Hagyományok és szokások

Noszvaj a palóc és a matyó néprajzi csoport területe között fekvő, ezekkel szomszédos község, de egyértelműen a két csoport egyikéhez sem sorolható. Ennek egyik oka a település viszonylagos elzártsága, a másik, hogy lakossága a XVI. század közepétől túlnyomórészben református vallású volt. A vallási különbözőség mérsékelte a szomszédos katolikus falvak lakóival való kapcsolat kialakítását, megnehezítette mind a nyelvi jelenségek, mind a szokások átvételének lehetőségét.

A noszvaji emberek beszéde ma már szinte semmiben sem különbözik a magyar köznyelvtől, és csak a legidősebbek szavajárásában maradt meg néhány hangtani, alaktani és szókincsbeli nyelvjárási sajátosság.

A faluban részletes nyelvészeti gyűjtést sohasem végeztek, ezért a nyelvi jellegzetességeket dr. Szabó Zoltán feljegyzései alapján foglaljuk össze, aki 1956 és 1965 között a gyülekezet lelkipásztora volt. Az 1960-as évek elején gyűjtött adatok általában hatvan-hetven éves adatközlőktől származtak, ezért a XIX. század végének nyelvi állapotát tükrözik.

A hangtani sajátosságok közül általános a zárt e használata, de az ajakkerekítés nélkül ejtett „palóc" a hangot nem ejtik. A másaihangzók lágyítása csak az n és az 1 hangnál vehető észre: menni~meny-nyi, Lukács~Lyukács.

Kiejtésbeli sajátosság, hogy a konfirmáció szó helyett mindig a konfermáció alakot használják.

Dr. Szabó Zoltán (1905-1965)

Alaktani sajátosság a -hoz, -hez, -höz helyhatározó ragok helyett a -ni használna: „Hol voltál? - Kónyáékm! - Hová mégy? - A kovácsni!" A melléknevek felsőfokának képzésénél a leg- helyett a let- képzőt használják: letnagyobb, letszebb, letjobb.

A régi szókincs néhány jellegzetessége közül a rokonsági kapcsolatra utaló apámuram (após), anyámasszony (anyós), nana (nagyanya), papa, papó, tata, nagytata (nagyapa) máshol is általános.

A keresztszülőket jelölő koma szó használatában már inkább lehet helyi sajátosságra gondolni. A komapár a szülők minden gyermekének keresztszülői, még akkor is, ha a gyermekek száma sok. A férfiak megszólítása komám, idősebb korban komámuram, a nőké is koma, de minden esetben az illető keresztnevét is megemlítik (Etel koma). A nők komaságra lépve már mindig magázzák egymást, habár leánykorukban tegeződtek.

A bejáró a temetéssel kapcsolatos teendőket végző férfit jelentette, aki általában az elhunytnak vagy az illető legközelebbi hozzátartozójának volt a keresztkomája.

Ejtésbeli sajátosság során alakult ki a zíz szó, amely a régi magyar íz („betegség") szó megfelelője, amelyet csak „A zíz egye meg!" átkozódásban használnak. Hasonló módon alakult ki a mindnyájan helyett a „minda nyá-jan" ejtése. A pitvar ajtaját elrekesztő lécekből készült ajtó neve „veréce, verebce" a máshol használt verőce helyett.

A határban több helyen is található riolittufa bányájának neve „kőkőtő", mert a követ kifejtő (fel)költötte, életre költötte, azaz kötötte a követ. A kibányászott kő neve kőpor, de ez nem a halmazállapotra utal. Beszédben a szó „kőpör" alakváltozatát használták: „Hónap hozok egy szekér kőpört!"

A „geda" szó nemcsak kiskecskét, hanem általában a kecskét jelentette. A nősténykecske anatómiája alapján a nárcisz virágja a népiesen szókimondó „kecskepicsarózsa" nevet kapta.

A „jód" szó óvó, visszatartó értelemben volt használatos: „Ne menj a jégre, jód elesel!" A „lejesu" jelentését nehéz pontosan visszaadni, talán a sőt, pláne nyomatékosító szó áll legközelebb hozzá. A „betökéll" ige jelentése: belát, eltökél. Ha ember vagy állat „bódászik", akkor az kószál, kóborol. A „cundorlik" jelentése: magába száll, megbán. Ha beszélgetésre összejöttek, akkor „csuproztak". Aki „dévánkodik", az éppen gondolkodik, töpreng. Az „eped" nem sóvárog, hanem nyugtalankodik. A „fityít" értelme: figyelembe vesz, tekintetbe vesz. Az „ingesztel" nem engesztel, hanem ingerel, izgat, bujtogat. A „hejdebojda, hejdebojdaság" jelentése mulatozós, mulatozás. Aki „legyeng", az lézeng. A „sút" ige mindig hajít, dob, de sohasem sújt.

A szokásos köszönésformák - „Jó reggelt!", „Jó napot adjon Isten!" - helyett vagy azokkal együtt sokszor szólogatást is használtak. „Hogy akarod?" „Mire végzi?" kérdezte a tiszteletet adó a megtisztelttől, a fiatalabb az öregebbtől, mire a kérdezett röviden válaszolt: „A bótba vótam!" Sietős esetben a „Hova megy?" kérdésre legalább az „Ára fel!" („Ára le!") feleletet illett megadni, amelyből kitudódott, hogy a felvégbe vagy az alvégbe igyekezett az üdvözölt.

A néprajz kutatási módszerei közé tartozik, hogy élő személyeket kérdeznek meg saját életük mindennapjairól és a közösség szokásairól. Idős adatközlő saját életének eseményeire ötven-hatvan évvel később is vissza tud emlékezni, a szüleitől vagy a nagyszüleitől hallottak alapján pedig még régebbi időkre is vissza lehet következtetni. Így tehát, három nemzedéket számolva mintegy száz-százhúsz évvel mehetünk vissza az időben.

Szerencsés esetben a régebbi korokra az írásos emlékekben is találhatunk olyan történeti néprajzi adatokat, amelyek egy része szintén szájhagyományon alapul, más részét viszont az eseménnyel egy időben jegyezték fel.

Az anyagi néprajz körébe tartozó témákról (a népi építkezés, a paraszti gazdálkodás módja, a kismesterségek) a könyv külön fejezeteiben már írtunk.

A következőkben a szellemi néprajz körébe tartozó olyan szokásokról adunk vázlatos képet, amelyek egyrészt az ünnepekhez és ünnepi eseményekhez, a szórakozáshoz, másrészt az emberi élet nagy fordulópontjaihoz (születés, házasság halál) kapcsolódnak.

Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a protestáns gyülekezetek életében csak a karácsony, a húsvét és a pünkösd volt olyan ünnep, amelyhez a szokások kapcsolódhattak. (A katolikus közösségek esetében a nagy ünnepeken kívül a szentek ünnepei, a templombúcsú napja, a különféle szen-telmények kiszolgáltatásának szertartásai sokkal több szokás alapjául szolgáltak.)

A református hívek között is élő bizonyos szokások meglétére legkorábban az 1735. évi egyházkerületi végzések egyes részei utalnak. Ezek szerint „A zabolátlan ifjú cselédek, szolga- vagy szabad legények és ezek társaságába magukat elegyítő leányok és menyecskék rossz szokásai közé tartozó, a botránkoztató vendégeskedésre, muzsikálásra, táncolásra, fonóbeli alkal-matlankodásra helyet adó gazda és az ilyeneket elkövető személyeket a kon-zisztórium büntesse meg..." Hasonlóan büntetéssel fenyegették azokat, „akik vasárnapokon és egyéb szent napokon az utcákon vagy más helyeken (kiváltképpen két prédikációk között) férfiak, leányok és asszonyok elegyest... rút és fajtalan, és jó lelkeket botránkoztató játékokat és kiáltozásokat szoktak elkövetni".

1743-ban a noszvaji gyülekezet egyháztanácsa hozott olyan határozatot, amely szerint „az Úrnak szombatjai minden játékok nélkül megtartassanak, főleg azok, amelyeken úrvacsorát is vesznek, senki magát játékokra és testi gyönyörűségekre ne adja. Ha valaki ezt tenné, első alkalommal tíz, második alkalommal húsz pálca büntetést szenvedjen. A hegedűsöknek és hegedültetéseknek ellene mondunk, alkalmaztatván magunkat nagyságos asz-szonyunk kegyes úri parancsolattyához és a borsodi szent társaság jó végzésekhez."

Ugyancsak ilyen szokások meglétére utal a XVIII. századi kurátori esküszöveg: „Káromkodókat, vasárnapi botránkoztató játékokat, vendégeskedéseket, muzsikálásokat, táncolásokat gyakorló személyeket személyválogatás nélkül citálom, és érdemük szerint megbüntetem, a részegeseket, szitkozó-dókat, templomba vakmerőségből nem járókat, Úr vacsorájával nem élőket amikor észreveszem, lelki tanítónknak és a consistoriumnak beadom, és őket eklézsiai fenyítés alá fogatom."

Az idézetekből kitűnik, hogy a XVIII. század első harmadában már éltek olyan szokások, mint a zenés-táncos mulatság és vendégeskedés, a fonóház és valamiféle játékok. Eme szokások persze ebben az időben országszerte általánosak voltak, mert 1768-ban a környék katolikus falvaiban ezeket, illetve még a húsvéti locsolkodást tiltják az egri püspöki egyházlátogatások jegyzőkönyvei is. Ezekből derül ki az is, hogy a tiltott játék a mancsozás volt, amit a legények és lányok fából készült ütőkkel és fagolyóval játszottak.

Mindegyik szokás tiltásának hátterében az állt, hogy a fonóházban, a mulatozás vagy a játék hevében a fiatalok óhatatlanul szabadosabban viselkedtek, ezt pedig a jó erkölcs védelmében egyik egyház sem nézte jó szemmel.

A népköltészet sajátos megjelenési formájának tarthatjuk a dr. Szabó Zoltán által összegyűjtött, sokszor az adatközlők saját kezével írt versbe foglalt imádságokat és énekeket, amelyeket a közismert zsoltárdallamokra lehetett énekelni. Ezek keletkezésében közrejátszhatott a templomi éneklés gyakorlata. Mivel orgona nem volt, a tanító vezetésével az iskolás gyermekek vezették a zsoltározást, az úrvacsora alatt pedig az „első lányok" vagy „diktáló lányok" sorról sorra előénekelték a szöveget, majd a gyülekezet megismételte a verssorokat.

Az előéneklés gyakorlatát a presbitérium határozatára 1840-ben vezették be: „a Földes Asszonyság széke megett lévő rövid székecske két állandólag kiválasztandó templombéli énekes és diktáló leányoknak rendeltetett oly végből, hogy netán egyik lánynak távol létele a szent asztalhoz való járu-láskor a gyülekezetben botránkoztató éneklésbeli tétovázást okozzon".

Az első lányok kiválasztásának nem csak a jó énekhang volt a feltétele, de az 1903-ban meghozott presbitériumi határozat szerint a négy első lány társaiknak is méltó példaképe. Lehetséges, hogy az első lányok kiemelt feladata és templomi helye nemkívánatos vetélkedést okozott társaik között, mert 1910-ben a lelkész azt írta, hogy „az első leányok eddig szokásos éneklését feleslegesnek s ezért eltörlendőnek tartom, s helyeiket bármely lány számára felszabadítom."

Egy több évtizedes szokást azonban egyetlen rendelettel megszüntetni nem nagyon lehetett. A gyülekezet irattára nemcsak egy 1889-ben írt, de néhány későbbi, az 1920-as évekből származó és valaha az első lányok által használt kéziratos énekfüzetet is őriz. Stílusuk alapján ezeket az énekeket a lelkész vagy a tanító írta, majd ki-ki lemásolta magának.

Az énekek és imádságok másik csoportjának jellegzetessége az, hogy bár ezek is a zsoltárok fordulataira és az igehirdetés alkalmával hallottakra emlékeztetnek, de jobban tükröződik bennük szerzőik egyéni érzése, szóképeik is mások, mint a tanult emberek által írt szövegeké. Egy részüket feltehetően olyanok írták, akik valaha első lányok voltak.

A gyűjtött szövegek közül az egyikből arra is következtethetünk, hogy a XIX. század első felében szokásban lehetett a pünkösdi és a karácsonyi köszöntő. 1957-ben az akkor 79 éves „Berki nanó" mondta el azt a szöveget, amelyet egykor nagyanyjától, a 61 éves korában elhunyt Majnámé Majnár Erzsébettől tanult.

A pünkösdi köszöntő szövege feltehetően töredék, az eredetinek csak az utolsó versszaka maradt meg az adatközlő emlékezetében:

A mennyei követ ma szállott le égből,

Hogy örömet hozott az Atyaistentől.

Ennek a követnek Szentlélek a neve,

Szállj bé szíveinknek belső rejtekébe.

Szívemből kívánom!

 

A karácsonyi köszöntő szövege azonban teljesnek tűnik:

Örülj és örvendezz e háznak serege,

Oszoljon szívednek bánatos fellege,

Mert az áldott Jézus mái nap született,

Érettünk ember fiává lett.

 

Jézusom e házra szemeidet vessed,

Kicsinnyit, nagyjait sokáig éltessed.

Holtok után pedig mennybe felvezessed,

Ott dicső karokkal egy székbe ültessed.

 

Köszönöm szívesen, hogy meghallgattátok,

Ezért a nagy Úrtól szálljon áldás rátok.

Ha el talál jönni utolsó órátok,

A mennyország légyen örökös hazátok.

Szívesen kívánom!

Szeretettel, békességgel.

 

A fentebb említett szokások mellett művelődéstörténeti érdekességként kell megemlítenünk, hogy az Almássyak már az 1830-as években karácsonyfát állítottak fel a kastélyban, ami német szokás alapján csak a XVIIL század utolsó éveiben kezdett elterjedni a nemesi családoknál, majd fokozatosan honosodott meg előbb a polgárság, majd a parasztság körében is.

Feltehetően ilyen módon lett országszerte elterjedt népszokás a májusfa, a „májfa" állítása is. Noszvajon az első világháború előtt még csak csak a menyasszonyok kapujába állított a vőlegény májusfát, amelyet színes szalagokkal, papírszívekkel díszítettek fel. A legközelebbi vasárnap a lányok a szalagokat feltűzték a hajukba, nyakukba, derekukra kötötték. Egy hét múlva a lányos háznál viszonzásul a megvendégelték a májfát állító legényeket.

Az 1960-as évek elejére a szokás annyiban változott, hogy divatba jött a májusi kosár, amelyet már nemcsak a menyasszonyoknak és serdültebb lányoknak adtak a legények, hanem fiú unokatestvéreiktől a kisebb lányok is ilyet kaptak, amelyet a legkisebb fiúcskák szüleikkel együtt vitték el hozzájuk. Eleinte Egerben vették meg a hozzávalót, általában cserepes muskátlit vagy hortenziát. A cserépbe hajlított botot szúrtak, ezt színes krepppapírral borították, papírrózsákkal díszítettek. Később a virágárusok már fonott, füles májusi kosarakat is árultak. A virág mellé készruhát és szalagokat is vittek ajándékba. A kosarakat díszként kitették az ablakba. A lányos háznál nagy vendéglátást tartottak, majd pünkösd napján legalább ugyanolyan értékű ajándékot illett adni a májusi kosarat vivő fiúnak.

Két kislány májusi kosárral (1960)