idős Trombitás Sándor kávát emeltetett köré-fölé. Szomszédságában fúrták a falu vízbázisát jelentő kutakat a közelmúltban, a vezetékes ivóvízrendszer kiépítésekor.

A források más része azoknak a noszlopiaknak a nevét őrzi, akiknek a földjén fakadt. Ilyen a Csurgai- és a Cziráki-forrás, a Szücs-, Parraghi-, Tili- és Illés-kút. A szabad mezei Mocsolya-kút elnevezése a forrást körülvevő pocsolyákra utal. A Hömbölgő-kút neve a helyi értelmezés szerint a belőle hömpölyögve feltörő víztől származik. A Balaskonyának gyógyerőt tulajdonítottak, betegeket itattak vele. Ez a kút látta el a Bagómajorban élőket is. A noszlopiak sok kisebb forrást névvel sem illettek, az Irtás-dűlőben levőket sem tartották számon név szerint. A nagyobb esőzések után a falubeli árkokban, a falukút mellett feltörő időszakos, néhány hétig élő forrásoknak, buzgároknak sem adtak nevet, hiszen tapasztalataik alapján mielőbbi eltűnésükre, elapadásukra számíthattak.

A víz áldás a falubelieknek, de a bőséggel járása nehezítette is a gazdálkodást. 1852-ben a helyi katolikus gyülekezet a kegyurukkal, az Esterházyakkal kötött szerződése révén a korábbiaknál gyengébb minőségű földekhez jutott. Felpanaszolták, hogy rétjüket patak szeli át, azon források törtek elő, földjük nagy részét nád borította. Ezért alig hasznosíthatták a cserébe kapott területet.

A ma is működő, vizét bőven ontó Péter-kutat szintén forrásnak minősítik Noszlopon. Felmerült, hogy nem az, hanem egy, a két világháború közti kutatófúrás nyomán feltört mesterséges vízfolyás.

A határbeli források némelyike napjainkra kiapadt. A víz mélyebb rétegekbe húzódott s az intenzívebb bányaművelés is apaszthatta azokat térségünkben. Gondozásuk elhanyagolása ugyancsak közrejátszott ebben a folyamatban. Többségük azért még jóízű vizet ad a helyiek örömére. Legutóbb az Úr-köz végi Viola-forrást tette rendbe az új tulajdonosa.

A források kiömlő vize folyót és patakokat dúsított, malmok munkáját segítette a hosszú évszázadok során. Egy 1840. évi történeti iratunk a Hajagost a malmok folyójának nevezi. Egykor négy is működött. A „ráfolyós”, azaz felülcsapott vízimalmok a folyás iránya szerinti sorban így következtek: a Pityer-, az Öreg- (utolsó tulajdonosáról Koronczai-), az Úr- vagy Bolla-és az utolsó, a Meretei-malom. Közülük legkorábban ez utóbbi szűnt meg, a határrész Dobától Noszlophoz csatolásakor már nem működött. A többi még a második világháború után is őrölte a gabonát, legtovább a Koronczai szolgálta a falu és a környék népét. Az elhagyott malmokat lebontották, csak a Bolla-malom épülete áll napjainkban. A Parraghi-kút vize a Koronczai-malom működéséhez járult hozzá, míg a Pityer-malom melletti forrás vize közvetlenül forgatta a malomkereket.

A Noszlop körüli vizeket a Hajagos gyűjti össze. A 33 kilométer hosszan kígyózó patak a Marcal vízrendszeréhez tartozik. Becsén, a Szén-kútnál ered, és tekergős útja végén a Marcalba ömlik. Néhány évtizede szabályozták, ásott mederbe kényszerítették. Partján egykor nád, káka, sás díszlett, a vízinövények és halak dús birodalma volt.

A Hajagos a tudomány álláspontja szerint ugyan patak, de a noszlopiak számára folyó. Kétségtelen, hogy a határbeli vízfolyások közül hozamában a leggazdagabb. Beleömlik a Séd- és a Sidrét-patak s a Cinca, a vizesárok. A Cinca az erdők alól gyűjti össze a csapadékot, és a falun kacskaringózik keresztül. Nagy esőzések, felhőszakadások alkalmával annyira megáradt, hogy időnként elöntötte a part közeli házakat.

Más, határbeli vizek, a Merete- és a Tegye-patak Meretén egyesültek a Hajagossal. Az összefolyásnál olyan bő lett a folyó vize, hogy malmot hajtott.

Az egykori meretei malom garatjának helyén szívesen mártóztak meg a noszlopiak. A folyón rákásztak: a legények a vesszőkosárra kötött csalit sokfelé lerakták a mederben. A partoldalba szorult rákokat kézzel szedték ki. Sütve-főzve egyaránt fogyasztották, a felesleget pedig a pápai piacon értékesítették még a két világháború közötti években is.

A kárász különösen kedvelte a Hajagos vizét. A part menti elöntésekben, mocsarakban, a lassú folyású folyórészekben a csíkhalak tömegét gyűjtötték. Az erősen megnyúlt testű, kígyószerű, egészen apró pikkelyű halat ősi módszerrel fogták ki a folyóból: az egyik legény „tiporta”, felkavarta a vizet, a másik pedig a folyással szemben kosárba gyűjtötte a halakat. Leggyakrabban káposztával főzték meg, s a böjti időszak kedvelt eledele volt főzve és megsütve. Az alacsony oxigénigényű hal napjainkra kipusztult a Hajagosból, a szabályozással kiszorult a hajdani mocsarakból, elvesztette életterét.

Forró nyarakon a folyó vizét a falu alatti részeken elrekesztették, fürdésre felduzzasztottak. A langymeleg vizet főleg a gyerekek élvezték. A polgárszeri asszonyok rendszerint a kertjeik végébe eső folyószakasznál mostak. A Hajagos medrének oldalfalából az utolsó tulajdonosáról Pityer-malomnak nevezett Csendes-malomnál is forrás tört elő, malmot működtetett, és ivóvízzel látta el az őrlető gazdákat, a környező erdőkben dolgozókat.

A noszlopiak a folyónál áztatták kenderüket. Minden családnak megvolt a maga hagyományos kenderáztató helye, ahol a növényt beásták a mederbe. Fával és súlyos kövekkel gondosan lenyomtatva általában három hétig tartották a víz alatt. Amikor külső burka levált, kiszedték, és lemosták a folyóban. A gúlákba rakott kendert a parton szárították ki, s csak azután szállították haza feldolgozásra.

A Hajagos mellett húzódott a falu katolikusainak káposztáskertje, családonként egy-egy kis tábla. A reformátusok a Börbönce mellett alakították ki a magukéit. A kertekben termesztett zöldségféléket a folyóból és a forrásból öntözték esténként, kora hajnalonként. A Hajagos partját sávban díszítette a vízililiom, és a nefelejcset is csokorba gyűjthették onnan a gyerekek.

A település határában lévő Dénes-tóból piócát szedtek házi gyógyításra, vérleszívásra. Partját sás borította. A helyi kádárok hordók készítéséhez használták fel. A temető közelében lévő, napjainkra feltöltött kisebb tó, a Tócsa valójában egykori bányagödör. Agyagot termeltek ki innen az agyagos, azaz döngölt padló hetenkénti felkenéséhez, „sikálásához” és az építkezésekhez. Szekérszámra hordták innen a kavicsot az utak javításához. Vize helyenként elérte a háromméteres mélységet is. Kedvelt fürdőhely lett, ide jártak tisztálkodni a közeli közös szérűről masinálás után. Sajnos emberéletet is követelt, csakúgy, mint a pápai országút melletti, mára kiszáradt kisebb kavicsgödör. Az áldozatok emlékét mélyen őrzi a falu. Telente újra benépesült a befagyott tócsa. Jégtükrén házilag készített korcsolyákkal siklottak a fiatalok.

Időszakos vízállás volt az úr-közi faluvégen a Sáros-tó, amelyből szintén agyagot szedtek ki.

A Hajagos holtágára, a Cinca partjára, valamint az Úr-köz végi Förhénc-kertben fonásra alkalmas fűzt telepítettek. A vizenyős területek fűzvesszőit ősszel, érés után vágták le. A hosszú téli délutánokon különböző méretű és formájú kosarakat és a naposcsibék védelmére borítókat fontak belőle. A hasított vesszőt a rozsszalma fonásához is használták.

A szőlőhegy
 
A Börbönce-forráskút
 
A Pityer-malom 1960 körül

 

   
Előző fejezet Következő fejezet