Előző fejezet Következő fejezet

Már minekünk vagyon kedvünk

 

A Teréz hetében megtartott noszlopi országos vásár után mindig kicsit csendesebb lett a falu. Végeztek a betakarítási munkákkal, a vásáron már értékesítették terményeik egy részét, és beszerezték a télire szükséges ruha- s lábbeliféléket. A kamrákban, magtárakban halmozódott az egész éves munka terméseredménye, a hidasokban a levágásra szánt sertések híztak. A szőlősgazdák szüret végén hordóikba eresztették a mustot, latolgatták, vajon jó minőségű borral koccinthatnak-e hamarosan. A falut végigjáró szüreti felvonulók harsány vigalma is gyorsan emlékké vált.

A kedvezőbb időszakokban aggodalom nélkül pihentek meg telente. Oldottabban készülhettek fel a következő gazdasági évre, s kicsit szórakozhattak. A nehezebb esztendőkben a gondokat oszlatta a vígságszerző tél. Az ünnepeket énekkel, verssel, játékkal köszöntő gyermekek ráncokat simítottak, mosolyt fakasztottak.

A hideg idő beálltával a házaknál megkezdődött a kukorica- és tollfosztás. Az itt élők kölcsönösen segítették egymást, együtt könnyebb és hangulatosabb volt a különben egyhangú tevékenység. A hosszú téli délutánokon, estéken a kis közösségekben számtalan vidám és olykor megborzongtató történet hangzott el. A jó mesélőket sok fosztóba meghívták, nem is anynyira a munkájuk miatt, hanem mert szívesen hallgatták őket.

Ilyen közkedvelt férfiú volt Trombitás Tamás, aki sohasem fogyott ki a szóból. Történetei újabbakat hívtak elő a társak emlékezetéből, gyorsabban szaladt az idő, a kéz pedig megszokottan végezte a maga dolgát. Felemlegették azt a férfit, aki bérben kaszálta a temető füvét. Késő este lett, mire végzett. Mielőtt hazaindult volna, leült az egyik sír szélére, és pipára gyújtott. A temető mellett cigányok haladtak el. Azon tanakodtak, mit csinálhatnak a halottak. Mire a sírkertből felhangzott egy dörmögő férfihang: „Ki aluszik, ki pipál!” A cigányok megpillantották a megszólaló alakját, s rémülten szétszaladtak.

Egy tréfás kedvű nagygazda különös szokásáról is folyt a beszéd. Aratás után maga vitte az áldomásra szánt ételt és italt munkásainak a földre, de nem kocsival, hanem négylovas szánnal. Ennek az embernek a fia, mielőtt bevonult, nyáron az istállóban aludt. Menyecskék be-beszöktek hozzá, de egy éjjel hiába vártak rá. Hajnalban az apa ment ellátni az állatokat. Amint kinyitotta az istállóajtót, egyszerre három fiatalasszony rebbent szét. Amikor visszatért a házba, így szólt a fiához: „A fene rúgja meg, elszaladtak a kancáid, most aztán keresheted őket!”

Egyszer egy huncut legény ajándékba ludat vitt az egyik családnak. Kérte az asszonyt, süsse már meg. A libasült mindenkinek ízlett. Estefelé a nő a lúdjaikat tömte, és sírva-nevetve fedezte fel: az a semmirevaló a saját lúdjukat etette meg velük!

Az Esterházy családról is sok történet keringett. Esterházy Pál barátságába fogadta a birtokán dolgozó egyik noszlopi szegény embert. Egyszer a gróf vadásztársai kíséretében betért a helyi kocsmába, s asztalukhoz hívta a férfit. Előre megbeszélte vele, hogy megtréfálják az urakat. Megkérdezte emberétől, mi van a ménesével? „Már alig bírok velük, állandóan ficánkolnak, ugrálnak, alig tudom befogni őket!” – hangzott a válasz. A társaság igencsak gondolkodóba esett, ki lehet ez az ember. Gazdagnak ugyan nem látszik, no de szép ménese van. Jó időbe telt, mire a gróf elárulta nekik: a szegény ember bolháiról beszéltek.

Esterházy Tamás felesége szívesen szánkózott a széki erdőben. Egyik alkalommal megérezte a favágók ebédjének, a hamuban sütött krumplinak, sonkának, szalonnának az illatát, és megkívánta tőlük. A favágók mindegyike adott neki egy-egy falatot. A grófné, amint visszaért a pápai kastélyba, hálául a legfinomabb bort és szalámit küldte nekik.

A Noszlopy család valamelyik férfi tagjáról ez a történet járta: az uraság vonattal akart Pestre utazni. Figuli nevű kocsisával az ajkai állomásra vitette be magát. Az kissé pityókás volt, lassan haladtak, az úr félt, hogy lekési a vonatot. Egyre noszogatta a kocsist, hajtson már gyorsabban. Mire az megnyugtatta, időben oda fognak érni. Hirtelen a levegőbe emelkedtek, átrepültek az erdő felett, és máris a vasútállomáson voltak. Noszlopy a fővárosból visszatérve azonnal elbocsátotta kocsisát. Az új kocsisa viszont szalmával kitömött lovakat talált az istállóban. Az uraság erre visszahívatta régi alkalmazottját, és kérdőre vonta, mit csinált a lovakkal? Az azt mondta, semmit. „Akkor menjünk ki együtt az állatokhoz!” – szólt az uraság. Ki is mentek. A kocsis megsimogatta a lovakat, mire azok azonnal felugrottak. Noszlopy soha többé nem mert megválni a garabonciás hírében álló emberétől.

Sokat nevettek a kocsisról szóló másik pajzán történeten a noszlopiak.

A férfi egy szép zsidó asszonyt vitt a vonathoz Ajkára. A hármashatárnál azonban letért az útról, behajtott az erdőbe. „Mi a baj?” – kérdezte a nő. „Semmi, csak elfelejtettem módban hagyni a feleségemet!” – válaszolta a kocsis. „Maga csak üljön a kocsin, gyorsan jövök vissza!” Az asszony megijedt, mi lesz vele addig az erdőben. Szólt a kocsisnak, nem lehetne-e másként elintézni a dolgot. „Ha maga hajlandó rá, nem megyek haza” – felelte a férfi. A nő csak egy feltétellel volt hajlandó kötélnek állni, mert igen csúnyának találta a férfit: abrakostarisznyát húzatott vele a fejére.

Számtalan boszorkányos eset forgott közszájon a faluban. Egyszer a férfiak lovat patkoltak, s másnap hallották, hogy a hatodik szomszédban nagyon beteg lett az öregasszony. Megnézték hát, mi történt vele. Meglepődve látták a lábán a patkókat. Lólába volt az asszonynak, őt patkolták meg az előző nap.

Az egyik idős ember dédapjával történt meg a sokat emlegetett másik kalandos eset. Éjjel a lovait legeltette a Berekalján. Megéhezett, és a tűz mellett falatozni kezdett. Egyszer csak a fényben megjelent egy nagy béka. Szembenézett a férfival, mintha csak kérni akart volna tőle valamit. „Éhes vagy?” – kérdezte a békát. Két falatot adott neki a kenyeréből és szalonnájából. Az állat jóízűen elfogyasztotta, aztán, mintha ott se lett volna, eltűnt. A férfi később Somlószőllősön járt, és betért a kocsmába. Bort kért az öreg kocsmárosnétól. Amikor fizetni akart, az asszony nem fogadta el a pénzt. Azt mondta, még ő tartozik neki. „Hogyan tartozhat nekem, hiszen nem is ismerjük egymást?” – csodálkozott az ember. Az öregasszony erre megkérdezte, emlékszik-e még arra a békára, akinek adott a saját elemózsiájából, nem sajnálta tőle a falatokat. „A jó tettért ez a fizetség, a hála. Mert én voltam az a béka!” A férfi így tudta meg, hogy boszorkánnyal volt dolga.

Máskor kotlós képében jelent meg a boszorkány az egyik helyi gazdának. Körülötte forgolódott, nehezen tudta elzavarni. Egyszer aztán mérgében ostorral csapta meg, a szíj a kotlósra tekeredett. Hamarosan híre kelt, hogy súlyos beteg lett egy szomszéd falubeli lány, akinek a férfi korábban udvarolt, de nem vette feleségül. Ő zaklatta kotlósként hűtlenné vált kedvesét.

Meséltek egy tósokberéndi férfiról is, aki teheneket legeltetett a határban. A közelében feltűnt két alak, s ezt mondogatták: „Fele ide, fele oda!” Amikor már sokadjára hallotta tőlük ezeket a szavakat, mérgében ekként szólt: „Nem oda, hanem ide!” Subája abban a pillanatban olyan nehéz lett, hogy nem bírta magán tartani. Nagy nehezen kibújt belőle, és hazavitte. Mivel nem tudott mit kezdeni a hasznavehetetlen ruhafélével, tanácsot kért a helyi javasasszonytól. Annak utasítására egyéves vadrózsavesszőt vágott, és azt darabokban aprította a subájára. Vagy húsz liter tej folyt ki a subából, amit a garabonciások loptak el a teheneitől, de ő megzavarta őket.

A boszorkányoktól tartottak Noszlopon is. Ha véres tejet adott a tehén, boszorkány rontásának vélték. A tejbe sosem nyúltak késsel, úgy hitték, ezzel előidézhetnék, hogy véres legyen a tej.

Az öregek még tudtak a lúdvércről, és féltek tőle. Az 1960-as években az asszonyok tollfosztóból tartottak hazafelé. A téli éjszakában hirtelen lángot pillantottak meg az árok felett. „Istenem, lúdvérc, lúdvérc!” – kiabálták, és sietősre vették lépteiket. Otthon minden ajtót bezártak, nehogy őket is meglátogassa a gonosz. Másnap reggel derült ki, hogy az egyik helyi gazda részegen az árokba esett és a mérhetetlen mennyiségű elfogyasztott pálinka meggyulladt benne. Annak fényétől rémültek halálra a nők. A férfi még az éjszaka megfagyott…

A karácsonyt megelőző hetek különös izgalomban teltek a faluban. A fiúk a lucázásra, majd a pásztorolásra készültek, a lányok pedig a karácsonyi énekeket, köszöntőket idézték fel. A nagyszülők segédkeztek nekik, ők adták tovább a hagyományt.

December 13-án, Luca napján a hajnali szürkületben indultak útjukra a lucázó sihederek. Hónuk alatt két szalmacsutakot vittek. Mindig illedelmesen megkérdezték a háziakat: „Szabad-e Lucát köszönteni?” Nem utasították vissza őket, mert másnap kibeszélték volna a családot a községben. Jobbára a konyhában, ritkán a szobában kezdtek bele mondókájukba. Leguggoltak, és ugrándozva bejárták szinte az egész helyiséget. Közben összedörzsölték szalmacsutakjaikat, a szalma szerteszét szóródott a lábuk alatt s mindenfelé jutott belőle. Ismerős szövegük mosolyt csalt az arcokra: „Adjon az Úristen, ennek a gazdának, hét rőf kolbászt, oldalszalonnát, a gazdaasszonynak annyi tyúkja legyen, mint a réten a fűszál, annyi tojása legyen, mint égen a csillag, annyi boruk legyen, még a káposztáshordó is azzal legyen tele…”

Egy szuszra szakadt belőlük a köszöntő, amiért néhány fillér volt a jutalom. Az általuk okozott rendetlenségért sem haragudtak a háziak. Bevárták a napkeltét, amikor az utolsó csoport is elhagyta a házat. A szétszórt szalmát felsöpörték, és a tyúkok alá terítették, abban a hitben, hogy a Luca-napi szalmától jobb tojóvá válnak a szárnyasok. Sebestyén jegyzőék a szobájukban fogadták a lucázó fiúkat. Amikor azok távozáskor elnézést kértek a rendetlenségért, amit maguk után hagytak, a jegyző nevetve mondta: „Él még, aki kitakarítja a szobát!” Ezzel serdülő lányaira utalt.

Luca napján rendszerint a férfiak gondja volt a tűzrakás. Előtte óvatosan kémlelgették a szomszédos kéményeket, füstölnek-e már. Nem tartották szerencsésnek elsőként meggyújtani. Valakinek mégis meg kellett tenni, hiszen az élet nem állhatott le ezen a jeles napon sem. Lucakor nem szívesen fogadtak nő látogatót, a lányok, asszonyok ki sem mozdultak otthonaikból. A férfi vendégnek viszont kifejezetten örültek, marasztalták. Úgy vélték, látogatásával szerencsét hoz a házra. A nők Luca ünnepén abroncsból etették a baromfiakat, hogy összetartók legyenek, ne széledjenek szét a következő esztendőben. Nem varrtak, inkább bontottak, nehogy „bevarrják a tyúkok fenekét”.

Ádám-Éva napján kora délutántól pásztoroló fiúk hangos csapatai járták be a községet. Láncos botjaikat csörgették, kutyák féktelen ugatása jelezte jöttüket. A három pásztor bekecset vagy subát öltött, fejükre kucsmát húztak, arcukat kenderkóc szakállas, bajuszos álarc rejtette. Erőteljes kopogás, botjaik láncának megcsörgetése után megkérdezték: „Szabad-e pásztorolni?” Alig megvárva a házigazda beleegyező válaszát máris belépett a két fiatal pásztor, az öreg még kinn várakozott.

Első pásztor: Hoppista butelláris, jó estét, gazduram! / Terítse meg az asztalát, mert nem tudja, / miféle jámbor pásztorok lepik meg háza tájékát!

Második pásztor: Feküdjünk le, pajtás! (Lefekszenek, hangosan horkolnak.)

Első pásztor: Keljünk már fel, pajtás! (Kitörlik „csipáikat”.)

Második pásztor: Mit álmodtál, pajtás?

Első pásztor: Hát én, pajtás, azt álmodtam, / akkora szúnyogot láttam, / egyik lába a Tiszába, / másik a Dunába, / úgy ugrott a Szávába! / Hát te, pajtás, mit álmodtál?

Második pásztor: Hát én, pajtás, azt álmodtam, / hogy a gazduram akkora kolbászt / akasztott a nyakamba, / hogy egyik végét én rágtam, / a másik végét a szomszéd falu kutyái!

Első pásztor: Jöjjön be kend, öreg!

Öreg (kintről): Bemennék, de nincsen zár!

Második pásztor: Ott a madzag, húzza meg!

Öreg: Mit húzzak meg, tán / a kulacsom nyakát?!

Öreg (belép, majdnem kiabál): Csitlettem, botlottam, a szekszárdi borból / akkorát ittam, hogy a 365 éves lelkem / majd kiszállt belőlem. / De ti csak itt bent esztek-isztok?! / Öreg apátok tejfeles szakállára nem is gondoltok? / Hátatokból hasítok kétujjnyi szalonnát, / mint bocskoromnak szíját!

Öreg (a gazdához fordulva): De ha a gazduram megengedné, azért egy / szép éneket közösen elénekelnénk.

Gazduram természetesen megengedte az éneklést. Általában két ének szerepelt a pásztorok repertoárján: a Pásztorok, keljünk fel kezdősorú vagy a következő szöveggel előadott: Jusszom Palkó, János, Bence, juhászok, bojtárok, / Keljetek fel, kis felségek, s zárjátok be ajtót. / A várostól nem messze, nem messze, / Van egy istállócska, ott született kis Jézuska, Ale-Aleluja.

Miután a közös ének utolsó hangjai is elhaltak, csak a család köszöntése váratott még magára. Mindhárman egyszerre kezdték: Bort, búzát, barackot, kurta farkú malacot, / talicskába kereket, csutorába feneket, / hadd igyon a házigazda eleget! Békés, boldog karácsonyt kívánunk!

A családok erdőn vágott fenyőt állítottak szentestére. Ahol kicsi volt a szoba, és sokan lakták, a kisebb fát, esetenként borókát a mestergerendára függesztették. Szokás szerint azonban az asztal sarkát foglalta el az ünnepi fa. Karácsonyi gyümölccsel, apró, fényesre dörzsölt piros almával, dióval díszítették. Csillogó papírcsíkokra mintát vágtak, azzal tekerték körül a karácsonyfát. Az asztal alá kis csutak szénát, vékában zabot tettek a Jézuska szamarának.

A családok együtt várták az éjféli mise kezdetét. Játékkal, kártyázással múlatták az időt. Karácsony napján tovább alhattak, csak a férfiak keltek a szokott időben, hogy ellássák az állatokat.

Az újesztendő első napjának reggelén ismét gyerekek kopogtattak a házak ajtaján. Versikékkel, énekekkel kívántak minden jót az előttük álló évre a család minden tagjának. Az asszonyok lencselevest főztek, és kocsonyát, disznóölésből marad húsféléket fogyasztottak ezen a napon.

Vízkeresztkor a katolikus pap szentelte meg a házakat. A XIX. század végén még három iskolás gyermek is járta a falut háromkirályok képében köszönteni. Egyikük kiugratható csillagot vitt magával. Minden háznál énekeltek, és a refréneknél kétszer kiugratták a csillagot. A szokás napjainkra teljességgel kiveszett, szövege viszont ránk maradt. Kis Kálmán küldte be a faluból az 1800-as évek végén vagy a XX. század legelején a folklórgyűjtő Sebestyén Gyulának, aki azt közzé is tette az 1906-ban Dunántúli gyűjtés címmel megjelent kötetében. A könyv a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatban látott napvilágot, országos hírét vitte a noszlopi népszokásnak. Sajnos, a dallamot nem közölték, de a szöveg, a versezet önmagában is értékes: Három király messze földről / Hogy elérkezett, / Jeruzsálem városában / Kérdezősködött. // Harmadnapja, midőn a kis / Gyermek született, / Menyhárt, Gáspár és Boldizsár / Nagyon keresik. // Három királyok elindulának, / A csillag, a csillag! / Istálló fölött megállapodik / A csillag, a csillag! // Három királyok elindulának, / A csillag, a csillag! / Szűz Máriának jónapot mondának, / a csillag, a csillag! // Szűz Máriának jónapot mondának, / A csillag, a csillag! / Szűz Máriának térdet hajtának, / A csillag, a csillag! / Szűz Máriának fejet hajtának, / A csillag, a csillag!

Az ének tovább folytatódhatott, ám ebből csak a kezdőszavakat rögzítette Kis Kálmán: „Három királyok napján stb.”

A Balázs-járásnak két szövegváltozatát is lejegyezte a szorgos férfiú és megküldte Sebestyén Gyulának. A dramatikus játéknak csupán a szereplőit és a verseit örökítette meg, de utalásokat tett a gyerekek mozgására és a kellékekre is. Így a szokás szinte megelevenedik előttünk. Játszó személyek: Elöljáró, Toldi Miklós, Verbung vörös zászlóval, két huszár fakarddal. Rajtuk kívül öt-tíz apróbb gyerek vett részt a játékban.

Elöljáró (benyit és mondja): Én vagyok az előre elküldetett vitéz, / Hogy az urak szobája legyen tiszta és kész. / Az orsót és rokkát eltakarítsátok, / Különben szavamat tapasztalhatjátok.

(Toldi, Verbung és a huszárok bejönnek.)

Mind (éneklik): Most vagyon emlékezet / Régi Szent Balázsról. / Mink se feledkezzünk el / A régi szokásról. / Énekünket elmondtuk, / Szép vigasztalásunk, / Most hallgassa csak ki-ki / Szerencse-mondásunk. / Ékes szemű szép szüzek, / Virágszál leányok, / Ne szóljatok, mert tudjuk, / Mi a kívánságtok. / Férjhez-menés, fejkötő / Csak a kívánságtok, / A hirdetést, esküvést / Már alig várjátok. / Hipp, hopp, haj a haj! / Nincs itt semmi baj. / Csak az egész szomszéd sógor, / Többet ér egy kancsó jó bor. // A, a, a, / Ma vagyon Balázs napja. / E, e, e, / Azért jöttünk mi ide, / I, i, i, / Mesterünk tanítványi. / U, u, u, / Mi erszényünk szomorú, / Megütötte azt a bú, / Nem vastag, hanem karcsú. / U, u, u, / Mi erszényünk szomorú. / N, n, n, / Mindnyájan mondjuk: Ámen.

Február 3-a, Balázs napja az iskolások ünnepe volt Noszlopon is. A házról házra járó jelmezes gyermekek a kántortanítónak gyűjtöttek adományokat, s az a tanító biztosított járandóságai közé tartozott.

A Balázs-járás másik változata még vidámabb, kevésbé deákos jellegű. Szereplői szinte azonosak az előzőekben bemutatottéval.

Toldi Miklós: Konkolos szemekkel itthon maradt lányok, / Hogy verset se mondok, azt ne gondoljátok. / Egy, kettő, három! / Ide vigyázz, jó barátom! / Én vagyok a Toldi Miklós generális, / A mi tetszik viseletemről is.

Verbung: Kiküldötte Balázs püspök / Nyalka Verbungját, / Kitetette a piacra, / Vörös zászlaját. / Nosza édes pajtásunk, / Vígan mulassunk. / Tele borral az üvegünk, / Vígan táncoljunk.

Első huszár: Vigyázzatok lányok ennyihány versünkre, / Hogy éneklésünk váljék becsületünkre. / Sarkon ugró Naninca / Azt hiszi, hogy már Naca, / Szeretné, ha elvenné / Valami nagy urica. / Törik-zúzik a csömpe, / Mert elégett a csörge, / És ne tudja a Sára, / Mit tegyen a kására.

Második huszár: Emlékezzél házigazda, / Ma vagyon a Balázs napja, / Dobd a bundát az ágy alá, / Mond, hogy heje-huja! / Már minekünk vagyon kedvünk, / Semmivel mi nem törődünk, / Nosza azért, házigazda, / Jancsit, Miskát, Ferkót, Józsit / Ereszd hát bejönni.

Az apróbb gyermekek (jövet mondják): A tanulást / És nagy haszon firkálást, / Az ábécét / Tanulni jó mesterség. / Megtanuljuk még idővel / Mink is a diák-szót, / Három tízig megolvasni / A csicseri borsót.

A farsangi bálokon, esküvőkön többnyire noszlopi műkedvelő muzsikusok szolgáltatták a zenét. A múlt század első évtizedeiben a Kapocsi Pali-féle banda rendkívül népszerű volt. Kapocsi hegedűn, Síkos József pedig brácsán játszott. Később másik zenekar alakult helyi fiatalemberekből. Ennek prímása Trombitás Miklós lett, Cziráki Tamás volt a másodhegedűs, Tiló Antal bőgőzött a bandában.

Általában fizetség nélkül, szívességből muzsikáltak, néha persze pénzt is kaptak. Az esküvőkön pedig vendégül látták őket és, tekintélyes kóstolót csomagoltak nekik a finomságokból.

Noszlopon is kíváncsi tekintetek kísérték a lakodalmi menetet. Este a gyerekek és némely idős asszonyok a lakodalmas ház udvaráról figyelték a benn mulatozókat. Az örömszülők süteménnyel kínálták őket. A legények galambot eresztettek be az ifjú párnak. Néhányat közülük behívtak s a szerencsések részt vehettek a lakodalmi forgatagban.

Az ünnepi asztal dísze a pörkölt torta volt. Apróra szelt mandulát kevertek a felolvasztott cukorba, megpirították, majd a masszát formálták, és cukormázzal vonták be. A szív-, kosár- és bölcsőforma mellett patkókból s egyéb előre elkészített részekből emeletes tortákat is állítottak össze. Darabokra törve fogyasztották, az esküvői kóstolóba csomagoltak belőle.

Az asztalra került ételek alapanyagának tetemes hányadát a meghívott vendégek adták össze. A lakodalmat megelőző héten vitték a házhoz a tyúkokat, tojást és egyebeket. Aki csak tehette, segédkezett az előkészületekben: szárnyast pucolt, húst szeletelt, levestésztát gyúrt, azt hajszálvékonyra metélte. A kalácsokat és a szárazsüteményeket is közösen sütötték. Alig éreztek fáradtságot, mert munka közben tereferéltek, s a férfiak gondoskodtak arról, hogy senki torka ne maradjon szárazon. Alkalmanként lakodalmi főzőasszony irányításával készült az esküvői lakoma, akit megfizettek tevékenységéért.

A XX. század elején még vőfélyek – helyi szóhasználattal a vőfények – hívták meg a házasulandók nevében a vendégeket. Az 1950-es évektől az életüket egymáshoz kötni szándékozó ifjak látogatták sorra a rokonokat, barátokat, ismerősöket, s invitálták őket a lakodalomba. Ekkortól a vőfélyek szerepe a menyasszonykikérésre és néhány étekköszöntő rigmus elmondására korlátozódott a vacsorán. Az egykor becsben tartott, apáról fiúra öröklődő kéziratos „vőfényszövegek” napjainkra elvesztek vagy szekrények mélyén lapulnak elfeledetten.

A lakomán már várták a „megégett kezű” szakácsnőt, aki adományt gyűjtött szolgálatáért. S szokás szerint éjfél előtt ellopták az ifjú asszony cipőjét, amit az újdonsült férjnek kellett kiváltani egész erszény pénzzel. Éjfélkor menyecskeruhába öltöztették a fiatalasszonyt, piros alapon fehér pöttyös kendőt kötöttek a fejére, derekára pedig kötényt. A menyecsketáncon összeadott pénz és a többi lakodalmi ajándék az ifjú pár önálló életkezdését segítették.

Mikor a násznép minden tagja fordult egyet a menyecskével, a férj ragadta magához párját. Elvonulhattak a tovább mulatozók közül elhálni a nászéjszakát. De inkább a vendégek között maradtak, s nyugalmasabb körülmények között, másnap töltötték együtt az első közös éjszakájukat, illendően megadva annak módját. A lakodalmi sereglet hajnaltájt kezdett szétoszlani. Minden vendéget kóstolóval búcsúztattak, hogy hazatérve felidézhessék az ünnep ízeit. A szűkebb család még együtt maradt, tovább mulattak, s közösen költötték el az ebédet.

Alig múlt a farsang, átélték a nagyböjt szigorú időszakát, és máris a húsvétra készülődhettek. Virágszombaton a gyerekek barkát gyűjtöttek, amit a virágvasárnapi szentmisén a pap megszentelt. A hívek néhány szálat hazavittek belőle, a mestergerendára vagy az ajtófélfához tették. Mennydörgéskor, villámláskor egy-egy barkát vetettek a tűzre, hogy elhárítsák a veszedelmet. Tűzvész ellen a padláson is tartottak a szentelményből. A templomban őrzött szentelt barka hamujával végezte a pap a következő évi hamvazószerdai szertartást.

Nagyhéten az egész portát megtisztították, meszeltek a házban, felsöpörték az udvart s a ház előtti utcaszakaszt. Nagycsütörtökön elhallgattak a harangok, kerepelő fiúk adták tudtul az idő múlását, figyelmeztettek hajnali imádságra, a mise és a litániák kezdetére.

Nagypénteken szigorúan böjtöltek, s este a templomban felhangzott a passiójáték, Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának történetét elevenítették meg a hang erejével.

Nagyszombaton a temető korhadt fakeresztjeiből gyújtottak tüzet a templom előtt. A megszentelt tűz parazsából a hívek néhány darabot hazavittek, és az állatok itatóvizébe tették. A szentelt parázzsal raktak tüzet e napon. Még böjti ételt fogyasztottak ebédre, de hamarosan hozzáfogtak a töltött káposzta készítéséhez, és sonkát, tojást főztek, kalácsot sütöttek, tormát reszeltek. Késő délután ünneplőbe öltöztek, és részt vettek a feltámadási körmeneten. Vacsorára a hosszú böjt zártával húsféléket fogyasztottak, ám a sonkához még nem nyúltak.

Húsvét hajnalán, Jézus feltámadásának emléknapján előimádkozóval az élen Jézus keresésére indult a katolikusok egy csoportja. Több helyütt imádkoztak, végül a temetőben a keresztnél virrasztottak és énekeltek feltámadási énekeket. Itt virradt rájuk húsvét vasárnapja. Még imát mondtak hozzátartozóik sírjainál, aztán hazatértek otthonaikba.

Nagyhéten gyóntak, áldoztak, így váltak méltóvá hitük szerint a húsvéti szentelt ételek elköltésére. Az ünnep reggelén, a mise és áldozás után szentelte meg a pap a kosárba helyezett ételeket: kalácsot, sonkát, tojást és a reszelt tormát, amely könnyfacsaró illatával riasztotta el a mindenütt leselkedő gonoszt. Reggelire már a szentelményekből evett a család. Este hagyományosan bálban mulatozott az ifjúság.

Húsvét másnapján a lányokat locsolók ébresztgették. A legények az álmosabbakat hideg kútvízzel, esetleg szódavízzel frissítették. Persze a szagosvíz sem maradt el, amiért a jutalom pohárnyi bor és pogácsa, kalács volt. A kisfiúk versikékkel köszöntötték és kölnivízzel locsolták meg a lányokat, asszonyokat. Az ajándékba kapott piros tojásokkal délután már játszottak a falu széli réteken, kertekalján. Rézpénzt dobáltak beléjük, az ügyesebbek halomnyi tojást nyertek.

Tavasszal, Szent György hetében az országos vásár előkészületei hozták izgalomba a helyieket. Várták a messzi vidékről érkezőket, hiszen sokakat ismertek az évente visszatérő vásározók közül. A sokadalom két hétköznapot tett ünneppé.

A vásárokat a temető fölötti részen, a pápa–devecseri út mentén tartották, meglehetősen nagy területet jelöltek ki számára. Az első napi kirakodóvásáron általában két sorban, egymással szemközt nyolc-tíz sátrat vertek fel. A köztük lévő széles sávon hömpölygött a tömeg. A főleg Pápáról érkezett mézesbábosok tükrös szíveket, bábolvasót, nyalka huszárokat és pólyás babákat kínáltak. A gyerekek márcot ittak (málnával színezett, mézzel édesített, jéggel hűtött üdítőital) vattacukortól lett ragacsos a kezük, s játékokért könyörögtek szüleiknek, nagyobb testvérüknek. Facsigát, jojót, sípot, furulyát, ólomkatonát, üveggolyót vetettek maguknak.

A lányok szeme a tükrökön, fésűkön akadt meg. A férfiak faragott nyelű bugylibicskák közül válogattak tetszetős darabot. Az idősebbek imádságoskönyvet, szentképeket, szenteltvíztartót, szentszobrokat vásároltak. A bazárosok kiabálása messzire hangzott: „Hét, hét, minden darab hét, olcsó már a podomár, megbukott a nagy bazár!”

Bicskavételkor az árus el nem szalasztotta volna, hogy ekként adja át a portékát: „Enyim a pengő, tied a bicska!” A lábbeliféléket, papucsot is a vásáron szerezték be. A bőrös sátraknál lókantárokból, hámokból, hajtószíjakból, ostorokból, kantárt díszítő sárgaréz veretekből, sallangokból választhattak, nadrágszíjat is vehettek. Sokan fordultak meg a kékfestősátraknál, divatosak voltak a mintázatlan vagy aprómintás, valamint a pöttyös anyagok.

A második napon zajlott az állatvásár, de néhány bazáros még maradt ennek idejére a nagy forgalomban reménykedve. A kirakodó- és az állatvásárt nem választotta el kerítés Noszlopon. Az állatvásárokra harminc kilométerről is hajtottak fel sertést, szarvasmarhát és lovakat. A sikeres eladás-vásárlás után áldomást ittak a lacikonyhán, és sült kolbászt, pecsenyét falatoztak. A gyerekek az eladott tehenek után farkapénzért tartották a markukat. Mindig kaptak pár fillért, amit rögtön elkölthettek a vásárban. Megérdemelték a jutalmat, hiszen az ő feladatuk volt az állat farkának tisztán tartása. A vásárra való felhajtás előtt még ki is bodorították a tehén farkát, hogy nagyobb farkapénzt adjanak nekik.

A vásáron nemcsak pénzzel, hanem megegyezés szerint terménnyel is lehetett fizetni. Ezekben a nevezetes napokban megnőtt a forgalma a helyi kocsmáknak. Különösen a szép, barokkos oromzatú, a pápa–devecseri út mentén álló Betérő csárda volt népszerű a vásározók körében. Itt kényelmesen megpihenhettek, beszélgethettek a többi vendéggel, és állataikat is elláthatták. Gyakorta tértek be ide a pápai országos vásárokra igyekvők is.

Noszlopon az országos vásár kora reggel kezdődött, és csak késő délután széledt szét a nép. A gyerekek sem nagyon mentek iskolába ezeken a napokon, ünnepnek számítottak. Egészen a termelőszövetkezet megszervezéséig színesítették a falu életét, aztán megszűntek. A Betérő csárda termelőszövetkezeti iroda lett hosszú időre.

A noszlopi asszonyok a pápai és devecseri hetipiacokra rendszeresen hordtak be tejet, túrót, tojást, baromfit és zöldséget. Gyalog tették meg az utat, az eladni valót fejen és kézben vitték. Fejükre fejtekercset tettek, arra emelték a kosarat a piacra szántakkal. A fejtekercset maguk készítették cikkelyekre vágott, aprómintás ruhaanyagból. Mangalica erős szőrével tömték ki, hogy minél tartósabb legyen. Ha otthon nem akadt elég disznószőr, hentesektől kértek. Minden háznál legalább három-négy tekercset tartottak, mindig kéznél kellett lenni egynek. Ha mégsem vittek magukkal, és szükség lett volna rá, levetett félkötényük két végét összekötötték, és abból csavarták. Csak nők teréztek fejen, a férfiak sohasem cipekedtek ily módon. A lányok, asszonyok fejen, kosárban vitték ki az ebédet a határba, és onnan ugyancsak fejen hoztak tököt, zöldségféléket.

Május elsejére virradóra a lányok aggódva figyelték a mozgást a házuk előtt. Vajon állít-e a kedvesük májusfát? Amikor végre megérkezett a várva várt legény barátaival együtt, a hajadon szemérmesen visszavonult. Szülei nyitottak ajtót a kopogtató ifjúnak, aki megkérte a lányt, kösse fel a szalagokat és a borral teli üveget a felállítandó májusfára.

Május első napján kíváncsian kémlelték a faluban, kiknek állítottak májusfát a legények. A szépen feldíszített sudarak színes szalagjait a szél borzolta egész hónapban. Hirdették, a házban olyan lány lakik, akinek komoly az udvarlója, és hamarosan netán lakodalomra számíthat a közösség. Azok a lányok, akiket nem ajándékoztak meg májusfával, szomorkodhattak, és elgondolkozhattak sorsukon.

A májusfát mindig kitáncolták, a lány szülei megvendégelték a fát állító legényeket és a barátokat, barátnőket. Vasárnap délután indult a vigalom, és estébe nyúlt. Harmonikaszóra mulattak, a szünetekben, míg megpihentek, bort ittak, pogácsát és süteményt fogyasztottak. Mielőtt ledöntötték volna a mintegy húsz méter magas, simára gallyazott fenyőt vagy gyertyánt, a legények megmászták az üveg borért. A fiúkat harsányan biztatták s akik visszacsúsztak, nem érték el a fa csúcsát, maguk is nevettek a többiekkel együtt. A legügyesebb jutalma a borral teli üveg és az arcokon tükröződő elismerés volt.

Májusfát nemcsak nagylányoknak állítottak, emellett kocsmák udvarára, és némely nagygazdát is megtiszteltek vele. A legények közösen vágták ki az erdőn a fákat, a fizetnivalót megosztották egymás között. Szekérrel húzatták be a faluba, amint az est leszállt. A szép szokás még a régi értékek egy részét elvető, felgyorsult világunkban sem ment ki a divatból Noszlopon. Májusban most is örömmel pihen meg a szem a némely lányos ház előtt díszelgő sudár fán.

A keresztjáró napokon a katolikusok sorra járták a falubeli és a határban emelt kereszteket. Egyszer, amikor a faluerdei kereszttől indult vissza a tömeg, néhány fiatalember megtréfálta őket. Három legény kiment a zsidó temetőbe, és megbújt a fák között. Amint az imádkozók a temetőhöz közeledtek, a fehér lepelbe burkolózott ifjak felálltak a temetőt körülvevő kőfalra, és meglebegtették lepedőiket. A menet szerteszét szaladt. Az aszszonyok befutottak a temetővel szemközti zabosbükkönybe, és sorra elakadtak, elestek. Alig tudtak kiszabadulni a sűrű vetésből. A legények pedig, mint akik jól végezték dolgukat, a kertek alatt hazasétáltak. Másnap persze kiderült, kik követték el a csínyt. Az ifjakért csendőrök mentek. Egyikük apja, történetesen a falu bírója, el tudta simítani az ügyet. Megmentette őket a büntetéstől, de megfogadtatta velük, soha többé nem tesznek ilyet.

Úrnapján a katolikusok öt sátrat állítottak a községben. Egyet a templom elé, hármat a Polgár-szerre és egyet az Ajkára vezető út mentén. Az erdőn közösen vágtak hozzá zöld ágat és karókat. Szekérrel hozták be, és szétosztották a sátorépítők közt. A karók közét ágakkal fonták be. Jobbára gyertyánt használtak. A sátrakba asztalt helyeztek, fölé szentképet függesztettek. A sátrat és az asztalt virágokkal díszítették. A körmenet útján mindkét oldalon kétméteresforma leveles ágakat szúrtak le. A megszentelt virágokból a hívek egy-egy csokornyit hazavittek. Néhány szálat a szenteltvíztartóhoz tettek, és az ajtófélfához is akasztottak belőle.

A katolikusok zöme évente több környékbeli búcsújáró helyet keresett fel. Sümegre, Csatkára, Kiscellbe (ma Celldömölk) jártak, de akadt, akik a távoli Máriacellbe (Ausztria) is eljutott. A búcsúsok gyalog tették meg az utat, csomagjaikat málhás kocsi vitte. A noszlopiakhoz csatlakoztak a szomszédos salamoniak. Amikor a faluba értek, harangszó fogadta őket. Az orosziak is átjöttek Noszlopra, s a három község búcsúsai együtt indultak. Előimádkozó vezette a menetet, keresztet, templomi zászlókat vittek magukkal. A búcsúsok a kegytemplomban imádkozással és énekléssel töltötték az időt, meggyónhattak és áldozhattak is. Vasárnap, a szentmise és a körmenet után hazaindultak. Estefelé értek a nagybogdányi kereszthez, ahol a plébános és a helyiek már várták őket. Harangszó mellett együtt vonultak a templomba, hogy hálát adjanak a búcsújárásért és a szerencsés hazaérkezésért. A két világháború közötti években a legények kerékpárral tették meg a sümegi utat. Pajtákban, ismerős házaknál aludtak s csak vasárnap keresték fel a kegytemplomot. Napjainkban busszal, személyautóval utaznak a búcsúsok, de már nem csatlakoznak a noszlopiakhoz sem az orosziak, sem a salamoniak.

Az egyik sümegi búcsújárásról tréfás történet maradt fenn. Eltévedtek a városban, az előimádkozó az őket megelőző csoportok nyomait kutatta. Aztán énekbe fogott: „Erre mentek, ómát ettek, itt a héja, álljon meg hát, Kati néni, a kereszttel, hadd p…jon a plébános úr a szent p…vel.” Egyszer nagy szárazság pusztított a búcsújárás idején, ezért esőért is imádkoztak. Ám hirtelen hó esett, mire az előénekes így fohászkodott: „Esőt kértünk és nem hót, óh, Szűz Mária, értsünk szót!"

A falu legnagyobb közösségi ünnepének a búcsút tartották. Bár a katolikus templomot a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére szentelték fel, mégis Mária nevének ünnepéhez kapcsolódott a búcsú a korábbi kis fatemplom titulusa alapján. Időpontját a pap jelölte ki és hirdette ki a szeptember 12-hez közelebb eső vasárnapra.

A környék leghíresebb búcsújaként volt ismert a noszlopi. A családok már jó előre készülődtek rá. A hét közepétől sütöttek, főztek, a lakás minden zugát kitakarították, még a ház elejét is lemeszelték. A leányok új ruhát varrattak, a legények megszervezték a mulatságot, zenészeket fogadtak.

Búcsú-szombaton a nők az év leggazdagabb ebédje elkészítéséhez fogtak hozzá. Az udvarokból szinte kiveszett a baromfi, a hízott liba, a kacsa a pecsenyéhez, tyúk az aranyszínű húsleveshez, a csirke a rántott húshoz. A húst szombaton lesütötték a kemencében, másnap csak át kellett melegíteniük. A friss töpörtyűből, májból kóstolót kapott az aprónép.

Kalácsot, rétest, aprósüteményt is sütöttek garmadával. Különösen nevezetes volt a noszlopi túrós rétes. Széles szeletekre vágták, hadd egyék a vendégek. A vidéken nem véletlenül terjedt el ez a szóláshasonlat: „Akkorára vágjad a rétest, mint a noszlopi nagy túrós!”

A férfiak a tűzre ügyeltek, a legények viszont eltűntek a házból. Az erdőn vágtak zöld ágat a búcsúi sátorhoz. Délután a kocsma udvarán leverték az akácoszlopokat, a sátor három oldalát zöld ággal fonták be, tetejét is azzal terítették be. Dobogót állítottak bele a zenészek számára. A sátorépítés hajnalig húzódhatott, csak néhány órát aludtak búcsúra virradóra az ifjak.

Búcsúszombat délutánján sorra érkeztek a messzire szakadt családtagok, rokonok, akik a családnál háltak meg. A nők besegítettek a sütésbe-főzésben, míg a férfiak a házigazdával falatozgattak, poharazgattak. A gyerekek unszolására megnézték az országos vásárok helyén, újabban a kocsma előtti részen s a főtéren kirakodó sátrasokat, kipróbálhatták a körhintát, dobálós játékot, és kóstolót kaphattak a márcból, törökmézből, mézesbábból. A falu megélénkült délutánra, rég nem látott barátok, ismerősök köszönthették egymást az előbúcsúi forgatagban.

Másnap, búcsú vasárnapján korán keltek a nők. Idejében el kellett készülniük az ebéddel, mert a misére sétálgatva illett menni, együtt a családdal és a vendégekkel. A fiúk is hazaértek a közeli legelőkről, ahol jóllakatták az állatokat. A búcsúi misére zsúfolásig megtelt a templom. A perselypénz sokszorosára nőtt, mindenki kitett magáért. Mise után az asszonyok befejezték a főzést, a férfiak a templom előtt időztek a vendégekkel, ismerősökkel, majd rövid sétát tettek a hajnaltól megsokasodott sátrak között.

Az első szobában terítettek az ebédhez. Noszlopon hosszú metéltet főztek a tyúkhúslevesbe, a leveshúshoz tej- és tormamártás járt. A búcsúi bőségben sokféle sült hús között válogathattak. Gyomrukban alig maradt hely a réteseknek. Nehezen mozdultak az asztaltól, amikor litániára harangoztak.

A legények a zenészeket a litánia végére a templom elé rendelték. Az istentiszteletről kijövő lányok közül párt fogtak maguknak, és zeneszóra egy-egy keringőt és csárdást táncoltak. Utána párosan, a hozzájuk csatlakozókkal együtt vonultak a kocsma udvarán felállított táncsátorhoz. A búcsúi bált szokás szerint csárdással nyitották, jobbára cigányzenére, de harmonika-szaxofon-dob zenekar is játszhatta a talpalávalót. A sátor gyorsan megtelt a táncoló párokkal, még az idősebbek is megmozgatták lábukat. A sátor széli székeken öregasszonyok ültek, figyelték a vigadókat. „Dobosoknak” nevezték őket, mert pletykáikkal rövidesen elárasztották a falut. A legények huncutul feléjük vezették párjukat, és „véletlenül” letaposták a különösen lepcses szájú leselkedők lábát.

Este, nyolc óra tájban pihenőt tartottak. A családok vacsorára kísérték vendégeiket, és ágyba dugták a búcsúi forgatagban elfáradt kisgyerekeket. A kijelölt legények egy-egy zenészt vittek magukkal vacsorára. Kilenc óra körül újra indult a tánc, egyre több vidéki csatlakozott a helyiekhez. A noszlopi legények kedvesükkel a kocsma külön helyiségébe vonultak el mulatni. Terembért fizettek, és fejenként öt liter bor árát rótták le előre a kocsmárosnak. Egy szál zenészek húzták nekik a muzsikát. Az italfogyasztást egy megbízott jegyezte, és a kocsmáros is felírta. Búcsú után egyeztettek, fizették ki a túlfogyasztást. Ha nem fogyott el a boruk, a maradékot a következő hét szerdáján közösen itták meg. A hajnali harangszókor az idősebbek hazaindultak, el kellett látni az állatokat. A bálozók többsége reggelig kitartott, míg a legények aludni kísérték a zenészeket. Az árusok is sátrat bontottak, néhányan azért maradtak egész héten át, megvárták a kisbúcsút. A vendégek zömét reggeli után kis kóstolóval búcsúztatták. Ebédre a vasárnapi maradékot tálalták fel, legfeljebb a húsokhoz főztek frissen krumplit, rizst. Aztán hamarosan zeneszó figyelmeztette a helybelieket a bál kezdetére. A muzsikusok az őket vendégül látó házaktól zeneszóval, legények kíséretében tették meg az utat a kocsmáig. A táncsátor ismét megtelt, immár a helyiekkel, akikhez este környékbeli fiatalok csatlakoztak. A mulatság kedd hajnalban ért véget, és ezzel a búcsú is lezárult. A következő vasárnapig megpihenhettek a dagadt bokák. Akkor ismét ünnepi misén vettek részt, sátrasok rakodtak ki a faluban, és délutántól megint kezdetét vette a búcsúi bál. A szórakozó noszlopiakhoz vidékiek társultak. A kisbúcsú szép lecsengése volt az ünnepnek, amelynek vallásos jellege már hosszú ideje elhomályosult. A reformátusok is megtartották, a felekezetbeli különbözőségek nem látszottak meg az ünnepen.

Az emberi élet nagy fordulóit szokások vették körül a faluban. A gyermekáldásnak általában örültek, még ha sok gyerek született is egy-egy családban. Főként a katolikusok neveltek öt-hat, sőt több gyermeket, de az erős halandóság miatt nem mindegyikük érte meg a felnőttkort. A betegen világra jött gyermeket gyorsan megkeresztelték, nehogy pogányként haljon meg. A reformátusoknál nem volt ritka a három-négy vagy több pár keresztszülő. A keresztelőt követő lakomára, a paszitára meghívták a rokonokat. A gyermeket szüleik, elsősorban a nagyszülők tanították meg az élet rendjére, nevelték munkára, becsületre.

A fiúk tizennyolc esztendős korukig nem maradhattak el otthonról az esti harangszó után, nem fogyaszthattak alkoholt és nem dohányozhattak, nyilvános helyekről kitiltották őket. Aztán az idősebb legények közül keresztapát választhattak. A legénykeresztséget a kocsmában tartották. A sihederek boráldomást fizettek. A borból a keresztapa néhány cseppet a megkeresztelendő fejére öntött.

A közkedvelt legényeket gyakran kérték fel keresztapának. Ács Lőrincnek vagy tíz keresztfia volt, akik mindig megadták neki a kellő tiszteletet, és keresztapámnak szólították.

A lányok illendő viselkedésére az egész falu ügyelt. A szóbeszédnek megszégyenítő ereje volt, adtak rá. A közösségben semmi sem maradhatott titokban. A fiatalok igyekeztek maguknak helyben párt választani, mégpedig saját felekezetükből. Vegyes házasság ritkán köttetett, de az a szerelem mindenhatóságát bizonyította. A katolikus templomban a káplán ki is prédikálta azt a lányt, akinek református fiú, egy helyi molnár fia lett a férje, hogy nem harminc ezüstpénzért, hanem egy zakatoló kismalomért árulta el Jézust.

A betegeket, haldoklókat meglátogatták a rokonok, ismerősök. A temetéseken a falu apraja-nagyja részt vett. A ravatalozó felépültéig háztól temettek. A halottat az első szobában felravatalozták és elsiratták, imádkozással virrasztottak mellette. Különösen nagy részvét kísérte a fiatalok elvesztését. Őket menyasszonynak, illetve vőlegénynek öltöztették, és koporsójukat rozmaringágas legények vitték a temetőbe. A temetés után tort tartottak a gyászoló háznál. Padokat raktak be a szobába, hogy mindenki beférjen. Húst, kalácsot sütöttek, és borral feledtették szomorúságukat.

A faluban sok ügyes kezű férfi maga készítette szerszámait, és értett a rozsszalma- és vesszőfonáshoz is. Némely kanász kostökből és macskabőrből mutatós dohányzacskókat csinált. A bőrt kinyújtotta, közepére rézpénzt tett, így formálta meg a dohánytartó alját. Vékony bőrrel elkötötte, majd sallangokat vágott ki. Egy hosszabb sallang lett végül az elkötő, hogy ki ne ömöljön a dohány. Egy másik sallangra kötötték a nélkülözhetetlen pipaszurkálót. Zsebben hordták a férfiak, a sallangok kívül lógtak. Ünnepi és hétköznapi használatút egyaránt készíttettek, dohány, ritkán pénz volt a fizetség értük. A fiúk kutyabőrből karikás ostort fabrikáltak. A nők, ha idejük engedte, a téli estéken kenderből fonalat fontak, amit takáccsal, többnyire helyi takácsokkal szövettek meg, de vitték devecseri és kupi mesterekhez is. A vászonból maguk varrták meg a lepedőket s ruhaféléket. Szinte minden háznál volt varrógép, ami megkönnyítette a munkájukat. Ritkán kézimunkázásra is módjuk adódott. Párnavégeket hímeztek, díszítettek szálvagdalással. Néha a padlásra kellett rejtőzniük, hogy nyugodtan élhessenek kedvtelésüknek. A díszes végű párnákat az ágyakra rakták sorban, hogy a vendégek, látogatók szeme megakadjon rajtuk.

A noszlopi születésű Szigeti Máriát a csuhé ejtette bűvöletbe. A nem is olyan könnyen engedelmeskedő anyagból figurákat, állatokat, tárgyakat formál s ezeket kompozíciókba rendezi. A gyermekkorából ismert népélet különböző eseményeit, ünnepeit, hétköznapjait eleveníti meg egy-egy életképben. Számtalan játszóházban, bemutatón adott már ízelítőt páratlan képességeiből. Kiállítások során vitte hírét szülőfaluja letűnt népi kultúrájának, elnyerte a népi iparművész címet is.

A faluban Czepek Béláné tanítónő irányításával működő honismereti szakkör gyűjti a helység múltjára, egykori népéletére vonatkozó dokumentumokat, tárgyakat. Első ízben 1993-ban rendeztek helytörténeti kiállítást az előző évben nyílt Faluházban. Negyvenhárom családtól 243 értékes relikviát tártak a látogatók elé. A zárás után az anyag visszakerült az adományozó családokhoz. A millennium évében a szakkör ismét gyűjtőmunkába kezdett. A gyerekek nagy lelkesedéssel járták végig a falu szinte összes házát. Aki csak tehette, segítette tevékenységüket. Padlások zugaiból, szekrények mélyéből, kamrákból és pajtákból egyre újabb tárgyi és írásos emlékek kerültek elő. Végül annyi anyag gyűlt össze, hogy a Faluház helyett más épületet kellett kiválasztani a tervezett kiállításhoz. A község központi helyén álló egykori intézőház, majd később kocsmaépület alkalmasnak kínálkozott a már állandó jellegűnek szánt helytörténeti kiállításra. A noszlopi helytörténeti gyűjteményt 2000. szeptember 8-án, a falunapok keretében avatták. A gyűjtemény önálló egysége az épület végén berendezett gazdaságieszköz-kiállítás.

Szüret a szőlőben (1950 körül)
 
A noszlopi zenekar Vass István udvarán (1930-as évek vége)
 
Ács Irma és Rák Ilona esküvője (1935 körül)
 
Mulatozó társaság a Hajmási kocsma előtt (1930 körül)
 
Ifjú Csizmadia Zoltán keresztelője (1951)
 
Fazekas István (1950-es évek vége)
 
Noszlopi szobabelső a Helytörténeti Gyűjteményben
 
A Helytörténeti Gyűjtemény gazdasági eszközök kiállításának részlete
 
A Helytörténeti Gyűjtemény udvara

 

   
Előző fejezet Következő fejezet