Előző fejezet Következő fejezet

Királyi és hercegi népek

 

A Noszloppal szomszédos, napjainkra a községgel egybeépült Nagybogdány és az attól délre fekvő Kisbogdány a középkor évszázadaiban szintén önálló település volt. A kiváltságolt helységek sorába tartoztak, történetük sajátos, környékünkön egyedi. Históriájuknak ez a korai szakasza mára a feledés homályába merült, az emlékezetből is kiesett.

A honfoglalás bakonyalji előzményeit tekintve nem lehet véletlen, hogy a Bogdán helynév is szláv eredetű. Kutatóink szerint a korban szokásos magyar névadással a szép, viselőjére kedvező jelentésű személynévből keletkezett. A településnek nevet adó személyt Isten ajándékának tartották szülei, s így vélekedtek róla a helyi közösség tagjai is.

Nem tudjuk, eleink mikor szállták meg ezt a térséget. Valószínűleg már a X. században, mivel Bogdán hamarosan két részre különült el. Pontosabban egyik részének nevéhez a gajdos megkülönböztető jelzőt illesztették, így helynévpár alakult ki. Ez nem különleges ebben a gyors változásokat hozó időszakban, megyénkben számos példa szolgál bizonyítékul a bevett módszerre, amely mögött birtoklástörténeti változások rejlenek. Gajdosbogdán királyi, Bogdán hercegi birtok lett, talán már a XI. században.

A Szent István uralkodása óta a jobbára lakott területeken birtokkisajátítással létrejött királyi birtokszervezet kiépülése a XI. század végén, László és Kálmán királyunk uralkodása idején fejeződhetett be. A királyihoz és királynéihoz hasonló volt a hercegi szórt birtokszervezet is. Az uralkodóház férfi leszármazottai, a hercegek az ország különböző pontjain fekvő birtokok felett rendelkeztek már a XI. századtól. A királyi és hercegi birtokok népei meghatározott szolgálattal tartoztak, bár valamennyiük megélhetését a földművelés és a hozzá kapcsolódó állattenyésztés biztosította. Uruktól, a föld tulajdonosától személyileg függtek, egyik birtokáról a másikra telepíthette vagy földjével együtt eladományozhatta őket.

Gajdosbogdán lakói speciális szolgálattal tartoztak uruknak, a királynak. A település gajdos jelzője népességének különleges foglalkozására utalt. A gajd közelebbről meg nem határozható középkori magyar hangszer neve, valószínűleg trombitát jelölt. A gajdosbogdániak királyi trombitásként mesterségüket az uralkodó udvarában, környezetében s alkalmanként kíséretében űzték. Többször a királlyal kellett tartaniuk a külföldi hadjáratokon. Feltételezzük, hogy Gajdosbogdán társadalmában elkülönült egy néhány családból álló, magasabb zenei műveltségű réteg, amelynek tagjait gyakrabban rendelték a királyi udvarba. Mivel távollétük miatt rendszeresen nem művelhették földjeiket, szolgákat tartottak. Földjeik saját tulajdonban lehettek, s azokat határral különíthették el a helység többi lakójának földjeitől. Ez a vékony réteg jobb anyagi körülmények között élt, mint szolgáik s mint a falu társadalmának harmadik köre, amelyhez a hagyományos mulattató műfajt képviselő gajdosok tartoztak. Az utóbbiak szolgálatára is nagy igény mutatkozott a királyi udvarban a XI–XII. században. A jokulátorokéhoz (énekmondókéhoz) hasonló repertoárjukba belefért a hősi énekek előadása. Később, a XIII. század második felétől az uralkodók már alig tartottak igényt az effajta szórakoztatásra, ezért mesterségüknek lassan leáldozott.

A gajdosbogdániak és a bogdániak életében gyökeres változást hozott az 1272. év. Földesuruk, IV. Béla elsőszülött fia, V. István király itteni birtokait és annak népét hű alattvalójának, Saul fia Lőrintének adományozta az esztendő augusztusának harmadik napján. A nemzetsége ősének nevét viselő Veszprém megyei birtokos a királynak tett szolgálataiért érdemesült a nagyvonalú ajándékozásra. Lőrinte a kortársak szerint közel száz évet élt meg. A két Bogdán megszerzése élete korai szakaszára esik.

A királlyal közel egyidős Lőrinte 1258-ban a trónörökös oldalán már részt vett a stájer felkelők leverésében. Majd a magyar–cseh háborúban csatlakozott az ifjú uralkodóhoz jelentős kíséretének élén. 1271-ben, Pozsony ostromakor megsebesült: kilenc sebbel a testén esett a cseh király fogságába. Rangját érzékeltető magas váltságdíjat kértek érte. Családja ennek előteremtésére áruba bocsátotta ingó- és ingatlanvagyonának jelentős részét. Kiszabadulása után egyik első útja a királyhoz vezethetett. V. István halála előtt három nappal ajándékozta meg hű hívét, ezzel némileg kárpótolta elszenvedett veszteségeiért is. Lőrintének három birtokot adományozott, és megerősítette megmaradt birtokaiban. A jeles férfiú ekkor lett ura a két Bogdánnak, az egymás közelében fekvő királyi és hercegi birtoktesteknek. Ezek szomszédosak Lőrinte öröklött földjeivel, valószínűleg ő maga kérte a királyt az adományozás ilyetén módjára, hogy zárt birtoktestet alakíthasson ki magának.

A birtokátruházás hátrányosan érintette Gajdosbogdán és Bogdán lakóit. Világi földesúr népeivé lettek, kedvezőbb életfeltételeiktől mindörökre megfosztattak. A bogdániak közelebbről nem ismert, de a gajdosnál aligha specializáltabb szolgáltató népek lehettek. Lőrinte, hogy megelőzze a gajdosbogdániakéhoz hasonló tiltakozásukat, és biztosítsa adományozott földje fölötti birtokjogát, átmenetileg inkább lemondott földesúri jogainak gyakorlásáról. Célszerű s kényszerű engedékenységgel lehetővé tette nekik, hogy javaikkal együtt elköltözzenek a településről. A bogdániak egységesen cselekedtek, s ez közösségük összetartó erejéről tanúskodik.

Mi cél vezethette őket? Kétségtelen, meg akartak szabadulni az eladományozás révén rájuk háruló kötöttségektől, hospesszabadságot kívántak elnyerni. A hospesek (telepesek, vendégek) a földesúri gazdaságot megművelő szolgarendűeknél vagy szolga eredetű népeknél kedvezőbb életfeltételeket igényeltek. Hospeskiváltságot a magánföldesurak is adományozhattak népeiknek. Így tett a Noszloppal szomszédos Csöl (későbbiekben Csűr) falu birtokosa, a Rátót nemzetség kiemelkedő tagja, Roland. A bogdániak értesültek Csöl hospeseinek szabadságáról, és azt mintának tekintették a maguk számára.

A bogdáni, immár nem hercegi népekben ezt a célt egy köztük élő hos-pes tudatosíthatta, akit Vendég néven ismerünk. Vendég házasságkötés vagy egyéb ok miatt kerülhetett Bogdánba. Az eredetileg magasabb jogállású férfiú alacsonyabb jogállásúak közé került, és osztozott terheikben. Önként vállalta kötöttségeit, amelyektől csak akkor szabadult meg, társaival együtt, amikor Lőrinte engedélyezte a bogdániak szabad távozását.

Vendégnek nagy szerepe lehetett abban, hogy a bogdáni közösség az elköltözés és a visszatérés bizonytalan éveiben is együtt maradt, és közösen kereste s találta meg boldogulása legkedvezőbb módját, a hospesszabadság elnyerését. Ez 1275. április 30-án adatott meg. Az emlékezetes keddi napon Lőrinte és huszonöt volt bogdáni lakos jelent meg a veszprémi káptalan mint hiteleshely előtt. A bogdániak nevét így örökítették meg: Benchuk, Morthun, Wendég, Farkasio, Thevk, Symon, Dyonisio, Bodok, Vgud, Bodo, Deme, Thoma, Abraam, Adriano, Andrea, Fényes, Marcello, Andrea fia Iohannis, Iwanka, Fulkus, Agad, Kethe, Marcello fia Thyvodory, Paznan és Chompolth. A veszprémi káptalan élén ekkor Pál prépost, a római jog doktora állt. A megjelentek a káptalan tagjai előtt bevallást tettek, s erről a szokásos hiteleshelyi gyakorlat szerint pecsétes oklevél készült.

A hártyára írt eredeti oklevél Véghely Dezső, a szentkirályszabadjai születésű történész jogász magángyűjteményéből a Nemzeti Múzeum törzsanyagába, majd onnan a Magyar Országos Levéltárba került. Egy Bogdán lakóinak hospeskiváltságait rögzítő örökbérleti szerződés ez. Mit vállalt, illetve kapott a káptalan előtt megjelent két fél, a földesúr és a falu népe? A bogdániak földet és hospesszabadságot nyertek Lőrintétől, aki a belviszályoktól terhes időkben védelmüket is biztosította. A falu lakói maguk és utódaik nevében adófizetést vállaltak a földesuruk földjén való lakásért és földhasználatért. A járadék ellenében Lőrinte kötelezte magát, hogy földjén a bogdániakat hospesszabadságukban és adózásukban örökké megtartja, és szolgáltatásaikat sem változtatja meg mindaddig, amíg hűek lesznek hozzá.

Mi vezethette Lőrintét a hospeskiváltságok megadására? Feltehetőleg égető munkaerőgondjai, hiszen az adományozott föld önmagában keveset ért. A bogdániak éltek a számukra kínálkozó kedvező lehetőséggel, Lőrinte velük szembeni engedékenységét méltányolva visszatértek falujukba. Erre ösztönözte őket az általuk már korábban feltört és megművelt föld előnye, valamint közösségi összetartozásuk ereje, hiszen kisebb csoportokban másutt is szerencsét próbálhattak volna. Fontos lehetett nekik a fokozódó feudális anarchia éveiben a szokásosnál erőteljesebb földesúri védelem, amit joggal remélhettek Lőrintétől.

A kiváltságlevél érdemi része a bogdániak adózásával, költözési jogával, bírói fórumával és ezzel szoros összefüggésben a falu önkormányzatával foglalkozik. Mivel ez a falu a XIII. században még nem volt templomos hely, lakói valamelyik közeli település – talán Noszlop – egyházához tartoztak, ezért az ottani papnak szolgáltatták természetben vagy fizették pénzben tizedük nyolcadát. A privilégiumban nem szerepel a templomépítés engedélyezése s a helyiek papválasztási jogának biztosítása. Lőrinte feltételesen rendelkezett a birtokán élők királyi adójáról, amennyiben a király neki ajándékozná, csak az adó felét szedi be, természetesen a bogdániakat megillető kétévi adómentesség után.

A falu lakói a csöliekhez hasonlóan adóztak földesuruknak, minden beltelek (mansio) után évente három pondust fizettek, kettőt a földbér, egyet pedig a szokásos ajándék és szállásadás ellenében. Így Lőrinte várható éves jövedelme a bogdániak után 75 pondus, azaz másfél márka és három pondus lehetett, ami akkortájt hat szarvasmarha árával volt egyenlő. Ám azzal is csupán a kétéves adómentesség után, 1277 tavaszától tartoztak uruknak. A viszonylag rövid adómentességet az indokolta, hogy a bogdániak korábban már művelt földjeiket vették újra birtokba, a gazdálkodás újraindítása nem jelenthetett különösebben nagy munkát. Ezután csak a pénzjáradék terhelte őket, ami ebben az időszakban korántsem volt általános, és előnyösnek számított. A közösségre kivetett adót a helyi bíró osztotta szét igazságosan, és ő is hajtotta be. Bogdánban az adózás alapja, a beltelek, közel azonos méretű, körülbelül egyholdnyi lehetett. Szántóföldek, rétek tartoztak hozzá a határban szétszórtan, dűlők szerinti tagolásban. A beltelkek helye állandósult, adott rendjük szerint – ez valószínűleg azonos a maival – utcát, utcákat, szilárd települést alkottak.

A kiváltságolás nyilván megerősítette a telekrendszer kialakulását, betetőzte az addigi fejlődést. A pénzjáradék-fizetés is, amely a termelt javak egy részének piaci értékesítését feltételezte, kedvezőbb helyzetet teremtett a falu lakói számára. Lőrinte megadta a bogdániaknak a szabad állapot legtöbb velejáróját, a szabad költözködés jogát. E jogukkal azonban csak adott feltételrendszerben élhettek, a távozáshoz engedélyt kellett kérniük, a távozó nem maradhatott adósa a füldesúrnak, nem károsíthatta a közösséget, sem annak egyetlen tagját. A kiváltságlevél meghatározta a bogdániak bírói fórumát, és szabad bíróválasztást biztosított nekik. Maguk közül jelölhették ki elöljárójukat, akit el is mozdíthattak, ha az tevékenységével kárt okozott a közösségnek.

A bíró hatáskörét a földesúr szabályozta. Bogdánban is, mint az országban mindenütt, a rablás, gyilkosság, vérontással járó esetek nem tartoztak joghatálya alá. Főleg az adásvételi, örökösödési és pénzügyek, kisebb vétségek, kihágások, perpatvarok kerültek ítélőszéke elé. Maximálisan hatvan dénár bírságot róhatott ki, de minden bírságból harminc dénárt el kellett engednie. Ez az intézkedés a közösség érdekét szolgálta, nehogy elviselhetetlen összeget követeljenek büntetés címén. A nagyobb ügyekben a bíróval együtt a földesúr megbízottja, az udvarbíró ítélkezett, s ő volt a földbirtok gazdasági kezelője és népei felügyelője is. Lőrinte utasítása szerint az udvarbíró évente legfeljebb háromszor tarthatott törvénynapot Bogdánban, hogy a felesleges zaklatásoktól megkímélje a helyieket. A bíró a behajtott bírság egyharmadát, az udvarbíró pedig kétharmadát kapta munkájáért.

A privilégium ugyan nem tartalmaz több kiváltságot, a valóság azonban ennél árnyaltabb, gazdagabb lehetett. A bogdániak további jogokkal az ingó- és ingatlanvagyonra egyaránt kiterjedő birtokszerzési képességgel, az ingóságok és az ingatlanok elidegenítésének jogával, valamint az örökösödés és végrendelkezés jogával is rendelkezhettek.

A bogdáni kiváltságlevél záradéka szerint Saul fia Lőrinte a veszprémi káptalan és a jelenlevő bogdániak népes küldöttsége előtt – hihetjük, minden bogdáni család képviseltette magát – hitet tett a kiváltságok megtartására, s azt alattvalói hűségéhez kötötte. A bogdániak bizonyára nem adtak okot a szerződés felbontására a későbbiekben sem, bár alig van tudomásunk sorsuk további alakulásáról. A település falu maradt, nem fejlődött mezővárossá, mint a hospeskiváltságokkal rendelkező helységek egy része. Az egykori hercegi népek hospesszabadságot elnyert utódai a XIV–XV. századi forrásaink szerint jobbágyok voltak. Kiváltságaikból ugyan megőrizték a szabad költözési jogot, önkormányzatuk is továbbélt, maguk választhatták bírójukat, aki az esküdtek bevonásával intézte a falu ügyes-bajos dolgait, birtokot szerezhettek és adhattak el, javaikat örökölhették és végrendelkezhettek róla, de adózási kedvezményeiktől megfosztották őket Lőrinte leszármazottai s az őket követő földesurak. A bogdániak hospesz-szabadsága idővel jobbágyszabadsággá módosult, tudatukban elhomályosult kiváltságolt származásuk emléke. Nem véletlenül, hiszen az egyetlen példányban készült – ez megyénk egyetlen fennmaradt hospesprivilégiuma – kiváltságlevelet Lőrinte magánál tarthatta, utódai pedig nem írták át, s nem is hivatkoztak rá, mert nem fűződött ehhez érdekük.

A XV. században Lőrinte leszármazottai, az Essegvári család tagjai birtokolták Bogdánt. 1430-ban negyven itteni jobbágyukat sorolták fel, közülük kettő nevéhez a villicus (falusi bíró) megjelölést illesztették. Ezek egyike a már viselt tisztségre utalhatott.

A helység a XV. század utolsó negyedétől méretei alapján, megkülönböztetésül a nagy jelzőt kapta. A szomszédos Gajdosbogdán vagy egyszerűen Bogdán ez időtől Kisbogdán, Kisbogdány néven szerepel a történeti forrásokban.

Essegvári György falujában, Nagybogdánban az 1488. évi hadi adó összeíráskor tizennégy adózó portát írtak össze. Adóköteles jobbágyai ekkor családfőként egy-egy forintot, összesen tizennégyet fizettek. Kúriát nem jegyeztek fel a helységben, nemesek nem lakták.

Gajdosbogdán – a későbbi Kisbogdán – fejlődése Nagybogdánétól eltérően alakult a XIV–XV. században. 1350 körül a falut részint a királyi trombitások, részint Lőrinte utódai birtokolták.

A királyi trombitások leszármazottai: Syke, Miklós, László és István 1350 és 1353 között Szécsényi Tamás országbíró engedélyével földet cseréltek a helység határában a Lőrinte nembeli Bekével és testvérének, Tamásnak fiaival: Jánossal és Miklóssal. A csere folytán a Lőrinte-utódok gajdosbogdáni földjei Bogdán birtokuk szomszédságába kerültek. Idővel ezeket a földeket Bogdán falujukhoz csatolhatták, mert a csere után már nincs adatunk a Lőrinte-leszármazottak gajdosbogdáni birtoklásáról.

Miután a királyi trombitások Gajdosbogdán kizárólagos birtokosai lettek, újult erővel törekedhettek a nemesség megszerzésére. Ez meglehetősen gyorsan sikerülhetett nekik, mert 1351-ben már így említi őket az egyik oklevél. 1370-ben öt bogdáni, azaz gajdosbogdáni nemes nevét örökítették meg egy vizsgálat során, köztük az 1350–1353 között kelt országbírói oklevélben már szereplő Miklós trombitás János nevű fiáét. Országos és nem helyi nemesek lehettek, akik sajátos és mindenképpen előkelő foglalkozásuktól a nemesítés után sem váltak meg. Szokatlan bíráskodási kiváltságukat is speciális szolgáltatásuknak köszönhették. 1378 tavaszán három gajdosbogdáni királyi trombitás, Lőrinc fia János, János fia Péter és István fia Péter panaszt tett a királynál a budai udvarban. Falubeli és hidegkúti (ma Pesthidegkút) társaikat képviselve elpanaszolták, hogy munkájuk miatt nem tudnak eleget tenni a különféle bíróságok gyakori idézéseinek s az emiatt kiszabott bírságok szegénységre kárhoztatják őket. Az uralkodó, Nagy Lajos király, orvosolta sérelmeiket a két település trombitásait kivette minden bíróság jogköréből, és peres ügyeikben a királyi udvar egyik fő-méltóságát, a királyi étekfogómestert jelölte ki illetékes ítélethozónak.

A bogdáni nemes trombitások több hadjáratára elkísérték Zsigmond királyt. 1398-ban a boszniai hadjáraton részt vett Gajdosbogdáni János fia Péter, aki a király társaságát apja és társaik 1378. évi bíráskodási kiváltságlevelének megerősíttetésére használta fel. Bizonyára az uralkodó mellett voltak a török és a husziták ellen vezetett hadjárataiban és számos európai útján is. 1433-ban, amikor Rómában német-római császárrá koronázták Zsigmondot, a király négyszáz fős kíséretének tagjai voltak a nyolc királyi trombitás között Bogdáni Péter fiai, Berreck és András, nemesek. Apjuk azonos az 1398-ban bíráskodási kiváltságlevelet megerősíttető Gajdosbogdáni Péterrel. A fiúk, kihasználva a pápa minden díjfizetés nélküli bullaadását, a koronázás alkalmával, július 13-án búcsút kértek a szüleik által alapított, Szűz Mária tiszteletére emelt bogdáni plébániatemplomuknak a védőszent ünnepére és más napokra. Engedélyt szereztek még ereklyék hazavitelére, maguknak és feleségüknek pedig bűnbocsánatot kértek. Önmaguknak különösen azokra az időkre, amikor majd hadba vonulnak a király oldalán a hitetlenek, a törökök ellen.

A gajdosbogdáni királyi zenészek leszármazottai a Trombitás megkülönböztető nevet viselték. Ez az elődök foglalkozásának folytonosságát jelzi, és tevékenységük pontosabb, magyar nyelvű megjelölését adja. 1474-ben a 41 évvel korábban Rómában kérelmező Bogdáni András fiait, Tamást, Ferencet és Pétert, kisbogdáni nemeseket, Trombitás névvel illették. A Trombitás családnak ezek a tagjai ekkor Essegvári György öt nagybogdáni jobbágyát Kisbogdánba hurcolták. Nyilván erőszakkal, de joggal, mert a jobbágyok előző lakóhelyükön, Kisbogdánban nem kértek engedélyt földesuruktól – a Trombitásoktól – a költözésre. Nem fizettek költözési illetéket, és a többi tartozásukat sem egyenlítették ki. A család 1499-ben is megakadályozta, hogy jobbágyaik Nagybogdánba költözzenek.

1488-ban Trombitás Balázs a falu birtokosa. Ekkor a kisbogdániak hat forint országos adót fizettek. Trombitás Balázs 1492-ben Bogdánfalvi, 1499-ben Kisbogdáni Trombitás Balázs néven szerepel forrásainkban.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet