Előző fejezet Következő fejezet

A rengeteg árnyékában

 

A noszlopi határ tekintélyes részét erdő borítja. Valaha még kiterjedtebb lehetett: az idősebbek arról beszélnek, hogy a XIX. században a faluerdő egészen a község széléig húzódott. 1857-ben az 5199 katasztrális holdnyi határ közel felét, 42 százalékát erdő tette ki. A század végére ez jelentősen csökkent, majdnem felére zsugorodott. Mindössze 1562 katasztrális holdat írtak össze, ez csupán 25,9 százalékát jelentette az akkorra 6023 katasztrális holdra nőtt faluhatárnak. A radikális csökkenés mögött nyilván a fokozott fakitermelés, az erdőirtás húzódik meg. Mivel újabb ültetésekkel nem pótolták, egyértelmű a szántóföldnyerés szándéka is. Ez a tendencia tovább erősödött a XX. században, viszont ekkor már nem erdőirtással, hanem főleg legelőfeltöréssel nyertek művelhető területeket. Ennek következtében alig változott az erdős terület nagysága: nem csökkent, inkább néhány százalékkal nőtt 1935-ig.

Noszlopon a középkor századaiban kitüntetett szerepe lehetett az erdőművelésnek, s jelentőségét az újkorban, napjainkra sem veszítette el. A határbeli erdők sorában az első a Széki-erdő, amely a grófi birtokhoz tartozott, az Esterházyak devecseri uradalmának része volt. Külön főerdészük irányította itt a gazdálkodást. Egyikük a nagybogdányi kastélyban élt, amit a visszaemlékezések szerint a gróf vett meg az erdészének. A helyi öregek ma is mesélnek az erdő hatalmas tölgyfáiról. Ezekből Esterházy Tamás nagy hordót készíttetett, amit a devecseri várkastély pincéjében állítottak össze. Ünnepséggel avatta fel a nevezetes hordót, tetején állítólag tíz pár táncolt a vendégek előtt.

Az erdő az 1830-as években betyárokat bújtatott. Sobri Jóska lelt benne menedéket alvezérével, a közeli Dabronyból elszármazott Milfait Ferkóval és társaival. Mellesleg kifosztották a széki erdészt, főleg puskákat és töltényeket vittek el tőle.

Az erdőrengeteg makkján sertést hizlaltak. Össze is gyűjtötték az állatok otthoni etetésére, a felesleget pedig értékesítették. A gyűjtésre napszámosokat alkalmaztak, némi jövedelemhez juttatták így a falu szegényeit. A makk egy részéből erdőt telepítettek ugyancsak napszámosmunka igénybevételével. Az újratelepítésre igencsak szükség mutatkozott akkor, amikor Esterházy Tamás az erdő nagy részét megritkíttatta, kivágatta. A máig élő történet szerint hatalmas adósságba keveredett. Versenylovat akart venni magának Párizsban, de elutasították azzal, hogy egyetlen magyar mágnásnak sem lehet erre elég pénze. A gróf inkább lelőtte az áhított lovat, csak hogy „megvédje nemzete becsületét”, és bizonyíthassa gazdagságát. Banki hitelből fizette ki a vételárat. A törlesztéshez kellett kivágatnia a széki erdő jelentős területeit.

Az ahhoz kapcsolódó fenyves szintén grófi birtok volt. Az egyik legfiatalabb erdő lehet a határban, mert fenyő csak másfél évszázada gazdagítja a táj képét a Bakonyban, a Bakonyalján talán még rövidebb idő óta. A Csüri-erdőt, helyi nevén berket – amelynek csak egy része esik a noszlopi határba – a dobai Erdődy Péter gróf birtokolta. A neve alapján egykor közös tulajdonban levő faluerdő irtásokkal egyre zsugorodott, mind távolabb került a falutól. Lankájára a helyi katolikusok szőlőt ültettek, és körülötte akácost telepítettek. Nagybogdány urától, báró Üchtritztől az első világháborút követően tizenöt noszlopi család 28 holdnyi erdőt vásárolt, amely Közös-erdő, másként Tizenötök erdeje névvel lett ismert. A birtokoscsaládok együtt művelték meg. A vagyonváltság után a noszlopi erdőkből a falu jegyzője 24 holdnyit megvásárolt, innen származik neve: Jegyző erdeje.

Az erdőket léniák, fát szállító utak szelik át. A Tízes lénia korábban Grófi útként szerepelt a mindennapi szóbeszédben. A Pityer-malomhoz vezető úton ugyanis szívesen kocsikáztak az Esterházy család tagjai.

A kiirtott, szántóföldi művelés alá vont erdőkre ma már csak egyes dűlőnevek emlékeztetnek, mint a Kis-irtás, Gödrös-berek, Kerék-erdő. 1815-ben már szántóként tartották nyilván a Vékony-berket és a középkori oklevelekben is szereplő Dénes-erdőt is.

Az erdők vad gyümölcsfáit a noszlopiak kiásták és hazavitték. Otthon nagy szakértelemmel „beoltották”, így nyertek gyümölcsfát – almát, körtét, cseresznyét – házi kertjeikbe. A becsei dombon vadkörtefák álltak hatalmas lombkoronáikkal. Gyümölcsüket gondosan leszedték, és a padláson, gabona közt érlelték meg téli csemegének. A Körtvélyes-dűlő öreg, terebélyes vadkörtefájáról, míg az Öreg bükkfák-dűlő a grófi erdőnél levő három, legalább kétszáz esztendős bükkről kapta a nevét. A Szilasként emlegetett határrész rétjén, kaszálóján három hatalmas szilfa adott árnyat. A Hársfa lapi út mentén hársfák kínálták virágjukat a méheknek.

A hársvirágból szárítva teát főztek. Az erdők gyöngyvirágját gyűjtötték. Néhány asszony a közeli piacokon árulta az illatos csokrokat. A környék ritka erdei növénye a márciusban virágzó tavaszi tőzike. A sok vizet és páradús levegőt igénylő virág főleg a Hajagos erdős szakasza mentén díszlik. Bókoló harangocskáival ma is megörvendezteti az erdőjárókat. Védettsége miatt leszakítani ma már nem szabad, korábban a noszlopiak kertjeikben is megtelepítették.

Az erdők gazdag vadállományát, őzet, szarvast, vaddisznót, nyulat a grófi birtokon az Esterházyak és barátaik, másutt az engedéllyel rendelkező vadászok tizedelték meg. Kevesen kaptak vadászengedélyt, a XX. század első felében csak a református lelkész, a jegyző és a nagygazda Papp Sándor vadászhattak.

Az orvvadászok, a rapsicok sem kímélték az erdők, mezők állatait. Hol puskával, hol hurokkal ejtették el az őzet, a nyulat. Napjainkban is sajnálattal – és némi mosollyal az arcon – emlegetik fel azt a szomszéd falubeli sváb asszonyt, aki nyúlra kivetett hurokba lépett. Ijedtében fejéről leesett a kosár, s földre borult a mezőn dolgozó családjának vitt ebéd.

A határt járók fácán- és fogolycsapatokat rebbentettek fel, pacsirta, tüskebujkáló, ökörszem, vadgerle, fecske, sárga- és feketerigó hangját hallgatták. A réti sas már elköltözött végleg a határból, de az ölyv és karvaly időnként még feltűnik. A varjak ma is ellepik a vetést, akárcsak a seregélyek szőlőérés idején a hegyet. A Csóka-rét viszont csak nevében emlékeztet a csókák hajdani gyülekező helyére.

Az erdőkben, erdőszéleken, legelőkön, mezőkön sokféle gomba terem. A helyiek előszeretettel gyűjtik, többségük jól ismeri és számon tartja a gombás helyeket, a sötétebb fű jelezte gombavárakat. Tavasztól őszig gombáznak, étrendjükben kitüntetett szerepet kap az erdő, rét ajándéka, a gomba. A tavaszi első gomba, a szömörcsök vagy kucsmagomba a nedves területeket kedveli, főleg a Csüri-bereknél lelhető fel. A szentgyörgygomba várai erdőszéleken, bokrok alatt, mezőkön húzódnak meg. A vele szinte egyidejű tüskegomba elsősorban a galagonyabokrok alját teríti be. A mezei szekfűgomba, helyi nevén tyúkgomba szinte mindenütt gyűjthető a határban. Tömegesen fordul elő a birka járta legelőkön és a tagutakon is. Gyakran vittek belőle a környékbeli piacokra. A törékeny, kék és piros hátú galambicát leginkább a Széki-erdőben keresték. Úgy tartják, minél fiatalabb, annál ízletesebb. Az egyedi zamatú vargánya tipikus erdei gomba. Frissen lesütötték, és mártást készítettek belőle. Egy részét napon megszárították, hogy télen levest ízesíthessenek vele. Gyakran a krumplilevest dúsították maroknyi szárított vargányával. A sűrű aljnövényzetben megbújó, erős illatú nyúlgombát leginkább tyúkgombával keverten sütötték meg. A noszlopiak gombaismeretére vall, hogy egyetlen falubelire emlékeznek csak, aki gombamérgezésben végezte életét. Pedig mérges gomba is bőven termett a község határában. Felismerték, tudtak a hatásáról.

Az utak mentén, legelőkön, elhanyagolt helyeken kökény- és vadrózsabokrok nőttek. A vadrózsa gyümölcsét, helyi nevén bicskéjét összegyűjtötték az őszi fagyok után. Teát és finom lekvárt főztek belőle. A sombokrok ágait pálcának vágták le. A pálcával az apák a szófogadatlan gyermekeiket intették rendre, a kisfiúk számára játékszer volt, és rendszerint az állatok őrzéséhez használták.

A falu határában, a grófi birtokon mészkőfejtő működött. Az Esterházyak Becsepusztán mészégető kemencéket üzemeltettek. Hármat közülük még a második világháborút követő években is begyújtottak. A jó minőségű meszet a mészhordó úton távolabbi tájakra szállították. A falu mai lakóit a Mészeleje dűlőnév emlékezteti az egykor itt virágzó iparágra.

A nagybogdányi kastély
 
Noszlop külterületének térképe, 1839. (Halász Ignác) VeML
 
Papp Sándor vadászjegye 1923-ból

 

   
Előző fejezet Következő fejezet