Másfél száz év békében

A kuruc mozgalmak, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc a magyar állam függetlenségét és területi egyesítését célozta, ha szükséges, akkor a Habsburg-dinasztiával is szakítva. A nagyságos fejedelem előtt példaképként a lengyel nemesi konföderáció és a francia abszolutizmus ideája lebegett. (Amennyiben megvalósult volna ez az állami berendezkedés, tekintve a magyarországi osztályviszonyokat és ideológiákat, valószínűleg közelebb lett volna a lengyel típusú nemesi köztársasághoz, mint az abszolutizmushoz.)

A fejedelem vezette küzdelemben a függetlenség eszméje ugyan elbukott, mégsem mondhatjuk, hogy történelmünknek ez a véres, dicsőséges szakasza eredménytelen volt, egyértelmű, egyjelentésű kudarccal végződött volna, hiszen a gyarmatosítást és az elnyomást már nem lehetett ott folytatni, ahol 1703-ban a kuruc felkelők megszakították. A szatmári béke a legjobb békemű mind közt, amit levert magyar szabadságharc után valaha is kötöttek. Mostantól, egy-két belső zendülést nem tekintve, majdnem másfél évszázadig béke uralkodott országunkban, ami már önmagában is áldás. A Habsburg-abszolutizmus pedig a maga módján nekifogott az ország korszerűsítéséhez, európai felzárkóztatásához. A természeti és emberi erőforrások felmérése, bekapcsolása a birodalom vérkeringésébe úgy ment végbe, hogy abból a magyar nemzet és a velünk élő nemzetiségek is hasznot húztak.

Ez a hosszú béke a népesség gyarapodása, a felvilágosodás hatása, a mezőgazdasági és ipari termelés korszerűsödése, a kulturális felemelkedés, a nemzet újjászületése jegyében telt el. És a végeredménye egy újabb, minden eddigit felülhaladó forradalom és szabadságharc lett, amelyik ismételten a független és korszerű magyar állam igényét fogalmazta meg a változó Európa politikai színpadán.

A szatmári béke évében, 1711-ben Ócsa azon Duna-Tisza közi települések közé tartozott, amelyek, kisebb időszakot nem számítva, lakottan vészelték át a kuruc szabadságharcot. Ha figyelembe vesszük, hogy a DunaTisza közén hatalmas területek üresedtek ki, jelentősnek kell tartanunk, hogy a település megmaradt. Nem is kellett ide szervezetten betelepíteni német vagy tót lakosságot, a frissítés családonként érkezett, és szinte csak magyarok jöttek.

A Csurgay (1715, 1720, 1728), a Damásdi Tóth (1720), a Kartaly (1715, 1720, 1728), a Marosi (1720, 1728), a Mányi Tóth (1715, 1720), a Szeley (1715), a Szilágyi (1715), a Szoboszlay (1715), a Szőgyéni (1720) családok eredetileg Csurgóról, Damásdról, Kartalról, Marosról, Mányról, Szeléről, Szilágyról, Szoboszlóról, Szőgyénről származtak. Nem mindegyik maradt meg Ócsán, többen közülük néhány év múlva továbbálltak.

Nemzetiségre nézve a lakosság zöme tehát magyar, felvidéki tót eredetű lehet a Tóth családok némelyike és a Vancsik (1715, 1720, 1728) család, azonban ezek a famíliák már eredeti lakóhelyükön is tudhattak magyarul, ezt a nyelvet nem Ócsán kellett megtanulniuk.

A családfők nevei alapján is szemléltethető, hogy a kuruc szabadságharc ideje alatt a népesség egy része kicserélődött. Az 1695-ben szereplő, de 1715 után már jelen nem lévő családok a következők: Bagoly, Boros, Bódis, Csonka, Domján, Kecskeméti, Kun, Sarkady, Simon. Az 1695-ben és 1728 között folyamatosan jelen lévő családok: Bugyi, Faragó, Fazekas, Galambos, Gál, Horváth, Juhász, Kalán, Kovács, Nagy, Sallai, Sipos, Szabó, Takács, Tóth, Varga és Vass.

Az új családok, amelyek a következő összeírásoktól szerepelnek Ócsán: Barna, Barnóhegyi, Bán, Bocsár, Csapó, Csurgay, Fábián, Gudmony (minden bizonnyal német eredetű), Kartaly, Katona, Kánay, Kocsis, Lengyel, Lenkei, Matka, Mészáros, Szűcs 1715-től, Balogh, Barizs, Barnaki, Halász, Hollós, Madarász, Martosi, Marusi, Németh, Nyerges, Oláh, Vég, Voncsik 1720-tól, Aszódi, Bencsik, Csizmadia, Fodor, Gulyás, Lázár, Nemes 1728tól. (Függelék VII.)

Itt kell szólnunk az ócsai postaállomásról. Az olasz eredetű Paar (Parre) család a magyarországi postaszervezet történetén belül hosszú időn át meghatározó szerepet töltött be. Paar Károly Józsefnek, az osztrák örökös tartományok főpostamesterének és öccsének, Paar József Ignácnak és fiúutódainak nyolcvanezer forintos követelésük kiegyenlítése fejében I. Lipót a Magyarországon és a hozzákapcsolt részeken létező összes postát örökölhető hűbérként odaajándékozta. Ezt a koncessziót később kiterjesztették Erdélyre is.

Az 1686 után a töröktől visszafoglalt területeken semmilyen levél- és utazószolgálat sem létezett. A visszafoglalt országrész szerves visszacsatolását szolgálta a Paar család által ezeken a területeken hamarosan kiépített postaszervezet is. A Pest-Ócsa-Szeged útvonalon valószínűleg 1695-ben épült ki a rendszeres járat, erre bizonyíték, hogy 1695. szeptember 12-13-án Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlése elhatározta, hogy négy-négy szekeret küld Ócsára, Lajosra és Kecskemétre a posta előmozdítása céljából.

Ócsa szekereket kap a megyétől a postaszolgálat megindításához, 1695. július 28., részlet a vármegye jegyzőkönyvéből

Nagy port vert fel, hogy 1699-ben Marsigli grófot, aki a Karlócán megtartott béketárgyalásokról utazott haza a postajárattal, 1699. február 2. utáni napokban Ócsa tájékán fegyveres kurucok megtámadták és kifosztották. Amiből következik, hogy ez a rendszeres postajárat ekkor már bizonyosan működött.

A szatmári béke, 1711 után a Habsburg-postaszervezetet újjászervezték, melyet a kuruc szabadságharc egy évtizedre szétzilált. Ócsán 1720-ban Leopold Piasi a postamester, aki ekkor három kapás szőlővel rendelkezik. Piasi Leopold, neve szerint ítélve, cseh vagy morva származású hivatalnok. Postamesterként 1728-ban 14 pozsonyi mérő szántófölddel, öt kaszás réttel és tíz kapás szőlővel rendelkezett. A kecskeméti járás taxalistáinak összeírásában a XVIII. század elején az ócsai postamestert négy dikával terhelték meg, ez négy forint adót tett ki. (Ugyanennyit adózott a község kovácsa is.)

Az ócsai postaállomás épületének alaprajza 1787-ben készült el. Egy L alakú és egy hosszanti irányú, egytraktusos épületet kerítésfal és széles kapubejáró kapcsolt össze V alakú egységes egésszé. Az épület ma már nincs meg, hogy mikor bontották le, nem tudjuk.

Lipszky 1806-ban kiadott térképén postakürtök jelzik a postaállomásokat a települések mellett. Ezen jól látható a Kecskemét-Lajos-Örkény-InárcsÓcsa-Soroksár-Pest megállókkal tagolt postaút.

1820-ban Csiffáry János volt a postamester, négy fia közül az egyik a hadseregben szolgált. A nemes, de birtoktalan családok között írták őket össze. Hentaller Károly 1837-1840-ben viselte a postamesteri tisztet.

A XIX. század első felében a postaút melletti rétet vagy azt a helyet, ahol a postamesternek a rétet kiosztani szokták, már Posta réti dűlőnek hívják. Csiffáry úton túl lévő kerteket is említenek 1839-ben. Az ócsai postaállomás, íme, helynevet indukált.

A XVIII. század elején-közepén még évtizedekig mozgásban volt a népesség a Duna-Tisza közén, különösen a jobbágycsaládok próbáltak meg két-három helyen is gyökeret ereszteni, hogy végre sikerüljön nekik. Különösen így volt ez a „szabad költözésű" jobbágyok esetében, akik szerződést (contractus) kötöttek a földesurakkal, amelyben fel volt sorolva illetőségük, kedvezményeik és kötelezettségeik az adók, járandóságok és szolgáltatások tekintetében. Ócsa egész jobbágylakossága szabad költözésűnek mondta magát 1768-ban is. Valójában 1728-ban 21 örökös jobbágyot és 56 szabad költözésű családfőt vettek nyilvántartásba. A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés idejére - úgy látszik - mégis az egész falu népességét szabad költözésűnek tekintették.

Az összeírt családfők alapján számításokat végezhetünk az ócsai népesség gyarapodására nézve, és megállapíthatjuk annak szakaszait. Előrebocsátva azt, hogy az 1715-1728 közötti nagyobb arányú betelepülés a század közepére és különösen a második felére jelentősen megcsappant, utóbb szinte kizárólag természetes szaporulattal számolhatunk.Az 1715-1728 közötti 13 év alatt a még élénk bevándorlás következtében Ócsa lakossága 140 százalékra nőtt. Az ezt követő 32 év alatt, 1728-1760-ig terjedő időben elérte a 266 százalékot az 1715-ös kiindulási száz százalékhoz képest. Vagyis ekkor volt a legnagyobb a természetes szaporulat, melyet némi betelepülés egészített ki. Ez az időszak teljesen egybeesik a földbőségnek azon korszakával, amikor még bőven rendelkezésre állt művelésbe bevonható terület, s az újonnan jelentkező családok igényeit így kielégítették. Ebben a korszakban csekély a házas zsellérek száma, házatlanról is csak néhányról tudunk.

Ócsa összeírt családfői, 1715-1787

*becsült adat

Társadalmi tagozódás, 1715-1770

Bozót- vagy erdőirtásra a helybéli jobbágyoknak nem volt alkalmuk (nincs is irtásföld a birtokukban 1715-1728 között) .A szőlő termőterületének a kiterjesztésére azonban annál inkább. A „promontórium", a „szőlőhegy" (akkor is, ha síkságon volt) művelése 1715-től jól nyomon követhető a forrásokban.

A 1715-ös év - különös tekintettel a nemrégen befejeződött háborúra - nem lebecsülendő szőlőterületet mutat az összeírásban. Egy- és hatkapás nagyság között szóródik a 38 gazda szőlője, úgy, hogy a két- és háromkapás gazdaságok az összes szőlők 65,8 százalékát tették ki. Az 1720-as évben a két- és háromkapás gazdaságok száma a szőlőgazdaságok 55,2 százalékát adta, miközben a négykapások aránya a duplájára növekedett. Az 1728-as évre tovább csökkent a kétkapás gazdaságok aránya, ugyanakkor növekedett a három-, négy- és hatkapás nagyságúaké, melyek a gazdaságok számán belül együttesen elérték a 66,65 százalékot. Vagyis ekkorra a 3-4,6 kapások tették ki a gazdaságok kétharmadát, míg 1715-ben a kétharmadot a két- és háromkapások adták.

A szőlők voltak ennek a jobbágy társadalomnak a legjobb gazdasági alapjai, termésükkel lehetett a legjobban kereskedni, készpénzhez jutni. Szinte nincs is olyan jobbágygazda és házas zsellér, aki ne rendelkezne valamilyen szőlőbirtokkal ebben a korban Ócsán. A házatlan zselléreknek pedig a napszámban végzett szőlőmunka adott szerény megélhetést.

A jobbágyszőlők földesurak szerint az 1760-as években

Kiemelkedő nagyságú szölőbirtokok voltak a tíz kapáson fölüliek, területük 2000-2600 négyszögölnek felel meg, azaz egy-másfél katasztrális holdat tesz ki (1600 négyszögöles holdban számolva). Kartali István 11, Nyerges András 12, Halász János 10, Panyik Ferenc 10, Tóth András 10 kapás területtel rendelkezett. Ők voltak a község első szőlősgazdái.

A Mária-Terézia-féle úrbérrendezés 1770-re érte el a települést. Az ennek folyamán végrehajtott tagosítás és elkülönítés eredményeként nyolcvan egész teleknek megfelelő „térmennyiséget" adtak át a jobbágyoknak megművelésre, mert azok munkavégző képessége, igásállat-állománya és felszerelése ennyi föld és tartozékainak a megművelésére volt elegendő. (Függelék VIII.)

A telekhányadokat természetesen a jobbágycsaládok „tehetősségének", „erejének" arányában állapították meg. Úgy találták, hogy 47 egész, 61 fél, 10 negyed telek osztható ki 118 jobbágycsalád között, akik mellett még 35 házas zsellércsalád is lakott Ócsán.

Egy egész telek tartozékai az úgynevezett belsőségre és külsőségre oszlottak. A belsőség részei mindenekelőtt a jobbágyház és annak telke, valamint a végében elnyúló különböző kertek (palántás, zöldséges, káposztás), illetve az istállók és ólak helyei. Szokásosan ezeket is pozsonyi mérőben számolták, vagyis azt mérték, hogy ha gabonát vetettek volna bele, akkor ott mennyi termett volna. A belsőségek nagysága jelentősen különbözött aszerint, hogy a családból kivált-e újabb „gazdacsalád", saját lábára álló ifjú pár, mert akkor a belső telket általában megosztották.

A külsőséghez legelsősorban a szántóföldek számítottak, a kaszálórétek, a legelők, a nádasok, az erdők és a külső káposztáskertek, a kenderföldek. Egy ilyen egész telki illetőség után a jobbágycsalád a következőkkel adózott és szolgált az urbárium rendelése szerint: a termés tizedével és kilencedével, mely összesen húsz százalékot tett ki, vagy ezeknek pénzbeli megváltásával. Igavonó marhával 52 robotnapot vagy ennek megfelelő 104 kézi robotnapot teljesített a földesúr saját kezelésében lévő földön. Vagyis ha igás ökörrel vagy hámos lóval ment, akkor hetente egy robotnap, ha kézi erővel (kapa, kasza, ásó, villa) rendelkezett vagy arra volt szükség, akkor heti két robotnap esett rá.

Ócsa és környéke 1783-ban az I. katonai felmérés térképén(nyugati rész)

A baj a kötelező munkával az volt, hogy azt a földesúr gazdatisztjei akkor követelték és olyan formában, amikor és ahogy a majorsági érdek azt megkívánta. Vagyis ugyanabban az időben, amikor a jobbágynak a saját földjén szántania, vetnie, aratnia, trágyáznia kellett volna. Ezenkívül a robot számlálása körül is állandósultak a visszaélések, amit - többek között úgy lehetett elkövetni, hogy a sokszor nagyon messze, húsz-harminc kilométerre lévő majorsági földhöz az oda- és visszautat nem számolták, vagy egyszerűen csaltak a robotlajstromok tételeinek az összeadásakor. Az urbárium előtti korszakban pedig számlálatlanul is követelhették a robotnapokat.

Ócsa jobbágy társadalma a földbirtokosok szerint 1770-ben

Ócsa jobbágytársadalmának tagozódása telkek szerint 1770-ben

A Mária Terézia-féle úrbéri rendezés az ország sok területén, számtalan falvában hozott javulást, amennyiben visszaszorította a földesúri követeléseket egy államilag, törvényben meghatározott keretbe. Ennyiben el is érte a célját, és évtizedekig jól funkcionált. Tulajdonképpen a népesség növekedése kezdte ki ennek a törvénynek az érvényességét és értékét, megmerevítette a jobbágytelki állomány nagyságát, az újonnan belépő fiatal gazdacsaládok nehezen tudtak maguknak már helyet, azaz telket szorítani. A jobbágytelkek bővítése ellen hatott a nagy francia forradalom után kezdődő háborúk sorozata is: a gabonakonjunktúra következményeként Magyarországon megerősödött a majorsági gazdálkodás, mert ennek révén jelentős jövedelemhez juthattak földbirtokosaink. A Habsburg-birodalom utolsó török háborúi a XVIII. század végén tovább növelték a konjunktúra hullámát.

Ócsa úrbéri rendezése egyébként - az országos átlaghoz viszonyítva meglehetősen szerencsétlenül alakult. A kimért telkek nagy részéről kiderült, hogy azok hasznavehetetlenek. Szándékos volt-e vagy véletlen a terméketlen területek kimérése, ma már nem állapítható meg. Maguk a panaszt tevő jobbágyok sem vádolták részrehajlással uraikat, ilyesmivel nem is mertek volna előállni. Mégis 1786-ra odáig fajult a dolog, hogy a telkek újbóli kimérését követelték az ócsai jobbágyok, és ennek elérése érdekében szándékoztak megtagadni a munkát. Huszty János községi jegyző 1786. március 17-én a tavaszi munkák kezdetének idejében jelentette a tiszttartónak: „Mai napon ezen Ócsai Község gyűlést tartván azt végezte, hogy mind addig, míglen urbarialis panaszai nem orvosoltatnak, a Földes uraságnak csak úgy és annyit mint Házas Zsellérek Kézi munkával szolgállyanak, és sem az Uraságnak, sem magoknak szántani nem akarnak, egyszersmind énnékem meg parantsolták, hogy a Földes Uraság Tisztyeit ez eránt tudósíttsam." Tíz nappal később Huszty hivatalos levélben ismétli meg a tényállást és a kérést:

„Alul írt Helységnek Elölljárói és egész köznépe, ezen levelünkel bizonyítjuk, hogy az alul írt esztendőben és napon, urbarialis földeink eránt fel tett panaszunknak ujabb meg vizsgálására a Tekintetes Nemes Vármegyének kegyes rendelése szerént, Tekintetes Deputatis nállunk megjelenvén, minekutánna panaszunknak méltó volta meg esmértetett volna, a Tekintetes Deputatisnak jelenlétében Kegyes Földes Urainknak Tisztviselői minékünk azt ígérték, hogy Urbarialis Földeinket újra fel fogják osztani, és az haszon vehetetlen földeket, az Urbarialis mérték szerént fogják minékünk kiadni. Melly ebbéli óhajtott Kegyes ígéret tételre mi is örömest reá állottunk és benne meg nyugodtunk, annyival is inkább, mivel minékünk meg ígértetett, hogy ezen ujj osztály minél hamarább véghez fog vitetni. Fen maradott mindazáltal communitásunk Kaszálója eránt bé adott Instantiánk, és az Kis Kőrös allya nevezetű Kaszáló eránt fel tett praetensionk, mellyek eránt még eddig végzést nem nyerhettünk. Ezen dolognak hitelére adjuk Testimoniálisunkat. Ótsán die 27 Marty 1786. Otsai Bíró Mátyás Tót János, Törvény Bíró Tamás István. Esküdtek Bodo János, Gudmon Gergely, Faragó Gergely, Nyerges András. Köz rendből Galambos Gergely, Takáts János, Szabó Mihály, Dömény János, Mészáros János, Kozma István és az egész Község." Ez a levél egyben példa az ócsai községbírói kiadmányozású levelekre nézve is.

Ócsa belső területe a templomokkal és a postaállomással egy 1817-ben készült kéziratos térképen

Az új telekkimérés, kiosztás valóban hamar megtörtént. Ez valószínűleg annak a következménye volt, hogy hasonló fenyegetés „munkamegtagadással" a korban meglehetősen szokatlan. Láttuk, hogy a megyehatóság is kiszállt a helyszínre tíz napon belül. Az ügy elmérgesedésének mindenki elejét akarta-venni. Az új telekbeosztást már 1786. május 21-én nyilvántartásba is vehették a jobbágyok kívánságának megfelelően. Ebből a nyilvántartásból tudjuk meg, hogy a sérelmek a Beleznay Miklós tábornok és a Tihanyi Tamás részén lévőket érintették. (Függelék I.)

A Beleznay Miklós részén 1770-ben 66 családfő összesen 40 egész teleknek megfelelő jobbágyi illetőséget vállalt, 1786-ban 69 családfő már csak 14,25 egész telek nagyságú föld megművelését. A Tihanyiak részén lévők 1770-ben 16 családfő 8 egész telek, 1786-ban 74 családfő 14,25 egész teleknek megfelelő nagyságú föld megművelésére vállalkozott. Ez összesen 28,5 telek a két földesuraság részén.

Ócsa község bíráinak és jobbágyainak aláírásai 1837-ből

Az 1832-1836. évi országgyűlés hosszan tárgyalta az úrbéri viszonyokat, melynek során a kormány a jobbágy-földesúri viszony érintetlenül hagyásával enyhíteni akart a jobbágyi terheken. A rendi többség azonban ellenállt a kormány törekvéseinek az irtványföldek, az ugardézsma, a bormérés, a pálinkafőzés, az erdőhasználat, a boltnyitás tekintetében.

Az 1836-ban végre mégis megszületett úrbéri törvénycikkelyek újra meghatározták az egy egész jobbágy telekhez tartozó illetőséget, amelyik egy magyar holdnyi beltelekből, továbbá megyénként változóan 16-40 hold „osztályozott" (a föld minőségétől függően 1100, 1200, 1300 négyszögöles) hold szántóból, 5-12 embervágó rétből (egy embervágó mintegy 800-1200 négyszögöl) és közös legelőből állt. Ezekhez járult még a közös legelőn való legeltetés joga.

A legelő elkülönítését (a földesúri és a közlegelő szétválasztását) és a tagosítást (az egyéni illetőségek kimérését, kihasítását) a földesúr, illetve a jobbágygazdák többsége kérhette, ami szabad megegyezés vagy úrbéri per útján mehetett végbe.

Az ócsai jobbágyok meg is ragadták az alkalmat, és mindkét földesurukhoz 1836. szeptember 4-én azonos szövegű és aláírású levelet intéztek. A Tihanyi Ferenc, Nógrád vármegyei főispánhoz és a Teleki Zsófia földesurakhoz írt levélben kifogásolták a szántóföldek és a kaszálórétek „fogyatkozásait", és kérték a jobbágyi illetőségek újbóli kimérését hites földmérő által, valamint azoknak az igazságos elrendezés után újbóli kiadását a gazdák számára.

Kérvényüket 1836. szeptember 28-án megismételték, melyre Tihanyi Ferenc főispán szóban, Teleky Zsófia pedig 1836. október 9-én kelt levelében válaszolt. (Függelék I.) A kedvező válaszok ellenére az ügynek a kötelező úriszék elé való terelése késett, ezért 1837. január 9-én már az úriszék napjának kitűzéséért folyamodtak a gazdák főispán földesurukhoz. (Függelék IX.)

Az úriszéki tárgyalástól nagyon sokat vártak a gazdák, és joggal. Az 1837. év január-februárja Ócsa jobbágytársadalma számára azzal telt el, hogy sérelmeiket, észrevételeiket, kívánságaikat összefoglalják a község javának előmozdítására. Ezt az összefoglalást két iratban végezték el, az egyik a teljességre törekvő, a község által benyújtott „hivatalos" irat, a másik az ettől elkülönített feljegyzés, amelyik az előző program teljesülése esetén, második programként volna az úriszék elé terjeszthető, hogy a sikert néhány kisebb jelentőségű ügyben még tovább vigye.

Ócsa község úrbéri perében 1839. július 1-2-án járták be a határt és osztályozták a különböző dűlőkben lévő földeket. A földesurak képviseletében Harasztiról Gerstenbrein Mihály bíró, Hakspacher Mátyás törvénybíró, Eisenhoffer József esküdt, Ujhartyánból Szaller János, Sauter István, Kaltenekker Jakab és ifj. Aschenbrenner József esküdtek vettek részt a határjáráson. Ócsa község felkért képviselői voltak Alsónémediről Izsák János bíró, Jobbágy Péter törvénybíró, Gyónról Miloszernyi János és Medve Mihály esküdtek. Jelen volt Egressy Sámuel tiszti ügyész.

Ócsa 1 840-1845 körül a II. katonai felmérés térképén

Az osztályozás eredménye a következő

Ennek a felmérésnek az eredményeként 1840-184l-ben ment végbe a jobbágytelkek új kimérése, beleértve a külsőségeket és a belsőséget is. Ócsa jobbágysága mélyen tagolt volt már ekkor is, azonban az újabb úrbéri rendezés nem segített a föld megműveléséből kiszoruló rétegeken.

Az öreghegyi pincesor nádkunyhói

Az öreghegyi pincesor a bejáratok felől

Ócsa jobbágysága, 1 838-1841

A XIX. század közepére a legfeszítőbb társadalmi kérdés a jobbágyfelszabadításé. A feudális szerkezetű gazdálkodás - mezőgazdaság és ipar - a korábbi kötött keretek között már gátja volt a fejlődésnek, ezért a birtokos nemesség legjobbjai, az értelmiség jelesei és természetesen a jobbágytársadalom nagy része a 1840-es években már látta, hogy hatalmas méretű átrendezésre, megújulásra van szükség.

Ócsa jobbágysága 1838-1841-ben két nagy csoportra oszlott, a valamilyen telekhányaddal rendelkező gazdákra és az egységesen zselléreknek nevezett másik körhöz tartozókra, akik 1/8-adnál kisebb telekkel rendelkeztek, vagyis szinte semmivel. Természetesen ez a két „osztály" önmagában véve sem volt egységes, sőt igencsak megosztottaknak mondhatók.

Óriási különbség volt egy egész telkes, tíz-húsz igás állattal rendelkező és egy negyedtelkes, egy-két lóval, fejőstehénnel bíró gazda között. A zsellérek rétegét a házzal bírók és házzal nem rendelkezők két nagy csoportjára bontotta az élet. A házzal sem rendelkezők más portáján laktak, más háta mögött éltek többnyire gazdasági jellegű épületekben. Sanyarú sorsuk és megalázó helyzetük olyan volt, hogy azt ma már elképzelni is nehéz. Ócsán 1841-ben 139 jobbágycsalád mellett 140 zsellércsalád lakott. (Függelék X.) Az ebből a helyzetből fakadó hatalmas társadalmi elégedetlenség okozta - többek között -, hogy az 1848-as honvédség, mely nagyrészt paraszti hadsereg volt, majdnem elérte a kétszázezer főt, és olyan kitűnően harcolt, hogy arra másik példa mostanáig alig van. Rendkívül értékes forrás maradt fenn 1847-ből, mely Ócsa jobbágyságának a sérelmeit mutatja be, úgyszólván a forradalom előestéjén. Az ebben foglalt panaszok nagyobb része még mindig a terméketlen földek termőként való kimérésére vonatkozik. Másrészt az út- és majorépítésekre, melyeknek során figyelembe sem vették a jobbágyok érdekeit. Ez a forradalom előtti „látlelet" egy lázas társadalom bizonyítéka.