Előző fejezet Következő fejezet

Noszlopy szabadcsapatától Piavéig

 

Noszlop lakossága bizonyára néhány nap késéssel értesülhetett a pesti forradalmi eseményekről, és azok közvetlenül nem érintették. Az április 11-én szentesített törvények viszont a helyi társadalom minden rétegére kihatottak. A nemességnek tudomásul kellett vennie, hogy számára egy hosszan tartó korszak végleg lezárult. Nemessége puszta, bár még mindig büszkén viselt címmé változott a közteherviselés bevezetésével. Mellette birtokosok lettek az állami kárpótlással való jobbágyfelszabadítás révén az úrbéres jobbágyok, akiknek papi tizedfizetési kötelezettségét is eltörölték. (A faluban nem bontakozott ki parasztmozgalom a föld nélkül maradt szegények, zsellérek körében, mint például a szomszédos Magyarpolányban.)

A járási tisztségviselők április-május folyamán hirdették ki az új törvényeket, és írták össze a nemzetőrséget. Noszlopra, Nagy- és Kisbogdányra, az összesen 1735 lakosra 28 újonc állítását rendelték el. 1848. június 2-án Noszlopról 104, Bogdányból – Kis- és Nagybogdány együtt szerepelhetett a nevek tanúsága szerint – tizenegy sorkötelest írtak össze a nemzetőrség számára.

A lajstromba vettek többsége foglalkozására nézve földműves, néhányan mesteremberek. Tizenhárom név mellett szerepel az „önkéntes” megjegyzés. A rendőri-karhatalmi és honvédelmi feladatokat ellátó fegyveres testületnek a törvényi előírás alapján ugyanis csak azok lehettek a tagjai, akiknek a községben legalább fél telkük volt, s azon önállóan gazdálkodtak vagy legkevesebb évi száz pengő forint jövedelmet szereztek. Az összeírás utal az összeírtak eddig elért katonai fokozatára is: Noszlopy Elek közbirtokos főhadnagyként, Ikervári Mihály, Perei István, Nagy Sándor és Betes Dániel őrmesterként, Péczi János, Nemes István, Szekér János, Perei Mihály, Ösze János, Áts István, és Trombitás Ferenc káplárként szerepel, ifjú Trombitás Ferenc neve mellett pedig a tizedes rangjelzés olvasható.

Ekkor Bogdányban a következő sorköteleseket írták össze: Hosszú Tóth János (32 éves), Törkenczi István (41 éves), Törkenczi Antal (33 éves), Törkenczi János (26 éves), Vince György (34 éves), Hosszú Tóth András (22 éves), Nagy János (30 éves), Horváth Mihály (48 éves), Körmendi Mihály (44 éves). Hosszú Tóth János és Törkenczi István kivételével mind önkéntesek, Körmendi Mihály tizedes rendfokozatú.

Sajnos nem tudjuk, közülük hányan indultak harcba, sikerült-e kiállítani a 28 újoncot. 1848 júliusában és augusztusában már többen betegen kerültek a harctérről a pápai kórházba, Lengyel Jánost július 12-től, Márkus Jánost július 17-től, Bolla Istvánt Mihályt, Körmendi Józsefet, Vajda Pált, Nagy Sándort, Vas Istvánt augusztus elejétől kezelték váltó-, illetve epelázzal.

Augusztus 28-án a megyei állandó bizottmány az önkéntes nemzetőrség mielőbbi kiállítását határozta el. Határidejét szeptember 6-ra tűzték ki. Két nappal a határidő előtt még sok helyen, így Noszlopon sem tettek eleget az előírásoknak. Az elrendelt tíz főből csak hét önkéntest szereltek fel.

1848. november 20. és december 20. között ismét sorozták az újoncokat. Névsoruk fennmaradt: Heidenfelder Ignác (21 éves, izraelita), Lang Fülöp (19 éves, izraelita, apja Gecséről telepedett Noszlopra), Bognár János (21 éves nagybogdányi ifjú, önkéntes), Lampért József (23 éves, ugyancsak önkéntes), Sallay János (19 éves), Molnár József (19 éves), Körmendi János (20 éves), Molnár Pál (20 éves), Babics György (21 éves), Dózsa Mihály (21 éves), Nagy József (21 éves), Ikerváry Gábor (21 éves), Zánthó István (21 éves), Gál István (22 éves), Kovács Mihály (22 éves), Kovács Pál (22 éves), Kovács József (20 éves), Nemes István (22 éves) és Körmendi Dániel (22 éves). Az ifjak egy része, Molnár József, Ikerváry Gábor, Zánthó István, Kovács Pál és Körmendi Dániel huszárnak kívánt állni.

A noszlopi újoncok a pápai sorozóbizottság elé kerültek. Feltehetőleg többen jelentek meg a bizottság előtt. A lista csak azoknak a nevét tartalmazza, akik megfeleltek az alkalmassági vizsgálaton. Talán mindnyájan harcba is indulhattak, de ennek ellentmond a tény: 1848 végétől 1849 áprilisáig Veszprém megye is császári megszállás, katonai igazgatás alá került. Császári csapatok állomásoztak megyeszerte, és elrendelték a lakosság lefegyverzését. Statáriumot vezettek be, Noszlop lakossága is bizonytalanságban, félelemben élhetett.

A Dunántúl felszabadítására Noszlopy Gáspár a Bakonyból akart mintegy százezer fős sereget toborozni. A hagyomány szerint gerillaseregének tagjai közé beálltak a noszlopi ifjak, akik még tudtak arról, hogy vezérük dédapja Noszlopról származott el.

1849 májusában a hadköteles noszlopi legények a szomszédos pölöskeiekkel együtt kivonták magukat a katonai szolgálat alól, inkább az erdőket bújták. Minarik László szolgabíró ezért a május 26-i bizottmányi ülésen erélyes intézkedést akart foganatosíttatni velük szemben. Megparancsolták a községnek, hogy a határozat kézhezvételétől számított három nap alatt állítsák ki a besorozandókat „a haza megmentése percében polgári kötelességüknek eleget tenni”. Ennek elmulasztása esetén nyolc év katonai szolgálat várt rájuk, s szükség esetén karhatalom bevetését is igénybe vehették ellenük. Nincs hírünk az ügy további fejleményeiről.

1848-ban a falu ügyeit Kováts István bíró képviselte, s gyámatyának Horváth Jánost választották. Ez év szeptember 9-én Noszlopy Eleket a megye tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki Sáry László szolgabíró mellé. Noszlopy Ignác ebben az időben a hétszemélyes tábla tagjaként a bécsi legfőbb törvényszéken tudásával és tekintélyével szolgálta a magyar ügyeket. Fiát, az 1828-ban, Pápán született Tamást 1848 júliusában tiszteletbeli, rá egy évre júniusban rendes jegyzőnek nevezte ki a megye.

A szabadságharc bukása után a devecseri járás főbírájának körlevelei a forradalom eszméinek kiirtására, az esetleges szervezkedések megakadályozására Noszlopra is eljutottak. 1853 májusában közhírré kellett tenniük: „Perge Fekete szalagos kalapok, melyek Kossuth-kalapoknak is szoktak nevezni, ujjólag büntetés terhe mellett eltiltatnak, a bírák miként községükben minden lakosokat ezen dolog eránt figyelmeztessenek, hogy bárkin semmi kellemetlenség ne történjék.” A falu elöljáróit kötelezték a sorkötelesek és a katonaszökevények felkutatására, letartóztatására. Ellenőrizniük kellett a községbe vetődök útleveleit különösen a katonakötelezettségre való tekintetben. A noszlopiak is értesültek két helyi születésű katona, Tilkoff Pál és Szántó István szökéséről, akiket köröztek.

Az 1853. március 2-án kiadott úrbéri pátens értelmében az Esterházyak rendezték az úrbéri kapcsolatokból és a földesúri joghatóságukból eredő erdőjogok, járandóságok és kötelezettségek kérdését, megszűnt a volt jobbágyaik kezén lévő úrbéri földbirtokok fölötti rendelkezési joguk.

A birtokegyesítés végrehajtása során a noszlopiak – mint fogalmaztak: „a kegyúr iránti szeretetből” – átengedték régi uruknak a legjobb földeket és réteket. Helyette ugyan hasonló területűeket kaptak más helyen, de azok sokkal rosszabb minőségűek voltak, egy részüket használatba sem vehették értéktelenségük miatt. Mivel a rossz cserébe végül mégsem tudtak belenyugodni, kegyuruk a templom javára négy és fél hold legelőt adott át, noha erre a törvény nem kötelezte. 1857. január 5-én újabb egyezséget kötöttek, módosították a korábbit. 1862-ben azonban pör indult a kegyúr és a volt jobbágyokból álló katolikus gyülekezet között. Esterházy Miklós gróf örökösei, Miklós, Pál és Móric keresetet adtak be az apjuk által adományozott legelő ügyében, mivel úgy tudták, a gróf időközben visszavonta az ajándékozást. Pert veszítettek, de fellebbeztek a királyi ítélőtáblához, amely végül kedvező ítéletet hozott számukra. A volt jobbágyok ezért nem kegyurukat, hanem annak tisztviselőit okolták.

A faizásra, fajárandóságra vonatkozó egyezményt 1856-ban kötötték meg. Ennek értelmében az uradalom jelölte ki azt az erdőt, ahol a volt jobbágyok a plébános és a mester fajárandóságát kitermelhették. A plébános és a mester nem kaptak erdőjogot, a szerződésben az uradalom kötelezte magát az évenkénti failleték kiadására. Ennek ellenére már 1863-ban az uradalom kegyadományaként, nyugta ellenében került volna erre sor. A noszlopiak jól tudták, hogy a kegyadományt a kegyúr bármikor megtagadhatja. A megyei alispán éppen jelen volt az esetnél, és a helyieket utasította, ne írják alá a nyugtát, hivatkozzanak a megkötött szerződésre. A noszlopiak így is cselekedtek, viszont nem számítottak a következményekre: sem a plébános, sem a mester nem kapta meg a fajárandóságát. A hitközség nem tétlenkedett, érdekei védelmében perre vitte az ügyet. Az uradalmat Martonfalvai Elek ügyvéd, a noszlopiakat Gál István templomatya és Szabó Pál ügyvéd képviselte. Végül megegyezés született: a plébánia ezentúl tizenhat öl, a mester pedig hat öl fát kapott az uradalomtól.

A határbeli birtokok felmérése és a tagosítás rendben, különösebb viták nélkül mehetett végbe a faluban 1857–58-ban. A kiosztást Düffalay Dániel mérnök végezte. Negyvenhét telkes gazda és hét zsellér jutott birtokhoz. A „szerkívüliek” közé sorolták birtokosként a katolikus lelkészt, tanítót, templomot, valamint a „Helységet”. A nemesi birtokosokon belül elkülönültek a „Kivételes Birtokosok” (református lelkész, tanító s templom valamint a faiskola és a vendéglő), a „Nagyobb Birtokosok” (Noszlopy Tamás, a Pap család és Noszlopy Elek), a „Kisebb Birtokosok”, akik a nemesi földek több mint felét tulajdonolták, s végül a „Vegyes Birtokok”, azaz a dűlő- és országutak. A birtokkönyvet 1863. november 19-én Mányoky László megyei főbíró és Györötsky György megyei első alispán ellenőrizte, adatait összevetették az újrafelmérésből származókkal, és hitelesítették.

A helyiek közül többen már ekkor területeket szereztek a jó minőségű merétei földekből. Merétét – mint már utaltunk rá – 1848-tól lakatlan pusztaként tartották számon, s Dobához tartozott. A noszlopiak is a dobai uradalmi pénztárba fizették be meretei földjeik után a tagosítási költséget.

1863-ban 1619-en lakták a falut és pusztáit: Kis- és Nagybogdányt, Becsét, Tegyét és a Nagybogdány melletti Pálházát. Az ugyancsak Nagybogdány közeli Bagómajor tulajdonosa ekkor Noszlopy Tamás, aki itteni birtokát apjától örökölte. Korábbi majorbeli számadójának, Orbán Ferencnek ingóságait számunkra ismeretlen okból 1854. június 10-én bíróilag lefoglalták, és augusztus 25-én árverésre bocsátották. Az árverési hirdetményen a következő vagyontárgyait, értékesíthető portékáit sorolták fel: egy asztal, két pad, egy almárion, egy sublót, két ágy teli „ágyi ruhával”, négy szék, 74 és fél pozsonyi mérő búza, hat pozsonyi mérő rozs, egy pozsonyi mérő árpa, továbbá két hold kukorica és egy hold krumpli termése.

1867-ben a noszlopi nemesi közösség arra az elhatározásra jutott, hogy évi négy alkalomra szóló országos vásártartási engedélyért érdemes folyamodnia a Földművelésügyi, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumhoz. A megyéhez megküldött kérvényt Véghely Imre első alispán 1867. november l-jén terjesztette fel a „Magas királyi Ministeriumnak”.

A faluban hamarosan kitudódott, hogy a vásári szabadalmat kizárólag a maguk részére kívánták megszerezni, kizárva a volt jobbágyokat és sok kisebb katolikus nemes birtokost. A noszlopi polgárlakosság tiltakozott ez ellen. A minisztériumhoz küldött leveléből fény derül a helyi nemesség dominanciájára is. A volt jobbágyok tisztán érzékelték, hogy a nemesség nem az 1848. évi törvények szellemében hozta meg döntéseit. (1867-ben egyébként még két bírája volt a községnek: egy nemesi és egy polgári származású. Ez a gyakorlat egyedülállónak minősíthető környékünkön.) Mivel „Noszlop község csak egy vagyon” – írják –, a polgári lakosság az egész községre kiterjedően kéri a vásári szabadalom megadását. A volt jobbágyok képviseletében Antos József, Kováts József, Kováts János, Kováts Mihály, Kolompár István, Kováts Ferenc, Kapocsi Pál, Herbent Mihály, Gáll István, Nagy József, Horvát József, Áts János, Lengyel János, Gaál László, Gáll János, Szőke Mihály, Gaál István, Szőke József bíró, Áts István, Nagy János és Kováts László írta alá az „alázatosan könyörgő” levelet.

A megye és a minisztérium méltányolta Noszlop polgárlakosságának kérését. A négy országos vásár helyett azonban csak kettő megtartását engedélyezte. Az elsőnek az idejét is meghatározta: Szent György napjához kötötte. A másodikat a legsürgősebb mezei munkák végezte utánra, október elejére jelölte ki, de a közelebbi időpont megválasztását a falura bízta. Egyben elrendelte, hogy egyeztessenek a szomszédos vásárjoggal bíró községekkel, nincs-e kifogásuk a tervezett vásárnap ellen. A noszlopiak Teréz napja mellett döntöttek. A kért nyilatkozatokat és egyéb okmányokat beszerezték a következő év elején, így áprilisban a megye már a minisztériumhoz továbbíthatta kérelmüket, és a település hamarosan megkapta az engedélyt a két országos vásár megtartására.

1868-tól a naptárak folyamatosan közzétették a noszlopi országos vásárok időpontjait is. Ezek az alkalmak különleges színt vittek a falu életébe, ünnepnapoknak számítottak, messzi vidékről vonzották az eladni és vásárolni vágyókat vagy jöttek csupán érdeklődésből is a forgatag színes látványosságait keresők. A vásárjog megadása a község térségbeli kiemelt szerepének elismerése volt. A falu meg is tudta tartani ezt a kiváltságát egészen az 1950-es évekig.

Az 1869. évi népszámlálás ezernyolcszáz főben adta meg a település lélekszámát. Ekkor 873 férfi és 923 nő, 390 család lakta a falut 248 házban. 1873-ban szinte ugyanezek a népesedési adatok. Rá kilenc évre, 1752-re, módosul a lakók száma s a házaké is nyolccal csökken. Ebben az esztendőben, 1882-ben szerepelt utoljára a helységnévtárban lakott külterületi helyként a Tegyey, majd Noszlopy család birtoka: Tegye.

A neves Noszlopy família tagjai közül Ignác 1857-ben a Szent István-rend lovagja lett, egy év múlva pedig a budai úrbéri főtörvényszék elnökévé választották. Később Sopronba költözött. Noszlopi birtokait fia, Tamás örökölte, aki 1861-től Veszprém vármegye főügyészi tisztét töltötte be. A közkedvelt, Eötvös Károllyal és Kerkapoly Károllyal, a későbbi pénzügyminiszterrel is barátságban lévő férfiú Gyula nevű fia 1854-ben Noszlopon született. Apjától ő vette át a helyi birtokot, mely majd 1912-ben kerül idegen kézre.

A XIX. század utolsó évtizedeiben a környék előkelő úri családjainak mintegy a társadalmi központja volt Noszlop. A bogdányi Rohonczy és a falubeli Noszlopy családot gyakran keresték fel Ajkáról, Bakonygyepesről, Devecserből, Pölöskéről, Pápáról, a Bezerédyek, Czuzyak, Hertelendyek, Kenesseyek, Puzdorok. Alig múlt el nap, hogy valamelyik úri fogat ne fordult volna be a helyi köznemesek kúriájának kapuján. Együtt ülték meg a névnapokat, szívesen kártyáztak nagyobb társaságban, és rendszeresek voltak a kölcsönös vacsorameghívások. Sokat mulatott Noszlopon a híres úri főbíró, Noszlopy Viktor és a pápai huszárok gavallér parancsnoka, Halassy Pál ezredes, akit „Hali Pali”-nak becézett az úri kompánia.

Nagybogdány a század hetvenes éveiben került át a Rohonczayaktól báró Üchtrich Zsigmond birtokába. A báró vetőmagtermesztéssel foglalkozott, földjein viharágyút alkalmazott a kisebb birtokosok bosszúságára. Szeszfőzdét és téglaégetőt is működtetett.

Ezekben az években pusztított a filoxéra, a noszlopiak felhagytak Balaton-felvidéki szőlőik művelésével, és megújították helyi szőlőültetvényeiket. Az emlékezet szerint Köveskálról hoztak amerikai szőlővesszőt először a hegyre. A helybeli hegybirtokosok jegyzőkönyve 1892-től maradt ránk. Folyamatosan 1947-ig, a hegyközségi szervezet megszüntetéséig vezették. 1892-ben Noszlopi Imre volt a hegybíró, szokás szerint az ő házánál tartották a Szent György-napi közgyűlést. Új hegypásztort választottak Nagy András személyében, aki éves szolgálatáért negyven forint készpénzt, a szőlővel be nem ültetett földek után holdanként egy kéve gabonát, egy rend kukoricát kapott, krumpliból két rendet szedhetett. A szüret időpontjáról is közösen döntöttek: 1892-ben október 11-ét jelölték ki a kezdőnapnak. Egy év múltán Kis Gábor lépett Noszlopi Imre hegybíró helyébe a közösség akaratából. Mellé segédnek D. Horváth Sándort választották, a hegyelöljárók körébe pedig Rosenberg Józsefet, Trombitás Imrét, Papp Ferencet és Németh Lajost. Nagy András maradt a hegypásztor, s fizetését egy forinttal megtoldottak a szőlősgazdák. A következő esztendőkben Noszlopi János, Németh Lajos, Vas Imre vállalta a hegybíróságot, és változott a hegyelöljárók és a pásztorok névsora is.

1890-ben a népszámlálási adatok ismét a lélekszám emelkedését mutatják a községben. Az 1892 lakosból 944 volt a férfi és néggyel több a nő. Ekkor 385 lakóházat és 417 háztartást, azaz családot számláltak. Ha hihetünk az adatoknak, 1869 óta 141 új lakást építettek illetve alakítottak ki a faluban, mindössze 32 család nem rendelkezett önálló otthonnal.

A helység népe 1896. május 10-én megemlékezett Magyarország ezeréves fennállásáról. A református gyülekezet díszülést tartott majd két millenniumi emlékfát ültettek az iskola elé. A hálaadó istentiszteleten a gyülekezet lelkésze, ifjú Szekeres Mihály hazafias beszédet mondott: „Lehet, csaknem bizonyos, hogy nagy küzdelmek várakoznak ismét nemzetünkre a jövendő homályában. De ha erőt és okosságot merítünk ezekhez ezeresztendős történelmünk fényes tanulságaiból, ha megtartjuk híven ősi fajunk bölcs mértéktudását, ha szeretjük hazánkat önzetlenül, fertőtlen szívvel minden időben: akkor bízhatunk, hogy a mindenható isteni gondviselés nemzeti ügyünkben segítőnk marad, amelynek áldásaiért leborulva adott hálát ma az egész magyar nemzet. A mindenható Isten kegyelme legyen mindenkoron a mi szeretett hazánkkal!”

A millenniumi megemlékezésekről néhány noszlopi már szeretett szülőfalujától távol, Amerikában értesülhetett. A XIX. század végén, feltehetően az 1880-as évektől a helyiek több csoportban, sok százezer honfitársukkal együtt indultak útnak az új világba. Amerika földje mágnesként vonzotta a noszlopiakat is. A jobb megélhetés, a biztosabb kereset, a gyorsabb boldogulás reménye űzhette a falu népét ilyen messzire. Önbecsülésük is ösztönözhette a noszlopiakat, bizonyítani akarták rátermettségüket, szorgalmukat, kitartásukat önmaguknak és a kibocsátó közösségnek, falujuknak. Céljaik között szerepelt az itthon nem vagy alig megvalósítható tartalékképzés, a vagyongyűjtés. Persze nem tagadhatjuk a fiatalabbak kalandvágyát sem, őket még a kérlelő szülői szavak, ígéretek sem tudták megtartani a fészek melegében.

Az Egyesült Allamok kormánya által biztosított kedvező kivándorlási feltételekről korán tudomást szereztek. 1890 után s különösen 1901-től kivándorlási ügynökök járták a falut. Az érdeklődőket a helyi kocsmákban tájékoztatták. Néhány pohár bor s pálinka elfogyasztása után minden szavuk egyre szebb jövőt festett, a helyiek egyre könnyebben mondtak igent az agitálásra. Jobbára az ügynökségeken keresztül intézték a kivándorlást.

A vállalkozó szelleműek útlevelet váltottak, ládákba csomagolták a legszükségesebb útravalót, búcsút vettek hozzátartozóiktól, barátaiktól, és vonatra ültek. A noszlopiak többnyire Hamburgban szálltak hajóra. A XX. század elejétől viszonylag olcsó, a szegényebbek számára is elérhető a kivándorlás a nagy tengeri hajótársaságok tarifaharca miatt.

Zömében nőtlen férfiak indultak a hosszú útra. Ám a lányok sem kivételek, Csizmadia Mária és Koppányi Mária barátnőként döntöttek a kiutazás mellett. Szabó Sebestyén és Trombitás Benő ifjú feleségükkel mentek ki Amerikába. Néhány év múlva visszatértek, s Trombitás Benő még kétszer indult el a már ismert útra. Amikor végleg visszatelepedett Noszlopra, tréfásan így beszélt utazásairól: „Háromszor megúsztam az óceánt!” Módos gazda lett, büszkén mondhatta magáról: „Én amerikás ember vagyok!” Két fiuk, Dániel és Imre Amerikában született, kinn is maradtak. Csak szüleik meglátogatásakor ismerték meg rokonaikat és a községet.

Varga József és három testvére szintén Amerikában született. Varga Józsefet valószínűleg vonzotta szülei faluja, mert hazatelepedett, és mintegy hatvanholdas birtokot vásárolt Noszlopon. Szekér József először tizenhét éves korában vándorolt ki az Újvilágba. Négy évet töltött kinn. Hazatérve tíz hold földet vett az ott keresett pénzéből. Úgy tűnt, szüleivel marad falujában, de a besorozás elől inkább most már menekült Amerikába. Birtokát családjára hagyta, és végleg megtelepedett a számára már nem idegen országban.

Czepek Sebestyén és Kovács Ignác 1906-tól 1912-ig éltek az Amerikai Egyesült Államokban. Gyárban dolgoztak, keresetükkel az otthoniakat segítették. Czepek Sebestyén özvegy édesanyja öt gyermeket nevelt. Visszafelé a Titanicra váltottak jegyet. Mivel a hajó már nem ért Amerikába, néhány hónapot várniuk kellett a hazautazásra. Rajtuk kívül Ács Vendelt, Böjté Károlyt, Fazekas Istvánt, Molnár Károlyt, Tili Mihályt, Szikra Jánost, Horváth Józsefet, Kolompár Viktort, Kolompár Károlyt és Kolompár Sándort is amerikás noszlopiként emlegetik. Ács Vendel Szekér Józsefhez hasonlóan odakinn nősült, s családjával már nem tért haza. Kolompár Károlyt amerikás múltjára emlékeztetőén mindenki Csarlinak szólította a községben. Az Amerikát megjárt katolikus noszlopiak két szobrot ajándékoztak a templomnak. A főoltár két oldalán álló Szent István és Szent László máig a világlátott adományozókra emlékeztet. Az amerikás noszlopiak között egyaránt voltak napszámosok, iparosok és kisbirtokosok. Összegyűjtött pénzükön házat és földet vettek, cserepeztették házukat vagy állatállományukat gyarapították. A szülőföldjüktől távol töltött idő, minden ott szerzett tapasztalatuk kihatott szemléletükre. Igényesebbek lettek életvitelükben, bátrabban alkottak véleményt a mindennapi és az országos ügyekben. Tekintélyt vívtak ki maguknak a helyi közösségben, véleményükre s tanácsaikra számítottak és adtak a noszlopiak.

1910-ben 1756-ra csökkent a falu lakóinak száma. Ebből 647 volt a kereső és 1109 az eltartott. A keresők foglalkozás szerinti megoszlása ismert: 461 őstermelőt, 63 iparost, 22 kereskedőt, illetve hitelezéssel foglalkozót, három közlekedési ágazatban dolgozót, tíz közszolgálati alkalmazottat és 88 egyéb, közelebbről meg nem határozott foglalkozásút tartottak nyilván ebben az évben a településen. Ekkor hat német és három román (!) anyanyelvű személy élt a faluban, de egy kivételével mindegyik beszélte anyanyelvünket. 368 házat számláltak, ebből 109 kőből vagy téglából épült, 218 volt téglaalapozású, s csak 41 a vályogépület. 158 házat már cserép fedett, kettőt zsindely borított, míg 208 házat nádfedelűként vettek nyilvántartásba.

Noszlop 1895-től, de feltehetően már korábban is körjegyzői székhely. Magyar- és Németpolány, valamint Bakonypölöske tartozott hozzá összesen 3363 lélekkel és 13 985 katasztrális hold területtel. 1900-tól postahivatal működik a faluban. 1896. május 19-től 1906. július 1-jéig a körjegyzői feladatokat Felter Gyula látta el. 1901-ben kinevezték mellé segédjegyzőnek Bakos Jenőt, aki 1911. február l-jétől lett jegyző. 1913-ban költözött a faluba a harmincesztendős Sebestyén Sándor. A celldömölki születésű fiatalember Ajkáról került át, miután Noszlopon főjegyzővé választották. Ez év szeptemberétől öt éven át, egészen 1918 november 10-ig haláláig segédjegyzője Figura Kálmán. Sebestyén Sándor az elődje, Bakos Jenő özvegyét vette feleségül. Az özvegy három gyereket vitt a házasságba, s két közös gyermekük is született.

1914-ben a nyár végi csendet a háború híre verte fel. A férfiak az esélyeket latolgatták, a nőkre a várakozás, a következmények lehetséges terhe nehezedett. Egyre több család maradt férfi nélkül, a nők és a gyermekek végezték erőt megfeszítve a ház körüli és a határbeli munkákat. Rettegve várták a postást, hogy hírt hozzon fronton harcoló szeretteikről. Több noszlopi férfi az első világháború szinte teljes idejét katonai szolgálatban töltötte.

Az 1878-ban született Papp Sándor 1914. augusztus 14-én vonult be, és szeptember l-jén a szerb harctérre irányították szakaszvezetőként. Rá két évre az olasz frontra került, Ravaretto környékén harcolt. Miután lábát komoly sérülés érte, az innsbrucki, majd a komáromi kórházban kezelték. 1916. augusztus 16-án végül leszerelték. A háború utolsó hónapjában ismét behívták, de az összeomlás miatt már nem kellett bevonulnia.

Medve Antal kereskedő 1914 augusztusától a háború végéig szolgálta hazáját a harctéren. A 24 éves ifjú tűzmesterként a lublini, iwangorodi, isonzói, piavei nagyobb ütközetekben vett részt, szolgálatvezetői rangot érdemelt ki. Katonai teljesítményét három kitüntetéssel honorálták.

Ács Lőrinc kisbirtokos, aki 23 évesen került ki a frontra, vártüzérként végigküzdötte az isonzói, az uzsoki és a piavei ütközetet. Az összeomlás után szerelt le, családja épségben láthatta viszont. A szintén 1891-es születésű Oszkó Imre kisbirtokos 1913-ban vonult be tényleges katonai szolgálatra a 4. tábori tüzérezredhez. 1914 augusztusától az összeomlásig a harctéren volt. Négy kitüntetéssel elismert bátorságát többek között a lublini, koweli, a tölgyesi- és uzsoki-szorosi, valamint a piavei harcok során bizonyította.

Az erdélyi származású Fodor Sámuel Nagybogdányba nősült, innen hívták be. 1918. október 13-án olasz fogságba esett. Genovából egy év múlva érkezett a csóti leszerelőtáborba, ahol rögtön leszerelő papírt kapott, és hazautazhatott a családjához.

Többen betegen, rokkantán érkeztek meg a háborúból, de legalább életben maradtak. A falura már a háború éveiben gyász nehezedett, hiszen sorra érkeztek a katonák haláláról hírt adó értesítések. Harminchárom férfit veszített a közösség, az első világháborús áldozatok névsora: Jabronka József, Horváth Tamás, Kalmár Gyula, Kocsi János, Körmendi János, Molnár Benő, Nagy Vendel, Nimsz István, Németh Gábor, Németh Jenő, Németh Károly, Noszlopy Károly, Oszkó Árpád, Perei László, Perei Dániel, Sikos Sándor, Szalóky Károly, Szekér Gáspár, Szigeti Károly, Szőke Tamás, Trombitás József, Trombitás Miklós, Ács Gyula, Ács Pál, Bábics László, Bolla István, Bolla Jenő, Bolla Pál, Csizmadia Sándor, Ferenczi János, Ács Imre, Bemján József és Nagy Lajos. Értük sokáig szóltak az imák, nem feledte őket a falu. De ápolni kellett a hadirokkantakat, felnevelni az árvákat, s, ha nehezen is, nélkülük folytatni tovább az életet.

Noszlop község és a később hozzácsatolt területek dűlőnevei az 1857. évi kataszteri térkép alapján
 
Kiss Eszter barátnőivel a XIX. század végén
 
Amerikás noszlopiak: Kovács Ignác és Czepek Sebestyén (XX. Század eleje)
 
Bolla Sándor és Bolla Karolin, 1910 körül
 
Csizmadia Károly (1900-as évek eleje)
 
Trombitás Tamás (1915)
 
Bolla Sándor (1915 körül)
 
Medve Antal vegyeskereskedése. VeML
 
Kovács Sándor és Csizmadia Károly (1916)
 
Molnár Károlyné Trombitás Ilona kisfiával, Károllyal és Bolla Sándorné Trombitás Julianna kisfiával, Lászlóval (1918 körül)

 

   
Előző fejezet Következő fejezet