Előző fejezet Következő fejezet

Mózes népének emlékezete

 

A falu egykori zsidó lakosságára csupán árva temetője emlékeztet. A település lakott részének határától néhány percnyi járásra, enyhén dombos tájon fekszik a magára hagyott sírkert. Szép környezetben, nagy területen alakították ki még valamikor a XIX. században. Halottaik nyugalmát féltve magas kőfallal, bástyával kerítették körbe. Mára a növényzet ellepte, bokrok, fák burjánzanak a falak között. Néhány sírkövet takarnak, a többi talán végleg a földbe dőlt, vagy – mint beszélik – Pápára szállították.

Az 1700-as évek második felétől telepedhetek meg a zsidók Noszlopon. Ebben nagy szerepe lehetett a falu egyik földesurának, az őket Pápán is szívesen fogadó Esterházyaknak: a városban már 1748-ban hitközséget szerveztek az izraeliták. A noszlopiak élénk kapcsolatot tartottak fenn velük, többen költöztek ki a községbe a közeli városból, és a noszlopi zsidók közül is sokan találtak esetenként új otthonra Pápán.

Az első magyarországi népszámláláskor – 1770-ben – 35 izraelita élt Noszlopon, ez a létszám hét családot, illetve háztartást jelentett. Olyan faluban telepedtek meg itt, ahol a törzsökös és egyben vagyonosabb lakosság a református, míg a kisebbségben lévő, de újabb beköltözőkkel egyre gyarapodó szegényebb réteg, a jobbágyok és agilisek a katolikus vallást gyakorolták. A társadalmi, felekezeti elkülönülést erősítette még, hogy a reformátusok zöme nemesi kiváltságokkal rendelkezett.

A faluba befogadott zsidók nyilván olyan foglalkozásokat űztek, melyekkel hiányt tölthettek ki, hasznosak lehettek a helyiek számára, akik egy része legfeljebb közönnyel viseltetett irántuk. A református nemesség némi ellenszenvet mutatott a beköltözött katolikusokkal szemben, de a zsidósággal toleráns volt. Ámbár gyanakodhatunk, hogy a korábban idézett 1842. évi, vármegyéhez küldött levelükben a „Noszlopi Nemes Helység” felhitelezett elöljárói a zsidókra is panaszkodtak, ugyan nem említették felekezeti hovatartozásukat.

A reformkorban példátlan arányban telepedtek meg Noszlopon. 1836-ban a 654 református, 881 katolikus és 58 evangélikus mellett 108 izraelita alkotta a falu lakosságát. Ekkor már állt a zsinagógájuk, ami nem csak erős vallási érzületükről tanúskodik, anyagi erejükre is fényt vet. Nem a faluközpontban építették, a Malom utca elején vásároltak telket. Zsinagógájukat az utcafronttól beljebb emelték nagy alapterületen, s oszlopokkal díszítették. Feltehetőleg környékbeli hitsorsosaikat is befogadta ünnepeik idején.

1840-től, a zsidók szabad lakhatási, iparűzési jogát biztosító XXIX. törvénycikk érvénybe lépésétől felerősödhetett a Noszlopra való beköltözésük. Erre utal az 1848. évi megyei zsidóösszeírás is. Erre az időre már esetlegessé vált a külföldről és az osztrák örökös tartományokból induló beköltözés. A letelepedők többsége Noszlop környékéről, Veszprém megyéből érkezett a községbe, a fennmaradó kisebb hányad pedig szinte az ország minden részéről. Az 1848-ban 55 esztendős Böhm Mózes Párizsban született, tizenkét éve élt Magyarországon. A Nemesvámosról elszármazott Weisz Évát vette feleségül. A házaspár 1840 óta lakott Noszlopon. Koldulásból tartották fenn magukat. Magaviseletüket jónak minősítette nemes Kis Ferenc bíró és Betes Dániel tanító. Viszont nem hallgatták el, hogy a gyermektelen családfő mindig kóborolt az országban, volt, amikor fél évet is távol töltött. A miskolci születésű, 22 éves Menkovits Lázár nyolc éve telepedett meg a faluban. Tanító volt, mint az Eperjesről elszármazott, harmincéves Rózentveig Móric is, aki két éve élt akkor Noszlopon. Ugyancsak tanítóként írták össze az 1848-ban 58 esztendős, krakkói születésű Léderer Zsigmondot: 28 éve költözött Magyarországra, és legalább hét éve éltek a faluban. Felesége, az akkor negyvenesztendős Tauz Kati pápai volt, két fiuk még a városban született, Noszlopon pedig egy újabb fiúnak s végre egy lánykának örvendhettek. A zsidó közösség tehetősségét és műveltség iránti igényességét jellemzi, hogy egy időben három tanítót alkalmaztak gyermekeik oktatására. A faluba fenntartott iskolájukban a környékbeli, szórványban lévő hittestvéreik gyermekeit is taníttathatták.

Rabbijuk a 45 esztendős, Kemeneshőgyészről elszármazott Kóhn Mózes volt ebben az évben. Felesége, a 37 éves Hönig Juli Földváron született. Két nagyobb – tizenöt és tizenegy éves – lányuk még Bölcskén, de további négy gyermekük, két fiú és két lány már Noszlopon került be a születési anyakönyvbe. Az értelmiség a rabbival az élen létszámához képest jelentős szerepet tölthetett be a helyi zsidó hitközség szellemi életében.

A családfők zöme kereskedéssel és kézművesiparral foglalkozott. Egy haszonbérlő, két boltos, egy csapláros, három bormérést fenntartó és négy pálinkafőző volt köztük. Öt família rongyszedésből, egy pedig a bőr öszszegyűjtéséből élt. Az iparos családfők néhány eléggé speciális szakmában tömörültek. A sajátos zsidó viseleti darabok készítését két szabó végezte, és egy hatvanéves nő, a Mencshelyről Noszlopra került Pfeiffer Náni is vállalt varrást húszesztendős lányával. Ők nyilván a környékbeliek számára is dolgozhattak. A Tamásiból elszármazott 54 éves Szarvas Antal a festőmesterséget űzte. Bizonyára kékfestő volt, de általában vállalhatott kelmefestést. 1848-ban műhelyében fogadta a tizenhat éves Neumann Márton győri vándorló festőlegényt, hogy az tőle is tanulja a mesterség fortélyait. A mester neve utalhat arra, hogy ebben az időszakban már megindult a zsidók asszimilálódása. A 25 éves, noszlopi születésű Gósz Jakab ablakos mesterségből tartotta el feleségét és három gyermeküket. A 28 esztendős, Szentgotthárdról a faluba települt Vamberger Lázárt szappanfőzőként tüntették fel az összeírásban. Két sajtkészítő lakott ebben az időben a községben, a hatvanéves Gold Jakab és a 21 esztendős Schwarcz Mátyás. Egyértelmű, hogy termékeik egy részét nem helyben, hanem a környékbeli piacokon értékesítették.

A helyi zsidóság szegényebb rétege koldulni kényszerült. Erre a sorsra jutott a hatvanéves, noszlopi születésű Weisz Salamon, 54 éves Ignác nevű öccse, Unger Farkas – aki 1788-ban Noszlopon született – és akkor 55 éves felesége. Szauer Izsák 68 esztendős, szintén a faluban született családfőt „gyermekei táplálták”.

Összesen 161 izraelita élt a településen 1848-ban. Ez meglehetősen magas szám, a lakosság közel tíz százalékát jelenti. A környéken csak a pápai számarányuk volt ennél magasabb.

A noszlopi zsidókat a magas népszaporulat jellemezte. Nem volt ritka a néggyermekes család, de volt, ahol nyolc gyermeket neveltek. Közösségük tagjainak több mint fele a faluban született, egy csoportjuk már harmadik generációs helyi lakos. Ez bizonyíték arra nézve, hogy a község tartósan befogadta őket, beilleszkedésük különösebb problémák nélkül mehetett végbe. Tolerálták felekezeti különbözőségüket, eltérő szokásaikat s életmódjukat, nincs tudomásunk arról, hogy külön falurészben laktak volna, mint a nem nemesek. Nyilván a megüresedő házakba, házrészekbe költöztek be, s talán a módosabbak új épületeket is emeltek a maguk részére. Több zsidó családot fogadtak be a XIX. század első felében az úgynevezett Hosszú udvar házaiba. A közös udvarban legalább öt-hat család élt meglehetősen zsúfoltan. A zsidók itt katolikusok szomszédságában telepedtek meg. E század második feléből újabb közös udvarokban való lakhatásukról vannak ismereteink, szintén katolikusok közé kerültek.

Hitelezői tevékenységüket igazoló dokumentumra, adóslevélre mindeddig alig bukkantunk. Persze ez nem jelenti, hogy a tehetősebbek ne kölcsönöztek volna a falu népének. Sőt bizonyosra vehető: a helyi nemesség gyakran igénybe vette hitelszolgáltatásukat. A kölcsön visszafizetése néha súlyos gondokat jelentett.

1841-ben például Neumann Izrael noszlopi haszonbérlőnek nem tudta megtéríteni a tőle felvett összeget agilis Nemes Mihály helyi lakos. Neumann perre vitte az ügyet. A tárgyalásra Lőrintén került sor, és szeptember 11-én elmarasztaló ítélet született. Az alperes lakóházánál felolvasták a kihirdetett bírói döntést. Nemes Mihály nem is volt otthon, felesége előtt zajlott le a procedúra. A becsüs kiszámította a felperes követelését, és felmérte az alperes vagyonát. A hitelezett hatszáz forintnyi tőkesummára 37 forint hat krajcár kamat, tíz forint perköltség, hét forint harminc krajcár végrehajtás bejelentési költség, valamint a végrehajtásra kirendelt személyek és a becsüs napibére rakódott tíz forint 62 krajcár összegben. Így az összes követelés 665 forint 38 krajcár summát tett ki Nemes Mihállyal szemben.

Az alperes feleségét felszólították, hogy fizesse ki tartozásukat. Mivel az nem tudott készpénzben fizetni, a törvény értelmében földjeiket kellett felajánlania. Az asszony öt földjüket nevezte meg a kölcsön megtérítésére a Szőllősi útra- dűlőben egy kétnegyed mérős földet, amelyet a becsüs ötven forintra értékelt; a kisbogdányi egymérős földjük a becsüs szerint száz forintot ért; az ugyancsak kisbogdányi határban fekvő egy- és kétnegyed mérős földjük százötven forintra értékeltetett; a Sárostói kertre-dűlőben lévő egymérős földjük értékét a becsüs száz forintban jelölte meg; a merétepusztai két kaszás rétjük árát kétszáz forintban adták meg. Mivel több földet nem tudtak átadni a kölcsön visszatérítéseként, a belső fundust is felmérték a rajta található épületekkel együtt. Annak együttes értékét négyszáz forintban állapította meg a becsüs. Így Nemes Mihály agilis vagyonát ezer forintra taksálták. A megítélt követelés végrehajtására is kitűzték a napot még ez év december 13-ra.

A „futó levelet”, azaz árverési hirdetményt a megyében mindenütt kifüggesztették. 1841. Luca napján Nemes Mihály házánál aztán megjelent Mlinárik László vármegyei esküdt, hogy végrehajtsa az árverést. A behajtandó összeg időközben 683 forint nyolc krajcárra növekedett. Az alperes elveszítette földjeit, ezekért az árverésen 525 forint folyt be. A házra nem akadt vevő – megszánhatták a családot az árverésen részt vevők –, ezért 158 forint nyolc krajcár kielégítetlen maradt. A vármegyei esküdtnek új árverési időpontot kellett kijelölnie a ház árverezésére, amelyet végül 1842. március 29-én akart megtartani. De a megjelölt napon senki nem jelent meg a helyszínen, ezért augusztus 28. lett az új időpont. Az árverés ismét sikertelen volt, nem tudták eladni a házat. Október 2-án ismét kísérletet tettek. Ötödszörre 1843. január 29-én próbálkoztak meg az eladással. Időközben a fennmaradó adósság 218 forintra nőtt. A házat végül a legtöbbet ígérő Neumann Izrael, vagyis maga a hitelező vásárolta meg 408 forintért. A tartozást levonta Nemes Mihály, így százkilencven forinthoz jutott, pontosabban jutott volna. Az agilisnek kötelezvénye volt Gatzán Ferenc iránt is, így a készpénzt neki adta át az eljárást lefolytató vármegyei esküdt. Mlinárik László a kereset alapjául szolgáló adóslevelet – vissza akarta adni Nemes Mihálynak, ám az nem fogadta el tőle. A kifosztott ember reagálása nem kíván magyarázatot… Nemes Mihály igyekezett visszaszerezni elárverezett földjeit. Azok előbb Nagy Antal majd 1845-ben agilis Vas István kezére jutottak. „Ágyillis” Vas Istvántól 1848. március 6-án 525 forintért zálogba vette a földeket régi tulajdonosa, agilis Nemes Mihály. Ezen a napon újabb száz forint zálogot vett fel Vas Istvántól. Az egész összeget hat esztendőre kötötte le, de legalább egykori földjeit megművelhette. Valószínűleg meg tudta venni földjeit, azokat képes volt kiváltani a zálogból, mert a Vas család gazdag levéltárában már nem találunk több iratot az ügyre vonatkozóan.

1848 után a zsidók iránti tolerancia időnként csorbát szenvedett a községben. Nem közösítették ki őket, ellenben megrótták őket a lakosság többségét képviselő reformátusok és katolikusok ünnepeinek semmibe vételéért. 1854. január 12-én a helység elöljárósága a következő körlevelet tette közzé: „Az ünnep- és vasárnapok kizárólag az Isteni Tisztöletre és nyugalomra szánt napok, mégis a legnagyobbrész különössen pedig az izraeliták kik tulajdon szombatjaikat szigorúan szokták meg tartani más vallás felekezetüek ünnepét igen kevéssé vagy éppen semmit sem veszik tekintetben, ez összeütközésben esik nem csak az egyházi de a világi felsőbb rendeleteknek is, különössen pedig az tapasztaltatott, hogy az izraeliták midön szombatjuk elmulik a vasárnapot szekerek teherreli megrakására, szállitására, utazásokra használják, s a népet csekély szolgálati bér vagy fuvarért az ünnep szencségének feledésére csábitják e rendetlen és vétkes vissza élés megszüntetése tekintetéből az egyháznak ama törvénye miszerént ünnep és vasárnapokon a szolgai munkák teljesittése tilalmaztatik szigoruan megtartandó. A terhes fuvarozások megszüntetendők s minden elkerülendő mi a nap szencségével öszve nem fér.”

Hogy az elöljáróság levelének lett-e foganatja, csak sejtéseink lehetnek. Mindenesetre a XIX. század második felében megindult a zsidók elvándorlása Noszlopról. Ez a folyamat nem egyedi, más településeket is jellemez a megyében. A falvak nem tudtak tartós életfeltételeket, megélhetést biztosítani a nagy lélekszámú, speciális tevékenységgel foglalkozó közösség tagjának. Elköltözésük természetes, a környező nagyobb városokban és másutt az országban telepedtek meg.

A község többnyire tartósan megtelepedő, jómódú zsidó felekezetű lakói közé tartoztak a fakereskedők. Az emlékezet szerint vagy tizenöten nyitottak ilyen üzletet Noszlopon. Nagy lehetett a forgalmuk, a környező városokból is náluk vásároltak. Előfordult, hogy nem tudtak fuvart szerezni a megvett fa hazaszállítására, s a bíró segítségéért kellett folyamodniuk.

A helyi zsidóság egy része földet vásárolt fel a falu határában. Jelentős területeik voltak Merétén. Az elpusztult, elnéptelenedett falunak ezt a határrészét ezért zsidó Merétének is nevezték a faluban. Hogy maguk művelték-e meg a földet vagy bérbe adták, nem tudjuk. Veiler Mór a Mészelején vett birtokot magának. Családjával dolgozott rajta, ő sem restellte az eke szarvát fogni. Még napjainkban is idézik a róla keletkezett rigmust: „Nem úgy van, mint azelőtt, Veiler szánt a Mészelőtt.” De nem hagyott fel a kereskedéssel sem. Megvette a Gyöp-szer eleji volt Noszlopy-kúriát, és boltot, kocsmát tartott fenn. A kocsmájába betérő helyi gazdák előszeretettel kérdezték tőle: „No, mennyit szántottál ma?” A válasz büszkén hangzott: „Meglehetősen jó darabot!” Ha tréfálkozva jobb bort kértek tőle, így felelt: „Jobbat nem, de drágábbat adhatok!”

Több zsidó család szőlőt vett a noszlopi szőlőhegyen. A Rosemberg família férfi tagjait rendszerint hegyközségi elöljáróknak választották meg. Szejler Jakab és Veiler Mór is a szőlősgazdák sorába tartozott. 1891–92-ben Rosemberg Rudolf, ifjabb Rosemberg József, idősebb Rosemberg József Schwarcz Mór, Krausz József, Neumann Sándor, Veiler Mór, Horn Józsefné, Neumann Samu, és Neumann Antal foglalkozott húskiméréssel. A rájuk kivetett húsfogyasztási adót is figyelembe véve Rosemberg Rudolf és Neumann Antal üzlete lehetett a legjövedelmezőbb.

1893-ban még 72 izraelita élt a községben. Néhányan közülük valószínűleg Amerikába vándoroltak ki, mint az egyik Rosemberg család a XX. század elején. A helyi legendárium szerint ennek a famíliának az egyik fia adta el az atomtitkot az oroszoknak.

1924-ben a noszlopi birtokosok között az egyik leggazdagabb Rosemberg Emil, aki 56 hold föld tulajdonosa. Ebben az évben Schwarcz Gábort kocsmárosként, Schmidek Jakabot vegyeskereskedőként, Deutsch Bélát szabóként, Öszterreicher Manót sertéskereskedőként tartották számon. Schwarcz Gábor még sertéskereskedéssel is foglalkozott kocsmája fenntartása mellett. Horn Sámuel és Wéber István ugyancsak vegyeskereskedésből éltek, Mayer István pedig szatócs volt.

Öszterreicher Manó édesanyjával és bátyjával a Pápai utca egyik közös udvarában élt. Édesanyjukat váratlanul veszítették el, összeesett a Kis utca elején, és rögtön meghalt. Temetésére távoli vidékekről is érkeztek hittestvérei. Az egész falu figyelemmel kísérte a ceremóniát. A temetési menet a falun át haladt, végig imádkoztak. Kíváncsi gyerekek kísérték a gyászolókat s utánozták a hallottakat: „Ábeli lili, ébeli lili…” A temetőben is leselkedtek, hiszen ritkán láthattak efféle szertartást.

A noszlopi zsidó temetőbe utoljára a Hosszú udvarban élő szegény Rosemberg család fejét kísérték utolsó útjára. A férfi suszter volt, kedvelték a helyiek. Öt gyermekét hagyta árván. A csonka család az apa halála után vásározásból tartotta fenn magát, bazárárut, édességet forgalmaztak.

1937-ben a falu 1701 lakójából csupán tizenhármat tartottak nyilván az izraelita felekezethez tartozóként. Hamarosan zsinagógájukat is értékesítették, hiszen a kis közösség anyagi erejét meghaladta annak fenntartása. Az épületben, mint már korábban említettük, mozit alakítottak ki.

1942-ben már nem élt zsidó a faluban. Pontosabban az utolsó izraelita, Öszterreicher Manó kikeresztelkedett, a református vallásra tért át. Németh József nagytiszteletű úr készítette föl hittanból, és ő is keresztelte meg. Nevét Havas Manóra változtatta, magyarosíttatta. A férfi szatócsüzletet tartott fenn, és hetente állatokat vágott, a húst a helyieknek mérte ki. Református nagygazda, Vass István lányát vette feleségül. 1945 elején, mint már arról írtunk, sikerült megszöknie a rögtönítélő bíróság elől. Bujkálása során sokan menekítették: Benedek Lipót tanító a pölöskei kastélyban, a Varga család Pityópusztán, Papp Sándor a pincéjében, istállójában, Zsigmond Gyula tanító az iskola hatalmas pincéjében rejtette el. A noszlopiak szinte kézről kézre adták, kijátszva a csendőröket. Végül Kisbogdányba került, az Ölbey családhoz. Csak akkor jött elő, amikor a szovjet csapatok elérték a falurészt. A katonákkal együtt tért haza Noszlopra. Havas Manó még egy ideig fenntartotta boltját, mészárszékét viszont megszüntette. Másoknak azonban továbbra is vágott állatokat. A nemzeti bizottság titkárává választották, s később is részt vállalt a község politikai közéletében.

1978-ban, nyolcvanesztendős korában hunyt el. Az egész falu közössége búcsúztatta a barátságos, közkedvelt embert, aki méltósággal viselte megpróbáltatásait és csak szűkebb baráti körében beszélt élete sorsfordító időszakának szenvedéseiről.

A zsidó temető

 

   
Előző fejezet Következő fejezet